Nincsen szebb dolog az életben, mint a szülőség. A végletekig ragaszkodnék bármilyen vitában ahhoz, hogy az apaság a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem, és ez akkor sem lenne másképpen, ha nem egy olyan ember mellett élném ezt át, mint Richard. Van három lányom, vér szerintiek és fogadottak, kicsik és nagyok, mérhetetlenül különbözőek, mégis olyan nagyon hasonlóak, én pedig sütkérezem abban, hogy az apjuk lehetek. Ezen pedig nem változtat a tény, hogy mennyi fejtöréssel, fájdalommal, kudarccal, félelemmel és szorongással jár együtt ez az élet. Mert valljuk be, nagyon nagy részét kiteszik ezek az ember életének, ha gyerekei vannak, hát még akkor, ha… nos, ha a gyerekek maguk sem olyan egyszerűek. Azt hiszem, nem kellett volna olyan váratlanul érnie a Mágiaügyi Minisztériumtól kapott hivatalos levélnek, ami szerint a még éppen hogy kiskorú lányom a saját információit próbálta kikérni teljesen egyedül. Nem kaptam semmi specifikusat, de nem okozott nagy fejfájást, hogy kitaláljam, pontosan mi érdekelte őt, amit eddig nem tudott. De miért is vagyok ezen meglepődve? Hát nyilván érdekelte, basszus, elvégre az édesanyjáról van szó, valakiről, akire egyáltalán nem emlékszik, mert ki tudja, hány éve találkoztak utoljára, és nem is igazán beszéltünk róla itthon, mert alig merült fel témának. Én is hibás voltam, ezt egy pillanatig sem akartam tagadni, mert tisztában voltam a saját felelősségemmel, hogy szólhattam volna neki, hogy beszélhettünk volna róla, hiszen már elég nagyok voltak, magamtól is felhozhattam volna a témát… de nem tettem meg. Hogy miért nem? Mert sosem merült fel bennem, hogy ez milyen hiányt tud okozni egy kislány életében. Beszéltünk róla egy estét Richarddal, hosszan, komolyan, amilyen én ritkán voltam. Kérdéses volt, hogy mi lehet a megfelelő lépés a jövőre nézve, hogy hogyan álljunk ehhez hozzá úgy, hogy egyik gyerek se sérüljön, mégis őszinték legyünk velük - amilyennek eddig is lennünk kellett volna. Végül abban maradtunk, hogy beszélek vele, minél hamarabb, és visz a beszélgetés, amerre visz, én pedig megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni belőle. Jó ötlet volt? Nem igazán. De nem találtam jobbat sem. Másnap este, egy teljesen normális nap után láttam, hogy Ada a kertben ül, a cseresznyefánk alatti hintaágyon, úgyhogy meg is ragadtam az alkalmat, hogy megejtsük a beszélgetést. Hűvös volt az este, így egy pokróccal érkeztem. - Vigyázz magadra, kincsem, nem szeretném, ha megfáznál - ültem le mellé, ezzel enyhén mozgásba hozva a hintaágyat. Pár másodpercig volt csak csend, amíg összeszedtem magam, egy gyors pillantást vetve a ház felé. A konyhaablakon keresztül láttam Richardot, nem tudom mit csinált, de úgy tett, mint aki éppen mosogat. Valószínűleg csak engem szuggerált. - Tegnap kaptam egy levelet, a Mágiaügyi Minisztérium gyámügyekkel foglalkozó embereitől jött. Azt írták benne, hogy édesanyád után érdeklődtél náluk, de mivel kiskorú vagy, nem adhattak ki neked semmilyen infót és kötelezően értesíteniük kellett engem. Mielőtt megijednél vagy bármi ilyesmi, egyáltalán nem haragszom, komolyan. Teljesen megértem, hogy ez egy nagyon fontos dolog neked és szeretnéd tudni, mi a helyzet veled. De az aggaszt, hogy ezt nem szeretted volna vagy nem merted felhozni nekem… nekünk. Úgyhogy tudnod kell, hogy ha bármikor is azt sugalltam feléd, hogy ez egy tabutéma, akkor azt elmondhatatlanul sajnálom és elfogadom, hogy én rontottam el. - Hirtelen nagyon rá akartam gyújtani egy cigire, de egyelőre igyekeztem tartani magam. Nem feltétlenül mutatta volna a megfelelő képet, ha most helyette a dohányra koncentrálok. - Ha van bármi kérdésed vagy szeretnél beszélni róla, akkor itt vagyok, most is, holnap is és jövő héten is, amikor csak úgy érzed, hogy készen állsz rá. Okidoki? Na, lehetett volna ez sokkal rosszabb is.
