Don't Be Fooled, I'm A Girl Of Adventur | Ambrose & Lyra

Rossz szokásom, hogy gyakran keresem a magányt. Ha nem hagyhatjuk el a klubhelyiséget, akkor Jácinttal ijesztgetem el a többieket magam körül, de ha csak tehetem inkább kiosonok és valami csendes helyen telepszem le. Kénytelen vagyok, mert ha beüt a baj, nem tudom elviselni senki jelenlétét - kivéve egy valakit, de őt nem tudom a nap bármelyik percében felkeresni, hogy bújjon már össze velem egy kicsit. Rá kellett jönnöm, hogy egy bentlakásos iskolában marhára nem egyszerű kettesben lenni valakivel… Egyedül könnyű. De ha már ketten vagyunk, szinte lehetetlen megtalálni azt a helyet, ahol senki nem zavar minket.
A mai estét is azzal indítottam, hogy amint mindenki elaludt, kisunnyogtam a hálóteremből macska alakban. Ennyi előnye van az animágus létnek - ameddig senki nem tud róla, könnyedén bejutok olyan helyekre, ahova amúgy nem tehetném be a lábam, és ugyanolyan egyszerűséggel ki is szökhetek akárhonnan. Már alibim is van, mert sokan úgy tudják, hogy Hugo macskája vagyok.
Egy darabig szőrgombócként csavargok a folyosókon, majd a birtok különböző részein, hogy megbizonyosodjak róla, hogy senki nem fog elkapni, ha visszaváltozok emberré. Azért azt meg kell hagyni, jól meg lettem áldva a fekete bundámmal, mert így aztán éjszaka a kutya se vesz észre.
Végül valahol a félhomályban állok meg, s most már ismét két lábon a zsebembe nyúlok, hogy előkapjak egy szál cigarettát. És mivel hiszek abban, hogy bizonyos dolgokat a klasszikus módon kell csinálni, ajkaim közé veszem és öngyújtóval lobbantom lángra a füstrúd végét, ahelyett, hogy a pálcámmal hadonászva elmormognék valami tűzvarázslatot. Valljuk be, nagyon hülyén nézne ki, ha valaki így gyújtana rá a cigijére…
Mielőtt még félreértés lenne belőle, elárulom, hogy ez most egy sima, mezei-hazai cigaretta, nincs benne semmi vicces plusz, vagy ilyesmi. Ez csak a szokásos dohánykeverék, a szokásos papírba tekerve, a szokásos szűrővel ellátva. Nem is értem, miért verik itt olyan nagy dobra, ha valaki cigizik. Az senkinek nem tűnt még fel amúgy, hogy az Amortentia például egy legális partidrog? Azt kéne büntetni, nem az ártalmatlan kis dohányt.
Ahogy a nikotin megtölti a tüdőmet, égnek emelem a pillantásom és a csillagokat kezdem bámulni. Szabad kezemet visszasüllyesztem a zsebembe és azon agyalok, vajon másokat is megijeszt-e, hogy ez a sok apró fénypont valójában elképzelhetetlenül messze van tőlünk? Hogy igazából borzasztóan kicsik vagyunk a világ egészéhez képest? De talán csak nekem jutnak eszembe ilyen hülyeségek. Nem lepődnék meg, ha egyedül lennék az ilyen a gondolataimmal.
Egy ideig csak élvezem az éjszaka nyugalmát, meg a füst erőteljes aromáját, ám ez nem sokáig tart, ugyanis egy hang kizökkent. Meglepetésemben rándulok egy aprót, és el is fog egyből a félsz, hogy egy prefektus kapott rajta a cigizésen, de aztán ahogy oldalra pillantok egy ismerős rózsaszín hajkorona fogad. Ugyan próbálta eltakarni, azért így is látom, és már tudom is, ki ő - mert nincs még egy ilyen kinézetű diák a Hollóhátasok közt. Lyra Dawson, az a nagyon hangos, nagyon heves, nagyon energikus hatodikos lány, aki állandóan belekeveredik valamibe.
– Hali – köszönök neki vissza egy biccentéssel, majd ismét beleszívok egyet a halálrúdba, mert ha van valaki, aki nem fog beköpni, akkor az szerintem ő lesz. – Aha, Ambrose – bólogatok, kisegítve őt a nevemet illetően. – Te meg Lyra vagy, ugye?

Már megtanultam együtt élni a depressziómmal. Vannak könnyebb napok, vannak nehezebbek is, és vannak olyanok, amikor még az ágyam négy sarka is túlságosan messze van ahhoz, hogy megpróbáljam elérni. Aztán persze akad olyan eset is, mikor ehhez becsatlakozik egy overthinking vagy szorongás, nos ilyenkor a bátyám tudja a legjobban, mit kell tenni - mert ezen a ponton nehezen tudnék egyedül megbirkózni mindennel. Szerencsére ilyen azért nem fordul elő túlságosan sűrűn. S mivel már kölyök korom óta bennem van ez a probléma, ismerem az előjeleit és fel tudok készülni rá. A gond inkább akkor van, ha a rosszabbat valamilyen esemény váltja ki, amire nem számítok.
A mai este szerencsére a könnyebb esethez tartozik; jelenleg a szokásoson kívül nincs különösebben semmi bajom. Mindössze egyedüllétre van szükségem, mert kicsit sok nekem ez a huszonnégy órás szocializálódás, ezért is döntök a szökés mellett. Nem először, és nem is utoljára csinálok ilyet. Főleg, mert cigizni is csak ilyenkor tudok, márpedig arra azért elég sokszor szükségem van. Nem gondolom, hogy rá lennék függve, de nem akarok neki nemet mondani sem, mert minek tagadjam meg magamtól?
Egy idő után meg is találom a tökéletes helyet a füstrúd elszívására. Tökéletesen rálátok az égre, de azért van egy kis fény is a közelben, hogy azért tudjam, mi történik a környezetemben. Ráadásul erre a kutya se jár, mert nincs itt semmi érdekes, de még csak egy jó búvóhely se akad a közelben. Ám ennek ellenére nem sokáig tudom élvezni a csendet és nyugalmat, ugyanis váratlanul - de nem meglepő módon - megjelenik Lyra, az egyik háztársam akit látásból ismerek. Nem különösebben zavar a jelenléte, sose találtam őt unszimpatikusnak vagy irritálónak. Igaz, a lány eléggé energikus jelenség, de talán most pont az ő társaságára van szükségem, hogy egy kicsit több életjelet mutassak végre egy világfájdalmas tengeri csillagnál.
– Igazából együtt az egész – mutatok rá, egy kört rajzolva a levegőbe az ujjammal. Igaz, van még egy nagyon szőke Hollós lány a Durmstrangos bandából, aki rendszeresen ilyen vagy olyan színekkel extrázza a hajszínét… De neki még a nevét se jegyeztem meg. – Semmit. Csak cigizek – vonok vállat közben kiveszem a zsebemből a cigis dobozt és kinyitva odanyújtom neki, hátha kér egy szálat. Nem én leszek az az ember, aki óva int másokat az ilyesmitől. – Na és te? Milyen kifogással vagy idekint? – kérdezek vissza, elvégre nem sűrűn szoktak a diákok csak úgy elmászkálni a helyükről az éjszaka közepén. Vicces egyébként, hogy épp két Hollóhátas jár tilosban most, amikor pont a mi házunkból nézné ki ezt az ember a legkevésbé. Látjátok? A sztereotípiák nem mindig igazak. Mi is tudunk rosszban sántikálni, ha nagyon akarunk. Én például szerintem kevesebb szabályt tartok be úgy általánosságban, mint amennyit megszegek.

Általában nem szoktam túlzottan nagy figyelmet szentelni a diáktársaimra. Akikkel jóban vagyok, azok kapnak belőle bőven, de a többieket könnyen elfelejtem. Talán ezért is furcsa, hogy Lyra Dawson neve megmaradt az emlékeim közt, sőt, az arca és a vattacukorra emlékeztető hajszíne majdnem olyan élénken él a fejemben, mint Hugo minden egyes apró kis vonása. Merlinemre mondom, az a fiú egyszerre van rám jó és rossz hatással. De annyira a szívemhez nőtt, hogy képes lennék követni őt bárhova, ha megkérne rá… Folyton rá gondolok, ezt nem hiszem el! Hülye dolog ez a szerelem. Francba is.
– Csak neked fura szerintem – megengedek magamnak egy aprócska mosolyt. Természetes szokott lenni, hogy egy feltűnő jelenséget megjegyeznek maguknak az emberek, főleg, ha egy olyan energikus személyről van szó, mint Lyra. Pláne, mert a Hollóhátasok többsége nem ilyen szabad szellemű és - csúnyán fogalmazva - “aurádba mászó”, mint ő. Félreértés ne essék, szerintem tök jó, hogy ilyen. Hugo-ban is pont ez fogott meg annyira.
Már megint… Előbb vagy utóbb száműzni fogom az agyamat egy melegebb éghajlatra.
Türelmesen kivárom, hogy a lány eldöntse, akar-e a cigimből vagy sem. Addig is csak lesek rá, közben pöfékelek szép csendben. Engem az se zavarna, ha elutasítaná igazából, ez teljesen rajta áll.
Végül csak-csak vesz belőle, szóval amint kiválasztotta a számára legszimpatikusabb füstrudat, a többit elteszem a zsebembe. Kérdésére pedig szó nélkül át is adom neki az áhított öngyújtót. Ilyenkor mindig “normálisnak” érzem magam… Elgondolkodok, vajon a mugli kölykök is szoktak ilyesmiket csinálni? Tilosban járni, titokban cigizni… Biztosan. Efelől semmi kétségem nincs.
– Mondanám, hogy egészségedre, de… – be se fejezem a mondatot inkább, csak hagyok egy vigyor szerűséget szétterülni az arcomon. Persze kinek mi, engem megnyugtat, szóval valamilyen szinten a mentális egészségemnek jót tesz. A tüdőm meg kibírja szerintem. – Ó, pedig én elég sűrűn ki szoktam járni – vonok vállat. – Amúgy megértelek, nehéz egyhelyben maradni, amikor nem tudsz aludni – teszem még hozzá. Ha most a szobám sötétjében kellene kuksolnom, összezárva a háztársaimmal meg a gondolataimmal, szerintem megőrülnék. Még talán Jácint segítene ezen, de őt se zaklathatom állandóan. neki is van magánélete, amit tiszteletben tartok.
– Ömm… Mégis hová? – kérdezem ráncolt homlokkal. Elég sok dolgot lehet csinálni az éjszaka közepén, amikor senki sem figyel; úgyhogy jó lenne tudni néhány részletet, mielőtt még igent mondok erre.
Ha már ő elbambul, kicsit én is kikapcsolom az agyam és inkább a cigimre koncentrálok, meg az éjszaka csendjére. Ilyenkor szeretem a Roxfortot igazán. Van valami egészen megnyugtató abban, hogy nem jár egy lélek sem a környéken. A levegő friss, az égbolt tiszta, nincsenek városi zajok.

Nem sűrűn szoktak megdicsérni a mosolyomért; talán azért, mert nem is túl sűrűn fordul elő, hogy ez a görbület az arcomra kerül. Ha mégis, az általában Hugo társaságában történik meg, így nem sokan lehetnek szemtanúi ennek. Most Lyra mégis azon ritka szerencsések közé tartozik, aki láthat tőlem egy mosolyt. Meg is lesz az eredménye, én meg a számat húzva, kissé kipirultan nézek inkább másfelé amikor meghallom a kis bókját.
– Eh… Kösz. Vagy mi – vállat vonok, közben szívok egy slukkot a cigimből. Nem ez az első, amit hallani szoktam az emberektől, de valahol a lelkem mélyén jól esik.
Persze aztán a rövidke beszélgetésünk során elkezdek feloldódni, még egy szál cigivel is megkínálom, hogy ne kelljen egyedül pöfékelnem a sötétben; ehhez már kap egy vigyort is ajándékba, amiről remélem tudja, hogy egyszeri alkalom volt és valószínűleg soha többet nem fog ilyesmit látni tőlem…
– Épp ez a vicces benne – vetek egy gyors pillantást a cigimre –, lényegében azért szívjuk, hogy előbb haljunk meg. – Remélem ezzel nem vettem el a kedvét tőle, különben most egy szálat elpazarolna a semmire, de azért valahol tényleg érdekesnek találom a dohányzás egész koncepcióját. Mindannyian annyira félünk a haláltól, hogy sejtszinten, ösztönösen a túlélésre és az örök életre próbálunk törekedni, közben meg ilyen apróságokkal rövidítjük az éveinket, mint a cigaretta, az alkohol meg a drogok. Mert lássuk be, ezekkel fix, hogy nem leszünk képesek elérni a halhatatlanságot.
– Sűrűn, igen – erősítem meg egy bólintással, aztán ahogy hallgatom, egy cinkos mosolyt villantok neki. – Nem, csak végigsétálok a folyosón – ismét rándítok egyet a vállamon, olyan nemtörődöm módra. Azt persze nem teszem hozzá, hogy egy fekete macska alakjában - még úgy is, hogy elég nagytestű - tényleg könnyű csak úgy végigmasírozni a kastélyon észrevétlenül. – A bulik amúgy annyira nem érdekelnek, bár egyszer majdnem elmentem az egyikbe… De inkább letettem róla, mert nem ismertem ott senkit.
Ráadásul én inkább az a típus vagyok, aki kettő, maximum három ember társaságában beáll az egyik üres terem hátsó sarkában, hogy aztán együtt bámuljanak a semmibe és panaszkodjanak az élet szar dolgairól. Na, nekem az már épp elég szórakozás.
Persze Lyra nem annak a típusnak tűnik, aki megelégszik ennyi kalanddal, sőt; pillanatokon belül úgy dönt, hogy engem is belerángat egy őrültségbe. Menjünk el a Tiltott Rengetegbe az éjszaka közepén? Hát basszus, ha nem lennének szuicid hajlamaim, erre most biztosan nemet mondanék.
– Jobb helyet nem is választhatnál ilyen későn… – forgatom a szemeimet, hogy azért a formalitásoknak megfelelően kicsit játsszam az elérhetetlent, de aztán a lány kézen ragad és el is kezd húzni valamerre. A cigi persze a nagy lendületben kiesik az ujjaim közül, amiért azonnal nekilátok morgolódni. – Merlin verje meg, még volt legalább három slukkom! – Vissza is nézek a vállam fölött; szerencsére a csikk elalszik két pillanaton belül, így nem fog felgyulladni a csodás pázsit sem.