Kimondhatatlanul megalázó az egész helyzet. Már önmagában a gondolat is fájt, akkor is, ha egy logikus gondolat volt. Akkor is ha az egésznek van értelme. Az évfolyamunkon kiemelkedő a bájitaltan tudása. Az apja auror. Az apja még aranyvérű is, csakhogy egy mocskos véráruló egy félvér lánnyal. Ez pedig történetesen Lilibeth Weasley. Az a lány, akit pár éve még Dennyvel közösen terrorizáltunk a folyosókon - vagy bárhol máshol a kastélyban. Az a lány, aki okkal kerül - igen, észrevettem - de az akit az idei tanévben kicsit én is kerültem. Nem azért, mert tartottam volna tőle… nem tartottam tőle, csak pontosan tudtam miket műveltem vele a korábbi években. Egy részét most már túlzásnak látnám, a többi viszont igaz volt. Kegyetlen igazság, de igazság. Kerülnöm kellett, mert nem akartam arra kényszerülni, hogy a történelem megismételje önmagát. Döntenem kellett volna már rég arról, hogy mit akarok, de az igazság valahol ott lehet, hogy el vagyok veszve középen, és fogalmam sincs, hogy jobbra vagy balra. Csak azt döntöttem el, hogy az aurorképzőre jelentkezek. Utolsó évben, mintha ennyire rohadt könnyed döntés lenne és ennyire nagyon könnyű lenne bekerülni. Nincs baj az eredményeimmel sem a képességeimmel, mégis biztosra akarok menni. A lehető legbiztosabbra - és pontosan itt jön be a képbe a Weasley lány bájitaltanból. (Meg ott is, hogy mégiscsak auror az apja, és én mégiscsak megkeserítettem több roxforti évét is, és akárhogyan adjuk össze a kettőt, az eredmény ezért mégsem nekem kedvez itt) Szóval még ha szenvedve is, de nyelnem kell egyet a büszkeségemen, amikor megközelítem. Azért arra ügyelek, hogy ne lássanak, vagy ha mégis, akkor ne legyen nagyobb ügy az egészből, mint feltétlen szükséges. Nem akarom, hogy elfajuljanak a dolgok, vagy arra kényszerüljek megint, hogy összeszólalkozzak vele. Az utóbbi évben gyakran kellett ilyenre készülnöm, úgyhogy már egészen tapasztaltan ülök le mellé a könyvtárban. Azt csak remélem, hogy nem lép le azonnal és összeszed annyi bátorságot, hogy… hallgasson meg. Nem mintha tartozna ennyivel, de… az esélyekkel játszom most az egésznél igazából. Előbb csak a kezemben tartott könyvet teszem le egészen csendesen - de azért nem annyira csendesen, hogy ne észlelhesse mellettem ülve. A könyvtárban amúgy sem szoktak csak úgy melléd ülni idegenek amikor van szabad asztal - most pedig több is akad - így azt hiszem, gyorsan észrevesz. Ha meg nem… majd észre fog amikor megszólítom. - Üdv… - Nem ez életem dumája, de annyira nehéz megközelíteni az egészet, hiszen már most is szinte csikorognak a fogaim ahogyan beszélek. Annyira megalázó, hogy most vele kell beszélnem, de igazából nagyon sokat gondolkodtam rajta és még mindig ez a legjobb tippem. - Zavarlak? - Halkan beszélek, a könyvtáros hajlamos érzékeny lenni, de ez a helyzet legalább annyi bizalmat mégiscsak adhat a lánynak, hogy… nem teljesen kettesben támadtam le. Esélyesen azt fenyegetőbbnek vette volna, mint most, amikor a nő minden hangosabb szóra varázslatos módon megjelenhet egy fenyegető pillantással. A zavarlak egy kockázatos kérdés, mert itt rávághatná, hogy igen, de láthatja rajtam, hogy ilyen könnyen azért nem engedem. Abban bízok, hogy a helyzet furcsasága legalább egy kicsit beindítja a kíváncsiságát és ez meg majd elnyomja azt a logikus hangot, hogy itt kellene hagynia a fenébe. Pár éve még simán kényszerítettem volna, hogy csinálja amit akarok, de most meg… most van. Most kulturált beszélgetést próbálok folytatni egy nyamvadt félvérrel. A pár évvel korábbi énem már rég lekevert volna nekem egy éberítő jobbost.
Lilibeth Weasley varázslatosnak találta
the path to greatness is paved with sacrifices are you willing to pay?
"Az Occamy Távol-Keleten és Indiában őshonos állatfaj. Tollas, kétlábú, kígyóhoz hasonlító testű szárnyas lény. Egyes fajok elérhetik a tizenöt láb hosszúságot is. Főleg patkányokkal és madarakkal táplálkoznak. Jellegzetes tulajdonságuk, hogy mindenkivel szemben agresszív természetűek, akik megközelítik az állatot, vagy annak tojásait, amelyeknek héja a legtisztább, legpuhább ezüst." Két ujjam közé szorítva a papírlapot fordítok egyet. Nem a kedvenc tantárgyam a Legendás lények gondozása, de alapvetően izgalmasnak és érdekesnek tartom. Így közel három óra tanulás után azonban még egy olyan érdekes lény tulajdonságai sem tudnak már annyira lekötni, mint amilyen az Occamy, de még hajtom magam, hogy az előre kijelölt adag végére érjek. Jól kell sikerülnie a záróvizsgának. Azon kezdek tanakodni - míg szemeim úgy siklanak tovább a betűsorokon, mint csónak a vízen -, hogy vajon miért lepődnek meg az emberek azon, hogy egy lény agresszívvá válik, ha megközelítik a tojásait, vagy bármilyen utódait. Az emberekről is ez elmondható, már amennyiben rossz szándékot látnak a közelítőben. Azt hiszen, bennem is valami ilyesmi játszódik le, ahogy fél szemmel meglátom a soron feltűnni Antonio. Beindulnak az ösztöneim és legszívesebben összepakolnék és lelépnék, még mielőtt bármi is történhetne, de vagyok annyira jóhiszemű, hogy elhiggyem, már nem akar zaklatni és mivel nincs látszólag semmi indoka arra, hogy megkörnyékezzen, ezért csak el fog menni a székem mögött. A szívverésem fokozatosan nő, míg felém közeledik, szemeim merednek fókuszálnak a könyv sorait, de már rég nem olvasom annak tartalmát. Csak akkor rebben meg testem, amikor megérzem a mellém rakott könyvet, Először csak a könyvére nézek, fejem aligha mozdul meg, majd hallom a köszönését és ezután már tudom, hogy nem menekülhetek. Lassan kifújom a tüdőmben tartott levegőt. Nem akarok megint bántalmazva lenni, igaz, egy ideje már elkerült és nem zaklatott. Ráadásul Dennyvel is mondjuk úgy, szorosabb lett a viszonyom, úgyhogy még egy indok lenne arra, hogy miért ne akarjon piszkálni újra. De én azt hittem, kinőtte már ezt a tulajdonságát, de lehet, tévedtem. Mindegy, meg kell próbálnom nem gyengédek tűnnöm, hiszen már korántsem vagyok az a kislány, akivel bármit megtehet. - Üdv neked is - köszönök hasonlóképpen, bár kicsit talán furcsálló hanggal. Nem tettetem magam, annyira nem örülök, hogy láthatom, de megadom neki a lehetőséget, hogy ezúttal másképp alakuljon minden. Mármint, hogy ne kelljen a házvezetőmhöz mennem ezt követően. Szemeim viszont picit kikereknek, ahogy megkérdezi, hogy zavarhat-e. Eddig még ezt sem tette sosem, egyszerűen csak megzavart, úgyhogy… ejha, ez érdekes lesz. Ezzel együtt azonban kellően sikerül neki összezavarnia és mint mindig, most is látszanak az ilyesmi érzelmek az arcomon. - Öhm, igen, azt hiszem - Fogalmam sincs, hogy most mit kellene mondanom, vagy tennem, igazából a meglepettsége beszél csak belőlem. Nagyon kíváncsi vagyok most már, hogy vajon mit szeretne. Remélem nem a mardekáros haverjaival készített interjú miatt van itt, mert szerintem azzal semmi baj nem volt, egyáltalán nem voltam velük mogorva. - Minek köszönhetem ezt a… rejtélyes megkeresést? - mutatok végig testén, ami jelenleg szokatlanul mellett áll látszólag békésen. Kicsit sem akarom elhitetni vele, hogy nem vagyok szkeptikus.
Leülni egy Weasley gyerekkel közel sem tartozik azok a dolgok közé amiket örömmel tennék, ezért is érezni ki némi ellenszenves tiltakozást a hangomból, de mégis, egyelőre nem úgy tűnik, hogy ártó szándékkal érkeztem volna. Mert nem is, legfeljebb a megítélésemnek árthat ha olyan ember lát meg minket együtt, de arról majd később gondolkozom. Előbb vennem kell még pár mélyebb levegőt és elszámolni egy darabig, hogy ezt az őrültséget végigvigyem. Őrület, hogy szükségem lehet erre, de igazából többször is átgondoltam és mindig arra jutottam, hogy kockázatot jelenthet a lány, plusz biztosítéknak sem lenne rossz. Kár, hogy rossz családba született. Igen, azt hiszi. A mosolyom gúnyosabb lesz, nem tudok segíteni rajta, de igyekszem eltüntetni. Megígértem magamnak, hogy megpróbálok kultúráltabb lenni vele, mint bármikor máskor. - Nem tart sokáig. - Legalábbis remélem, hogy nem, mert elhiheti, nekem sem kellemesebb ez az egész, mint neki és én sem akarok több időt tölteni vele mint ő velem. Vannak jobb elfoglaltságaim is, ide csak a szükség hozott. Látom a megdöbenését, hallani a hangjában és ott a tekintetében, amire nem tudom nem forgatni a szemeimet. Nem azt mondom, hogy a múltunkat tekintve nem indokolt a tartózkodása, de most kivételesen valóban békés szándékkal érkeztem, akármilyen bosszantó is. - Csak beszélni akartam. - Mentegetve emelem fel a kezeimet, most tényleg nincs bennem ártó szándék, legfeljebb némi mogorvaság és egy csipetnyi lenézés becsúszhat itt-ott, de ezúttal nem erőszakkal közelítem meg. Tekinthetnénk békatárgyalásnak, végülis valami hasonló kezdetének szánom, de nem akarok rögtön ezzel nyitni. Azzal máris túl sokat tudna. Egyelőre az igazságnál jobb, ha gyanakszik. Egyelőre az igazságnál közel minden jobb. - Rég beszéltünk. Vagyis, lényegében soha. - Az ujjam hangtalanul kopog az asztallapon, de közben őt figyelem. Igyekszem leplezni mennyi mindent érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Kicsit fáj rá pazarolni az időmet, de a jövőmet figyelembe véve ez a legjobb. Nem akarom, hogy később arcon csapjon még egy kellemetlen meglepetéssel. - Pedig talán lenne miről… - A tekintetem egészen merengő lesz egy pár pillanatra, ahogyan figyelem. Szándékosan habozok és kezdem tapogatózva, előbb meg akarom tudni, hogy mit gondol ő, mert tényleg nem akarok a szükségesnél jobban megalázkodni amikor az egész terv soknak hat valahol. Csak meg akarok győződni arról, hogy nem fog az utamba állni a jövőben, plusz beszélni egy kicsit a bájitaltanról. A kapcsolatunk viszont közel sem olyan, hogy az utóbbival kezdhessem könnyedén, mert mi oka lenne segíteni? Szóval előbb meg kell győződnöm, hogy eléggé puha a terep, és utána léphetek csak tovább. Nem tudom igazából, hogy hányadán állunk most… mármint azt sejtem, hogy inkább a negatív tartományban, mintsem a pozitívban, és nem is kell hű de pozitívnak lennünk, de legalább egy semleges nulláig fel kellene tornásznunk azt a gyanakvást a tekintetében amivel méreget. De ez nagyon nem lesz egyszerű, főleg mivel egy bocsánatkéréssel kezdeni azért meredeknek érzem. Van bennem valami bűnbánat-szerű egy ideje, de a büszkeségem még mindig túl egyenesen tartsa a gerincem ahhoz, hogy hirtelen mindent megvalljak.
Lilibeth Weasley varázslatosnak találta
the path to greatness is paved with sacrifices are you willing to pay?
Nagyon reméltem, hogy nem hozzám jön, hanem szépen elhalad majd mögöttem és észre se vesz. Kikérhetném magamnak azt, hogy ha valaki levegőnek néz, de nála ezt már-már bóknak venném. Az érzéseim azonban nem csaltak, így viszont a már így is fokozódó szívverésem most kifejezetten hevesen ver. Mégis bólintok, mert szavaiból úgy jön le, hogy ő sem akar velem sok időt tölteni, ebből adódóan pedig felvetődik a gondolat, hogy vajon miért keresi a társaságomat, ha nem bántani akar. Hiszek neki, hogy csak beszélni akar, ezzel együtt kíváncsivá is válok, mert ha ilyen céllal érkezett, akkor annak jó oka lehet. - Igen, leginkább soha - értek vele egyet kivételesen, miközben szemeim hol elkapják tekintetét, hol pedig az asztalon doboló ujjait figyelik. Nagyon furcsa ez a helyzet. - De értékelem a próbálkozást, ha ezúttal tényleg jószándékból kerestél meg. - Olyan tekintetben védve érzem magam, hogy ha bántana, elég csak felsikítanom és máris mindenki rám figyelne ezen a csendes helyen, igaz, a jövőben lehet ez még visszaütne, de eddig is ilyen félelemben éltem miatta, megtanultam valamennyire együtt élni ezzel az érzéssel. Bár tény, hogy szívesen véget vetnék ennek az időszaknak és szívem mélyén remélem, hogy ez lesz az a beszélgetés, amikor, ha csak egy fokkal is, de kevésbé lesz köztünk ennyire rossz a viszony. Úgy néz, mintha a lelkemig látna. Kezd megőrjíteni a csend, az, hogy itt van és figyel, vár. Nem tudom, hogy ez azért van, mert még össze kell szedni a gondolatait, vagy pedig tőlem vár valamilyen kérdés, reflexiót. - Okééé, figyelek. - Azzal a tollamat a könyv aktuális részéhez teszem és becsukom, hogy lássa, neki szentelem a figyelmemet. Azon gondolkozok, hogy miként kérdezhetnék rá úgy, hogy azzal ne én kerüljek kiszolgáltatott helyzetbe. Nem akarom megbánni a szavaimat, hisz nem én vagyok a kezdeményező fél. - Kettőnkről vagy szó? - kezdem el valahogy. - A múltról, a jelenről, vagy a jövőről? - Szándékosan nem a mi múltunkra, jelenünkre és jövőnkre kérdezek rá, mert próbálom ezt a beszélgetést minél jobban tárgyilagosítani, hiszen abból nem lehet gond, akkor kevésbé tud a lelkembe gázolni, újra. Nem tudom, mire fel, de egyre jobban előbújik belőlem egy olyan érzés, hogy segítségre van szüksége. Persze miért is kellene neki pont az én segítségem, azt nem tudom, de ezúttal kezd inkább egy elveszett, bajba jutott fiúra hasonlítani, mint egy olyan könyörtelen srácra, aki kész új sebet ejteni a már részben begyógyultak helyére.
