maybe it’d be better off abandoned and buried in the sand
Kissé szaggatottan veszem a levegőt, ahogyan sétálok kifelé az ismeretlen udvarba, ezen az ismeretlen helyen, ami tele van ismeretlen arcokkal. Nehezen szokom meg az újat. Ha kibillentenek a kis megszokott környezetemből, akkor könnyen bepánikolok, hát még akkor, ha új emberek is vannak itt, egészen pontosan gyerekek, akiknél ítélkezőbb népséget nem is ismerek. Bár Vasily igyekszik bennem elnyomni a saját magam iránt érzett gyűlöletemet, nem képes teljesen. Ha nincs itt ő, vagy a húgom, akkor egyszerűen képtelen vagyok megbarátkozni a testemmel, melyet én magam még mindig kövérnek és gyengének látok, bárki bármit mond. Még csak most kezdődött el az év, én viszont máris egy roncsnak érzem magam idegileg. A férfival már napok óta nem tudtam nyugalomban hosszabb időt eltölteni, mert állandóan dolgoznia kellett, s ha haza is esett, fáradt volt, úgy pedig nem nyaggathatom. A nyári szünet utolsó két napját inkább otthon töltöttem a családdal, főleg Karinnal, aki pedig a Roxfortban lesz cserediák. Az elmúlt két évemet Írországban húztam le az akadémián, így csak a szünetekben látott, vagy mikor éppen egy depressziós időszakom volt és azt hittem, hogy otthon majd jobb lesz. De apa mellett most úgy őszintén, mi jó?! De nem is ő volt a fontos, hanem inkább a húgom, akit most már sokkal többet fogok tudni meglátogatni, tekintve, hogy csak a szomszédba kell átsétálnom. Bár így is biztosan ügyeskedni kell, hiszen idéntől nincs kollégiumom – nem mintha felvittem volna az őrült Brightmore-hoz – így esténként el kell mennem innen, de mivel rugalmasabb az órarendem, így gyanítom egyszerűbb lesz vele összefutni. Ma is egyébként szerettem volna neki örömet okozni, ezért beszéltem meg vele, hogyha akad egy kis ideje, akkor találkozzunk, nem gondoltam rá, hogy ennyire meg fog viselni ez a környezetváltozás és Sily hiánya. Egészen addig nem remegek, amíg sétálok, de ahogyan megállok az udvar kijáratánál, érzem, hogy testem minden porcikája rázkódik, a tenyerem pedig izzad. A mellkasomat elönti egy kellemetlen érzés, s sírhatnékom van, szinte érzem a gombócot a torkomban, amit nagyon igyekszem visszanyelni, de nem megy, nem tudom. Ajka harapok és összefűzöm magam előtt a karomat, ahogyan a hűvös kőfalnak dőlök, hátha így nem látszik rajtam, hogy ideges vagyok - vagy félek inkább? Bevallom nem lenne tőlem idegen, hiszen mostanában sokat voltam egyedül… A magány pedig gondolkodásra késztet, mely esetemben veszélyes lehet, sőt az is volt. Vasily mindig szakít rám időt, vagyis eddig ezt mutatta. Most viszont nem tud, vagy nem is akar, ez pedig rengeteg keserűséggel tölt el, mert hiányzik. Túlságosan ragaszkodó vagyok, biztosan ez a probléma. Vagy egyszerűen megunt. Ezt is könnyen el tudom képzelni. És Karin? Talán ő sem örül annyira annak, hogy itt vagyok. Most költözött át az akadémia, pont az utolsó évemre, pont akkor, mikor ő is cserediák lett, s mégis… Ahelyett hogy egy sorsszerű jótétnek fognám fel, inkább töprengek azon, hogy vajon a húgom mennyire fogja gyűlölni a tudatot, hogy itt vagyok tőle nem messze és bármikor betoppanhatok. De ő szeret nem? Mind a ketten szeretnek… Vagy már nem? Már tényleg az agyukra megyek? El akarnak lökni maguktól, igaz? Felesleges lettem. Nem fogok sokáig bírni ezt az idegeskedést… Ha a testvérem nem ér ide hamarosan, akkor a lábaim automatikusan elindulnak vissza. Képtelen vagyok én ezt most végigcsinálni. De ha mégis találkozni akar?
I couldn't get away... it was another day, I was singing this one song I got it on
replay.
Playby :
Kristina Pimenova
9
Karin Sjöberg
Szomb. Aug. 26, 2023 3:55 pm
Még csak pár napja élvezhetem a Roxfortot, mégis úgy gondolom, hogy sikerült alkalmazkodnom az új környezetemhez, bár ez nekem sosem okozott különösebb problémát. Igazából imádom az új helyzeteket, szeretek barátkozni, bár ez nem változtat azon a tényen, hogy bármennyire is tetszik ez a hely, meg látszólag könnyen fogadtak be, attól még hiányozni fog a saját iskolám is, és az ottani barátaim. Mégis úgy vagyok vele, hogy egy év nem olyan túl hosszú idő, így semmi más dolgom nincs, mint kihozni magamból a maximumot és új dolgokat tanulva felfedezni a számomra még kicsit ismeretlen szokásokat. Mert sok minden van másképp, mint amihez hozzá vagyok szokva. Más szabályok, más egyenruha, másmilyen szoba és érdekesebbnél érdekesebb helyek, ahová minden bizonnyal örömmel fogok be osonni, bár van pár hely ahová már figyelmeztettek, hogy nem szabad. A kíváncsiságomnak köszönhetően így még azért is a fejembe vettem, hogy megkockáztatom, csak még nem most. Nem szeretnék rögtön az elején rossz benyomást kelteni, ha véletlenül rajta kapnak. Nem tehetek róla, de nem szeretek unatkozni, így képtelen lennék a szobámban ücsörögve a többieket bámulva semmit sem csinálni, mikor éppen valóban semmi dolgunk nincs. Ezekkel a gondolatokkal szelem át a hosszú folyósokat, próbálok koncentrálni, hogy véletlenül se tévedjek el ebben a hatalmas épületben, mert nem szeretném, hogy Liam sokáig keljen rám várjon. Annak a tudata, hogy a bátyám is a közelben lesz és sokkal gyakrabban találkozhatunk, mint az elmúlt két évben, elképesztő boldogsággal tölt el, így szinte biztos vagyok abban, hogy ha néha rám is fog törni a honvágy, majd a testvérem jelenléte ezt enyhíteni fogja. Amint sikerül ki érnem az udvarra - ami szintén hatalmas -, egy pillanatra megállok, hogy ki fújjam magamból a levegőt, mert csak most tűnik fel, hogy egészen eddig szaladtam. Amint ez megtörténik, egy kis ideig lassítok a tempómon egészen addig, amíg meg nem pillantom a bátyámat. Széles mosolyra húzódik a szám, majd ismét megfutamodok és meg sem állok addig, amíg egészen közel nem kerülök hozzá. - Liaaam! Szia! - köszönöm neki hangosan, és hangomból azt hiszem, hogy érződik is, hogy mennyire fontos számomra a jelenlét. Átölelem a derekát, - mert még mindig nem vagyok akkora, mint Ő. - Nagyon örülök, hogy itt vagy! - teszem hozzá, majd hátrább lépek tőle egy kicsit. Ő nem néz ki túl boldognak, én mégis úgy teszek, mintha ez fel sem tűnne, mert nem akarom, hogy tudja, hogy látom rajta. Mármint nem is biztos, hogy jól látom. Az is lehet, hogy csak annyira megszoktam, hogy legtöbbször szomorú, hogy már akaratom ellenére is annak tűnik. Mégis remélem, hogy Ő is legalább annyira örül nekem, mint ahogy én neki. - Képzeld. Nagyon szuper ez az iskola. Alig találtam ki belőle. - kuncogok fel, majd megfogom a kezét és elkezdem magam után rángatni egy ülőhelyet keresve. Remélem, hogy jön utánam, mert másképp elég nagy bajba kerülök, ha húznom kell magam után.
maybe it’d be better off abandoned and buried in the sand
Elmémet elöntik a rosszabbnál rosszabb gondolatok, érzem, hogy saját magam ellen dolgozok, mint valami autoimmun beteg, akinek a saját pozitív gondolatai idegen és, sőt már káros sejtként vannak kezelve, s próbálja a szervezetem kiirtani, egyenesen gyökerestül megszüntetni a problémát. És nem… Nem használ, amit annak idején barátom mondott, hogy csak mondogassam magamnak, hogy mennyi ember szeret – az a kettő?! – mert csak annál inkább elkeseredem. Ő is, az egyetlen srác, aki elfogadott olyannak amilyen vagyok, bár sose tudhattam meg, hogy varázsló volnék, azt meg végképp nem, hogy vérfarkas, most már a föld alatt nyugszik, mert ő is elhagyott. Rajta kívül ki van még? Karin… a drága húgocskám, akit irigylek, amiért olyan nagyon boldog, amiért sose szenvedett attól, ami, s aki gond nélkül képes barátokat szerezni. Én erre képtelen vagyok… S tudom, hogy csak teher vagyok neki, hogy csak aggódik miattam és talán most is, azért nincs a társaival, hogy velem találkozzon, mert önző mód látni akartam a testvéremet. Pedig ha mondja, hogy dolga van, vagy másokkal lenne, akkor elfogadnám! Én is tudnék máshol lenni… Vagyis lehetnék, ha Vasily nem lenne olyan fontos, ha tudnák őt hiányolni csak egy délutánra! Egyáltalán mik vagyunk mi? Szeretők? Barátok extrákkal? Mi ez a kapcsolat?! Nem, nem érzem azt, hogy a párja lennék, akkor többet tenne értem! Vagy lehet, hogy nem, talán ilyen egy normális kapcsolat, csak én nem tudok róla. Nagyjából semmiről sincs fogalmam. Minden emberi kapcsolatom kudarcba fulladt, vagy eleve neki se tudtam kezdeni, mert egy csődtömeg vagyok! Nem hiába vagyok képtelen megszabadulni ezektől a negatív gondolatoktól is, hiszen gyenge mód hagyom, hogy körülöleljen a sötétség és bekebelezzen teljesen. S már érzem, hogy jön a pánik roham, hogy elrohannék valahova messzire, mikor egy ismerős csilingelő hang üti meg a fülem, így felé fordulok, majd erőt véve magamon mosolyt erőltetek az arcomra. – Karin! – hangomból kiérezhető a boldogság, mely megkönnyebbüléssel társul, mert hacsak egy kis időre is, de ez a lány képes elűzni démonjaimat. Amint átölel, én szintén átkarolom őt egyik kezemmel, másikkal pedig finoman hajára simítok. – Én is örülök neked! De azért remélem nem zavartam meg semmilyen baráti találkozót, vagy hasonló… - Nem vagyok képes elrejteni az aggodalmam, előtte nem. Húgom olyan, akár egy empata, ha rólam van szó. Mindig tudja mit érzek. Halkan kuncogni kezdek a mondandóján. – Azért kérlek ne vessz el, még szükségem van rád. – forgatom meg szemeimet mosolyogva. – Inkább szerezz olyan barátot, aki minden szegletét ismeri a helynek! Csak ne fiút. – Még csak az kéne! Bár tudom, hogy éppenséggel a lányok is érdekelhetik, de inkább egy nő, mint egy srác… Nem szeretném, ha valaki összetörné a szívét, bár ennyi idősen eleve nem is kéne azon gondolkodnia, hogy valakivel járjon. Vagy igen? A mai fiataloknál lehet már normálisnak számít…?
I couldn't get away... it was another day, I was singing this one song I got it on
replay.
Playby :
Kristina Pimenova
9
Karin Sjöberg
Szer. Szept. 13, 2023 4:50 pm
Elképesztően örülök annak, hogy a bátyámmal ilyen közel leszünk egymáshoz, és szint bármikor találkozhatunk, amikor csak szeretnénk. Mindig rossz volt, amikor távol kellett lennem tőle, mert attól féltem, hogy bántani fogja magát, ha nem vagyok ott, bár tudom, hogy megígérte, hogy nem fog elhagyni soha, de attól még bennem volt mindig az, hogy mi van ha mégis? Bár tudom, hogy Liam nekem sosem hazudik, hogy mindig betartja amit ígér, mégis örülök, hogy közel leszünk egymáshoz, mert tisztában vagyok azzal, hogy mikor szomorú, akkor sokkal nagyobb szüksége van rám, mint nekem rá. A legtöbb testvérpár, akiket ismerek gyakran veszekednek, én viszont ezt elképzelni sem tudnám a sajátommal. Mondjuk én senkivel sem veszekszem igazából, mert jobban szeretem a békességet, de ha szükséges lenne meg tudnám védeni magam. Közelebb érve a testvéremhez, megölelem, és nem csak azért, mert hiányzott, hanem azért is, hogy éreztessem vele, hogy mennyire fontos nekem és, hogy nem akarom, hogy szomorú legyen bármi miatt is. Velem ellentétben ő nem szereti azt, ami, én pedig igyekszem mindig tudatni vele azt, hogy attól, amiért vérfarkasok vagyunk, semmitől sem különbözünk másoktól, és bántanunk sem muszáj senkit. Meg amúgy is sokkal könnyebb úgy minden, ha elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk. - Egyáltalán nem. - rázom meg a fejem határozottan, és valóban ez az igazság. Nekem sosem tudna fontosabb lenni egy barátom sem, sőt igazából senki nála. Vagy a családomnál. - Bármikor csak szólj és suhanok is hozzád. - széles mosolyra húzom a szám, mert biza az a barát még nem született meg, aki miatt ne lenne időm rá. Bár még nem vagyok olyan régen itt, de máris imádom ezt az iskolát, annak ellenére is, hogy olyan, mint valami labirintus. Nem volt túl könnyű megtalálni a a kijáratot belőle, de végül is megoldottam, úgyhogy azt hiszem, hogy egészen jól megleszek itt. - Ha elvesznék sem lenne olyan nagy baj. Előbb vagy utóbb valaki úgyis megtalálna. Ha tudnád mennyi ilyen titokzatos hely van odabent, te is szívesen vesznél el. Alig várom, hogy felfedezzek mindent. - a hangomból végig hallatszik, hogy mennyire izgatott vagyok ez az új helyzet miatt, és még az sem érdekelne, ha nem lennének barátaim sem, csak ez az iskola, aminek felfedezhetném minden egyes területét. Még azokat a bezárt ajtókat is. Mert ha valamit tudok akkor az az, hogy ami be van zárva, a mögött valami titok van. És én pedig imádom a titokzatos dolgokat. - Jajj, Liam! - forgatom meg a szemeimet ezúttal én a megjegyzése miatt, mert az egészen biztos, hogy nincs szükségem fiúkra. - A fiúk is kedvesek velem az igaz. Kivéve azt a mardekárosat, de nem is igazán érdekel. - vonok egyet a vállamon, bár tudom, hogy mire célzott ezzel a fiús dologgal. Fúj. Egészen biztos, hogy sosem leszek szerelmes. - De Liam... tudod ha egyszer szerelmes lennék valamelyikbe vagy ilyesmi, azt nem hiszem, hogy megbeszélném veled. - teszem hozzá végül, és ezt csak azért gondolom így, mert szerintem elég ciki lenne vele erről beszélnem. De a közeljövőben ilyesmi biztosan nem fog történni.
maybe it’d be better off abandoned and buried in the sand
Karin a legjobb gyógyszer mindenre. Legalábbis számomra. Talán nem tudtam volna úgy összeforrasztani a csontjaimat, mint Vasily, de a lelkemet könnyen meggyógyította, ha kellett. És azt ugyebár elég sűrűn kellett! Különösen most, hogy hirtelen ennyi minden változott az életemben. Eleve azt se nagyon értettem, hogy minek kellett áthozni minket a Roxfortba, hiszen az akadémia eddig is kiváló helyen volt. Persze így közelebb vagyok a húgomhoz, de… Ha nem most jött volna cserediáknak, akkor megszívom. Aztán ott van az is, hogy lett párom, de… Folyton dolgozik, ami miatt ideges vagyok, hiszen utálok hazamenni az üres házba. Annyi legalább jó ebben, hogy nem Brightmore-al kell egy kolin osztozkodnom. S mindennek tetejébe ott van az állandó probléma, a vérfarkas élet, mely engem az őrültbe kerget, hiszen egy szörnyetegnek tekintem magam, aki állandó fenyegetést jelent az emberek számára. Nem bírom feldolgozni, hogy a testvérem hogyan tudja ilyen jól kezelni. Meg kéne tanítania rá, de már így is annyi mindent tesz értem, s nem lóghatok állandóan az ő nyakán sem, hiába szeretnék, pláne így, hogy alig pár méterre lakik tőlem. -A bármikor azért… Kicsit erős nem…? – kezdem el ide-oda billenteni a fejem. Bár inkább csak menekülési utat próbálok neki adni, most még visszavonhatja, mert tudja, hogy ki fogom ezt használni. Nem, vele szembe nem tudnék undok lenni, nem akarok az lenni, de másnál… Ha Sily mondaná azt, akkor már régen a szemére vetettem volna, hogy bezzeg mostanában sosincs ott, mikor kellene neki. Karin viszont teljesen más eset. Ha volt valaki, akinél képes voltam visszafogni magam, az ő. Talán nem is sejti igazán, hogy milyen rémes egy ember tudtam lenni. Viszont néha mellette is kell egy nagyobb levegőt vennem, hogy ne akadjak ki, pontosabban ne kezdjek el pánikolni. – Ha ezt most megnyugtatásnak szántad, akkor… Csak mondom, hogy nem nyugodtam meg! – mély levegőt veszek orrnyergemet kezdem masszírozni egyik kezemmel. – Egyedül kérlek ne menj a titkos folyosókra. – Nagyon megtiltani nem tudok neki semmit. Tudom, hogy a szüleink is halálra féltik – én is egyébként – bár tud magára vigyázni, ezzel is tisztában vagyok, csak… Olyan kicsi! Ugyanakkor nem kívánom letörni lelkesedését, jó látni, hogy ennyire várja már az új évet, meg ennyire boldog, csak közben vigyázzon magára. – A kviddics csapatba akarsz jelentkezni? – kérdezem egy apró mosollyal, valójában pedig azért imádkozom, hogy nemet mondjon. Bár ha mégis úgy dönt, hogy megpróbálkozik vele, akkor minden meccsére elmegyek! És széttépem azt, aki bántani meri… -Mardekáros? Melyik? Mutasd! – Csapom is le, csak bökjön rá, vagy mondja meg a nevét. Komolyan megteszem, az én húgomat senki sem bánthatja. Picit talán fel is megy bennem a pumpa, bár azt se tudom, hogy csak szemét, vagy bántja is, de ez mindegy… Egyiket sem érdemli meg. – Várj… - egy fél lépést hátrálok és magam előtt keresztezem a karomat. – Nem mondanád el nekem?! Miért nem? Ennyire rossz testvér vagyok? – Mert nyilván ez a logikus magyarázat… Az fel sem merül bennem, hogy az ok valójában „csak” annyi, hogy nem a fiú testvérével kívánja megosztani ezeket. Pedig… Éppenséggel tudnék neki pasizós tippeket adni, nekem is összejött.
I couldn't get away... it was another day, I was singing this one song I got it on
replay.
Playby :
Kristina Pimenova
9
Karin Sjöberg
Csüt. Szept. 28, 2023 7:33 pm
Nekem sosem esik nehezemre találkozni a testvéremmel, akármennyire is nem hiszi azt el. Tudom, hogy mindig szüksége van arra, hogy megerősítsem abban, hogy igenis szükségem van rá, és, hogy nagyon is szerethető. Bár egy kicsit szomorú vagyok amaitt, hogy még mindig nem képes elhinni, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyennek látja magát, mert bár megígérte, hogy sosem fog elhagyni, de azért én mindig félek attól, hogy fog csinálni majd valami olyant, amivel árthat magának. És én sem hagynám őt el soha, mert senki sem lenne képes elhagyni a saját testvérét. Bár sokkal fiatalabb vagyok nála, mégis mikor ennyire nem hiszi el, amit mondok, akkor úgy érzem, mintha én lennék az idősebb és nem ő. Én sosem szoktam hazudni, ha valamit mondok, akkor azt úgy is gondolom. - Egyáltalán nem. Te is jönnél bármikor miattam nem? - szegezem felé a kérdést, de nem azért, mert nem tudnám a választ, hanem azért, hogy tudja, hogy épp annyira fontos ő is nekem, mint amennyire én vagyok neki. És ha hiszi, ha nem, de örülök, hogy Ő a testvérem, és ha választhatnék, én akkor is őt választanám. Látom rajta, hogy nem annyira tetszik neki a lelkesedésem a titokzatos helyek miatt, mire muszáj kuncognom, mert bármennyire is nem örül neki, de már egyáltalán nem vagyok kicsi. Tudok magamra vigyázni és még mindig szórakoztatóbb szerintem az, ami titkos, mint az, ami kötelező. Így ha egy módom lesz rá, akkor egészen biztos, hogy az iskolának minden apró kis zúgát fel fogom fedezni, és hiába ígérem meg neki, hogy nem teszem, mert az úgysem tudnám betartani. - Ezt nem ígérhetem. De eskü, hogy vigyázok magamra. Amúgy meg ez egy iskola vagy mi... nem hiszem, hogy lenne olyan hely, ami annyira veszélyes lenne, hogy félnem kéne. - vigyorgok rá, hogy megnyugtassam, és tudom, hogy csak félt, de igazán feleslegesen. Annál sokkal nagyobb a lelkesedésem minden iránt, hogy akkora bajba tudnék keveredni, amiből majd ne is másszak ki. Nem csak az új iskolának örvendek, hanem annak is, hogy Liam is a közelemben van, és így még inkább tudom, hogy biztonságban vagyok, meg a jelenléte arra is ösztönöz, hogy azért vigyázzak, hogy csak annyira tévedjek csak el, amennyire az vicces, mert szüksége van rám. Nem akarom, hogy szomorú legyen. A kérdésén elgondolkodok, mert még igazából eszembe sem jutott a kvidics, de így jobban belegondolva, nem is olyan rossz ötlet. Bár egyenlőre nekem talán az egy kicsit durvának tűnik. - Most még nem nagyon... de talán majd egyszer igen. Kicsit olyan ijesztőnek tűnik, bár lehet, hogy pont amiatt izgalmas is. - vonom meg a vállam, mert itt egyszerűen annyi sok minden van, amit ki szeretnék próbálni, hogy egyenlőre fogalmam sincs, hogy melyikkel kezdjem. Mégis inkább órákig mesélnék még az iskoláról, csak elkerülhessem ezt a fiús témát, amit nem is értem, hogy honnan jutott az eszébe egyáltalán. Ösztönszerűen nézek körbe az udvaron, hogy véletlenül látom-e azta fiút, akinek amúgy még a nevét sem tudtam megjegyezni, de szerencsére nem, meg egyébként sem mutatnám meg. Nem akarom, hogy olyannak tartsanak már rögtön az elején, aki a bátyjához szalad árulkodni. Semmi olyan gondom nincs, amit ne tudnék megoldani. Így végül csak el nevetem magam ismét, mert nem tudom, hogy mit akarna tenni akkor, ha mégis megmutatnám, de egészen vicces elképzelni. - Ha nem tűnt volna fel, elég nagy vagyok már! - szólalok meg végül, mert az oké, hogy nála mindig kisebb leszek, szinte lehetetlen, hogy valaha is ez változzon, de azért nem vagyok olyan kislány, mint amilyennek gondol. A következő pillanatban azonban nem tudom eldönteni, hogy most vajon megbántottam-e azzal, amit mondtam, vagy csak úgy csinál. Mert ha igen, nem az volt a célom. Csak hát vannak olyasmik, amik tabu témának kell számítsanak köztünk. Azt hiszem. - Egyáltalán nem vagy rossz testvér! - válaszolok rá mosolyogva, hogy ismét megerősítsem benne azt, hogy számomra így tökéletes ahogy van. - Csak tudod az van, hogy... egy lánynak ciki lenne ilyesmiről beszélni a testvérével, főleg ha a testvére még fiú is... és sokkal idősebb is. - próbálom megmagyarázni, miközben a kezemmel mutogatok is, és egy kicsit zavarba jöttem, mert nem akarok a testvéremmel ilyesmikről beszélni tényleg. Soha.
maybe it’d be better off abandoned and buried in the sand
Adott esetben nem lenne baj, hogy teljesen másképp látjuk a világot, hiszen ettől vagyunk emberek. Ugyanakkor, ha valaki ismer – márpedig a húgom elég életében ismert – akkor pontosan tudja, hogy az én világomban mindig esik, mindig sötétség van, s ha ki is süt a nap, nem tart tovább, csak egy pár percig. De még ez is több, mint a semmi, ennyi is bőven megéri nekem, s minden egyes alkalommal, mikor azt mondja, hogy szeret, hogy nem cserélne el senkire, akkor érzem az a kevés kis fénysugarat, ahogyan bőrömet melegíti. Nyílt titok, hogy szeretet nyelvem szavakból áll, hogy állandóan elmondják, hogy nincs velem baj. Így is nehéz elhinni, de minden egyes alkalommal könnyebb. -Persze, hogy mennék! De a kettőnk esete teljesen más. – rázom meg a fejem. Ő a húgom, akiért annyit küzdöttek anyáék, s akit mindentől óvnak. Nem mondom, hogy én nem, de én még talán képes vagyok egy-két dolgot elengedni, amiről tudom, hogy egyébként nem veszélyes, s a gyerekek életéhez tartozik, hogy megtapasztalják. Ettől függetlenül, ha segítség kell neki, akkor nem semmi, ami miatt nem őt választanám. Ő csak Vasily meg ne tudja! S bár hiába rohannék akár egy baziliszkusz elé is, hogy megmentsem a kishúgomat, azért nem éppen örülök annak, hogy egyből a Roxfort titkos helyeit akarja felfedezni. Arcomon jól látszik mennyire ellene lennék az ötletnek, mire csak kuncogni kezd, én pedig megforgatom a szemeimet. Néha tényleg nem tudom eldönteni, hogy kire ütött ez a lány. Hogy lehetünk ennyire mások…? Tudom, hogy elmémet befertőzte a borderline, s hogy előtte én is hasonlóan életvidám voltam, ugyanakkor most már nehéz elhinni, hogy valaha élveztem az életet. -Ez egy iskola, igaz, csakhogy te is ismered a régi történeteket. – mélyet sóhajtok. – Vagy talán meséljem el neked?! Bár attól tartok, hogy téged csak tovább lelkesítene, nem pedig elrettentene, bármit mondok. – Mert nekem mondhatják, hogy átfésülték már a helyet és semmi veszélyes nem maradt itt, de… Harry Potter is annak idején talált belőlük éppen eleget, szóval nem lennék benne biztos, hogy mostanra tényleg minden eltűnt. Vagy egyszerűen csak paranoiás vagyok. Mondjuk ez alap nálam, de Karin esetében még rosszabb is. Nem mondom, hogy most már csak azért is muszáj lesz szemmel tartanom, hogy bajba ne keveredjen, de komolyan elgondolkozom, hogy 2 naponta kérem, hogy jelentkezzen be. Még mikor távol laktam sem voltam ennyire durva, de most, hogy itt van és szemmel tudom tartani… Oké Liam ne ess túlzásba! -Nem, nem! Szerintem teljesen jó az, hogyha a szilárd vízszintes talajon maradsz. – Mondom én, aki képes volt múltkor egy gurkó elé repülni, pedig mi még nem is meccsen voltunk, csak szórakoztunk. S mégis, csak egy gyenge pillanatomban fogtam magam, és úgy tettem, mintha nem látnám a labdát, hátha eltöri úgy a bordámat, hogy a tüdőmbe fúródjon. Rémes gondolatok, tudom. Bár most megint kedvem lenne összezúzni magamat egy hasonló esetben, mert az én húgom nem akar velem beszélni a fiúkról. Pedig nálam jobb és megértőbb testvér nem is lenne! Pont én, akinek a pasija – már ha tényleg az – egy istenség. – Elég nagy vagy igen, de attól a bátyád maradok. – És akár tetszik neki, akár nem, ő pedig a kishúgom, akit meg akarok védeni mindent és mindenkitől, akitől lehet. Speciálisan egy mardekáros fiútól, aki nem tudom miért őt nézte ki magának, de ha bántani meri, akkor a következő telihold után eggyel kevesebb ujja lesz. -Nem értem. – rázom erőteljesen a fejem. – Hiszen én adhatnám a legjobb tanácsokat. – Vitatható ezen állítás, hiszen eleve egy párkapcsolatom volt eddig, ott is engem szedtek fel, s az minden, csak nem normális. Ellenben tudok segíteni! Vagy elviszem Vasily-hez, aki tudna neki segíteni.
I couldn't get away... it was another day, I was singing this one song I got it on
replay.
Playby :
Kristina Pimenova
9
Karin Sjöberg
Csüt. Okt. 19, 2023 2:13 pm
Még mindig hiszek abban, hogy egyszer majd a bátyám is rájön arra, hogy rosszul látja a világot. Mert az a sok rossz ami mindig a fejében van szerintem csak az agya szüleménye, mert valójában körülötte is minden épp annyira szép, mint körülöttem csak valahogy nem sikerül úgy felfognia, mint nekem. Én pedig, mint egy megértő kistestvér mindig itt leszek, hogy emlékeztessem arra, hogy a világban nem mi vagyunk a gonoszak, hanem azok, akik nem fogadnak el bennünket. De ehhez először talán neki kéne elfogadnia saját magát, és az amint megtörténik, máris minden sokkal könnyebb lesz. Gondolom. - Már miért lenne más? Nem csak te vagy az én testvérem, én is a tied vagyok. - forgatom meg a szemeimet, mert tényleg nem értem, hogy mitől másabb az ha ő jön miattam, vagy épp én ő miatta. Csak azért mert én vagyok a kisebb én is vigyázhatok rá pont úgy, ahogyan ő rám. Ezért vagyunk testvérek, hogy ott legyünk mindig egymásnak, ha arra szükség van. És akkor is, ha nem. Örülök, hogy ennyire közel leszünk egymáshoz, de azért remélem, hogy nem lesz majd olyan, mint a szüleink. Látom rajta, hogy nem nagyon tetszik neki az ötlet, hogy felfedező útat tervezek az iskolában, és természetesen azokkal a helyekkel kezdeném, amik tilosak lennének, de azért nem akarom, hogy mindig azon parázzon, hogy mi minden rossz történhetne. Miért kéne mindig rossz történjen? Lehet, hogy épp valami jó dolgot fedezek fel. Sosem tudhatjuk ezt. Mindig is azon az elven voltam, hogy aki nem mer, az nem is nyer. Én pedig szerencsére nem félek a kudarcoktól sem, így mindig ha csinálok valamit annak úgy állok neki, hogy vagy jó lesz belőle vagy megpróbálom a rosszból is a legjobbat kihozni. Nem olyan bonyolult ez. - Nem kell elmesélned, mert már annyiszor hallottam, hogy unom. Lehet, hogy én leszek az új Harry Potter, csak lányban. Ő sem félt semmitől. Állítólag. - ismét kuncogni kezdek, bár eszem ágában sincs annyira népszerűnek lenni, hogy még évek múlva is mindenki rólam beszéljen. De olyan vicces ahogyan Liam rémeket lát már előre, pedig tényleg tudom én magamtól, hogy meddig mehetek el. Végül aztán el is komolyodok, mert nem szeretném, hogy a végén megharagudjon rám amiatt, hogy nem hallgatok rá. Ő az idősebb, nyílván sok mindent jobban tud, de én akkor sem tudom olyan sötétnek látni a világot ahogyan ő. Talán azért, mert még nem tapasztaltam semmi olyasmit, ami annyira rossz lenne, hogy elvegye a mindig jó kedvem. Látom, hogy örül annak, hogy a kviddics egyenlőre még nem fordult meg a fejemben és így inkább nem is bosszantanám most azzal, hogy inkább mégis. Az nélkül is van elég minden más mivel foglalkozzak azt hiszem. - Jó. Akkor egyenlőre megleszek a földön is. - vonom meg a vállam, mert ha ezzel a kedvében járhatok akkor legyen. Amint szóba hozza a világ legkellemetlenebb témáját, amiről egy lány a bátyjával beszélhet, azt kívánom, hogy bárcsak inkább helyett mégis elmesélné azokat a régi történeteket helyette Harry Potterről. Csak ne kelljen ebbe bele menjünk. Persze én voltam a hibás mert szóba hoztam azt a fiút, de nem gondoltam, hogy ennyire komolyan veszi. - Ez igaz. De azért nem szeretnék árulkodós lenni. - ezzel most nem vitatkozok, mert akárhogy telnek az évek, sosem leszek akkor, mint ő, mindig köztünk lesz az a nyolc év, amitől előnyben részesülhet és azt hiheti, hogy szükségem van arra, hogy vigyázzon rám. Pedig tudok én vigyázni magamra tényleg. A szavaimmal úgy tűnik, mintha megbántottam volna, pedig nem azért nem akarok vele erről beszélni, mert nem bízok benne, csak valahogy nem menne. Meg nincs is miről. Szerintem csak a buták lesznek szerelmesek. Fúj... - Öhm... nem beszélhetnénk inkább valami másról? - nézek rá még mindig zavartan amiért egyáltalán eszébe jutott ilyen butaságot szóba hoznia, és reménykedek abban, hogy megelékszik ennyivel ezzel a témával kapcsolatban.
maybe it’d be better off abandoned and buried in the sand
Másképp látni a világot nem olyan egyszerű… Az átlag embernek is meggyűlik vele a baja, nemhogy nekem. Saját magamat sem vagyok képes normálisan látni, hiszen gyerekként igenis túlsúlyos voltam, s nem vagyok képes most sem látni, hogy mennyire izmos vagyok, nem hiszek Vasily-nek se Karinnak abban, hogy jól nézel ki, mert egyszerűen lehetetlen. Ahogyan az is, hogy egészséges legyek. Fi]Mert amúgy mi is az én bajom?[/i] Borderline, de mi ez?! Neurológiai zavar? Genetikai rendellenesség? Vagy csak egy egyszerű lelki trauma? De nincs elváltozás az agyban, a szerkezete és a működése pontosan ugyanolyan, mint egy átlag egészséges emberben. S a trauma lehet indok, lehet kiindulási pont, de… Akkor a pszichológus miért nem tud segíteni?! Miért van az, hogy mi sosem leszünk jól maximum csak jobban? Nem vagyunk bolondok, ugyanakkor mentálisan egészségesek sem. Valahol a határon állunk és nem tudunk elmozdulni egyik irányba sem. -Igen, de te a húgom vagy. – Lány is és fiatalabb is. Ennek persze nem kéne befolyásoló tényezőnek lennie, sokkal logikusabb indok lett volna, ha az mondom, hogy igen, de ő az elfoglaltabb, mert az akadémián azért elég szellősen vannak órák, nem egész nap. Az már más kérdés, hogy persze féltem is, bár azt hiszem én még mindig jobba vagyok, mint anya és apa, akik a széltől is óvják. Nem, én azért azt pont tudom, hogy nem buta lány, meg nem ügyetlen. Simán ki tudja magát beszélni minden helyzetből és gyanítom eleve nem keveredne nagyobb gondba, mint amit meg tud oldani. Egyszerűen csak aggódok érte, mert mégiscsak a kedvenc családtagom, s tudom, hogy a vérfarkasokkal mennyire előítéletesek, ő pedig eleve annak született. Különleges. Ez sose volt kérdés, egyszerűen új a hely. Lehet amíg tudtam, hogy a Durmstarng falai között tanul, addig biztosan mondtam, hogy nem eshet semmi baja, hiszen én is ott tanultam ismertem már, tudtam mik várnak rá. De a Roxfort számomra is ismertelen, s amit nem ismerünk az gyakran rémisztő tud lenni. -Ha engem kérdezel Harry egy idióta volt… - forgatom meg a szemeimet. Eleve ahogyan hallottam ez az iskola sokkal gyengébb, mint ahonnan mi jöttünk. Hiszen eleve elméletre alapoznak a gyakorlat helyett. Ez valahol megnyugtat, hiszen így tudom, hogy Karin bőven jól fog teljesíteni, de azért… a sztorik igenis ijesztőek. – Meg azért baziliszkuszokkal ne birkózz! – bár ha vak az állat, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy meg se kottyanna neki, csak hát a szeme, igen, az itt a probléma. De az már elvileg nincs itt szóval ilyen baj nem lesz! Már csak az összes többi halálos helyet kell elkerülnie… -Nézz meg egy-két meccset aztán eldöntöd! Mondjuk terelőként a legveszélytelenebb mert elütöd a gurkót. – És micsoda pech, hogy mikor játszottam is, én bezzeg mindig hajtó voltam, akiket a legtöbbször támadtak. Szerintem engem aztán direkt célba vettek. Tudták, hogy gyenge vagyok és ügyetlen, így kitérni se lesz esélyem! Ahogyan a húgomnak sem lesz esélye kibújni a pasis téma alól, nem most és nem itt! Mert bár egy cuki nézéssel bármire rávehet, azért arra mégsem, hogy ez hanyagoljam! Pláne, hogy elültette a bogarat a fülembe… Tuti az a baja, hogy rémes testvér vagyok, akire nem lehet titkot bízni! Csakis ez lehet a háttérben. -Ha rájövök ki az, az rosszabb. – Mert a végén szét találom tépni… Nem mintha megtörtént volna már bármi hasonló! Ugyan! Istenem gyűlölöm magam… Meg azt ami vagyok… Karin hogy kezelheti ennyire könnyen? Miben vagyunk mi mások? Ugyanazon vér kering bennünk, akkor hogyan? -Komolyan ennyire sok bajod van velem? – Érzem, ahogyan a szomorúság és harag keveréke ismét körbeleng, s most maximálisan Vasilyt okolom, ez az egész ő hibája, mert nem szeret, sőt Karin sem képes megbízni bennem. De kinek is kellenék?! Egy pillanatig szép álmot dédelgettem, de én tényleg senkinek sem vagyok elég jó.
I couldn't get away... it was another day, I was singing this one song I got it on
replay.
Playby :
Kristina Pimenova
9
Karin Sjöberg
Szomb. Nov. 18, 2023 7:53 pm
Csak sóhajtok, mert nem igazán értem, hogy az miért számít ennyire, hogy melyikünk a kisebb. A testvér az testvér. Mindegy, hogy kicsi vagy nagy. Oké, ő egy pár év előnnyel van velem szemben, de attól még én is szívesen vagyok ott neki, ha rám van szüksége. Sőt akkor is, ha nem. Ha mást nem tudok is csak egy kicsit megvígasztalni, ha szomorú, már attól is boldog leszek. Úgyhogy határozottan állítom, hogy semmit sem számít az, hogy ő született előbb. Jó, mondjuk fogalmam sincs arról, hogy milyen idősebb testvérnek lenni, lehet, hogy ha lenne még egy nálam is fiatalabb gyereke a szüleinknek, akkor én is azt szeretnlm, hogy azért mert idősebb vagyok neki legyen rám szüksége, és ne fordítva, de amúgy azért vagyunk egy család, hogy mindig ott legyün egymásnak nem? - Tudom. Te pedig a bátyám vagy. - vonom meg a vállam és egyáltalán nem olyan a hangsúlyom, hogy szemtelennek tűnjek vagy valami, de azt szeretem, ha az utolsó szó az enyém marad. Mert egyáltalán nem hátrálok ki abból, hogy ugyanaz lehet a feladatunk, a kor amúgy is csak egy szám. Ha megtehetném, hogy mondjuk újból megszülessek, akkor is azt választanám, hogy én legyek a kisebb, mert amúgy van ennek sok előnye is. Például beférek olyan helyeken is, ahová mondjuk ő nem. Ha leesek, kisebbet esek, mint ő, mert annyival közelebb vagyok a földhöz. Tanulhatok is tőle sokat, mert több a tapasztalata. Szóóóval... mindenképp jobb kisebbnek lenni. Egészen addig, amig nem mond nekem ilyenek. Mert valamiért mindig mindenki azt gondolja, hogy vigyázni kell rám, most meg még ő is. Pedig megtudom magam védeni bármitől és bárkitől. Annyira kicsi mégsem vagyok, hogy ezzel bajom legyen. Elnevetem magam azon, amit Harry Potterről mond, és elképzelem, hogy ha ezt most hallaná biztosan megsértődne ezen, hiszen mégis csak a Roxfort sztárja volt valamikor. Azt mondják, hogy smmitől sem félt. De szerintem nem létezik olyan ember, sem varázsló, vagy boszorkány, akinek ne lennének félelmei. Az enyém például az, hogy Liam egyszer elhagy majd. - Azért ezt ne mondd itt ki túl hangosan. Nehogy meghallja valaki. - mutató ujjam a szám elé emelem, de attól még mindig viccesnek gondolom ezt a megjegyzését. De nem biztos, hogy az itt tanulók is annak tartanák. Bár lehet, hogy még akadna olyan, akiinek hasonló véleménye lenne erről. - Azt megígérem. Annyira bátor azért még én sem vagyok. - válaszolom határozottan és megborzongok, úgy csinálva, mintha ki rázott volna a hideg. Ha látnék is egyet, akkor valószínűleg tényleg kirázna. Utálok mindenféle csúszó mászót, bár baziliszkuszt csak könyvekben láttam, de nem tűnik olyannak, akivel szívesen találkoznék. Úgyhogy ilyesmitől egyáltalán nem kell tartania. - Ha jelentkeznék a csapatba, akkor büszke lennél rám? Szerinted nekem is menne az a játék? - eddig nem is gondolkodtam ezen, de most, hogy Liam szóba hozta, talán elgondolkodok rajta. Mert amúgy biztosan izgalmas lehet. Mondjuk itt minden eléggé annak tűnik. Olyannyira, hogy azt se tudom, hogy mivel kezdjem. Persze nem mondok le arról még véletlenül sem, hogy titkos helyket fedezzek fel. Csak meg kell találnom hozzá a megfelelő embert, aki segíteni fog. Nem mintha egyedül is nem mernék neki vágni. Újra és újra megbánom az elszólásom arról a fiúról, mert ha tudom, hogy Liam ennyire komolyan veszi, akkor egészen biztos, hogy kétszer is meggondolnám, mielőtt beszélek. Mert most egy kicsit felfúj valamit, ami nem is lényeges. Vagyis eldönteni sem tudom, hogy komolyan beszél-e. - Légyszi Liam! Ne beszélj ilyeneket! - bár nem tudom, hogy mit ért az alatt, hogy rosszabb, de nem tetszik a hangsúly, ahogyan mondja. Én nem akarom, hogy még csak gondoljon is ilyesmire. Rossz dolgokra. Ezentúl biztosan sosem fogok anélkül beszélni, hogy előbb alaposan átgondolnám azt. Mert még mindig fogalmam sincs, hogy honnan jött neki ez a fiús téma. Miért hiszi, hogy ez egy olyan dolog lenne, amit vele szeretnék megbeszélni? Egy kicsit ciki nekem. Csak megértenie kéne ezt, de helyett inkább úgy tűnik, hogy megsértődött. Pedig tényleg nem ez volt a célom. Én őt sosem szeretném bántani. Kicsit félve pillantok rá és úgy, mint aki szégyelli magát amiatt, hogy ilyen butaságot éreztetek vele. Miért kéne bármi bajom is legyen vele? - Semmi bajom nincs veled, Liam. Csak... nem szeretnék ilyesmiről beszélni. - lesütöm a szemeimet, a földet bámulva, mert szeretném őt megvígasztalni és azt is elérni, hogy soha többé ne jusson eszébe ilyesmit mondani. - Bocsánat, ha megbántottalak. Ha neked ez ennyire fontos, akkor majd ígérem, hogy szólok, ha lesz egy olyan fiú, aki tetszik. - próbálom megvígasztalni, mert ha csak ennyi a baja, akkor én megteszem. Bár ilyen biztosan nem lesz, még mindig nem tudom, hogy miért olyan lényeges ez, de nekem az a legfontosabb, hogy ne érezzen ilyenek. Soha. Ne csak miattam, de senki miatt.
maybe it’d be better off abandoned and buried in the sand
Nagyon is sokat számít az, hogy melyikünk a fiatalabb. Nem azt mondom, hogy azért, mert én már többet tapasztaltam… Ami egyébként igaz, tekintve, hogy elég nagy a korkülönbség kettőnk között sajnos. Bár hé, legalább van egy kistestvérem! Anno én már rég feladtam annak a lehetőségét, hogy valaha lesz másik gyerek is a családban. Anya vérfarkas léte miatt eléggé komplikált volt, s csak elképzelni tudtam, hogy ő lelkileg mennyi mindenen mehetett keresztül, hogy ennyi babát elveszített. Nyilván engem érdekelt is, hogy ő hogy van, az a szüleimát már kevésbé, hogy amúgy borderline-om van… Haha! Nem vicces. Ahogyan az sem, hogy nem érti, hogy persze, vigyázunk egymásra, de egy veszélyes helyzetben, nos… Gyanítom előbb mentem meg én Karint, mint ő engem. Nem gonoszságból mondom, vagy mert lenézem, hanem azért, mert ez az esélyesebb kimenetel. – Tudom, hogy érted miért mondom… - teszem karba a kezeimet és egy sokat mondó pillantással nézek rá. Nem tudom kire ütött ez a lány, mert nem, nekem senki nem bizonyíthatja be, hogy bármelyik szülőmbe ennyi törődés szorult volna. Egyikkőjüket sem érdekli, hogy mi van velem. Apa kapásból képes lett volna kinyíratni… Anya pedig az átváltozás után olyan… Hát néha kérdezte mi van velem, de a húgom születése után már tényleg a kutyát sem érdekeltem. Persze emiatt nem a testvérem a hibás, egyáltalán nem okolom őt, sőt nagyon is szeretem és óvom, bár bízom benne, hogy nem túlságosan… Bár a Potter sztorik miatt igenis van okom feltételezni, hogy ez az iskola még mindig rohadtul veszélyes hely, bárki bármit mondjon is. Oh, de nagyon nem szeretném, ha a húgom baziliszkuszokkal verekedne, vagy trollokkal kellene megküzdenie. Nem állítom, hogy nem menne neki… Vagy ne tudná széttépni őket farkasként… Csak azt mondom, hogy potenciálisan baja eshet és akkor én is magamat fogom enni és anyáék is engem fognak szidni… Pedig én aztán tényleg próbálok rá ügyelni és felnőttként is kezelni, hiába picike még. Főleg magasságilag, de azt nem nézzük ugyebár. De legalább megnevettem – bár nem állt szándékomban – mégis jó érzés hallani a nevetését, így kicsit és is elmosolyodom most. -Mit tudnának tenni egy ex-Durmstrangos vérfarkas ellen? – vonom fel az egyik szemöldökömet. Ahogyan hallottam, itt eleve félelmetesnek tartják azokat a diákokat, akik a mi sulinkba jártak. Pedig mi nem a vérnáci csoporthoz tartozunk! Sőt még csak nem is azokhoz, akik annyira félelmetesek lennének, elvégre svédek vagyunk. Persze nem bánom, ha távolságtartóbbak. – Kíváncsi vagyok miért nem a Griffendélbe kerültél… Na ott biztosan akadna bátor jelentkező a kalandjaidra. – Oh bakker remélem nem fogadja meg azért ezt a tanácsot! – De helyes, a kígyók nem jók… - Pláne nem a nagyon hosszú, nagyon halálos kígyók. Kifejezetten örülök neki, hogy ezt nem vállalja be, most már legalább eggyel kevesebb dologtól kell féltenem… Marad 999 másik okom! -Karin én mindenhogyan büszke vagyok rád. – döntöm oldalra a fejem, ahogyan értetlenül pislogok rá. Nem tudom honnan jöhetett ez a kérdés. – Ha szeretnél játszani, akkor játssz! Csak tudnod kell, hogy elég gyilkos egy játék. Múltkor én is a Szent Mungoban kötöttem ki miatta. – Mondjuk áldom az eget érte, mert így Vasily és én ismét egymásra találtunk, s akkor ott megfogadtuk egymásnak, hogy hűségesek leszünk a másikhoz. Nem mintha ezt jelenleg olyan nagyon érezném, sőt! Kifejezetten nem látom őt magam körül legyeskedni mostanság. Komolyan a végén megkérem Drewt, hogy engedjen vissza magukhoz, nem mintha annyira nagyon vágynék Brightmore-ra. Viszont valahogy csak büntetnem kéne a férfit, mert ez komolyan… a szívemig hatol, pontosan tudja mennyire féltékeny alkat vagyok. S hogy mennyire könnyen összetörök… Mint például a húgom megjegyzésén, amit a fiúkra ért, s hogy velem inkább nem beszélne róla. Értem én, eddig szutyok voltam a pasizásban, talán most is, de azért… Igazán megoszthatná ki tetszik neki! Nem enném meg, amíg meg nem bántja egészen biztosan nem, így nem vágom, hogy mi a gond velem. Mert nyilván bennem van a hiba, senki másban! Karin azért nem árulja el, mert nem akarja, hogy ennyire szerves része legyek az életének, mert ő is csak elvisel, valójában nem is szeret úgy. A halálomat is biztosan azért akadályozta meg, hogy kevesebb gondot okozzak. Pedig nem kellett volna takarítani, csak eltemetni. Vagy már az is nagy kérés? Csak rázom a fejem, ahogyan hallgatom őt, bár a fülem csengeni kezd, így a szavai nem igazán jutnak el a tudatomig. Inkább magamat kezdem el ölelgetni, mintha az segítene, pedig sosem szokott. Csak arra emlékeztet, hogy egyedül vagyok ebben a rohadt világban és senki nem áll mellettem. Sem Karin, sem Vasily, mert miért is tennék?! Csak egy bolond szörnyeteg vagyok, nyilván meg akarnak szabadulni tőlem, én is ezt tenném. Sőt… Félve nézek csak a húgomra, ahogyan az egyetlen értelmes szót végre meghallom, ahogyan bocsánatot kér, s látom a bűnbánó tekintetét, ami minden alkalommal megfog, ami miatt képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg utálna. Nagyot nyelek, próbálom összeszedni magam, de érzem, hogy remegek, bár magam sem tudom, hogy a dühtől, vagy a félelemtől, de azért igyekszem bólogatni. – Re… Rendben. – hangom is egyre gyengébb, komolyan mint valami elmebajos… Oh várjunk, az is vagyok!
I couldn't get away... it was another day, I was singing this one song I got it on
replay.
Playby :
Kristina Pimenova
9
Karin Sjöberg
Pént. Nov. 24, 2023 7:09 pm
A makacs természetemnek köszönhetően egyáltalán nem akarom feladni azt, hogy megértessem a bátyámmal a magam igazát. Mert nem hiszem még mindig azt, hogy bármit is számítana az, hogy ő született előbb. Attól szerintem bármikor szüksége lehet neki is rám és biztosra veszem, hogy nagyon sok helyzetben tudnék én is az ő segítségére lenni. Például mikor szomorú, vagy megint olyanokat hisz, hogy őt nem lehet szeretni, akkor mindig szívesen próbálom elhitetni vele az ellenkezőjét. Úgy vélem, hogy az a sok rossz, amit magában lát néha, az csak a fejében létezik. Mert annyira be mesélte ezt magának, hogy képtelen arra, hogy olyannak lássa magát, amilyennek én is látom. Persze, hogy értem, hogy miről beszél, csak nem értek vele egyet. Kölcsönösen mindeketten ott lehetünk egymásnak, nem csak az ő kötelessége ez, csak azért, mert idősebb. Nem szép dolog felvágnia mindig azzal, hogy ki a nagyobb. - Értem. De attól ha mégis szükséged lenne rám, nem fogok csak úgy hátat fordítani neked, csak azért, mert te vagy az idősebb. - rázom meg a fejem makacsul, és remélem, hogy ő is érti, hogy én miről beszélek. Mert mindkettőnk feladata ugyanaz és mindegy, hogy ki mikor született. Erre még olyan sokszor fogom emlékezetetni, amig el nem hiszi, hogy én sem csak azért vagyok ám a világon, hogy mindig mindenki azt gondolja, hogy vigyázni kell rám. Épp elég az, hogy anyuék azt gondolják, hogy cukorból vagyok, pedig sokkal bátrabb és erősebb vagyok, mint azt bárki is gondolná. Főleg ha a szeretteimről van szó. Mégis úgy vagyok vele, ha a bátyám még ezzel is akadékoskodna, akkor rá fogom hagyni. Had higgye csak azt, hogy az ő dolga csupán az, hogy gondoskodjon rólam, de ettől persze még én is fogok. Csak inkább talán jobb ha nem hangoztatom. Mert úgy tűnik, hogy nagytestvérekhez méltóan ez az ő elve is. Mintha nekünk kisebbeknek az lenne a sorsunk, hogy a széltől is óvjanak. Bizonyára még nem hallott arról, hogy kicsi a bors de erős. Az viszont, ahogyan a híres Harry Potterről beszél igazán megnevettet, bár azért nem vagyok abban biztos, hogy az előnyünkre szolgálna az, ha ezt bárki is meghallaná, de azért igazán muris. Mert én egyáltalán nem hiszek amúgy annak a felében sem, amit róla meséltek, de azt hiszem, hogy az itteni diákok annál is inkább. - Hát azt nem tudom. Remélem semmit. De azért ne kockáztassunk. - mutató ujjam a szám elé rakom, ezzel is arra célozva, hogy inkább ne mondjon olyat, ami veszélybe sodorhatná. Mert még nem ismerem ezt a helyet annyira, hogy tudjam biztosra, hogy nincs füle még a fáknak is. - A Hugrabugban is nagyon sokan tűnnek bátornak. De minden házból akadtak olyanok, akik felajánlották a segítségüket. Én lettem az új farkas lány, akinek mindenki a barátja akar lenni. Szóval azt hiszem, hogy izgalmas évem lesz. - lelkendezek ismét, és persze nem vagyok annyira naiv, nagyon jól tudom, hogy azokból a diákokból, akik ennyire lelkesek csupán csak a negyede gondolja komolyan azt, hogy tényleg a barátom akar lenni, a többieket inkább a kíváncsiság vezérli. De nekem még ez sem okoz különösebb problémát, mert én akkor is kedves leszek mindenkihez. Addig biztosan, amig nem akarnak ártani valamivel. Mondjuk egy kígyó elég nagy falatt lenne. Nem is azért,, mert félek... inkább undorodok tőlük, és egészen biztos, hogy még a közelébe sem mennék emiatt egynek sem. Szóval a bátyámnak emiatt biztosan nem kell aggódnia. - Ugye itt nincsenek kígyók? A szobámban sem lehet? Vagy csak úgy nem hozhat be senki egyet sem, igaz? - kicsit össze borzongok, de biztosan nem lesz baj ilyesmivel. Azért semmiképp sem fogok soha senkinek sem beszélni azokról a dolgokról, amiktől félek. Mert minden embernek a félelme a gyenge pontja is. Én pedig sosem fogom hagyni, hogy bárki is meglássa bennem ezeket. A kviddics eddig nem is igazán jutott az eszembe, de így, hogy Liam azt megemlítette azért elgondolkodok rajta. Bár általában könnyen megy a döntés mindenben, sőt néha hamarabb cselekszem, mint gondolkodnék, de az a játék valamiért elbizonytalanít. Talán ezért is vagyok ennyire kíváncsi arra, hogy a bátyám mit gondol erről. Elmosolyodok a szavain, mert bár tudom, hogy bármit tennék ő támigatna benne, és sosem lenne olyan, hogy ne lenne rám büszke, de azért most jól esik ezt hallani is tőle. - Tudom. De azért gondoltam megkérdem. - vigyorgok rá, de a következő szavait hallva el is komolyodok. Mert még a kígyóknál is sokkal jobban félek attól, hogy elveszítem a bátyámat. Így egyáltalán nem jó érzés azt hallanom, hogy megsérült. - Liam... ugye nem felejted el, amit ígértél nekem soha? - nézek fel rá kicsit szigorúan, mert egyszer a szavát adta, hogy nem hagy el. Így nem is akarom, hogy olyasmit csináljon, ami veszélyes. Persze elő fordul bárkivel, hogy megésrül véletlenül, de nagyon remélem, hogy szándékosan sosem fog olyat tenni, ami árthat neki. Mert akkor nagyon mérges leszek rá. Nagyon is szükségem van a testvéremre! Még akkor is, ha nem értem, hogy miért kíváncsi annyira arra a mardekárosra, akiről beszéltem, pedig csak véletlenül csúszott ki a számon, azt pedig főleg nem tudom elhinni, hogy eszébe jut olyasmi, hogy szerelmes lehetek majd egyszer. Vagyis godnolom majd előbb vagy utóbb ezt én sem fogom megúszni, de hogyan tudnék erről épp vele beszélni? Látom rajta, hogy megsértődött azon, hogy témát szeretnék váltani, pedig komolyan semmi rossz szándékom nem volt ezzel, csak olyan kellemetlen lenne vele erről beszélni. Arra várok, hogy megértse azt, hogy ez miért nem tetszik nekem, de helyette csak mintha egyre csalódottabb lenne. Így kénytelen vagyok bocsánatot kérni tőle, mert esküszöm ha csak ennyin múlik, akkor mindent megosztok vele. Csak ne gondolja, hogy kevésbé fontos számomra. Mégis ahogyan figyelem közben olyan, mintha ki fordulna önmagából. Vajon ez most miattam van? Vagy valami más oka van a remegésének? Óvatosan nyúlok a karjához, annak reményében, hogy az érintésem majd megnyugtassa. Közben pedig végig mosolygok miközben őt nézem, pedig nagyon aggódok miatta. - Én nagyon szeretlek Liam! szólalok meg végül, mert valamivel mindenképp szeretném elérni, hogy jól érezze magát. Hiszen sokkal több időnk lesz most arra, hogy találkozzunk. Ez pedig annyira szuper. Örülnie kéne ennek inkább neki is.
