Rodney Lestrange

- Mesterien ért a párbajhoz és a sötét varázslatokhoz, nem véletlenül kapta meg az SVK tanári pozíciót. Társával aurorként nagyon hamar a legjobbak között találták magukat, a képzésen velük példálóztak az újoncoknak, ők pedig mindketten sütkéreztek benne. Azóta ugyan otthagyta az aurorokat, de biztos benne, hogy a tudása nem fog megkopni, mert neki ez ösztönből jön.
- Kitűnően beszél franciául. Nem villogtatja nagyon ezt a tudását, mert nem tartja lényegesnek vagy akár kicsit is figyelemre méltónak, de néha jó hasznát veszi. Például akkor nagyon jól jött neki, amikor a mugli szomszédaiknak kellett megmagyarázni, hogy mit keres náluk olyan sok bagoly, ő pedig szinte gondolkodás nélkül kezdte el megjátszottan tört angollal, hogy ő Rody Lösztranzs, félig francia ornitológus, aki baglyokkal foglalkozik és őket kutatja. Még ő maga is megdöbbent, hogy bevált, de azóta is a legnagyobb eredményeként beszél róla.
- Remekül tud repülni, roxfortos korában oszlopos tagja volt a Griffendél kviddicscsapatának hajtóként, az utolsó két évben pedig a csapatkapitányi pozíciót is ő töltötte be. Magabiztosan ül a seprűn és sosem fél a magasságtól vagy attól, hogy akár le is eshet. Ügyes kviddicses, ha nagyon akarta volna, akár egész szép karriert is építhetett volna belőle, de őt ez soha nem vonzotta.
- Rendkívül büszke főzőtudományára. Már gyerekként is érdekelte a főzés, aminek a tudományát elég jól elsajátította, amikor a Roxfort konyháján kellett büntetőmunkát töltenie. Később, saját élete megkezdésekor is jól jött neki, valamint tovább is fejleszthette ezt a tudását. Azóta megszállottan szeret főzni, ha ideges vagy aggódik valamiért, ezzel nyugtatja le magát, és minden ünnepi lakomára iszonyúan rá tud lelkesedni. Ha valaki jót akar neki, egy különleges szakácskönyvet vesz neki születésnapjára, mert annak mindennél jobban tud örülni.

- A világ legrosszabb humorérzékével van megáldva. Keveredik nála a dad joke és a dick joke, felváltva vagy kombinálva használja őket, mindenkit, aki éppen a közelében van, teljesen kiborítva vele. Richard különösen utálja a disznó vicceit, de ennek ellenére sem mond le róluk, mert ő nagyon szórakoztatónak találja őket. A vicceknek köszönhetően a lakásuk tele van kakasokat ábrázoló díszekkel, amiknek a hátterét szerencsére rajta és Richardon kívül senki nem tudja.
- Elképesztően ügyetlen, olyannyira, hogy az már szinte nem lehet normális. Folyamatosan esik-kel, minden létező dologban megbotlik, nekimegy az ajtófélfának, fennakad a kilincsen, beveri a fejét, elvágja az ujját, megvágja magát borotválkozás közben, elcsúszik a kádban, elcsúszik a fürdőszoba padlóján, rálép a saját cipőfűzőjére, vagy ezeknek bármelyik ötvözete életbe léphet, ha esetleg a szemüvegét felejti el felvenni. Nincs olyan nap, hogy Rodynak akár egy teljesen felfoghatatlan testrészén ne lenne legalább egy lila folt.

"Szánalmas vagy, fiam."
Nem is tudom már, mikor kezdődött nálam igazán az, amikor látványosan lázadni kezdtem a családom ellen. Nem emlékszem rá, túl régen volt ahhoz, mindenesetre vannak emlékeim már hétéves koromból is, amikor Mulciberéknél felrobbant az összes puncsostál... egyszerre. Igazából még meg is úszhattam volna a dolgot, mert a házigazda az egyik új manójára akarta fogni a történteket, ami be is vált volna, ha nem nevetek olyan harsányan azon a rengeteg, szemétbe kerülő öltönyön, az öregasszonyok undorodó, ráncos pofáján, a nők sipákolásán és a férfiak haragján. Apám azonnal tudta, hogy én voltam a ludas, amit természetesen meg óhajtott tartani magának. Csak onnan tudtam, hogy tisztában van vele, mit tettem, hogy a vállamra tette a kezét és a kelleténél kicsit erősebben megszorította. De azt nem tűrhette, hogy az egyik fia ilyen szégyent hagyjon rajta, ami nagyobb mint a puncsfolt az öltönyén, így anélkül akart hazavinni engem és a tönkrement, már nem is olyan gyönyörűséges ruhája miatt zokogó anyámat, hogy azt egyáltalán jelezte volna a Mulciber családnak. Persze én ezt nem hagyhattam, hiszen szegény manó nem tett semmi rosszat, úgyhogy bevallottam, mit tettem. Természetesen senki sem akart hinni nekem, mert egy hétéves kölyök ugyan hogyan tudná így felrobbantani a puncsos tálakat? Apám viszont tudta. Mindig ilyen voltam. Semmiben sem emelkedtem ki a többi gyerek közül, lassan tanultam meg olvasni és írni, a helyesírásom még komótosabban alakult és soha nem is lett tökéletes, a viselkedésem pedig bőségesen hagyott kivetnivalót maga után. Egy valamihez viszont nagyon értettem, az pedig a varázserőm bizonyos fokú kontrollálása volt, így már akkor is tudtam ilyen kisebb galibákat okozni, amikor nem voltam különösebben dühös. Ez később sokban a javamra vált. Aznap nem annyira, mert az én szórakozásom miatt kapott ki nagyon egy manó, engem pedig apám jól elveretett egy másikkal a viselkedésem miatt. Azt viszont megtanultam, hogy az élet nem mindig igazságos, bármennyire is örültem volna akkor egy jóval nagyobb verésnek, ha a manó cserébe nem kap büntetést egy olyan tettért, amit nem is ő követett el.

"Mélyen csalódtunk benned, Rodney."
Körbenéztem a körülöttem álló többi elsőévesen. Mindegyik feszengve ácsorgott, a háromlábú kis szék felé sandítva és azon görcsölve, hogy vajon hová fogja beosztani őt a Teszlek Süveg. Többeket pedig még a rengeteg felsőbbéves diák is nagyon zavarba hozott. Nem értettem, min idegeskednek ennyit, nem fog összedőlni a világ, amikor leül az egyik asztalhoz, nem fogják megenni őket a nagyok. Én egy pillanatig sem féltem, nem láttam értelmét, hogy ezen aggódjak, így majdhogynem az egyetlen gólya voltam, aki úgy ült le a székre, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Egyszer sandítottam csak a Mardekár asztala felé, megkeresve a bátyám arcát. Nem láttam rajta semmi különösebb érdeklődést, semmit. Elég jól leplezte. A Teszlek Süveg alig csúszott a fejembe, máris elordította magát, hogy "Griffendél!". Nekem már ennyitől hatalmas vigyor terült el az arcomon és olyan büszkeséggel ültem le a hosszú asztal szélére, hogy szinte dagadt a mellem. Apám olyan bosszús lesz, ha megtudja, hogy nem kerültem a Mardekárba, hogy biztosan még az igazgatónak is levelet fog írni, hogy ez így nem helyes és valamit nagyon elrontott az az ócska kalap. Engem pedig ennek a gondolata is rettentően felvidított, mert tudtam, hogy csak saját magát fogja lejáratni vele. Még aznap este írtam neki egy alig kétsoros levelet, amiben kifejtettem neki, hogy mennyire boldog vagyok, amiért a Griffendélbe kerültem, mert ez a legjobb ház a Roxfortban, hogy már most milyen jó barátokra tettem szert és képzeld el, apa, az egyikük egy Weasley... Biztos voltam benne, hogy remegtek a kezei, mire elolvasta a levelet, de én persze éppen ezt akartam elérni. A válasza csupán egyetlen sorból állt, ami az öcsémet biztosan nagyon megríkatta volna, Benny vállat vont volna, én viszont csak elégedetten mosolyogtam. Csodálatos hét év vár itt rám.

"RJ, te egy legenda vagy."
Harmadéves koromban bekerültem a kviddicscsapatba, miután a Griffendél egyik hajtója elballagott. Úgy tűnt, egészen tehetséges vagyok és ha nem is lesz belőlem világhírű élsportoló (mert ennyire motivált nem vagyok), azért a Griffendél csapatát könnyedén a győzelem felé segíthetem. Nem mellesleg pedig a legjobb barátommal, Lyle-al játszhattam együtt, ami sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb volt mint maga a sport. Apám most sem volt elragadtatva, pláne, hogy tudta, a kisöcsémnek is minden vágya, hogy kviddicsezhessen majd a saját csapatában, ő pedig ugyebár remek fiú volt, amilyenre neki szüksége volt. Az persze senkit nem érdekel, hogy a kölyök még messze nem roxfortos, és akkor sem fog bekerülni a háza csapatába, mert annyira szerencsétlen... Nem baj, nem is vártam tőle többet, biztosan az sem tetszett neki, hogy a széles baráti társaságomba olyanok is beletartoznak, akikhez még csak hozzá sem lenne szabad szólnom, ezek közül pedig többen is velem együtt kviddicseztek. Igen, itt most határozottan Lyle Weasleyre gondolok. Nem baj, hadd fortyogjon csak magában, úgysincsen jobb dolga. Hatodévesen lettem csapatkapitány, habár akkor már nem a kviddics volt a kedvenc elfoglaltságom. Sokkal jobban érdekelt, hogy a lányok szoknya alól kilógó combját nézzem vagy az, hogy megdöntsem az előző évi rekordjaimat büntetések és figyelmeztetések terén. Természetesen sikerült, nem volt benne nagy nehézség, azonban a legjobbat mégis meg kellett tartanom az utolsó évig, amikor egyetlen éjszaka alatt az összes csillárt pukizó fenekekké változtattam. Csupán azért nem rúgtak ki akkor páros lábbal az iskolából, mert a diáktársaim nagyrésze rettentően szomorú lett volna, a lányok utánam sírtak volna, a kviddicscsapatnak kellett a kapitánya, a tanulmányi eredményeim pedig nagyon is jók voltak hozzá, hogy egy ilyen tréfa miatt kitegyenek. Apám persze ekkor már megfenyegetett vele, hogy ha még egyszer szégyent hozok rá, akkor repülök a családi házból is, de nem rémisztett vele. Úgysem tette volna meg, én pedig nem szándékoztam sokáig ott maradni abban az élhetetlen kúriában. Tudtam, hogy hamarosan megszabadulok a Roxforttól, utána pedig vár rám a világ minden szabadságával, apám pedig semmiben sem fog tudni megállítani.

"Te csak hallgass a kis karvalyorroddal..."
Kiléptem a Roxfort kapuján, ezúttal véglegesen. Arra számítottam, hogy ez nem fog igazán megérinteni, sőt, egyszerűen felüdülve, vidáman megyek haza, hogy összeszedjem minden ingóságomat és egy életre eltűnjek abból a patkánylyukból. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy a szabadság érzését elnyomja az a valami, amit úgy hívnak, hogy felelősség. Eddig azt tettem, amit csak akartam, hiszen nem volt semmi dolgom azon kívül, hogy tanuljak, kviddicsezzek és élvezzem az életet, apámék meg etettek, ruháztattak és a tetőt adtak a fejem fölé. Most viszont egyedül maradtam és csakis saját magamra tudtam hagyatkozni, ez pedig egy kicsit megrémített. Ekkor döntöttem úgy, hogy még egy egészen rövid ideig élvezni fogom a családi fészek nem túl kellemes levegőjét, legalább addig, amíg az aurorképzőt befejezem. Addig úgysem tudtam volna eltartani magam, habár apám sokszor tett rá megjegyzést, hogy ő nem fogja a legszégyenteljesebb fiát a még inkább szégyenteljes munkájában támogatni. Ennek ellenére megtette, talán azt gondolta, hogy majd felhasználhat engem, hogy magát segítse vele, nem tudom, mindenesetre a lehetőséggel éltem. Lyle nagyon nem nézte jó szemmel, ő is azt érezte, hogy jobb lett volna, ha már akkor lelépek otthonról, nem nyúzom tovább a szüleimet, mert annál rosszabbul járok később. Utólag visszagondolva tényleg elég hálátlan és seggfej egy kölyök voltam, de ezért a mai napig nem érzek semmiféle bűntudatot. Így kellett történnie. Tehát még a szüleimmel és a testvéreimmel éltem, amikor elvégeztem az aurorképzőt és fiatal, kezdő aurorként dolgozni kezdtem. Szívem szerint azonnal elköltöztem volna otthonról (egy apró lakást már vettem apám pénzén, hogy legyen hová mennem később, úgysem vette észre azt a szinte semennyi összeget, hogy hiányozna), de a képzésem alatti időben apám olyannyira megkeserítette az életemet, hogy akkor sem lettem volna hajlandó elmenni még, ha kidob. Hadd rontsam ezt el még jobban, megérdemli, hogy megkapja. Úgyhogy sok év elteltével ismét elkezdtem azokra a kedves összejöveteleire járni, ahol az aranyvérű világ krémje is jelen volt, hogy apámat bosszantsam vele. Akkor még csak nem is gondoltam volna, hogy az életem az egyik ilyen csodás partin fog a feje tetejére fordulni.
Nem is emlékszem, hol voltunk vagy milyen oknál fogva, talán akkor sem tudtam, mert nem is érdekelt. Mindenesetre az ott történtek sokat számítottak nekem. Még tisztán látom magam előtt, ahogy a sarokban álltam egy pohárka whiskyvel, talán a sokadikkal és az egyik Rosier lányt szédítettem. Azt hiszem legalábbis, hogy Rosier volt, annyira nem is fontos, úgysem akartam többet tőle egy szép esténél, nem sokkal később pedig már annyit sem. A szemem sarkából egészen hamar észrevettem a kis törpét az asztal mellett. Pontosabban nem is észrevettem, először csak megéreztem, hogy valaki állandóan engem figyel. Bosszantott, persze, de ahogy az idő lassan eltelt, kezdtem inkább viccesnek találni. Pláne, ahogy úgy nézett ki végig, mint akinek éppen elvették a plüssmaciját. És ha már annyira nézett, akkor nézzük meg, mondani is tud-e valamit. Úgyhogy otthagytam a lányt, felkaptam még egy pohár whiskyt és a szokásos magabiztosságommal odamasíroztam a kölyökhöz. Széles vigyorral közöltem vele, hogy úgy néz ki mint egy szomorú kiskutya, mondjuk egy tacskó vagy egy mopsz, de az is lehet, hogy csivavát mondtam, nem tudom. Mindenesetre remekük elvoltam a cukkolásával, habár nem volt vele semmi rossz szándékom. Ő pedig nem vette magára a szavaimat, sőt, még vissza is szólt egy idő után, ha csak óvatosan is. Én pedig egyre jobban élveztem az együtt töltött perceket, már nem is foglalkoztam az otthagyott lánnyal. Csak az nem jutott még el a tudatomig, hogy ez mekkora változást fog hozni az életembe.

"Tűnj a szemem elől, te világ szégyene!"
Minden egyes roxmortsi hétvégét odalent töltöttem a faluban, ahelyett, hogy plusz munkát vállaltam volna a mihamarabbi, ezúttal végleges költözés érdekében. Már egyre kevésbé akartam otthon maradni, mert teljesen más életre vágytam. Persze eleve nem állt szándékomban sokáig ott maradni még a szüleim nyakán, eddig is egy gyötrelem volt, de most minden megváltozott, még én is. Richard... Richard felforgatta az életemet, hangozzon ez bármilyen klisén is. Sosem tagadtam magam előtt, hogy nem csak a nők érdekelnek, számomra ez eddig is világos volt, csak az embereknek nem hangoztattam. Lyle-on kívül soha, senkinek nem árultam el. Nem hiszem, hogy sokaknak tetszett volna, főleg nem a családomnak, azt pedig ezelőtt nem kockáztathattam meg, hogy kidobjanak otthonról és eltüntessék az arcomat a családfáról. Nem azért, mert megérintett volna, hanem mert eddig valamilyen szinten szükségem volt a támogatásukra - és ezzel együtt el kellett viselnem is őket. És persze ott volt Benny is... Lényegtelen.
Nem tudom, mennyi időt töltöttünk el együtt összességében, ahhoz túl sok volt az, sokszor reggeltől estig együtt voltunk, én pedig életem legjobb perceit éltem ilyenkor. Nem gondoltam volna, hogy ez meg fog történni egyhamar, de nem panaszkodtam, sőt, élveztem a helyetet és nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen boldog valaki mellett. Talán még sosem. Nyugodtnak éreztem magam és remekül szórakoztam Richard mellett, főleg, amikor az orrára kentem a vajsör habját vagy egyszerűen csak felbosszantottam a szokásos, néha valóban túlzásba vitt vicceimmel. De tudtam, hogy úgysem mérges rám, ahogy én sem tudtam volna az lenni rá. Merlinre, sosem gondoltam volna, hogy én valaha is így fogom érezni magam. Ezek mellett pedig nem csoda, hogy egy idő után már nem tudtam türtőztetni magam és miközben Roxmorts egyik üres területén haladtunk, Richard pedig végtelen lelkesedéssel mesélt nekem a mágiatörténetről valamit, nem éppen arra figyeltem és nem is hagytam, hogy befejezze, mert akkor rántottam oda magamhoz egy csókra. Ekkor állt minden a feje tetejére, de csakis a jó értelemben.
Heteket, sőt hónapokat töltöttünk el együtt, titokban. Nem állítom, hogy életem legszebb hónapjai voltak ezek, mert a titkolózás és az, hogy mennyit kellett egymástól nagyon távol lennünk nagyon megviselt. Egy idő után már egyszerűen nem bírtam, zavartak a lopott csókok és a bujkálások, hogy nem lehetek folyamatosan Richard mellett... De aztán elballagott. A világ nyitva állt előttünk.
Egyik este, egy nagyon rosszul sikerült családi vacsora után, még mindig embertelen mennyiségű adrenalinnal a keringésemben hazamentem, minden ruhámat, a könyveimet, a seprűmet, gyakorlatilag a szobám egész tartalmát elpakoltam, mielőtt odamentem volna apámhoz, hogy elmondjam neki, mit fogok most tenni. Nem mertem a bátyámra nézni, ő volt az egyetlen, akinek nem akartam látni a csalódott tekintetét, azt, ahogy még ő is elveszíti a hitét bennem és undorodva fordul el. Biztos voltam benne, hogy ezt fogja érezni, én pedig ezt nem akartam látni, mert a szívem szakadt volna meg tőle. Apám akkor emelt rám életében először kezet, de utoljára is, miközben én felrepedt szájjal, de töretlen büszkeséggel egy életre otthagytam a kúriát, ahol addig éltem. Ekkor már nem is értettem, hogy miért vártam eddig, nem kellett volna csak akkor tennem, amikor már megismertem Richardot, hiszen az csak mindent könnyebbé tett volna nekünk, ha már egy saját, jó otthonba tudunk beköltözni ketten, ahogyan azt elterveztük, nem pedig abba a kis lyukba, amit apám pénzén sikerül megszereznem. Nem érdekelt. Most már úgyis csak jobb lehet minden.

"- Rody, nem veheted a válladra az egész világot.
- Dehogynem. Legfeljebb hajlott lesz a gerincem."
Nekem való az aurorok munkája. Nem is tudom, mennyi ideig hajtogattam ezt, miközben egyre nagyobb és nagyobb, ráadásul még egyre helytelenebb dolgokat is elnéztem a munkatársaimnak Lyle-al az oldalamon. Nem vallott ez rám, nem szerettem az ilyesmit és szinte mindig csak és kizárólag azt tettem, amit helyesnek és igazságosnak éreztem. Itt viszont a vállamon volt az a teher, hogy ha elveszítem a munkámat, akkor nagyon nagy gondban leszünk Richarddal, ha pedig én elveszítem, akkor Lyle sem fogja sokáig rendesen csinálni, neki pedig nem csak a felesége volt ott, de a gyerekeik is. Ahogy hétévesen, úgy most is rá kellett jönnöm, hogy az élet a legkevésbé sem igazságos, hiába szeretném, ha az lenne.
Az első pofon egy mugligyilkosság volt. A ház belülről egy kész romhalmaz volt, mindent vér borított, a halott emberek teste a felismerhetetlenségig roncsolva. Halálfalók játéka volt, undorító és embertelen. Miattuk halt meg egy mugli házaspár... és árvult el egy kislány. Utóbbira csak jóval később jöttünk rá a kis csapattal, akikkel együtt dolgoztam, amikor tüzetesen átvizsgáltuk a szobákat és én az egyik gardróbba benyitva egy félelemtől reszkető, alig nyolcéves kislányra bukkantam. Oda akartam menni hozzá, hogy segíthessek, amikor cipők egész garmadája támadt rám, én pedig a meglepetéstől alig bírtam mindet kivédeni. Szóval a kislány boszorkány, amilyenek mi is vagyunk. Nem baj, gondoltam én, mindent szépen rendbe teszünk, a lánynak pedig jó helye lesz a többi hozzá hasonló között. Nagyon naiv voltam akkor, hogy én ezt elhittem. Természetesen a kislányt minden igyekezetem ellenére sem tudtam megmenteni attól, hogy belökjék egy mugli árvaházba és hagyják, hogy ott rohadjon meg. Semmit sem tehettem, az egész egy hatalmas igazságtalanság volt, én pedig ott álltam, az indulattól remegő kezekkel, tehetetlenül. Aznap este még Richard sem tudott megnyugtatni, ahogy a mentatea sem, amit a kezembe nyomott, telenyomva cukorral és citromlével, ahogy én azt szerettem. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, úgyhogy nem tudtam mást tenni, egyszerűen kiadtam magamból az egészet és mindent Richard nyakába zúdítottam, kezdve a problémáimmal, ami az aurorparancsnokságot illette, egészen szegény kislányig. Ő pedig végighallgatott, majd velem együtt kezdett el megoldást keresni a problémára. Ez viszont már sokkal könnyebben nyugtatott meg mint a tea.
Aztán, nem is olyan sokkal ezután megérkezett a kegyelemdöfés, Elaine Weasley halála. Lyle a padlóra került, én hetekig nem tértem magamhoz és Richarddal együtt mi magunk is meggyászoltuk az egyik legjobb barátunkat. Nekem talán az segített, hogy valakinek tartania kellett a lelket Lionelben és sokat segíteni a gyerekekkel is. Akkor még Tristan is kisebb volt, a másik három pedig főleg, Brutus csak egy csecsemő... Mindent megtettem, hogy segítsek a legjobb barátomon, miatta nem hagytam ott az aurorokat és folytattam életem legnyomorúságosabb dolgozó éveit. Mert nekem fontos volt Lyle és a családja, a gyerekek, akiknek én voltam a plusz egy nagybácsi, a két nagyobbikat pedig Richard még tanította is.
Hosszú hónapok vártak ránk mindkét előbbi okból, és minden létező kapcsolatomra szükség volt, amire a munkám során szert tettem, hogy a Faith nevű kislány egy sokkal jobb helyre kerüljön. Amikor otthagytam apámékat, én abban a hitben voltam, hogy soha többet egyetlen Lestrange-el sem lesz dolgom, most mégis az egyiküktől kaptam a legnagyobb segítséget, hogy minden tökéletesen menjen az örökbefogadást illetően. Benny, a legjobb testvér nélkül valószínűleg még mindig menne a papírozgatás és alig haladtunk volna előre a bürokrácia útvesztőiben, úgyhogy nagyon is hálás lehetek neki azért, hogy mindezt ilyen gyorsan megoldotta nekünk. Mi pedig majdnem hazavittük Faith-et. Majdnem. Végül Benny segítsége sem volt elegendő ahhoz, hogy hozzánk kerülhessen a kislány, mert... nem is tudom már, miért. Sokmindent felsoroltak az elutasító papíron. Arra viszont nagyon is emlékszem, hogy néhány évvel később a roxforti üdvözlőlevél nem ért el egy tizenegy éves kislányhoz, mert nem sokkal előtte leugrott a Tower Bridge-ről.

"Most már minden rendben lesz, Rody."
Még több évet végigcsináltam az auroroknál. Nem tudtam elmenni, bármennyire is szerettem volna, Lyle miatt nem, egyszerűen képtelen voltam magára hagyni ezekben a nehéz időkben. Úgy éreztem, többet is tehetek, mint hogy vigyázok a gyerekeire otthon. Viszont a kezdeti lelkesedésem és szenvedélyem a munkát illetően már elmúlt, mégpedig véglegesen. Richard ötletére végül, miután Lyle az egyik kirohanása után felfüggesztést kapott, jelentkeztem a Roxfortba tanárnak, ahová a régi eredményeim, valamint a hosszú aurori munkám után meglepően könnyedén felvettek. A probléma csupán annyi volt, hogy eddig ha akartam sem tudtam volna elkezdeni a Lyle miatti aggodalmamból kiindulva. Most azonban nekem is itt volt az idő, hogy váltsak, bármilyen fájdalommal is tölt el, hogy többet nem dolgozhatok a legjobb barátom mellett. Szeptemberben együtt kezdem el a Roxfortot Richarddal, csatlakozva hozzá a tanárok között, amiről rögtön éreztem, hogy új kapukat tár ki mindkettőnknek. Alig kellett hozzá idő, hogy a Griffendél házvezetője legyek egy kollégám költözése után, most pedig van egy seregnyi gyerekem odabent. Közülük senki sem jut Faith sorsára.

Magas, széles vállú férfi, a sok évnyi kviddics és aurori munka után jó izomzattal. Bőre sötétebb, majdnem fekete hajjal és sötétbarna (vagy Richard szavaival élve csokibéka színű) szemekkel. Bajuszt visel, amit párja és testvére folyamatosan kifiguráznak és nagyon jó alapot biztosít arra is, hogy kiröhögjék, de ő ennek ellenére sem hajlandó megszabadulni tőle. Kiállása magabiztos, mindig pozitív kisugárzással, arcán állandó, letörölhetetlen vigyorral. Elengedhetetlen kellékei a szemüvege, mert anélkül a saját (meglehetősen nagy) orráig sem lát el, valamint egy szál füstülő cigaretta. Öltözködése egyszerű, inkább a kényelemre megy mint a divatra, nagyon odáig van a hawaii ingekért... meg gyakorlatilag minden más, mintás ingért. Pulóverei már nem sokan vannak, az összes lassan átköltözött Richardhoz.