“HIDING YOUR FEELINGS ISN'T THE EASY WAY OUT, BUT SOMETIMES IT'S THE ONLY THING YOU CAN DO. ”
- Igen, nagyon jó, Regulus, ügyes vagy! - Bár még hiányzik egy kis határozottság a mozdulataiból, de nem akarom elvenni a srác lelkesedését. - Kicsit magasabbra a karodat, Runcorn - lépek Noah mellé, és már mutatom is, mire gondolok. Szeptember óta ez a harmadik olyan varázslat, amit nyáron Holden Briggstől tanultam a magánedzéseinken, és most megpróbálom megtanítani a többieknek is, több-kevesebb sikerrel. Kivel több, kivel kevesebb, mondjuk úgy. De az utóbbi hónapokban megtanultam, hogy nem csak az egyéni teljesítmények számítanak. Hogy a DS valójában tényleg sokkal többről szól annál, mint hogy tanulunk néhány új defenzív vagy offenzív varázslatot. Ez az összefogásról, az összetartozásról szól. És ha vannak is közöttünk gyengébbek, ez kevésbé baj, amíg vannak erősebbek, akik a védelmükre kelhetnek. A Roxfort falai között legalábbis... egyelőre. A jövőben pedig majd még kiderül. Annyi már biztos, hogy többünknek a tanulmányok befejeződnek itt néhány hónap múlva, én pedig elkezdhetem majd az aurorképzést, ahol végre sokkal többet is tanulhatok és fejlődhetek majd, mint a nyáron.
- Oké, ennyi volt mára! Köszi mindenkinek! A mozdulatot gyakoroljátok pálca nélkül, amikor tudjátok, és legközelebb ezzel folytatjuk. - Nem vártam ma senkitől csodát, hiszen csak most ismerkednek ezzel az átokkal. Nekem is időbe telt, amíg ráéreztem.
Míg a többiek szedelőzködnek, elkezdem feloldani az elhagyott tanterem köré vont bűbájokat, amelyeknek az volna a célja, hogy segítsenek nekünk titokban, hangtalanul, észrevétlenül edzeni. A szükség szobája ebből a szempontból sokkal jobb, biztonságosabb volna, ugyanakkor mivel azt még Potter idején felfedezték, ha tudomást szereznek róluk, egész biztosan ott keresnének először. És nyilvánvalóan nem mindenkinek tetszene ez a kezdeményezés, ezért nem akarok lebukni. Így hát igyekszünk variálni, és csak akkor ott tartani a találkozóinkat, ha valamilyen okból tényleg ott a legegyszerűbb. Például mert az a szoba szuper abban, hogy biztosítsa nekünk az aktuális és legmegfelelőbb felszereléseket a gyakorlásokhoz. De amikor épp megoldható, inkább egy-egy termet választunk, és azt készítjük elő, mindig máshol.
A hangszigetelő bűbájt szedem éppen le a teremről, mikor Lyra odalép hozzám, hogy elköszönjön tőlem. A könyvtárba készülnek a barátnőivel, de előtte még egy csókkal búcsúzik. Miután ellép tőlem, lopva Betty felé pillantok, aki a terem másik felében takarítja el a többiek után a romokat. Kicsit kínos ez a helyzet, de még mindig ez a jobbik rossz, úgy érzem. Lyrával ez a kapcsolat –ha lehet egyáltalán annak nevezni - nem komoly, sosem volt az, nem is akarjuk, hogy az legyen, ellenben egyszerű, kötetlen. Biztonságos. Nem csak számunkra. A tavaly tavaszi Mardekár-Hugrabug meccs óta, ami tömegverekedésbe fulladt, csak mert összekaptunk Maisy Crouch-csal, még inkább biztos vagyok benne, hogy távol kell tartanom magam Bettytől. Amennyire csak lehetséges. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyire könnyű olvasni rólam, hogy Maisy milyen könnyen levette, hogy vonzódom a Weasley lányhoz, és hogy ez őt milyen hamar célponttá tette. Pedig Maisy elvben még a jófejek közé tartozik. Hisz hugrabugos. Vannak tőle sokkal rosszabbak is az iskolában. Idén meg pláne. Meg egyébként is... ezt leszámítva sem vagyok épp egy főnyeremény Betty számára, annak fényében, ahogy bántam vele évekig. És nem szeretném, ha bárki akár csak sejtené, hogy... Bármit is.
Végzek a termet védő bűbájok lebontásával, majd Lilibeth mellé lépek, hogy segítsek a maradék gyakorló bábúkat is helyre állítani egy-egy reparoval. Az új varázslat, amit használtunk ma, levegőbe emeli és egyben lebénítja az áldozatot percekre. A támadó erejétől függően egy-két, vagy akár négy-öt méter magasságban lebegnek, amíg el nem múlik a hatás, és le nem zuhannak. És ez persze mostanra meglátszik egy-egy bábún.
- Ügyes voltál ma. Csak... mikor a mozdulatban előre kell bökni a pálcával, azt kicsit határozottabban kellene, és kitartani egy-két másodpercig. Ha... ha gondolod, megmutathatom, hogyan értem - jegyzem meg Betty felé fordulva. Aztán még a bábuk felé fordulok, és egy intésre mindet összezsugorítom, hogy elférjenek a táskámban. Egyenként bele is lebegnek sorban. Ezzel, azt hiszem, a takarítással itt meg is volnánk.
Annak ellenére, hogy a DS egyik toborzója vagyok, egyáltalán nem kerekedek felül képességben a többieken és kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy nem én leszek az a személy, aki hosszútávon is értékes és hasznos varázslatokat tud átadni a már belépett és itt összegyűlt diákok számára. Egy-két gúnyos megjegyzést ezzel kapcsolatban már kaptam, „ha már ilyen nagy a szám és ennyire buzdítani akarok embereket, akkor miért nem állok ki és mutatom meg én magam, hogyan kell csinálni”. Nos hát én ezeket csupán leporolom a vállamról, hiszen a mögöttem álló évek megtanítottak már arra, milyen megjegyzést kell komolyan vennem és mik azok, amiket meghallanom sincs értelme. Tudom, hogy van nálam sokkal rátermettebb ember is és szerintem úgy a helyes, ha a legjobbaktól tanulunk. Denny igenis az egyik legjobb, ezt kár lenne vitatni annak ellenére, hogy sokan tartanak a modorától és a származásától a múltban történt viselkedéséből kifolyólag. Ez érthető, ez tényleg teljesen érthető, ám úgy gondolom, néha félre kell tenni az előítéleteket, hogy közösen magasabbra juthassunk. Pláne most, mikor egyre nagyobb nyomás helyezedik az iskolára, valamint ránk, diákokra is. - Óvatosan azért! - lépek közelebb egy gyakorlópáros felé, miután az egyik srác nagyot zakózott a varázslatelsajátítás során. Hiába az elsődleges cél a képességünk fejlesztése, én azért szeretném, ha senki sem törött végtagokkal menne innen egyenesen a gyengélkedőre egy-egy edzés után. - Azta, ügyesek vagytok! - tátom szájamat, ahogy egy másik párosnak sikerül egész jól kiviteleznie a mozdulatot és úgy tűnik, ráérzett. Szeretek itt lenni, szeretem ezt a közösséget (úgy a negy részét), még ha nem is megy minden mindig gördülékenyen, végsősoron remek érzés tartozni valahová és egymásnak segítséget nyújtva fejlődni. Én a magam részéről imádom nézni, ahogy mások próbálkoznak és a kezdeti kudarcok után végül sikerrel zárják az alkalmakat, ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy néha képes vagyok megfeledkezni magamról. Mint ahogy most is!
Már mindjárt vége az edzésnek, mikor jön a felismerés, hogy nekem még korántsem megy flottul a bűbáj és ahelyett, hogy másokkal foglalkoznék, magammal sem ártana kezdenem valamit, így hát utolsó percekben kapkodva próbálom tökéletesíteni az alapokat, természetesen sikertelenül. Legalábbis egyelőre sikertelenül. Denny szavai zárják a próbát, én pedig elismerően tapsolok meg mindenkit, pláne elismerően és már-már lenyűgözve azokat, akiknek összejött ez a nehéz varázslat. Egyébként ezzel nincsenek olyan sokan, elvégre nem egy könnyű fajtát tanultunk meg ma.
Ahogy bomlik a gárda, én vegyes érzelmekkel kezdem bontani a hangszigetelő bűbájt. Nem az zavar, hogy nem megy még jól, hanem az, hogy már megint túl kevés időt fordítottam magamra, pedig a legutóbbi alkalommal is megfogadtam, hogy erre kifejezetten figyelnem kell. - Áh, köszi nem kell, menjetek csak! - intek a barátnőimnek, akik közben odajöttek hozzám és felajánlották segítségüket, viszont ahogy rájuk nézek, tekintetemet szinte fekete lyukként vonzza be a terem túlsó végében lévő Denny és Lyra tökéletesen elkapott csókja. Nagyszerű, miért, miért kell mindig odanéznem? - Biztos ne maradjak inkább? - dönti oldalra fejét legjobb barátnőm, hogy ezzel is kitakarja a köztem és Denny közti egyesen légteret, így szemeim fókusza a távoli látványról a lány arcának premier plánjára vált. Ő a többiekkel ellentétben nem indult meg kifelé, feltehetőleg pont azért, mert látta, hogy pár pillanat erejéig elvesztem, egy kicsit fejben is, meg talán egy kicsit szívben is. Inkább szívben, azt hiszem. - Megleszek - simítok végig karján egy kedves, de fájdalmas mosollyal, mire már ő is csak bólint. Megveregeti vállamat, aztán ő kifelé veszi az irányt, én pedig visszatérek a bontogatáshoz.
Nem tudom, miért fáj ennyire egy nyamvadt csók látványa olyan személytől, aki évekig bántott. Már csak az, hogy többet érzek iránta, mint bármely más fiú iránt is felteszi azt a kérdést, hogy vajon minden rendben velem?! De igen, azt hiszem, rendben vagyok, hiszen bár Denny keze tényleg nagyon sok rossz dologban könyökig benne volt, az utóbbi időkben viszont mégis ő az, akinek sokat köszönhetek. Megváltozott, ez kétségtelen és a változás, melyen majdhogynem a szemem előtt ment végig egyszerre ébresztett elismerést és vonzalmat bennem. Őrültség, tudom, nem is nagyon vagyok képes még normálisan megfogalmazni a bennem kavargó vihart, csupán azt tudom biztosra, hogy különlegesebb számomra, mint mások. És ha ennyi talán nem elég ok arra, hogy miért vetett bukfencet a szívem csókjuk láttán… a helyzet az, hogy tavaly tavasz tájékán én elhittem valamit, amit nem kellett volna: azt, hogy talán én is több vagyok neki, mint puszta vörös lány. Akkor pofára estem, azóta is sorra pofára esek, amiért ilyet feltételeztem. Elhittem, hogy talán lesz köztünk valami és ez az érzelemfoszlány ezek szerint máig megvan mélyen bennem. Bár ne lenne, akkor talán most sem gyorsulna fel a szívverésem Denny közeledésére.
Igen, talán egy kicsit elkalandoztam, amiért az én környezetemben nem olyan tempóban halad a bontogatás és a rendrakás… Szemeimmel követem a megmozduló bútorokat, melyek megjavítják magukat Denny utasítására. - Köszi, bár azt hiszem, megint sikerült túlságosan elkalandoznom - vakarom meg tarkómat, majd meghúzom hajgumimat, mert a próbák során ért erőhatásoktól kilazult a lófarkam. Megfogadtam magamnak (ezt is, ahogy minden mást is, amit eddig aligha tudtam betartani), hogy nem fogom érzékeltetni Dennyvel a sérelmeimet és egyúttal nem fogom hagyni, hogy a dac miatt megvonjam magamtól társaságát, úgyhogy nyelek egy nagyot és figyelmesen végighallgatom javaslatait, hogy aztán be is álljak abba a pózba, amiből a legkönnyebb végigvinni a mozdulatot. - Oké, megpróbálom! - közben már a pálcámat is magam elé emelem, hogy újból kísérletet tegyek a mozdulat helyes elsajátítása érdekében, egyelőre még érdemleges varázslat nélkül. - És egyébként Holdentől tanultad ezt? - Csak kíváncsi vagyok, semmi több, de jó kicsit észhez térítenem magam egy ilyen kvázi semleges kérdéssel. Próbálok határozott lenni míg a mozdulatsort ismételgetem, néha megy is a határozottság, de most nagyon nem akar összejönni. Nem vagyok olyan hangulatban, persze azért időnként kérdőn rá-rá pillantok, hogy mit gondol, közelebb vagyok-e a célhoz. - Ez nem volt egy könnyű edzés - jegyzem meg csak úgy, mondjuk talán ezzel akarom vigasztalni magam, hogy még mindig nem megy tökéletesen. Elfáradtam a mai nap folyamát, nem csak a próbán, hanem a tanulásban is. - Képzeld, többen is azt sugdolózták itt körülöttem, hogy milyen jó vezető és tanár vagy, ráadásul olyanok mondták, akik nem teljes bizalommal csatlakoztak anno - bököm meg vállammal az ő vállát, már ha sikerül a magasságunk közti különbség tekintetében. Szeretném, ha ezt tudná, mert olyasvalamit akarok kérni tőle, ami talán pont ennek ellenétét sugallhatja.
“HIDING YOUR FEELINGS ISN'T THE EASY WAY OUT, BUT SOMETIMES IT'S THE ONLY THING YOU CAN DO. ”
Nekem úgy tűnik, ez a mai találkozó egész jól ment. Persze az új varázslattal még mindenki csak ismerkedik, próbálnak ráérezni, de ez tök normális, és összességében látom a haladást mindenkinél, még ha nem is egyforma arányban. Az átok összetett, és a többségünk valószínűleg kicsit fiatal is hozzá, a többiek meg nagyon fiatalok, de... A durmstrangos brigáddal szemben nem sokra megyünk, ha leakadunk a lefegyverző bűbájnál meg a sóbálványátoknál. Jó, ha van a tarsolyunkban valami olyan is, amire nem számítanak, ami nem mindennapi, amit nem fognak csuklóból kivédeni. Szóval lényegében elégedett vagyok a csapattal és magammal is, és fejben már azt tervezem, mit csinálhatnánk a következő találkozón, amikor elkezdem lebontani a védőbűbájokat. Mondjuk ebből a szempontból néha már úgy érzem, kezdek kicsit megszállott lenni. Mármint folyton valamit szervezek és tervezek fejben, ha nem épp a DS találkákat, akkor a kviddics edzéseket, ahol szintén helyt kell állnom a csapat élén, közben meg persze nem ártana a tanulásra is némi időt szakítani, mert gyenge RAVASZ eredményekkel aligha kerülhetek be az aurorképzőbe, és igen, kicsit túlvállaltam magam idén, de ez van. Valahogy majd kihúzom ezt az évet.
Betty mellé lépek, hogy együttes erővel befejezzük a terem visszaállítását, de a megjegyzését hallva kicsit tovább felejtem rajta a tekintetem, mint szeretném, és az arcomra kiül egy kissé idióta mosoly. Egyszerűen aranyosnak találom ezt a szokását, hogy olyan könnyen képes elkalandozni. - Most épp hol járt az eszed? - kérdezek rá. - Ugye minden oké? - szegezek neki újabb kérést, immár valamivel komolyabban. Remélem, senki nem piszkálja, vagy ilyesmi. Mármint az efféle komfortálódások idén eléggé gyakoriakká váltak, szinte mindennaposak, de remélem, nem történt semmi nagyobb baj. Tudom, szinte röhej, hogy éppen én féltem őt az ilyen szituációktól, de mostanában tényleg általában többről van szó annál, mint hogy a diákok elveszik és kidobják egymás tankönyveit, vagy hogy idióta rontásokat küldenének egymásra, aminek a hatása amúgy is elmúlna órákon belül.
- Igen, többek között ezeket is Briggs parancsnoktól tanultam a nyáron. Az a fickó egyszerre zseniális és félelmetes... de neked nem kell őt bemutatnom. - Hisz Betty is ott volt mellettem, mikor tavasszal Roxmortsban Holden a szemünk láttára végzett Selwynnel. Aki, tegyük hozzá, ezt bőven kiérdemelte, hisz megtámadta a terhes barátnőjét, és valószínűleg mindannyiunkat kinyírt volna, ha teheti, szóval szerencsénk, hogy Holden végül gyorsabb volt. De ettől még... mondjuk úgy, eléggé olyan pillanat volt, amit nem fogok egykönnyen elfelejteni. Én pedig azóta is félelemmel vegyes tisztelettel és csodálattal tekintek rá.
- Igen, így, és most... - Bemutatom ismét a saját pálcámmal a mozdulatot, annak legvégét kétszer is elismételve. - Na várj! - lépek közelebb, és megfogom Betty karját. - Szabad? - kérdezek azért rá, és csak ha rábólint, irányítom a kezét a megfelelő irányba a varázslat elvégzéséhez.
- Azt mondod, nehéz volt? Gondolod, hogy legközelebb érdemes volna inkább valami egyszerűbbet csinálni? Nem szeretném, ha bárkinek kedvét szegnék, vagy elvennék az önbizalmát ezek az összetettebb átkok. Lehet, kicsit korai volt még bedobni a Torpescadere-t, csak úgy voltam vele, jó ha van valami váratlan is a repertoárban - vonok vállat. Szerintem igazából nem volt annyira vészes az edzés, de ha Lilibeth szerint jobb lenne az ilyeneket hanyagolni, én nem fogom erőltetni. Adok a véleményére, hisz ő úgyis közelebbi kapcsolatot ápol a többséggel, jobban tudja, hogy a többiek mit szeretnének.
- Viccelsz? Nekem még most is gyakran az az érzésem, hogy csak azért vannak itt, hogy eltanulják ezeket a dolgokat tőlem, aztán felhasználhassák őket ellenem – nevetem el magam. Csak részben viccelek. Szeretem a DS-t, tényleg fontossá vált számomra az elmúlt hónapok alatt, ahogy a csapat is, ugyanakkor néha még mindig nehéz elhinni, hogy ezek a srácok bíznak bennem, vagy hogy méltó lennék erre a feladatra. Inkább úgy vagyok vele, csinálom, amíg más nem akar a helyembe lépni. Mert abban viszont tényleg hiszek, hogy egyben kell tartani ezt a csoportot. Hogy megéri. Na de... annyi biztos, hogy nagyot fordult velünk - velem - a világ az elmúlt egy évben. Tavaly ilyenkor még a Durmstrangban voltam cserediák, és azokkal barátkoztam, akik később szó szerint hátba támadtak Roxmortsban, és most mondhatni sereget toboroztam ellenük. Miközben a kviddics csapatban meg muszáj összedolgoznom velük, úgy tenni, mintha minden tök normális volna. A hetedév komolyan kész téboly.
Denny lelkes és ez engem is motivál. Alapból sem vagyok olyan, aki pár napon belül feladná, amit elkezdett, vagy könnyen csavarnák el a fejem más irányba, de Denny hozzáállása ösztönöz arra, hogy én is keményebben eddzek, kitartóan higgyek a DS-ben és ne futamodjak meg egy aprócska nézeteltérésnél, mikor új személyeknek magyarázom el a mi filozófiánkat. És azt kell, hogy mondjam, tényleg remekül áll neki ez a szerep, én pedig azt hiszem, büszke vagyok rá, amiért megtalálta a helyét itt, ilyen társaságban, ilyen elvek mellett. Időközben én is megértőbb lettem a markedárosokkal. Akik máig szekálnak, azokkal természetesen más a helyzet, de már nem rezzenek össze minden alkalommal, mikor egy zöld ruhással kell beszélgetnem, sőt mi több, már barátaim is vannak abból a házból! Mármint Dennyn kívül is. Az edzés során gyakran ragadt meg a tekintetem rajta, azokon az alkalmakon kívül is, mikor a mozdulatait igyekeztem pontosan és precízen lemásolni. Ma nem vagyok erős, ezt érzem és részben sajnos el is fogadom magamban, azonban nem adom fel a gyakorlást az utolsó percekben sem. Denny és a többiek szenvedélye engem is elég erősnek tart ahhoz, hogy elhatározzam magamban, hogy bár a mostani alkalomnak vége, délután egyedül valahol még azért próbálom gyakorolgatni, ha mást nem, a fizikai mozdulatsort. Az én esetemben az a kulcs.
Ezen elhatározásomat még az a bizonyos csók sem töri meg, még ha a pillanatnyi jókedvemet azért tarkón vágja rendesen. Anyám halála óta megtanultam kordában tartani az érzéseimen, viszont teljes mértékben elfojtani nem vagyok képes és nem is szeretném, ha a pókerarc stílusjegyemmé válna. Na, persze barátnőm nem épp emiatt ismeri fel a helyzetet és lép közbe még mielőtt túlságosan sokáig bambulnék a csók felé és a végén saját magamból csinálnék hülyét előttük.
Egyébként nem teljesen lepett meg Denny közeledése, már csak azért sem, mert ha nem történne meg, én magam szólítanám le, amiért beszélnem kellene vele valamiről. Igazából pont a DS-ről. Azt azért nem mondom, hogy minden érzésemet félre tudom tenni, mikor együtt lógunk, sokáig a bántásai miatt például teljesen megnyílni sem tudtam előtte, de szerencsére az elmúlt időszakban már kellő közvetlenséggel tudok mellette állni, mint barát, anélkül, hogy a jelenlegi viszonyunkra hagynám rátelepedni a lelkem üstjében fortyogó féltékenységet. - Nyilván csak ott, ahol nagyon nem kellene, vagy épp teljesen felesleges - legyintek egy már-már öngúnyos nevetéssel. - Tudod… RAVASZ, a húgom bajai, a közelgő kviddicsmeccs, meg a bájitaltan tanár is a rám zúdított pár „kiegészítő” könyvet, hogy olvassam el minél előbb… - sorolom heves mimikákkal, miközben idézőjelet formálok a kezeimmel a kiegészítő-szó kiejtése közben. Ő kérdezte, hogy min jár az eszem, szóval… - Jah, persze, minden oké - húzom kicsit ki magam és ezúttal tényleg derűsebbé válik az arcom, mivel nem szeretném, ha panaszkodásnak venné mindezeket, vagy olyasvalami dologra gondolna, ami bár opcionális ezekben a zűrzavaros időkben, de szerencsére mostanság engem legalábbis elkerült. - Csak össze kell kapnom magam, ennyi az egész. - Ami igaz és elsősorban ezt már magamnak mondom, mintsem neki, ennek hála pedig össze is csapom tenyereimet, amolyan „hiszti vége” jelzésként.
- Az biztos, még mindig kiráz a hideg a történtektől. - És szerintem pontosan tudja, mire gondolok, úgyhogy annyira nem szeretnék elmerülni az emlékekben, úgyis megteszem azt rendszerint, mondjuk kétnaponta lefekvéskor, lámpaoltás után. Nagyon megráztak a történtek, a támadást követően hetekig féltem egyedül lenni bárhol és bármikor, az éjszakáim szörnyűek voltak és talán mi sem mutatná jobban a lelki állapotokat (nem csak az enyémet), hogy most itt vagyunk és edzünk, közösen. Talán egy kicsit biztonságban tudom így érezni magam. Egy nagyon kicsit.
Mélyet sóhajtok, majd nekilátok annak a bizonyos mozdulatnak. Noha egyedül is terveztem folytatni az edzést valahol, hálás vagyok, amiért Denny még szán erre időt, így sokkal hatékonyabb nekem is a gyakorlás és legalább nem rossz mozdulatot jegyzek meg. Pislogás nélkül összpontosítok pálcájának útvonalára, fejemmel már követem is azt, már csak kezemmel kellene lemásolnom. Egy pillanat erejéig végigfut a bizsergés testemen attól a ponttól, ahol hozzám ér. Elmosolyodom, csak mert aranyosnak gondolom, hogy most engedélyt kér arra, hogy vezesse a kezemet, holott régen fájdalmak okozásáért sem mondott egy szót sem. Régen! Nem, ezt most nem akarom szóba hozni, így hát csak bólintok egyet és örülhet, hogy kivételesen most megússza a cukkolásomat. Hagyom, hagy párszor végigvezesse kezemmel a mozdulatot. Tényleg segít, pláne hogy figyelek és nem kalandozom el. - Oh várj! Azt hiszem érzem már! - Azzal egyedül is megpróbálom, vagyis meg szeretném próbálni. Igen, talán érzem mit kellene csinálni, ami lényegében fél siker. Már csak gyakorolni kell, nagyon sokat!
- Nem-nem - csóválom meg fejemet egyből, épp hogy nem vágok a szavába. - Szerintem pont, hogy jó volt így. Ha sosem érezné senki, hogy olyan varázslatot tanul, ami bizony kifog rajta, akkor egy idő után okafogyottá válna ez a csoport. Azért vagyunk itt, hogy olyat tanuljunk, ami nehéz, nem pedig olyat, ami könnyű - mosolyodom el, miközben mélyen szemeibe nézek. - Egyébként meg bőven vannak itt olyanok, akiknek nem árt néha kicsit kozmetikázni az önbizalmukon. - Ezúttal félig gonosz vigyor jelenik meg arcomon és ezalatt nem azt értem, hogy vannak öntelt bájgúnárok, de hát nah, van aki úgy jött ide, hogy ő lesz a király és neki nem tudnak már újat tanítani, aztán ma kiderült, hogy mégis tudnak.
Megvonom a vállam és megforgatom szemeimet halovány mosollyal Denny feltételezésére. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy minden jóindulat és ártatlanság ellenére hátba támadhatnak és szembe köphetnek mások, így hát nem én leszek az, aki hitelesen megcáfolná ezt az állítását sajnos, ennek ellenére egyáltalán nem sápad el az arcom, éppen ellenkezőleg! - Talán - felelem, miközben a terem falán díszelgő gondosan kifaragott órát kezdem bámulni. - De akkor mi van? Te feltehetőleg tapasztaltabb és erősebb vagy náluk és mi több… - mutatok fel mutatóujjammal kettőnk arca közé és úgy helyezkedek, hogy teljesen szembe forduljak vele. - Ha nem így lenne, ne felejtsd el, hogy mi megvédjük egymást. - Hogy ki is pontosan a „mi”, azt direkt nem részletezem, attól függ, mennyire akarjuk széleskörben értelmezni, de elég hozzá annyi, hogy mindenki, aki nem ellenünk van és nem támad minket, hanem mellettünk áll. - Igazából magam sem tudom, hogy pontosan kik ezek a személyek, kiben mennyire bízhatok, de szeretnék kicsit utánajárni ennek - teszem hozzá, mivel gondolom ez őt is érdekli. - Ne kérdezd, nem tudom, hogyan akarom ezt kivitelezni, de majd kitalálom. - Újra ott a vigyor az arcomon. Ismer már, ha valamit elhatározok, azt véghez viszem előbb vagy utóbb. Mindazonáltal azért én most egészen összetartónak érzem a csapatot és nem szeretnék az áskálódásaimmal bomlasztóként megjelenni benne, úgyhogy erre figyelni fogok. Csak azért szorul a gyomrom attól a gondolattól, hogy vajon mi van, ha valaki csak azért van itt, hogy információkat szivárogtasson ki. - És amúgy… veled minden rendben? Nincs baj, ugye? - nézek ismét mélyen szemeibe ezúttal már aggódó tekintettel. Nem akarom mondani, de azért elég nyúzottnak tűnik.
“HIDING YOUR FEELINGS ISN'T THE EASY WAY OUT, BUT SOMETIMES IT'S THE ONLY THING YOU CAN DO. ”♫
- Ó, igen, elég ismerős problémák - bólogatok megértően. - A RAVASZ, a kviddics, a tesóim... - Az utóbbiak esetében azt sem tudom néha, melyik a problémásabb. Az öcsém, Theseus, akit egyesek hajlamosak bokszzsáknak használni, de a kölyök persze nem akar nekem részleteket mondani, pedig szívesen eltörnék pár csontot. A húgom, Leta, akiről a családom próbálja eltitkolni, elsősorban a varázsvilág náci elitje elől, hogy apám mugli származási szeretőjével nemzett gyereke – no comment. Vagy a nővérem, aki, ha engem kérdeznek, még elveszettebbnek tűnik most, hogy egy új fejlesztésű hallókészüléknek hála visszakapta a hallását. Hát na, Lestrange-éknél sem fenékig tejfel az élet sajnos. - De tudod, ha van olyan, amiről szeretnél beszélni... - megvonom a vállam. Nem erőltetem, nyilván, csak gondoltam, tudatom, hogy itt vagyok, ha úgy érezné. Bár tuti megvannak az ilyen lelkizésekhez a megfelelő barátnői amúgy is... Szóval mindegy is. Nekem tökéletes úgy is, ha maradunk a DS-nél, az önvédelmi edzéseknél, és esetleg meg kell neki mutatnom újra, hogyan is kell elvégezni az adott varázslatot.
- Igen... De igazából cseppet sem bánnám, ha végül majd egyszer a varázsbűnüldözési kommandónál kötnék ki, mármint Briggs egységében. - Ő olyan vezetőnek tűnik, akire, azt hiszem, rá merném bízni az életem. Már csak a történtek miatt is. - Öhm... már említettem, hogy auror akarok lenni, ugye? - Perpillanat tényleg nem emlékszem.
Közelebb lépek Bettyhez, és az engedélyével megfogom a karját, majd úgy irányítom, hogy az kövesse az átokhoz szükséges mozdulatsort. Először csak lassan, majd mikor úgy látom, hogy kezd ráérezni, kicsit gyorsabban is. És közben igyekszem nem tudomást venni arról, hogy a haja kellemes virágillata betölti az orromat, vagy hogy a bőröm bizsereg minden egyes pontban, ahol hozzáérek. - Igen, pontosan így. Azt hiszem, megy ez már neked egyedül is - lépek hátrébb, és kicsit azonnal fel is lélegzem, hogy ezzel kikerülhetek a hatása alól. - Ügyes vagy. Ha gyakorlod még egy kicsit, pálcával is, vagy akár csak anélkül, egész profi leszel – vigyorodom el végül.
- Ugye? Igazából én is pontosan így gondolom. Mármint... egyértelműen vannak olyanok is a csapatban, akikre ráfér a kábítóátok vagy a lefegyverzés gyakorlása is, de szerintem is több értelme van ennek az egésznek, ha tényleg tanulhatnak valami újat is. És van néhány védekezési technika, amiket még be akarok dobni, miután a Torpescadere-t kicsit begyakoroltuk. - A védekezés szerintem sokkal összetettebb dolog, mert a megszokott protegon kívül is van néhány komolyabb pajzsbűbáj és egyéb kivédő varázslat, de tapasztalataim szerint azok használatánál fontos az is, hogy mit akarok kivédeni velük, és erre mennyi időnk van; hogy az egyénnek mi a reakcióideje, milyen gyorsan tudja használni a pálcáját, és így tovább. Ráadásul ezekben a dolgokban még én is csak a felszínt kapargatom. Tulajdonképpen nekem is jót tesz ez a heti rendszerességű gyakorlás.
- Na jól van, én a helyedben óvatosan fényezném az egómat - vigyorodom el. Amúgy tényleg nem gondolom, hogy annyival jobb lennék a többiektől, és amennyiben igen, azt is inkább Briggsnek köszönhetem. De előfordulhat, hogy a fejembe száll, ha Lilibeth magasztalni kezd... főleg mert tőle hallom.
- Várj! Tényleg úgy gondolod, hogy vannak, akik hátsó szándékkal csatlakoztak a DS-hez? - ráncolom a homlokom. - Én csak vicceltem. Nagyjából. Mármint biztos vannak, akik... nem is tudom, talán csak kíváncsiak voltak, vagy... látni akarták, hogy mennyire gondolom ezt komolyan... és közben nem kifejezetten bíznak bennem. Ami gondolom érthető is volna. De... végül is ketten együtt válogattuk össze, hogy kik azok, akiknek erre a leginkább szüksége van, vagy akiket tényleg érdekelhet ez a csoport, és az, amit ezzel nyerhetnek... - Van egy-két kétes alak is a csapatban, mint az a suttyó Hugh Shelby, de igazából még az ő tagságát is indokoltnak érzem, és jelenleg nem tudom elképzelni senkiről, hogy ellenünk akarna fordulni. Lehet, hogy jobban oda kellene erre figyelnem? Bár ebben a kérdésben valójában sokkal jobban bízom Beth ítélőképességében, meg egyértelmű, hogy neki könnyebben meg is nyílnak a többiek.
- Á, én jól vagyok – legyintek. - Jó, kicsit talán túlhajszolt, de ilyen ez a hetedév, nem igaz? Meg... Oké, hát, őszintén, eléggé rühellem, hogy Munterék is a kviddics csapatomban vannak, és folyamatosan tojáshéjon kell járni körülöttük, a csapat egységessége érdekében. De ez van. Muszáj volt őket beválogatnom, és most együtt kell énem ezzel – mosolyodok el halványan, kicsit azt sugallva, hogy “Nem nagy ügy ez, mit nekem néhány náci seggfej?!” Végül is csapatkapitányként legalább én dirigálhatok nekik, és nem fordítva. A vállamat is megvonom, hogy még lazábbnak tűnjek. Közben viszont elsétálok a terem legközelebbi ablakáig, kitárom annak egyik szárnyát, aztán cigit veszek elő az egyik zsebemből, és rágyújtok. Vajon mennyire normális dolog tizenhét évesen stresszdohányosnak lenni?
Most már nem lep meg annyira, de régebben sokszor rácsodálkoztam, hogy nem is különbözünk annyira Dennyvel, mint amennyire én azt szerettem volna elhitetni magammal. Noha a személyiségünk ennél jobban már nem is különbözhetne, rengeteg közös dolog van, amikben mindketten érintettek vagyunk és tudom, hogy az általa felsoroltak csak néhányak ezek közül. Együttérző pillantással emelem rá a tekintetemet, majd egyből vissza az eltört asztal irányába, amit egy suhintással helyrerakok. Tudom, az én problémáim meg sem közelítik az övét, ezért nem szeretnék sem panaszkodni, sem jobban elmerülni a vállamra nehezedő dolgok terhében. - Kereslek vele, tudom - fejezem be a mondatát én magam már-már szavaiba vágva, majd huncut módon elmosolyodom. - Amúgy sem tudnám megállni, hogy ne zúdítsam rád a neked címzett gondolataimat, nemde? - Ami igaz is, de csak részben. Ha valamit el akarok mondani neki, általában elvesztem saját magammal szemben vívott harcomat és úgyis megtalálom vele Dennyt. Viszont mi van azokkal, amiket nem akarok megosztani vele? Annyiszor voltam már áldozat és a gyenge szerepében, hogy félelmeim vannak azzal kapcsolatban, hogy újra azzá válhatok. Nem tudom elmondani neki, hogy mit érzek iránta, úgy nem, hogy folyamatosan más lány ajkait csókolja. Nem szeretnék én lenni a féltékeny lány, aki hisztizik, szóval azt hiszem, erről nagyon nem szeretnék beszélni vele. Ennek ellenére jól esik, hogy törődik velem és biztosra veheti, nem fogom a jövőben kímélni a fejem szüleményeivel.
Felnevetek, ezúttal a gyakorlás során talán először igazán jókedvűen. Nem azon nevetek, amit mond Denny, hanem ahogyan azt mondja. - Mondtad, igen. De ha nem mondtad volna, akkor is látszik rajtad. Testhezálló hivatás, pláne... - cikáznak szemeim szerte a teremben, utalva a mai és mindenkori próbákra és azok céljára. - ezek alapján. - Nem vagyok látó, de ismerve a fiú személyiségét, szerintem nagyra fog törni a jövőben. - Hogy fogadták ez a szüleid? Mondtad már nekik? - Ez azért fontos dolog. Az én apám feltehetőleg nem nagyon akarná hagyni, hogy auror legyek annak fejében, ami anyával történt, de őszintén, valószínűleg egész életemben összeszorul a gyomrom majd minden alkalommal, amikor az aurorokra gondolok. Tisztelem őket teljes mértékben, de én szeretném magamat és majd a családomat is távol tartani ilyen veszélyes munkáktól. Nagyon sok tudást és varázslatot sajátíthatott el Briggs-től, most viszont rajtam a sor, hogy azoknak egy szeletét én is megpróbáljam magamévá tenni. Nem szoktam azért ennyire szétszórt lenni, úgyhogy mindenképpen utol akarom érni a többieket és én is magabiztosan szeretném használni a tanult átkot. Megfogadom a tanácsait, még ha nem is a legkönnyebb úgy koncentrálnom, hogy ilyen közel áll hozzám. Késztetést érzek, hogy ránézzek, de akkor túl közel lennének szemei és akkor még jobban elgyengülnék. Koncentrálj! Muszájból megmakacsolom magam és figyelmemet a mágiára összpontosítom, ami meg is hozza a várt eredményt. Jól van Betty, nem vagy te béna, csak jobban egyben kellene tartanod a fejedet! A siker ízére megjelenik széles mosolyom is, a szemeim csillognak. Jó érzés jár át, miközben még néhányszor elismétlem a mozdulatot. Kétség sem fér ahhoz, hogy mennyire hasznosak ezek a varázslatok és nem szabad megijednünk amiatt, hogy elsőre nem sikerül. Szeretném, hogy tudja, én teljes mértékben támogatom őt ezen elképzeléseiben is, mint ahogy lényegében mindenben, ami ezt a csoportot illeti. Jó tematikát állított össze és ezt nem azért mondom, mert Denarius Lestrange-ről van szó. - Miért, tán újra öntelt leszel tőle? - nézek rá nyomatékosítva, hogy tudom, milyen volt régen. Nem felejtem el akkor sem, ha néha bátorkodok némi dicséretet a nyakába zúdítani. - Vagy csak zavarba jöttél? - Újabb grimasz, szűkülnek szemeim és ravasz mosollyal távolodok el tőle, csak mert kicsit közel kerültünk egymáshoz fizikailag. Nem túl közel, de nekem ez már igencsak a veszélyzóna határa.
Na de elég a játszadozásból, mármint az én játszadozásomból, merthogy van valami, amit tényleg meg kellene osztanom vele. Mondhatni ezt vezetem fel már azzal is, hogy megosztom vele az aggodalmaimat. Tudom, én toborzom az embereket, akiket ketten válogatunk össze, így részben én is felelős vagyok azért, mert olyan embereknek is ajánlom a DS-t, akikkel talán jobban vigyázhatnék, vagy akikről kezdetekben nem sejthettem, hogy most kikkel állnak szóba. Önbíráskodás vagy sem, azért, hogy megnyugodjak, kicsit utána szeretnék járni a tagok jelenlegi szándékainak. - Nem - vágom rá egyből, talán kicsit meggondolatlanul is, de hirtelen ez a válasz csúszik ki ajkaim közül annak érdekében, hogy ne keltsek feleslegesen drámai aggodalmat Dennyben. Aztán megköszörülöm a torkomat. - Vagyis nem gondolom így, csak kicsit aggódom és szeretném magam megnyugtatni, ennyi az egész. - Zavartan tűröm fülem mögé az egyik hajtincsemet. - Igen… és igen, tudom - mélyet sóhajtok. - Nézd, lehet, hogy totál flúgosnak fogsz tartani emiatt, de nagyon, nagyon rossz érzésem van a durmstrangosokkal kapcsolatban. Lehet csak a Roxmortsban történtek miatt képzelek be olyanokat, amik nincsenek is, nem tudom, de attól még szúrja az oldalamat, hogy miről beszélhet egy DS tag egy cserediákkal. - Igen tudom, bomlasztok, áskálódok, de ha egy százaléknyi esély is van arra, hogy ami miatt aggódok, az valós, már megéri kicsit nyomozgatnom. Sosem lennék auror, igen, de azért a szüleim belém vésték valamennyire a gondolkodásmódjukat. Lehet csak egy kanalat kért egyik a másiktól, lehet a füzetét adta át, hogy lemásolja, én nem akarok rossz dolgokra gondolni, elvégre két diák miért is ne állhatna szóba egymással? Sőt, én örülök, ha jó a viszony két iskola között, csak… csak… csak… félek. Azt hiszem, félek, de még nem tudom, mitől. És ez a baj.
Sokat gondolkodtam azon is, hogy mi lesz majd, ha vége a sulinak. Nem csak nyár lesz, hanem talán valóban nem lesz több külső tényező, ami egyben tartaná mind a csapatot, mind pedig minket, kettőnket. Érdekel, mi van vele, hogy van és milyen érzések kavarognak benne, csak mert az utóbbi időben nem tudtunk olyan sokat beszélgetni, mint barátok. - Miért muszáj? Nincs más, akivel helyettesíteni lehetne őket? - Annak ellenére, hogy nem vagyok jó a levegőben, a kviddicsben pedig főleg, értem és szeretem is a sportot. Mármint a házak közti meccseket. A Mardekár csapata mindig a legjobbak közé tartozott, rengeteg jó játékosuk van, legalábbis kívülállóként én ezt látom, ami persze nem jelent semmit. - Megint én leszek a következő meccsen a mikrofon mögött. - Tudja, hogy miért mondom. Nem akarok megint bajt, a múltkorinál sem igazán tiszta, hogy miért alakult ki verekedés. Összekulcsolom a karjaimat, de egyik kezemmel mégis inkább az anyámtól örökölt nyakláncomat kezdem birizgálni. - Figyelj, ha már meccs… - kezdek bele némi csendet követően. - Van egy srác. Adam, Adam Davis, tudod, akiről múltkor beszéltük, hogy felkeresett engem. - pillantok Dennyra, hogy emlékszik-e, kiről beszélek. - Beszéltem vele, miközben megittunk egy vajsört a Három Seprűben. Úgy vettem észre, hogy nagyon szeretne csatlakozni, de tart… tőled - nyomom hozzá mutatóujjamat a mellkasához. - Nem hiszi el, hogy megváltoztál, alapból nem hisz a változásban. Abban maradtunk, hogy a következő meccs előtt találkozunk, amennyiben úgy dönt, hogy ad egy esélyt nekem bebizonytani, hogy nem vagy rossz ember, szóval… lehet valamikor megkeresnénk téged. Persze csak ha ezek után is akarod, hogy csatlakozzon - nézek rá hatalmas kérdő szemekkel és komoly arckifejezéssel, elvégre az ő jóváhagyása szükséges ahhoz, hogy tényleg csatlakozzanak hozzánk új tagok. - Adam jó fej srác és azok után, hogy megfenyegették a családját, szüksége van ránk, csak nagyon fél. Nem tudja, kiben bízhat és kiben nem. - Igen, bevallom, nagyon megérintett a története és a vele kapcsolatos hírek.
“HIDING YOUR FEELINGS ISN'T THE EASY WAY OUT, BUT SOMETIMES IT'S THE ONLY THING YOU CAN DO. ”♫
- Valóban? Testhezálló? - vigyorodom el a kijelentésére. Nem biztos, hogy értem, mit ért ez alatt. Azt sem okvetlenül értem, hogy min nevetett, mi vicceset talál a kijelentésemen, egyszerűen csak tetszik a nevetése. Ahogyan az is, hogy a reakcióját összességében támogatónak érzem. - Számomra nem volt ez mindig ennyire világos, néhány hónappal ezelőtt még több opció is volt a fejemben, de... azt hiszem, igen, ez a tapasztalat, ezek az edzések, meg úgy minden, ami az elmúlt félévben történt, megerősített abban, hogy ezt akarom – vonom meg a vállam. Eddig mondjuk abszolút nem gondoltam bele, hogy ez kívülről, hogy csapódhat le. Mármint... nem gondoltam volna, hogy annak, hogy másoknak tanítom ezeket a dolgokat, volna bármi köze a jövőbeli terveimhez, de tény, hogy tényleg élvezem ezt csinálni, és Betty tekintetéből ítélve ez egyértelműen látszik rajtam. - Hát... öhm... nem is tudom. Lehet, hogy említettem már nekik valamilyen formában, de úgy külön még nem ültem le velük erről beszélni. Bár valószínűleg támogatnának benne. Remélem. A nyári képzésnél is támogattak, ők szereztek nekem tanárt, aki segít megtanulni uralni a sötétség mágiámat. De... a szüleim igazából elég sokat dolgoznak, meg amúgy is volt mostanában elég bajuk. Anyámat nem akartam a saját hülyeségeimmel fárasztani a szükségesnél jobban, apámmal meg amúgy sem beszélek túl sokat. - Ha engem kérdeznek, a legkevésbé sem értem, anya minek nyeli be apám baromságait, miért fogadja el, hogy egy másik nőtől lett gyereke, és főképp miért hajlandó a sajátjaként nevelni. Mármint szó szerint a nevükre vették Letát, és úgy tesznek, mintha mindig is a családunk része lett volna, kitalálták ezt a rohadt nagy hazugságot, amit most nekünk is magunkévá kell tennünk, és... Értem én, ezzel védjük Letát, akivel amúgy nincs semmi problémám, és megértem, hogy így biztonságosabb, meg talán védjük magunkat is, csak... Nehéz elhinnem, felfognom, hogy ez így anyámnak teljesen rendben van. Azt hiszem, helyette is dühös vagyok a helyzet miatt.
- Zavarba? Én? Soha - rázom a fejemet határozottan, hozzá komoly tekintettel ráncolom a szemöldököm, de a szám sarkában bujkáló mosoly árulkodik róla, hogy ez nem okvetlenül igaz. - Egyébként pedig sosem szűntem meg önteltnek lenni. Ne hagyd, hogy ilyen könnyen megtévesszen a jófiús álcám - vigyorodom el végül. - Valójában csak megtanultam jobban megválogatni, hogy kivel legyek seggfej és kivel ne – jegyzem még meg egy árnyalattal komolyabban. Amúgy tényleg nem akarom megtéveszteni Betty-t. Attól, hogy a bennem dúló állandó feszültségnek találtam megfelelőbb célpontokat, még nem vagyok az, akinek ő hisz. Nem vagyok jó.
Ez a csapat, a DS tagok, az edzések viszont tényleg érdekelnek, és nem szeretném, hogy bármi vagy bárki gondot okozzon, éket verjen közénk. Hisz tudom, hogy ez nem csak nekem fontos, és őszintén hiszem, hogy ezzel mindenki nyerhet, aki ennek a része. Nem csak azt, hogy valami újat tanulhat, megtanulja megvédeni magát, hanem ha jól csináljuk, ha összetartunk, akkor egymást is segíthetjük és védhetjük. De persze ehhez az kell, hogy tényleg bízzunk is egymásban. Szóval mikor Beth megnyugtat, hogy csak az aggodalmait fejezte ki, nem pedig konkrét személyre vagy személyekre gyanakszik, azonnal megnyugszom kicsit.
- Az érzéseid szerintem teljesen érthetőek. A durmstrangosok nem olyanok, nem úgy gondolkodnak, mint mi. Velük töltöttem egy fél évet, szóval higgy nekem, ez nem csak a Roxmortsban történtekről szól. Amit ott műveltek, az már csak... Tartsd távol magad Munteréktől, rendben? Amennyire csak lehet, kerüld el őket. Ígérd ezt meg nekem, kérlek! - fogom meg egy pillanatra Betty kezét anélkül, hogy meggondolnám, mit teszek. Munterék engem valószínűleg jobban rühellnek, mint bárki mást ebben a suliban. Mert úgy gondolják, elárultam őket, a tavalyi “barátságunkat”, a nézeteiket, a saját nevemet, véremet. És ha csak a fülükbe jut, hogy kedvelem Lilibethet, ami attól tartok, valóban könnyen megtörténhet, akkor is, ha Lyrával vagyok, hisz nem ez lenne az első alkalom, hogy ezen a téren valaki átlát rajtam, szóval... Félő, hogy rosszabb dolog is történhet, mint hogy kirobbantunk egy újabb tömegverekedést. Főleg mivel... ennek ugyan eddig még nem láttam a konkrét megnyilvánulását, de a zsigereimben érzem, hogy Kira halála miatt Sven és Calysta még elvetemültebbek lettek, és még durvább dolgokra képesek, mint hinnénk.
- Elméletben lenne kivel helyettesítenem őket. De... elsősorban a csapat érdekeit kell néznem, és a csapat őket akarja. Nem véletlenül, mert baromi jól játszanak. Ezt még nekem is el kell ismernem - fúrom frusztráltan az ujjaimat a sötét, hullámos tincseim közé.
- Davis? - kérdezek vissza, mikor Betty elkezd felvezetni egy új témát, és magamban próbálom felidézni, hogy kire is gondolhat. Közben, míg őt hallgatom, szélesre tárom az egyik ablakot, hogy jöjjön be egy kis friss levegő, majd rágyújtok. - Oké... most jól értem: azt szeretnéd, ha meggyőzném a srácot, hogy jó arc vagyok? - vigyorodom el, hiszen visszakanyarodtunk ehhez a kérdéskörhöz. Mélyet szívok a cigimből, és csak miután kifújom a füstöt, szólalok meg újra. - Na jó, és ezt hogyan csináljuk? - vonom fel a szemöldököm. Nyilván nem zárkózom el a feladattól, ha Betty úgy érzi, ennek a srácnak szüksége volna erre a csapatra. Ennek éppen erről kell szólnia. Csak remélem, tényleg képes leszek megtenni, amit Betty kér, és nem fogom még inkább elijeszteni. Vannak pillanatok, helyzetek, amikor még mindig nehezemre esik a jobbik formámat hozni.
- Ez normális, önmagukkal szemben sokkal homályosabban látjuk, milyen hivatást szeretnénk. Nekem például fogalmam sincs még. Gondolkodtam már az újságírásom, ha már… tudod, talán egész jól megy, de nem vagyok biztos benne, hogy ez lenne a megfelelő út számomra. – Igazából csak megértem, hogy bizonytalanabb, mint aminek elsőre tűnik. Ettől függetlenül én továbbra is úgy gondolom, hogy elnézve, hogyan mozog az ilyen varázslatok körében, biztosan jó auror lenne belőle, pláne, ha nem más, mint Briggs az egyik mentora. Nekem mindig nagyon fontos volt a szülő-gyerek kapcsolat, így lényegében minden jövőre vonatkozó gondolatomat megosztom apával és a bátyámmal is, segítenek, elmondják a véleményeiket, amit én vagy megfogadok, vagy nem. Fontosabb a szülői támogatás, mint gondolnánk. Ha elleneznének engem, olyan érzésem lenne, mintha árral szemben úsznék, persze, ha valamilyen oknál fogva nem díjaznák az ötletemet, mindent megtennék, hogy magam mellett érveljek és elhitessem velük, hogy a terveim jók. - Igen, ez érthető. - Azt nem mondanám, hogy elfelejtettem volna, hogy Denny és a családja teljesen más, mint a mi családunk, de mindig meglepődve hallom, hogy mennyire különbözőek a gondolkodások és a hozzáállások a két esetben. Nem akartam rossz érzéseket kelteni benne, remélem nem is sikerült ezt elérnem. - Az én apám mást sem kérdez mostanság, csak hogy mi akarok lenni és hogy lassan el kell döntenem - mosolyodom el, miközben legyintek egyet.
- Lehet tényleg jobban kellene vigyáznom veled - felelem miután abbahagyom a zavartságra tett megjegyzése keltette nevetésemet. Még a végén fájdalmat okoz, sőt, tovább megyek, még a végén azt is hagynám neki, hogy büntetlenül fájdalmat okozzon, az pedig nem rám vallana. Sosem hagynám senkinek, hogy ezt tegye velem, viszont már én is észrevettem, hogy Dennyvel nem mindig viselkedem racionálisan és ez baj. - Nem gondolom, hogy teljesen megváltoztál. Szerintem ekkora fordulatokra ilyen „kis” időn belül nem igazán vagyunk képesek magunktól. - Csak egy picit azt reméltem, hogy nekem nem kell már tőle tartanom, amit még mindig szeretnék elhinni. Én csak azt hittem, én más vagyok, én különleges vagyok számára, de ahányszor ez eszembe jut, mindig azzal nyugtatom magam, hogy nem, nem miattam ilyen kedves velem egy ideje, hanem… nem tudom, lehet magának akar bizonyítani. Vagy franc se tudja, mindig összezavar. És itt most újra megfordul a fejemben, hogy mi van, ha a Lyraval való kapcsolata valóban nem más, mint provokáció, vagy érzelmi terror, de mielőtt elöntene a fiktív harag, megrázom fejemet és visszahúzom magam a jelenbe.
Tele vagyok érzésekkel, igen, ez mindig is így volt és van egy olyan megérzésem, hogy mindig is így lesz, akár jó dolgokról, akár rosszakról van szó. Most pedig éppenséggel rosszakról, aggódok és idegesítem saját magamat a cserediákokkal, talán beképzelek olyanokat, amik nem is valósak, viszont nehezen tudok megnyugodni kézzelfogható bizonyítékok nélkül. Jól esik, hogy nem tart flúgosnak ezek miatt. Denny sokkal jobban ismeri a durmstrangosokat, de ugyanakkor felkavar, hogy ő is tart már tőlük. Vagyis Munteréktől. Némán bólintok, majd nyelek egyet. - Rendben, de… Denny, van bármi ok, vagy indok, ami miatt személyesen nekem jobban tartanom kellene tőlük, mint mondjuk másoknak? - nézek a fiú felém magasodó szemeibe és csak akkor realizálom, hogy megfogta a kezem, mikor én tudat alatt jobban megszorítom azt. - Ha a legutóbbi újságcikkem miatt megharagudtak rám… én bennem semmi rossz szándék nem volt, egyszerűen csak interjút akartam készíteni néhányukkal és csak azokat a részeket vágtam ki, amik nagy port kavartak volna. - Munterékkel szeméylesen egyébként pont nem interjúztam még. Amúgy sem az én ötletem volt az, hogy mutassuk be a cserediákokat, sokan nem is fogadták el a meghívást, akikkel pedig összejött, igyekeztem egy semleges beszélgetést kialakítani, mintsem faggatást imitálni. Jut eszembe, lehet néhány DS-taggal is interjút csinálhatnék, az jó ürügy arra, hogy négy szem közt, viszonylag ártatlanul közelebb kerüljek hozzájuk.
- Oh. - Nem túl sok reakció, de ez elég őszinte ahhoz, hogy mindent elmondjak a mardekáros kviddics-csapat helyzetéről. És újfent be kell látnom, nagyon örülök, hogy se mardekáros nem vagyok, se kviddicses. Szeretek csapatban dolgozni, a DS-t is nagyon szeretem, imádom összekovácsolni az embereket, de szerintem világháború törne ki, ha Calystáékkal én egy csapatban játszanék függetlenül attól, hogy a tehetségünk közti differencia hatalmas. - Mindent a győzelemért, igaz? - Nem tudok mosolyogni, de együtt érzek vele. - Nem lehet könnyű. - Ennek fényében pedig kifejezetten kíváncsi leszek a következő meccsekre és figyelni fogom, hogyan tudnak együttműködni. Ha kifogástalan lesz a csapatösszhang, teljes mértékben megérdemelnék a győzelmet, mondom ezt hugrabugosként.
A meccsekről pedig egyesen út vezet Davisig, akivel kapcsolatban megosztom a tapasztalataimat, miközben próbálom nem ráncolni homlokomat a cigaretta látványára. Utálom a füstjét és a szagát, beleivódik a ruhánkba, az orrnyálkahártyánkba és nem jön ki napokon keresztül. - Nem kérek tőled semmi különöset, csak hogy beszélj vele pár szót. - Nem akarom, hogy megjátssza magát, nem is tudom, csak azt akarom, hogy Davis saját maga is leszűrhesse Danny hozzáállását és annak fejében dönthessen, hogy akar-e csatlakozni, vagy sem. Bármennyire is csábító a szituáció, nem megyek közel az ablakhoz, de kényelmes távolságból nézem a fiút, aki szinte idillikus képet fest ott a nyitott ablakban. - Hát… nem tudom, majd, improvizálok - nevetem el magam, mi tagadás, én sem vagyok mindig tele kész ötletekkel. Na jó, igazából van egy-két elképzelésem, de elég kezdetlegesek, tekintve, hogy abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán velem tervez-e beszélni még. - Jó neked, ha meccs előtt odamegyünk a sátratokhoz? Vagy jobb lenne inkább meccs után? - Utóbbit csak abban az esetben tartom jó ötletnek, ha nyernek, más különben lehet nem a békés arcát ismerné meg Davis. Egyúttal azt sem felejtettem el, hogy mit mondott Munterékről, márpedig, ha ők is ott vannak, akkor esélyes, hogy rossz vége lesz az egésznek. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy nekünk meg kellene hunyászkodnunk miattuk és elég gyenge hozzáállás lenne a részünkről, ha hozzájuk alakítanánk az életünket.
“HIDING YOUR FEELINGS ISN'T THE EASY WAY OUT, BUT SOMETIMES IT'S THE ONLY THING YOU CAN DO. ”♫
- Értelek. Azért elég nagy szívás ez. Ez a nyomás, hogy ilyen fiatalon el kell döntenünk, mit akarunk csinálni az egész további életünkben. - Persze én most már tudom, vagy hát azt hiszem, hogy tudom, de velem sem volt ez mindig így. És nem lehetek benne maradéktalanul, száz százalékig biztos, hogy ezzel tényleg boldog leszek, hogy jól döntöttem. Plusz a családom rám azzal is nyomást helyez, hogy én vagyok az elsőszámú Lestrange fiú örökös, ami nem kis dolog. Idővel át kell majd vennem mindannak az irányítását, aminek a terhe most apám vállát nyomja. Aztán meg kell tanulnom összeegyeztetni is ezt a két dolgot. Főleg mivel aurorként sem lehetek csak egy egyszerű mezei alkalmazott, ennél többet várnának el tőlem már csak a nevem miatt is, azért, aki vagyok. - Szerintem jó lennél újságíróként, mindig tetszenek a cikkeid, az interjúid. De igazából el tudnálak képzelni minden olyan területen, ahol emberekkel kell foglalkozni. Mert egyértelműen nagyon jól értesz hozzájuk, össze tudod fogni őket, el tudod érni, hogy figyeljenek rád, és... kedvelnek téged, ez nem is kérdéses. - És most rajtam a sor, hogy egy kézmozdulatot tegyek a terem felé, arra célozva ahogy a DS tagokkal is bánik. Hisz szerintem ezeken a foglalkozásokon nem csak az én tehetségem... vagy akármim mutatkozik meg, hanem az övé is. - Szóval... én simán el tudlak képzelni tanárnak, minisztériumi alkalmazottnak egy osztály élén, a politikában, a kisebbségi jogokért harcolva, azon fáradozva, hogy jobbá tedd a világot, vagy akár... nem is tudom... egy kávézót vagy cukrászdát vezetve – vonok vállat. Hisz azok esetében sem árt, ha jól kijön az emberekkel, és úgy emlékszem, szeret sütni-főzni. Legalábbis mintha egyszer említette volna, hogy szívesen tesz-vesz a konyhában, és készít ezt-azt a családjának. Bár lehet, hogy csak én képzelem őt ilyennek. Háziasnak.
- Na jah, már csak ez az évünk maradt meghozni ezt a fontos döntést - bólintok arra megértően, hogy az apja sokat nyaggatja mostanában. Nem mintha pontosan tudnám, milyen az. Az én apám nem kifejezetten ér rá velünk, velem foglalkozni, kifaggatni, mi van velem. Vagy ha mégis, én akkor is inkább elkerülöm, ha csak tehetem.
- Igen, az lehetséges... - pillantok Betty szemeibe komolyan, bár remélhetőleg nem fenyegetően. Nem az a célom ezzel, hogy ráijesszek. Csak... néha úgy érzem... attól félek, ha még sokáig együtt dolgozunk, rendszeresen találkozunk, maradunk kettesben, egyszer csak eljön az a pont, amikor nem tudom távol tartani tőle magamat. Mert néha, amikor rá pillantok, amikor a szemébe nézek, úgy érzem, hogy talán ő sem bánná, ha máshogy közelednék hozzá. Nem csak barátként. Partnerként a DS élén. Hogy nem bánná, ha többet akarnék ennél. És... én jól tudom, hogy jobbat érdemelne nálam. Remélem, ezzel ő is tisztában van.
- Én viszont nem gondolom, hogy bárki képes volna teljesen új emberré válni. Bizonyos fokig megváltozni igen, de... még az vagyok, aki voltam – vonok vállat, de aztán óvatosan közelebb lépek. - De... ugye tudod, hogy téged sosem bántanálak? - Korábban egyszer már bocsánatot kértem tőle azért, aki régen voltam, ahogy vele bántam. Roxmortsban talán bizonyítottam is, hogy ha kell, meg is védeném. Talán azzal, amit itt csinálunk hétről hétre, szintén azt bizonyítom, hogy már más vagyok, máshogy gondolkodom. És igen, szeretném, ha tisztában lenne vele, hogy velem egy párkapcsolatban valószínűleg nem járna jól, de azt nem szeretném, ha tartanam tőlem. Nem szeretném a szemeiben látni a félelmet, amikor rám pillant, pedig néha-néha még mindig ott van, fel-felvillan a tekintetében. És minden alkalommal összeszorul tőle a gyomrom. Tudnia kell, hogy nem akarok ártani neki. - Többé nem... Soha többé. És azt sem hagynám, hogy más ártson neked – teszem hozzá komolyan, őszintén. Ez természetesen igaz Munterékre is. A saját érdekében úgy vélem, jobb, ha a lehető legtávolabb marad tőlük, de ha véletlenül mégis belé kötnének... Fogalmazzunk úgy, hogy engem nem tudnak megijeszteni, és a legkevésbé sem érdekelne, ha a gyengélkedőn kötnék ki, akkor sem hagynám, hogy azok a náci pszichopaták bárkinek ártsanak, aki fontos nekem.
Összeszorítom a fogaimat, és a kezem ökölbe szorul az oldalamon, míg próbálok valami elfogadható választ fogalmazni Lilibeth kérdéseire. Nehezemre esik elmondani az igazat, hogy én vagyok az, aki miatt belőle könnyebben lehet célpont, mint másokból.
- Nem, Beth, ennek semmi köze a cikkedhez – ingatom a fejemet, és közben finoman végigsimítok a hüvelykujjammal a kézfején, megnyugtató szándékkal, hisz a szorításából érzem, hogy a figyelmeztetésemmel nem csak ráijesztettem, de kicsit idegessé is vált. - Inkább ahhoz van köze, hogy... szerintem egyre több embernek egyértelmű, hogy mi ketten jóban vagyunk. - Tavaly egyszer beszéltünk róla, miután elnézést kértem minden korábbiért, és mondhatni barátokká váltunk, hogy ezt igazából jobb, ha nem verjük nagy dobra. Mert sokan nem értenék meg. Nos, Munterék az a kategória, akik NAGYON NEM értenék meg. - Sven és én viszont... Fogalmazzunk úgy, hogy Roxmorts óta ez már eléggé személyes ügy lett közöttünk, és nem kétlem, hogy képes volna beleállni bárkibe, akit kedvelek. Főleg, ha az illető nem aranyvérű. Szóval csak... gondoltam, jobb, ha tudod, hogy nem túl kifizetődő nyíltan jóban lenned velem - próbálom a legegyszerűbben megmagyarázni neki ezt a helyzetet. Persze a DS tagok tudják, hogy jól kijövünk, de az más. Csak szerintem egyre többet beszélünk nyíltan is, aztán... Tényleg addig jó, amíg nem sokaknak tűnik fel, hogy pontosan MENNYIRE is kedvelem őt.
- Valahogy úgy - bólintok, mikor a kviddicsre és a meccsekre terelődik a szó. Úgy gondolom, tudom kezelni a helyzetet, amíg a pályán vagyunk, még ha nem is egyszerű, mert Munterék is vannak annyira civilizáltak és elhivatottak, hogy ne csináljunk botrányt. Ugyanakkor tudom azt is, hogy a cserediákok nagy része sunyi rohadék, és jobb velük vigyázni.
Bármikor szívesen látok újabb tagokat a DS-ben, és fogadok bárkit közénk, ha valakinek tényleg erre van szüksége, ezt akarja. De hogy meggyőzzem a leendő csoporttársakat arról, hogy már nem vagyok száz százalékig seggfej... na az nehezebb meló. Mert lehet, hogy megváltoztam, sok tekintetben megváltozott a hozzáállásom a dolgokhoz, de még mindig aranyvérű vagyok, még mindig vannak olyan barátaim, rokonaim, akiktől mások (okkal) tartanak, még mindig én vagyok az a srác, aki évekig zaklatott másokat. És ha valaki csak ezt látja, csak ezt akarja látni még ma is velem kapcsolatban, nehéz bebizonyítanom, hogy már a jó oldalon állok.
- Hát nem tudom, a meccsek előtt eléggé fel van spannolva mindig mindenki, de... oké, legyen! Szombaton délelőtt a meccs előtt - bólintok végül. Pont azért, mert olyankor már alapból is mindenki fel van pörögve, nem csak a játékosok, valószínűleg kevésbé fog érdekelni bárkit is, hogy kivel állok félre beszélgetni. - Igyekszem majd a legjobb formámat hozni – mosolyodom el, mielőtt újat szívnék a cigimből.
- Igen, vagy legalábbis érdemes eldönteni, ha nem akarod később megszivatni magad - húzom szám sarkát a keserves igazságra, amit én is érzem, a különbség Denny és köztem igazából csak az, hogy ő még nálam azért valamennyivel határozottabban tudja, hogy mi szeretne lenni. Én nagyobb homályban vagyok, még ha kezd is körvonalazódni valami ötlet-féleség. - Mármint, később is változtathatunk a terveinket, de mondjuk harminc évesen nekem speciel azért elég erős váltás lenne, ha kitalálnám, hogy mondjuk mégis auror akarok lenni, miközben semmilyen képesítéssel nem rendelkezem. Nagyon sok mindent újra kellene kezdenem akkor. Szóval jah, szívás - erősítem meg mindkettőnket abban, hogy egyetértek és együtt is érzek. Pláne, hogy apa engem nagyon kérdezget, hogy mi akarok lenni, mert jó lenne, ha lassan eldönteném. Ettől függetlenül apám támogatása még mindig csak egy támogatás és örülök, hogy mellettem áll, segít meglépni az előttem álló lépéseket. Nyilván nem szeretném semmilyen témában összehasonlítani kettőnk családját, de azért Denny neve mégiscsak nemesebb és ez együtt jár teherrel is. Talán ezért is érdeklődök nála, hogy ő hogyan éli meg ezt az időszakot. - Tetszenek? - szöknek fel szemöldökeim, miközben elmosolyodok. Sokan mondták, hogy jók az írásaim, de nem akartam abba többet beleképzelni, mint egy sima iskolai lap. Az is jól esik, hogy Denny szerint az emberekkel is jól bánok. Talán így van, vagyis szeretném ezt gondolni magamról. Ettől függetlenül van egy-két ember, akikkel egyszer semmi sem megy könnyen és igen, ebből az egyik pont ő maga, Denarius Lestrange. A többiek pedig a mardekáros társai. - Egyébként én is gondolkodtam már azon, hogy esetleg tanár legyek - kapom el a szavaiból az ismerős hivatásokat. Jogokért is szívesen harcolnék, de ezen a pontom mindig belém nyilallnak az anyámmal történtek. Ha valakinek nagyon útben lennék, lehet nem marad a törvényesség határán belül ahhoz, hogy eltegyen. De tudom, hogy ez csak a saját rögeszmém, túlságosan aggódom, apám is túlságosan elültette a veszélyt a fülemben, holott tényleg lehet, hogy ez lenne az én utam. Bármi is lesz, egy év múlva döntenem kellene, ahogy Denny is mondja és ez bizony mindjárt itt van.
Igazából hálásnak kellene lennem, amiért időnként eszembe juttatja, hogy mégsem vagyunk annyira közel egymáshoz, mint én azt néha szeretem beképzelni. Van, hogy könnyen elfelejtkezek magamról és eltompítják érzelmeim az eszemet, de ezúttal is jön egy jól irányított gyomros, mire csak ajkamat megnyalva tudok mély levegő után kapni, hogy aztán lassan fújjam ki azt. Belenézek szemeibe, bár leginkább ezt akartam volna elkerülni. Most nagyon ridegnek látom őt, irtó távolságtartó, mintha nyoma se lenne benne annak a srácnak, aki az előbb mögém lépett és kezemet megfogva vezette végig a mozdulatot. Valószínűleg ez a baj velem. Túlságosan hullámzok, hullámzunk és nem tudom, mihez mérjem magam. Ettől függetlenül azért ijesztő belegondolni, hogy óvatosságra int, nyilvánvalóan felmerül bennem a kérdés, hogy jó, de mégis miért. Bántani fog? Viszont ezt a kérdést egyszerűen nem tudom tőle már megkérdezni, olyan, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Jobb, ha nem tudom meg a kérdésemre a választ, mert a végén még tényleg csalódni fogok, benne is és magamban is. - Ezek játék a szavakkal, Denny. - Mondjuk én is azok közé tartozok, akik szeretnek játszani a szavakkal, pláne ha ki kell magyaráznom magam valamiből, vagy saját érzéseimet akarom homályosítani. - Nem lesz egy emberből sosem új ember egy életen át sem, de azért vannak olyan időszakok, amik hatalmas fordulatokra késztetnek minket. És most nem rólad beszélek, veled kapcsolatban megértettem, amit mondtál. De mikor én elvesztettem az anyámat, úgy érzem, az egy olyan törés volt az életemben, ami után alig tudom az egykori önmagamra ráismerni. - Összességében egyébként nem ellenkezek vele, nem is akarom meggyőzni, ahogy az sem igaz, hogy az ellenkezőt állítanám annak, amit magáról állított, pusztán csak elmondanom, hogy én viszont nagyon sokat változtam attól a szomorú időszakom óta. Én magam is „én” maradtam, de gondolkodásban, értékrendben és viselkedésben rengeteget fejlődtem, ha másért nem is, hát mert muszáj volt. Nem tartom őt rossz embernek, még akkor sem, ha összezavar most. Ezúttal én nézek rá komolyan, de néhány másodperccel később halványan mosolyogni kezdek, fájdalmasan is, viszont részben örömtelin is. - Nem tudom, de bízok benne. Mivel anno bizalmat szavaztam neked, ezért ezt még tartom, mert nem tettél eddig sosem semmit, ami ezt megcáfolta volna. - Emlékeztetem arra a napra, amikor ezt mi megbeszéltük. Akkor bocsánatot kért tőlem és én el is fogadtam azt, részemről akkor újrakezdtük a viszonyunkat és én ahhoz tartom magam. Na meg, ha nagyon fenyegetve érezném magam, nem lennének olyan érzéseim, amilyenek. A sok hullámzó érzés után viszont most talán egy kicsit megnyugszik a lelkem. Nem mond olyat, amit ne sejtettem volna, de nagyon jól esik, hogy kimondja, nem kell se tőle tartanom, se mástól a társasában. Nem tudom, tényleg megvédene a többi mardekárostól? Talán igen, de nem akarok ilyen helyzetbe keveredni, alapvetően sem akarok neki kellemetlen szituációt keríteni, ahogy azt sem kérem tőle, hogy válasszon köztem és a haverjai között, hiszen félek, utóbbiak mellett tenné le a voksát és az egésznek nem lenne semmi értelme csak én veszíteném el a barátságát. Mellesleg pont az ellenkezője a célom. Szeretném magam valahogy elfogadtatni a barátaival. - Köszönöm! - Tudom, ezek még csak szavak voltak, de hálás vagyok az őszinteségéért. - Azért szeretném a jövőben valahogy elérni, hogy ne legyen ennyire megvédésre szoruló lány és most nem a védő bűbájokre gondolok. Nem akarok rosszban lenni Tonyékkal sem. Ezt most ne úgy értsd, hogy én megyek oda hozzájuk és még én fogok meghunyászkodni előttük azért, amiket ők tettek, de azért, ha netán úgy adódna, hogy valamilyen véletlen folytán megtűrnének, akkor én is kész leszek nem csak haraggal tekinteni rájuk. - Ez egyébként nagy fordulópont az eddigi hozzáállásomat illetően, de ennek is megvan az oka, természetesen és leginkább Munterék azok. Jelenleg minden roxfortossal előbb barátkoznék, mint velük.
És ha már tartanom kell valakiktől, aki egyértelműen nem Denny, felvetődik a kérdés, hogy ugyan miért, mi rosszat tettem én ellenük? Nem tartom magam szentnek, okoztam már én is fájdalmat másoknak, így nem is tart sokáig belegondolnom, hogy mi miatt haragudhatnak rám. Aztán Denny válaszol, én pedig értetlenül kezdek grimaszolni. Még előre is dőlök kissé. - És? - Oké, azért kicsit kiakadok. - Nem csinálunk semmit a DS-en kívül, ennyi időt meg bármelyik társammal is tölthetnék. Tudom, hogy kényes téma vagyok, beszéltük, de azért ennyire fáj másoknak, hogy jóban vagyunk? - Így is tartom tőle a távolságot amennyire lehet, hiszen ebben maradtunk, de ezek szerint még ez is baj? Ha nem a barátnője neheztel rám ezért (szintén jogtalanul), akkor nem tudom, mi a baja másoknak. Hallgatom, hogy mire gondolt pontosan, de nem értem. Pontosabban értem, de nem akarom felfogni, hogy bizonyos emberek miért gondolkodnak így. Nem tudom megmásítani a véremet, nem is akarom, mert én büszke vagyok a családomra, anyámra is, de attól még azért fáj mindig, amikor ilyen megnyilvánulást hallok. Kihúzom magam és a terem túlsó vége felé bámulok. Próbálom megemészteni, amit mondott, majd kis idő csend után már enyhülnek szikrázó szemeim. Nyelek egyet. - Szóval… akkor gondolom az a megoldás, hogy kevesebbet beszéljük nyílt helyen. Még kevesebbet - nyomatékosítom, hogy tudom, hogy ez nem egy új dolog köztük, csak… szigorítani kell még a határokon, ami azért elszomorító. Meg egy kicsit az is, hogy ezt Denny csak úgy hagyja azzal a jeligével, hogy engem akar védeni, ahelyett, hogy kiállna értük, persze tudom, hogy nem felém billen a mérce. Mert ő aranyvérű, a családja is az, a barátai is azok. Én nem. Igazság szerint nem kérdést intézek hozzá, de mégis kérdőn nézek rá a válaszára várva. Tisztában vagyok vele, hogy ez a legjobb módja annak, hogy egyikünk se sérüljön, még ha attól még fáj is a helyzet.
Talán jobb, ha rátérünk arra a témára, amiről eredetileg is beszélni akartam vele. Mondhatni DS ügy, egészen pontosan Davis. Valahogy meg kellene oldani egy találkozót és a legjobb lenne a meccs előtt, de mivel kitárgyaltuk a Munterék jelenléte okozta kellemetlenségeket is, ezért érthetően ez kicsit bonyolultabb ügy, mint elsőre látszik. Ennek ellenére meglepettségtől kisimul az arcom, amikor Denny végül beleegyezik az előzőleg kigondolt ötletembe. - Nem kell meggyőzned őt, nem kell magadra erőltetned semmit, csak váltsatok két szót. Abból ő majd eldönti, hogy akar-e csatlakozni, vagy sem. Erőltetni én sem fogom, mert nem akarok senkit sem erőszakosan behúzni a DS-be. Ha nem tetszel neki, hát ez van - vonom meg a vállamat és ezen a ponton már én is inkább magamat adom, mintsem azt az őrangyalt, aki Davis kezét akarja fogni. Szüksége van ránk, kellünk is neki, de ha Denny miatt szkeptikus, akkor azon nem tudok segíteni. - Azt szerintem majd a meccsen - mosolyodom el huncutan az asztalnak dőlve. - Úgy hallottam az ellenfeletek extrán készült erre a meccsre - cukkolom kicsit, de a pletykáim attól még valósak, tényleg nagyon meg akarják verni ezúttal a mardekárt.
“HIDING YOUR FEELINGS ISN'T THE EASY WAY OUT, BUT SOMETIMES IT'S THE ONLY THING YOU CAN DO. ”♫
- Igen, szívás - értek egyet Betty-vel, mert tényleg az. Tizenévesen eldönteni, hogy mit akarunk kezdeni az egész további életünkkel. Persze tényleg bármikor újrakezdhetjük az elejéről, csak ki tudja, az embernek mire lesz motivációja, ideje, lehetősége tíz-húsz (vagy több) év múlva. Bár egyelőre talán az is valami, ha már van egy irány, legalább nagyjából tudjuk, sejtjük, hogy mi az, amiben el tudjuk képzelni magunkat, és mi az, amiben nagyon nem. A többi meg talán kialakul időközben. Remélhetőleg. Mondjuk nekem, Lestrange-ként bizonyos tekintetben könnyebb. Ha eltekintünk a névvel járó nagy elvárásoktól, pozitívum a családom kapcsolatai meg a vagyona, mert ilyen háttérrel természetesen bármikor irányt válthatok, viszonylag könnyen új dolgokba kezdhetek. De ezt persze nem áll szándékomban Lilibeth orra alá dörgölni. Én csak drukkolok neki, hogy az év végére benne is kikristályosodjon majd ez a döntés. Az újságírásban például én tényleg tehetségesnek gondolom. - Persze - bólintok határozottan. - Jól bánsz a szavakkal. - De szerintem valóban több mindenben tehetséges, ami, ha tippelhetek, egyszerre áldás és átok is ebben az esetben. - És ha tanár lennél, milyen szakot választanál? - kérdezek rá elmosolyodva. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi vonzza őt leginkább.
Az esetek nagy részében egyszerűen elnyomom az empata képességeimet, mert nem tudok mit kezdeni vele. Sosem tudtam. A saját érzéseimmel is alig tudok megbirkózni, nemhogy még másokéval is foglalkoznom kelljen. De vannak helyzetek, amikor egyszerűen átszivárog a védelmemen, amit a másik éppen érez. Nem tudom, ez mitől függ, talán csak azért történik, mert az adott érzés erősebb, kiemelkedik a többi közül, vagy esetleg amiatt jut át hozzám könnyebben, mert velem kapcsolatos... A lényeg, hogy most is ez történik. Csalódottságot érzékelek Betty felől. És félelmet. Félelmet. Összeszorul a gyomrom. Nem állt szándékomban ráijeszteni. Amit az imént mondtam, nem ezt a célt akarta szolgálni. Még mindig így gondolhat rám? Ennyire nem bízik bennem? Azt hiszi, bármikor újra rá támadhatok? Ez egy pillanatra szíven üt kissé, de végig hallgatom, amit mond, nem szólok közbe.
- Igen, tudom, és egyetértek. Az én életemben is történt egy-két ilyen fordult az elmúlt nagyjából másfél évben. - Egyik a másik után, és nem kis dolgok. A családban is, a Durmstrangban is, és aztán persze ott volt a roxmortsi támadás is.. Sóhajtok, és megdörzsölöm a tarkómat. Tényleg megváltoztam néhány tekintetben. Más vagyok, már nem bántanám, ez biztos. És nem szeretném, hogy féljen tőlem. Úgyhogy ezt közlöm is vele. - Nem is áll szándékomban semmi olyat tenni. Igaz, hogy évekig nagy seggfej voltam, de... ha őszinte akarok lenni, ez igazából sosem ellened szólt, vagy azok ellen, akiket bántottam. Tudom, ennek így most valószínűleg nincs értelme. - A számára legalábbis, elmagyarázni pedig nem tudom. Vagy hát... nem is igazán akarom. Túl összetett a dolog. A barátaim nevében persze nem beszélhetek. Csak azt tudom, hogy Tony sem éppen egyszerű eset. - Azt hiszem, ő is változik. Valószínűleg még ő sem tudja, hogy milyen irányba... De ki tudja. Lehet, hogy idővel ő sem lesz ekkora marha – mosolyodom el halványan. Ez azért így fura szituáció. Kicsit így kettejük között rekedni, és egyik irányba sem elmozdulni igazán. Tudom, hogy Tonynak is vannak hibái, nem is kevés. Vannak helyzetek, amikor egyenesen kiálhatatlan, de akkor is a legjobb barátom. Egész kicsi korunk óta az. És éppen ezért az évek során sok mindent elnéztem neki, megbocsájtottam és tovább léptem, de ez egy ideje már egyre nehezebb és bonyolultabb, és néha nagyon szeretném, hogy ez változzon. Hogy ő is változzon. Mert nem akarom, hogy választanom kelljen közte és Betty között, meg az az út között, amire az elmúlt hónapokban léptem.
Persze akadnak nagyobb gondok is ebben a suliban Antonio Zabininál. A többségüknek Munter meg Graves a neve. Mostanában gyakran felteszem magamnak a költői kérdést, hogy mi a francért nem tudtak ott maradni a náci iskolájukban? Miért kellett idejönniük, és elrontaniuk az utolsó évünket a Roxfortban? Pedig eddig még nem okoztak túl sok zűrt. Ahhoz képest legalábbis, amit érzéseim szerint még okozhatnak. És őszintén tartok tőle, hogy Lilibeth bajba kerülhet náluk miattam. Próbálom erre figyelmeztetni is a lányt, de ezt követően az emiatti kifakadása és a belőle hozzám átszivárgó keserűsége rám is hatással van. Csak ezzel tudom magyarázni azt, amit a következő pillanatban teszek.
- Ez nem... nem ilyen egyszerű. Nem csak amiatt van, mert mi jóban vagyunk - lépek közelebb, és megfogom az egyik kezét, majd a másik tenyerem az arca oldalára simul. - Hát tényleg nem érted, Beth? Nem érted, mi miatt vagy nagyobb veszélyben, mint mások? - A pillantásom futólag az ajkaira esik, és ösztönösen nyelek egyet, majd újra a szemeit nézem. De ha továbbra sem érti, talán úgy a legjobb. Számára mindenképpen. Bár... sajnos nem vagyok meggyőződve róla, hogy ennek ellenére nem használnák fel az iránta érzett érzéseimet úgy, ahogy tavaly Maisy Crouch is megtette. A fenébe is! Elengedem, és hátrálok egy lépést. - Nem tudom... Lehet... - Talán tényleg ez a megoldás. Még kevesebbet beszélni egymással, vagy mutatkozni együtt. És ezúttal én is osztozom a lány csalódottságában.
Már-már megkönnyebbülés, hogy eltereljük a szót a DS ügyeire. Erről sokkal egyszerűbb beszélni. - Oké, vettem. Beszélek vele pár szót. És igyekszem majd nem túl ijesztőnek lenni – teszem hozzá a végét kissé elmosolyodva. Persze majd Davis úgyis eldönti, hogy mit akar, de ha egy mód van rá, én a DS-sel tényleg szeretnék segíteni azoknak, akik erre rászorulnak. - Ah igen, a Hollóhát egyértelműen méltó ellenfél lesz. - Azt hiszem, csak cukkolni akart, de ettől még ez tény. A kékek között akad néhány nagyon jó játékos, mint Krum, Shelby és a drága kuzinom, úgyhogy nem kétlem, hogy szoros meccs lesz.
- Egyértelműen bájitaltan tanár lennék - vágom rá úgy, hogy tökéletesen látható rajta, hogy ezt nem itt és most találtam ki hirtelen elhatározásból. Az a kedvenc tantárgyam, nem véletlenül teljesítek benne átlagos felül. Egyszer még az évfolyam legjobbja is voltam belőle és szeretném ezt idén is felállítani, remélem sikerülni fog. Nyilvánvalóan tanítani valamit teljesen más képességeket igényel, mint megtanulni ugyanazt, de ettől még szeretek tudást átadni másoknak és néha képes vagyok addig magyarázni dolgokat, amíg azt nem látom, hogy a másik felfogta, amit mondani akar. Ez persze gyakran idegesítő tulajdonságom is, de talán, ha a tanári pályát választom, akkor előnyömre válik majd. Nagyon sokat töprengtem magamban azon, hogy egy ember mennyire képes megváltozni. Úgy értem, drasztikusan megváltozni. Kétségkívül Denny kötötte le a gondolataimat az elmúlt időszakban és makacsul próbáltam legalább saját magamban kialakítani róla egy képet, amit ő mai napig sokszor átrajzol. A mostani bizonytalanságom is abból fakad, hogy még nem tudom, mit kellene gondolnom róla, mennyire hagyjam, hogy az iránta érzett érzéseim elvakítsanak. Az biztos, hogy nem fog engem többet bántani, ha ez megtörténne, egy világ dőlne össze bennem. - De, van értelme! - jelzem neki, hogy értem mire gondol. - Sejtem, mi lehet az oka annak, hogy olyan voltál. - A közeg. Nem is csak a baráti közege, hanem úgy minden. Bár ennek sem szabadna önmagában elég mentségnek lenni, de nem számít. Nem akarok bűnöst csinálni belőle és nem vonom felelősségre a tetteiért. Hangom is elsősorban együttérző, hiába a cselekedeteivel nem tudok együtt érezni a szó szoros értelmében. Tony felé is ezt érzem, mennyiről el akarom kerülni, tartok tőle és egy öntelt baromnak tartom, de ha ez változna az elkövetkező időkben, akkor én is képes leszek nyitni felé is. - Hát eddig nem látszik rajta. - Kicsivel több gúny szalad ki belőlem, mint akartam volna, de nem nevetek azért sokáig. - De ha így érzed, elhiszem és nyitottabb leszek felé a jövőben. Mármint… megpróbálok én sem bestresszelni minden egyes alkalommal, mikor meglátom. - Nem fogok olyan képet festeni, hogy én akarok békülni Tonyval, mert szerintem ez nem az én feladatom. Nehogy már, azért van önbecsülésem… Viszont tiszteletben tartom, hogy Denny legjobb barátja és ez a jövőben is így lesz. De ha csak Tony lenne a gondom, jó is lenne. Tony ilyen téren legalább kiszámítható, tudom, mit várhatok tőle és legfeljebb pozitívan csalódom, de Gravesék céljai nagyon homályosak nekem. Denny hangján érzem, hogy ő többet tud róluk, mégsem higgadtan reagálok a szavaira, mivel elöntenek az érzelmek. Megbántottságtól szikrázó szemeimmel nézem Dennyt, agyam féktelenül próbálja visszapörgetni az összes emlékemet, hogy mi lehet az a bizony ok, amiről Denny beszél, azonban mozdulataira hirtelen kikapcsol az agyam, a testemen végigfut egy ideg. Még a levegő is belém szorul, míg felfogom kezének érintését arcomon. Ez rendkívül hirtelen jött a részéről. Szavaitól legszívesebben elbőgném magam, de nem teszem, mert nem akarom, hogy a bennem felgyülemlett milliárd érzelem hirtelen robbanjon ki ledermedt testemből. Érzékelek mindent, a megváltozott hangját és viselkedését, azt, ahogy ajkaimra tekint és ha nem fagynék le teljesen, talán arra is rájönnék, hogy mire gondol. Csak nézek szemeibe, tudom a választ, logikus és egyértelmű, mégis ellököm magamtól a gondolatot, mivel tudom, hogy annak feltételezése, hogy Denny mit érez irántam és ezt a környezetében lévők ennyire egyértelműen látják is, teljesen fel fogja kavarni a lelkemben lévő már amúgy sem teljesen állóvizet. Nem akarok elbizonytalanodni, de tudom, hogy el fogok. Szabadulni akarok tőle, Dennytől, úgyhogy mikor elenged, én nem túl erősen ugyan, de eltolom magamat testétől. - Néha jobb elhitetni magammal, hogy nem értem, mint elfogadni a valóságot. - Örülnöm kellene, hogy Denny lényegében elmondta az érzéseit, mégis az egyetlen érzés, mi jelenleg, a pillanat hevében mennem kavarog, az a fájdalom. Hisz számítok neki, de ez mind nem számít, ha közben meg van barátnője, ráadásul közterületen leginkább letagadná a barátságunkat. Most azt érzem, hogy csak játszadozik velem. - Na és Lyra? - kérdezem, mikor újra rá pillantok. Nem tartozik rám, de kíváncsi vagyok, hogy Lyra ebből mennyit érzékel, mennyit tud. Ha Gravesék érzik Dennyn, biztos ő is. De közben meg tudom, hogy nem így kellene éreznem. Ha szeret - vagy valamilyen szeretetet érez irántam -, az maga az álom, mert ezek szerint jobban számítok neki, mint sejtettem. Hogy nem csak egy barát vagyok, hanem érzelmileg legalábbis kicsit több és minden, amit tesz, azért teszi, hogy ne legyen bajunk. Ne szabaduljon ránk az a sok utálat. De ennek sincs így értelme. A valóság pedig feltehetőleg a negatív és a pozitív véglet között van. Beletúrok hajamba és próbálom összeszedni magam. - Oké, akkor legyen így. Oda fogok figyelni rá ezentúl. - Próbálok olyan semleges hanggal beszélni, amennyire csak tudok, de egy olyan érzelmi sokk után, amit tőle kaptam az előbb, nem könnyű. Arcom mimikáin minden bizonnyal tökéletesen látszik, hogy cikáznak fejemben a gondolatok.
Aztán mindketten elmenekülünk az elmúlt percek témái elől valami sokkal kézzelfoghatóbb problémára. Nem is probléma lényegében Davis esete, sőt, mi örülünk, ha újabb megbízható taggal bővül a csapat, de ehhez előbb még meg szeretné ismerni Dennyt. - Azért nem agy olyan ijesztő. Leszámítva azt a nézésedet, amivel az embert másik bolygóra kergeted. - Pimaszul húzom egyik szám sarkát azt sejtve, hogy biztosan fogalma sincs, miről beszélek. Én nem vagyok kviddicses, de szurkolni attól még nagyon szeretek, úgyhogy kifejezetten élvezem, ha beleláthatok két csapat felkészüléseibe, amennyire ez lehetséges persze. - És van valami tervetek? Készültök valami taktikával? - fonom össze karjaimat megint. A saját házam csapatának terveibe is pont annyira látok bele, mint bármelyik másikéba, Denny pedig tudja, hogy nem vagyok elfogult igazán egyik csapat iránt, vagy ellen sem, ha a játék szépségét nézzük, így aztán, engem jobban lázba hoz az, ha külső szemlélőként nézhetem a négy ház küzdelmeit. Nem játszok baglyot egyik csapatkapitány között sem, úgyhogy nálam biztonságban vannak az információk. Meg amúgy is, Denny a barátom. „Barátom”. Vagy mi… Én már nem tudom.
“HIDING YOUR FEELINGS ISN'T THE EASY WAY OUT, BUT SOMETIMES IT'S THE ONLY THING YOU CAN DO. ”♫
- Hmm... jó választás. A bájitaltant én is szeretem – bólogatok egyetértően. Szerintem izgalmas szak, talán az egyik leghasznosabb mágiatudomány, és ha nem lennék ilyen biztos abban, hogy én mivé akarok válni a jövőben, nagyon valószínűnek tartom, hogy én magam is elgondolkodnék ezen az irányon. - Hát tényleg nehéz dönteni, amikor ennyi jó lehetőség van, amerre elindulhatsz. De... talán még mindig jobb így, mintha semmi ötleted nem volna – vonok vállat. Tudom, hogy vannak többen is így az évfolyamunkban, ami amúgy szerintem szintén nem az ő hibájuk. Az, hogy semmiben nem kimagaslóak vagy semmi nem vonzza őket különösebben. Ahogy korábban is mondtam, szerintem baromi szívás, hogy alig tizenhét évesen kell döntenünk az egész további életünkről. Ez nagy kihívás és egyben nagy felelősség... olyasféle felelősség, amilyennel korábban nem volt dolgunk, hisz többnyire a szülők döntöttek helyettünk. Szóval igen, Lilibeth még mindig jobb helyzetben van, és év végéig legalább még bőven van ideje eldönteni, hogy mit is akar kezdeni magával a jövőben.
Annyi biztos, hogy nagy változások előtt állunk, épp úgy, ahogy nagy változások állnak mögöttünk is. Az elmúlt év sokunknak megpróbáltatásokkal teli volt, és őszintén hiszem, hogy ez nem okvetlenül csak bennem hagyott olyan nyomokat, amelyek végül remélhetőleg jó irányba terelnek. Képes voltam belátni a múltbeli hibáimat, és igyekszem tanulni belőlük, de tudom azt is, hogy ezt nem mindenki fogja így látni, legalábbis nem rögtön. Vannak, akik szemében én még mindig ugyanolyan rosszfiú vagyok, mint Gravesék és Munterék, meg a cimboráik, és még bizonyítanom kell, hogy a legkevésbé sem hasonlítok rájuk. Ami nyilván valahol rendben is van, épp csak azt nehéz kicsit tudomásul vennem, hogy esetleg bizonyos helyzetekben még Betty is így érez velem kapcsolatban. Hogy nem bízik bennem, vagy tart tőlem. Leginkább az utóbbi az, ami aggaszt. Gondolom ezért is próbálom kicsit körülírni, hogy miért is voltam olyan, amilyen... Csak arra nem számítok, hogy ő valóban megértéssel reagál erre.
- Tényleg? - kérdezek is vissza, mert tartok tőle, hogy nem érti, nem úgy értelmezi ezeket a dolgokat, ahogyan én. Vannak dolgok, amikről soha senkinek nem beszéltem még. Tényleg senkinek. Olyan dolgok, amik nagyon mélyen érintettek fiatalabb koromban, dolgok, amik sokban befolyásolták azt, aki voltam. Bár tök normális, ha ő ezeket nem értheti, ám hogy ennek ellenére is ilyen együtt érző velem, az sokat jelent. - Néha komolyan nem is tudom, miért vagy ilyen jófej velem, miért vagy ilyen elnéző... de hálás vagyok érte – mosolyodom el felé egy kicsit. Én komolyan nagyon remélem, hogy idővel Tony is képes lesz irányt váltani, belátni, hogy mekkora sznob, és hogy ez mennyire nem oké. De addig is... - Stresszelni szoktál miatta? Figyelj, ha nagyon szemétkedne veled, megtennéd, hogy szólsz nekem? - Tonyval egy ideje kerüljük ezeket a témákat, nagyjából tavasz óta, és tényleg úgy érzem, hogy ő is változik, de még nem állunk készen arra, hogy komolyan elbeszélgessünk azokról a dolgokról, amiken keresztül megyünk. Viszont ha azt kell hallanom, hogy megkeseríti Betty életét, valószínűleg gondolkodás nélkül sürgetném meg a ránk váró nagy szembesítést, akár megkockáztatva azt is, hogy a barátságunknak ezzel annyi, vagy minimum alaposan ellátjuk egymás baját.
De nem csak a legjobb haverommal szállnék szembe szükség esetén Lilibethért, hanem a suli idei legnagyobb bully-jaival is. Mondjuk ez is olyasmi, amire nagy valószínűség szerint szintén sor kerül majd egyébként is előbb-utóbb. Komolyan azt érzem, hogy ez eddig csak azért nem történt meg, mert – jó nyilván egyrészt vagyunk annyira civilizáltak, hogy ne essünk egymás torkának feltartott pálcákkal, valahányszor összetalálkozunk a folyosón, másrészt ott a kviddics, ami miatt muszáj összetartanunk, ha tetszik, ha nem. De a Durmstrang cserediákjai egyébként is rohadt alattomos szemétládák, akik ha ártani akarnak nekem, nem szemtől szemben fogják intézni, hanem mondjuk a szeretteimet megközelítve. És ezen a listán ott van Beth is – még ha ő nem is tudja egyelőre, vagy nem értheti, mit is jelent nekem. Viszont a veszélyre való tekintettel talán tartozom neki annyival, hogy ezt valamilyen módon tisztázom előtte. Hogy őszinte legyek, nem is igazán tudom, hogy kellene ezt meglépnem... Ha érzésekről van szó, nem vagyok épp a szavak embere. Meg amúgy sem, sokkal inkább a tetteké. De persze nem akarok, és nem is fogok átlépni bizonyos határokat Bettyvel, szóval... próbálom úgy elmondani neki a lényeget, hogy közben igazából nem mondok semmit. Végül is, azt hiszem, ez sikerül is. A tekintete ezt üzeni... Na meg azt, hogy végül akaratom ellenére is átléptem egy határt, és ez a felismerés hátrálásra késztet. - Bocs. - Csak ennyit tudok kinyögni az elutasításától kicsit megzuhanva. Ahogy eltaszít magától, kisebbet bólintok, és további két lépést hátrálok, ezzel is jelezve, hogy tudomásul vettem, hogyan érez. A kérdésére viszont a homlokomat ráncolom először. Lyra? Mi van vele? Annyira kettőnk viszonya és Lilibeth tölti ki jelenleg a gondolataimat, hogy kell néhány másodperc, amíg rájövök, mire utal. Akkor azonban élesen szívom be a levegőt, mert ráeszmélek arra is, mekkora seggfejnek tűnhetek most a szemében. Valaki olyannak, aki bepróbálkozott nála – még ha nem is túl nyíltan –, miközben látszólag valaki mással kavar.
- Ami köztünk van, az egyáltalán nem komoly. Soha nem is volt, ez inkább csak olyan... egyszerű... - megvonom a vállam. Ha azt mondom, hogy egymás karjaiban vigasztalódunk, az olyan idiótán hangzik. - Csak elvagyunk, de neki igazából valaki más jön be, és... előtte sem titok, hogy... nekem is más tetszik. - Oké, elismerem, most tényleg hülyén érzem magam. Főleg az iménti elutasítása tükrében.
Még szerencse, hogy a DS ügyeiről minden egymással kapcsolatos problémánk ellenére is tudunk normálisan beszélni. Örülök neki, hogy még mindig tud újabb embereket találni és bevonzani. Bár eltűnődöm, hogy vajon könnyebb dolga lenne-e, ha én nem lennék a képben? A szombati meccs előtti találka is erre utal. Ha egyenként kell meggyőzni a lehetséges tagokat, hogy ez az egész nem arról szól, hogy én még jobban megkeserítsem az életüket, akkor az már régen rossz.
- Van ilyen nézésem? - Ez az információ tényleg meglep, de fel is nevetek miatta. - Majd igyekszem a jövőben a megfelelő személyek ellen bevetni – jegyzem meg aztán egy félmosollyal. - Van néhány lehetséges terv a tarsolyomban, de hogy mit fogunk megvalósítani, az sok mindentől függ. Az időjárástól, a másik csapat végső összeállításától, attól, hogy mennyire tudunk majd együttműködni csapaton belül a pályán... szóval... Majd szombaton kiderül... - vonok vállat.
- Igen, ez igaz - helyeslek, mert így még sosem fogtam fel a pályaválasztást. - Tényleg szerencse, hogy mindkettőhöz van valamennyi érzékem és olyan helyzetben vagyok, hogy még választhatok is. Már csak döntenem kellene, amit aztán lehet kihúzók, ameddig csak tudom, hiába nem vagyok egy utolsó pillanatos személy. - Ez a gondolat jobb kedvre derít, vagy legalábbis segít, hogy ne feltétlenül teherként éljem meg a pályaválasztást. Ahogy rám néz, teljesen csontig mar a tekintetével, holott nincs szemeiben semmi maró. Egy ideig állom a pillantását, de aztán feladom a küzdelmet és egy biztonságos pontot kell befókuszálnom, mint például talárjának belső zöld anyagát a nyakánál. Régen ez a szín önmagában óvá intésre hívta fel a figyelmemet, de utolsó évekre azért megtanultam már, hogy nem minden fekete és fehér, vagy épp sárga és zöld. - Elbizonytalanítasz - felelem kérdésére továbbra is elfordított tekintettel, mert nincs az az isten, akiért én most szavakba merném önteni, hogy milyen módon tudom értelmezni Denny régi és jelenkori cselekedeteit. Egyszerűen csak nem merek róla nyíltan személyiségleírást adni, hiába az csak az én olvasatom lenne. Nem szeretném se megbántani őt, se leégetni magam, ha valamit mégiscsak félreértelmeznék. - Néha én sem tudom - vallom be őszintén. - De az, hogy itt vagyunk mindketten ebben a próbateremben jól megmutatja, hogy van közös célunk és ha ehhez az kell, hogy a múltra részben földet fedjünk, akkor én ezt hajlandó vagyok megtenni. De ez általánosságban is igaz rám. - Ez a kijelentése, noha általánosságban igaz, de ehhez az kell, hogy lássam a másik felen is, hogy megváltozott, vagy elhagyta azon tulajdonságait, amik konfliktushoz vezettek a múltban. Tonyn ezt még nem látom, vagyis nem annyira, hogy ne legyen meg bennem továbbra is a félelem. - Persze, hogy szoktam! - Ezen a ponton is jól látszik, hogy a viszonyom Dennyvel mennyit változott az elmúlt években. Régen nem mertem volna kinyilvánítani a gyengeségemet. - Minden szemétkedés, bántó megjegyzés hatással van rám és az érzéseimre függetlenül attól, hogy kimutatom-e a jelét. Igyekszem, hogy ne látszódjon meg rajtam, de azért szó mi szó, van, hogy egy-egy szava után napokit tart, hogy elmúljon a fájú, kellemetlen érzés. - A lenéző pillantásairól nem is beszélve. Nem veszem magamra, mert olyan dolog miatt néz le, amire én egyébként büszke vagyok, de attól még rosszul esik. Alapvetően nem akartam Dennyvel azt éreztetni, hogy azért akarok vele jóban lenni, hogy megvédtessem magam a barátaitól, úgyhogy nem nagyon akartam sokat panaszkodni Tony dolgairól sem, de ezúttal - a kérdésére - kifakad belőlem. Azért próbálom nem túldrámázni és emlékeztetem magam, hogy mi is volt kérdésének lényege. - Rendben, szólok, köszönöm. - Nem tudom, ezzel mi a terve, beszél-e Tonyval majd. Jól esne tőle, ugyanakkor kétségkívül meglepne, ha a két fiú között én lennék a téma. Gondolkozok még, hogy esetleg mondanom kellene hozzá valamit, mondjuk azt, hogy miattam ne kockáztasson semmit kettejük viszonyában, de ez talán már nem az én hatásköröm, így hát nem akarom (nem merem) erre óva inteni. A pulzusom az egekben van, mikor közelebb hajol és kétértelmű szavaival lebénítja az elmémet. Az egész annyira váratlanul ér, hogy feldolgozni sincs lehetőségem, mi történik, így vélhetőleg a reakcióm sem átgondolt. Két gondolat pörög fejemben, az egyik, hogy most miért játszik velem, mit miért mondja, hogy számítok neki, ha ezelőtt arra hívta fel a figyelmemet, hogy talán túl elnéző vagyok vele és olyan tulajdonságokat ítélek oda neki, amik nem valósak. A másik érzés pedig az ösztönös igazságszolgáltatás és az ehhez társuló félelem. Ha tényleg sokat érez irántam, akkor sem hagyhatja Lyrat csak úgy hátra. Megköszörülöm a torkomat és rákérdezek akkor már, hogy mi van köztük. Mármint, láttam, hogy mi van köztük, ez számomra is egyételmű, vagyis annak kellene lennie, de én már nem értem ezt az egészet. A lány nevének elhangzása után Denny arcától olyan érzésem támad, mintha tiszta lökött lennék és az egész kapcsolatukat csak beképzeltem volna. Teljesen meg vagyok zavarodva. Ahogy tisztázza az a kapcsolatát, kitisztul a kép, legalábbis minden értelmét nyeri, még ha ez az én felfogásommal teljesen érthetetlen is. Néhány másodpercig csak állok és nézem őt. Próbálom megfejteni a saját érzéseimet és gondolataimat, de úgy érzem, hogy nekem ehhez idő kell. Most csak badarságot tudnék válaszolni és nem szeretném megbántani. - Szóval azért vagytok együtt, mert egyikőtök sem kaphatja meg azt, akit igazán szeretne? - próbálom lefordítani a saját nyelvemre, ha butaság is, akkor legalább megcáfol és tudatja velem, hogy rossz ez a gondolatfonál. A lényeg igazából a „nem kaphatja meg” szavakon van, próbálom megfejteni, hogy az egésznek hol van a gátja. Bár eddig is mondta már Denny, hogy nem mutatkozhat velem. Mozaikokból kezdem összerakni a lényeget, csak ennek jelen érzelmeim sokaságában nem látom még az értelmét. Hajamba túrok, behunyom szemeimet és veszek egy mély levegőt. - Nekem ehhez idő kell - mondom úgy, mintha kérdezett volna, pedig nem. Mégis, az iménti fizikai majdnem kontaktus után úgy érzem, nyilatkoznom kellene, vagyis pontosítanom az álláspontomat, hogy ne maradjon köztünk félreértés, ehhez viszont még össze kell szednem magam. - Azt hiszem, kicsit sok volt ez így, ne haragudj. - Kezeimbe temetem az arcomat és egy kicsit megmasszírozom az igencsak kipirosodó orcámat. Az új potenciális DS tag mentőmellényként hat a hullámzó jeges tenger vizében hánykolódva. Én azt vettem észre, hogy szívesen csinálom a toborzást, bár ami a DS-t illeti, nem feltétlenül toborzásról van szó. Azt inkább a hugrabugos kviddicscsapat esetében szoktam csinálni amolyan közvetítő szerepként. Megbeszéljük, hogy hogyan tudna Davis találkozni Dennyvel még a kviddicsmeccs előtt, amiért kifejezetten hálás vagyok Dennynek, hiszen tudom, hogy milyen fontos a jó ráhangolódás egy-egy meccsre. - Oh van, többféle is. - Azon kapom magam, hogy én is vele együtt nevetek. Nem tudtam, hogy nem szándékosan néz néha úgy, hogy attól kikészül az ember. Én is ezt éreztem például az előbb, mikor közelebb hajolt hozzám azokkal a szemeivel, ezt mondjuk nem közlöm vele, ellentétben a másik ehhez hasonló, de mégis más hangulatot ébresztő nézésével. - Tudod, van, amikor mérges vagy egy-egy kapott gól után és eltökéled, hogy megleckézteted a másik csapat hajtóit. Na az a tekinteted is roppant impozáns. - Mosolygok, a mosolyom ugyanakkor pár pillanat erejéig az arcomra fagy, mikor felfogom, hogy elszóltam magam azzal az „is” szócskával. Igen, van többféle ilyen világból kikergető nézése. - Micsoda jól átgondolt, diplomatikus válasz! Nem aurornak készülsz véletlenül? - fonom össze kezeimet mellkasom előtt és viccelődőm vele. Ezúttal úgy vigyorgok, mintha nem zsibbadna még mindig a teremben köztünk zajlott eseményektől a fejem. - Hát akkor nem tudok mást mondani, minthogy hajrá. Győzzön a Hugrabug, akarom mondani a jobbik! - Freudi elszólás, avagy béna poén, rá bízom, hogy értelmezi, míg én csak mosolygok és rá kell jönnöm, hogy mennyire jól érzem magam még mindig a társaságában. Ezek a pillanatok ébresztenek rá arra, hogy felesleges is boncolgatni az érzéseket és a miérteket, a valóságon nem lehet változtatni.
“HIDING YOUR FEELINGS ISN'T THE EASY WAY OUT, BUT SOMETIMES IT'S THE ONLY THING YOU CAN DO. ”♫
Elbizonytalanítom. Nem is tudom, miért, de erre el kell mosolyodnom. Bármennyire is szeretném megértetni magamat vele, őszinte lenni, elérni, hogy ne tartson tőlem, illetve attól, hogy újra az a seggfej lehetek, amilyennek évekig ismert engem, mégis... azt hiszem, nem bánom, ha marad bennem némi rejtélyesség a számára. Legalábbis addig, amíg ez nem megy a barátságunk kárára.
- Azt hiszem, ez nekem egy kicsivel nehezebben megy. Földet tenni a múltra - magyarázom meg, hogy mire is gondolok. - Még tanulnom kell, hogyan is csináljam. De rajta vagyok az ügyön! - teszem a végére gyorsan elmosolyodva. Annyi minden történt velem az elmúlt években, bennem pedig rengeteg felgyülemlett, sokszor többnyire negatív érzés és harag van, és erre még jönnek mások fullasztó érzései. Kurva nehéz úgy megbirkózni a saját problémáimmal, ha érzem mások fájdalmát, és ehhez néha elég csak annyi, hogy elhaladnak mellettem. Egy gyászolókkal teli szoba néha maga a pokol, és abból is kijutott az elmúlt időszakban. Annyival egyszerűbb mindent, de tényleg mindent kizárni, de az érzéketlenség sem megoldás. Az előző roxforti tanéveim ezt már bebizonyították.
- Sajnálom - felelem csak ennyit először, hiszen még csak empatának sem kell lennem ahhoz, hogy kihalljam a szavaiból az őszinte megbántottságot, miközben arról beszélünk Tony – vagy más - sértő szavai milyen nyomokat képesek hagyni benne. És jól tudom, hogy nem is olyan régen én is egy voltam azok közül, akik ilyen sérüléseket hagytak a lelkén.
- Tudod, nem egyszerű kitörni ebből az ördögi körből azoknak, akik ebbe születnek. Főleg úgy, ha megpróbálnád is, visszarántanak. Vagy épp rád is kitaszítottként tekintenek azok, akik a legközelebb állnak hozzád. - Elviekben Zabiniről beszélek, nem magamról, ezért Lilibeth ezt persze nem tudhatja, pláne azt nem, hogy mennyire mélyen érint ez engem, de igen, az utóbbit részben tapasztalatból mondom. A szüleim, a családom engem talán másképpen neveltek, elfogadóbbnak, nem vérmániásnak, de arra nem tanítottak meg, hogyan kezeljem azokat a saját közegünkből, akiknek ez nem tetszik, és nem is tudtak megvédeni tőlük. Sok évbe telt megtanulnom kiállni magamért, a saját gondolataimért és véleményemért, hogy igazán önmagam lehessek. De mostanra ez már nem esik nehezemre, épp ezért komolyan gondoltam, amit mondtam: ha Tony problémát okoz neki, szeretnék róla tudni, és tenni ellene. Bár ez érvényes bárki másra is, aki szórakozna vele. Főleg annak tudatában, hogy vannak, akik éppen miattam kötnének bele. Kínos ezt a témát felvezetni, a folytatás meg még kínosabb, de úgy érzem, tartozom neki annyival, hogy figyelmeztetem. Tartozom azzal, hogy ha teljesen nyíltan nem is, de felvállalom, hogy kedvelem őt, eléggé ahhoz, hogy ez célponttá tegye őt mások szemében. Fair módon akarok viselkedni vele, de végül az egész annyira rosszul sül el, és hülyén jön ki. Lilibeth teljesen egyértelmű és határozott elutasítása pedig érzékenyebben érint, mint vártam. Mármint mindig is tudtam, hogy túl jó hozzám, hogy a zűrös múltunk miatt aligha érdemelném meg őt, valószínűleg a barátságát sem érdemlem. Ám az, hogy szó szerint eltaszít, váratlanul ér. Legalább annyira, mint a következő kérdése. Ja igen, Lyra. Vajon érezhetném magamat még ennél is hülyébben? Egy idióta vagyok. Próbálom megmagyarázni neki a helyzetet, de valahogy ettől még rosszabbnak tűnik az egész.
- Jah, lényegében - bólintok az összefoglalójára, mert valóban ez a helyzet, a figyelmem azonban sokkal inkább a szemeire és az arcára van kiélezve. A tekintetén keresztülsuhanó érzésekre. Megpróbálom azokat értelmezni, empatikus úton átérezni, ami talán csalásnak számít, de egyébként sem leszek tőlük okosabb. Komolyan össze lehet zavarodva. Ettől pedig a szívem mintha még egy kicsivel lejjebb süllyedne. - Persze, megértem. - Válaszolom, de igazából kicsit sem értem. Mihez kell neki idő? Hisz az előbb egyértelműen kifejezte, mi a véleménye a közeledésemről. Ha engem kérdez, szerintem jobb lenne, az előbbieket egyszerűen csak elfelejtenénk.
A közeledő kviddics meccs és a potenciális DS tag témájának bedobása mondhatni megmenti a helyzetet. Mintha újra kapnék levegőt, tele is szívom vele a tüdőmet. A szám egyik széle felfelé ugrik egy féloldalas mosolyba, amikor azt ecseteli, hogy az elszánt, veszélyt sugalló tekintetem milyen “inpozáns”. - Áh, oké. Jó ezt tudni! - Tulajdonképpen már vigyorgok, mégis engedek egy kevéske sötétséget is a szemeimbe, játékossággal imitálva az imént leírt arckifejezés silányabb változatát. - Azt hitted, majd fontos információkat osztok meg itt az ellenséggel, mi? - nevetem el magamat, amikor diplomatikusnak titulálja a válaszomat. - Hát persze, Weasley, győzzön a jobbik! - bólintok fülig érő szájjal, annak ellenére, hogy kicsit még mindig a hatása alatt vagyok a korábbi beszélgetésünknek. Közben elvégzem a maradék tenni valót a nyomaink eltüntetésében a teremben, majd az ajtóhoz lépve kitárom azt Betty előtt, hogy előre engedjem. - Ideje mennünk, mert lekéssük a vacsorát! - És ahogy kilépünk a levegős folyosóra, már nem tudom megállni, muszáj ismét előhúznom egy doboz cigit a zsebemből, és rágyújtani.
