Utálja ezt is, pont mint minden mást. Nem érti, és nem azért, mert ezt most nem akarja megérteni, mert dacos, mert úgy csinál, mintha minden szabályrendszeren kívül való lenne, de--- Neked miért nem kell itt lenned, ha neki meg igen? Egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy beszállj abba a párbajba, nem kérte senki, hogy játszd a hőst, hogy bénázd el, hogy figyelmetlen légy, hogy egyáltalán beleszólj a dolgaiba és persze, érti, hogy végülis az ő átka talált be, de te voltál az aki nem védekezett. Te rontottad el és mégis neki kell most elvinnie a balhét helyetted. Egy párbajhoz amúgy is két ember kell, szóval nem, tényleg rohadtul nem érti, hogy neki miért kell itt a gyengélkedőn töltenie a szabadidejét és a hatalmas, kétszárnyú ablakokat tisztogatnia, amikor te éppen azt csinálhatsz amit csak akarsz. És nem akar rád gondolni de---
Nagyon mélyret szív a cigarettába, a nikotin egészen a tüdőjét marja, feszíti, alig bírja lent tartani és hosszú másodpercekig küzd mielőtt kihajolva az ablakon messzire fújná a füstöt, mint egy páracsomó úgy oldalog el a hűvös, nedves őszi napon, mintha csak kilehelne, gomolyog az esőcseppek között. Kihamuzik, a cigarettája vége erősen parázslik fel ahogyan megint beleszív, a szájában érzi a keserű ízt, tenyerével lesöpri a párkányra esett pernye maradványait. Sehova sem siet, alig haladt valamit: egy ablakot egészen lelkesen pucolt meg, a másodiknál minden motivációját elvesztette, a harmadikba bele sem kezdett még.
Összerezzen ahogyan meghallja lenyomódni a kilincs hangját, a negyedig szívott cigarettáját kipöcköli az ablakon, a füstöt, a szagot megpróbálja a tenyereivel kihessegetni, felpattan, a rongyért nyúl, az ablakhoz nyomja, aztán meglát téged. Elégedetlen sóhaj szakad ki belőle, ahogyan visszahajítja a nedves rongyot a koszos vízbe, vállai megereszkednek, figyelme egy másodpercre rád csúszik, aztán kibámul a fák felé és majdnem teljesen el is felejt. - Baszd meg. - Sóhajt föl. - Kidobtam miattad majdnem egy egész szál cigarettát. - Feláll egy pillanatra, hogy a nadrágja farzsebéből előhúzhassa a dobozt, abból pedig egy újabb szál cigarettát és mugli gyújtóval rágyújthasson.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
A székemben hanyatt dőlve a kötésemet piszkálgatom a karomon, mert egyszerre viszket és fáj alatta... és mert kezdem igazán unni ezt a tanulókört. Reggel még jó ötletnek tűnt, hogy néhány háztársammal elvonuljak a könyvtárba egy közös projektünkre készülni, hisz szombat lévén az egész helyiség szinte üres, és egy-két kivétellel csak Hollóhátasok vesznek körül. A háztársaimat leszámítva az iskola diákjainak többsége nem annyira elvetemült, hogy a hétvégéjüket is tanulással töltsék, könyvek között, és ilyenkor általában én is inkább lent vagyok a kviddics pályánál, ha süt, ha szakad, de most a legkevésbé sem vágytam tömegre. Vagy arra, hogy egy bizonyos személlyel összefussak. És abban az egyben egészen biztos voltam, hogy Theo még ha eltévedne, sem térne be szombaton délelőtt a könyvtárba. Ebből a szempontból nem is tévedtem, úgyhogy az elmúlt órák viszonylag nyugisan teltek, de mostanra kezd egyhangú, sőt, frusztráló lenni, hogy többiek ugyanazt a témát járják körül már tizedszer, mert - számomra teljesen egyértelműen - alap dolgokat nem értenek a hatodéves bájitaltanból. Ez már tavalyi anyag, könyörgöm! Esetleg belelapozhatnának az előző évi könyveikbe. De jelenleg a legkevésbé sincs kedvem korrepetálni őket, szóval mielőtt tényleg az agyamra menne az egész bagázs, inkább kimentem magamat azzal, hogy jelenésem van a javasasszonynál. Ami igaz is egyébként. Kontrollra kell mennem, hogy megállapítsa, szükség van-e további bájitalokra. Remélem, még egy adag fájdalomcsillapító is felírása is szóba kerül majd, mert anélkül valószínűleg a következő pár napban is elég harapós maradok. Mondjuk anélkül is szoktam az lenni, hogy a törött karom folyamatosan sajogna, úgyhogy tényleg a közjót szolgálná, ha ez nem fokozódna.
Egy gyors koppantás után válaszra sem várva lépek be a gyengélkedőre. Végül is itt aligha kell bebocsájtásra várni, de bárcsak megtettem volna. Mikor megpillantom, a javasasszony helyett ki is tartózkodik a helyiségben, majdnem azonnal visszavonulót fújok, csakhogy meghallom az elmotyogott megjegyzését, és elszakad bennem valami. Már vagy két napja sikeresen kerülöm őt, csak mert nem akarok újabb szóváltásba keveredni vele, mert nem akarom látni a teljesen érzéketlen tekintetét, a halott szemeit, ahogy rám pillant, ahogy csak úgy sugárzik belőle a közömbösség. Sőt, annál talán valami jóval rosszabb. Mintha a világ minden problémájért engem okolna. Mintha soha semmit nem jelentettem volna neki. Mintha... mintha én is éppen egy darab olyan koszos rongy lennék, mint amit a kezében tart. Nekem ehhez most nincs türelmem. Szeretném tudni, mi van vele. Szeretném megérteni őt. Segíteni, ha hagyja. De nem most. Most nem megy. Sajog a karom, és... és még túl élénken él bennem az emlék, ahogy két alkalommal is hideg tekintettel faképnél hagyott a történtek után is. Ám mégsem tudok csak úgy hátra arcot csinálni, miután meghallom a szavait.
- Ó, hát bocsáss meg, hogy miattam ilyen borzasztó károkat szenvedtél. Merlin óvjon engem attól, hogy az adósod maradjak akár csak egyetlen szál cigivel is - lépek közelebb, és fél karral ügyetlenül, mégis fürgén előhúzok egy szálat a saját zsebemből félig kikandikáló dobozból, majd azt az ablakpárkányon hagyom előtte. - Tessék, parancsolj! Remélem, így már elégedett vagy. Persze ez valószínűleg nem olyan drága, fancy cigi, amilyenre az aranyvérűeknek telik, szóval szólj, ha esetleg dobjak hozzá még egy-két szálat - teszem hozzá egy levegővel. - Ha szeretnéd, a munkád végén akár egy manikűrt is bevállalhatok neked, nehogy véletlenül a körmöd is beletörjön ebbe a komoly feladatba, amit ugyebár szintén miattam kell elszenvedned. Jah nem, bocs, azt most mégsem vállalhatom, nincs két szabad kezem hozzá - pillantok le a sérült karomra kimeredt szemekkel, mintha most ébrednék rá, hogy az használhatatlan jelenleg.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Kedd Dec. 06, 2022 2:08 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
A maga részéről szeretné elfelejteni, hogy itt vagy, de-- Hallja minden lélegzetvételed, és ez rohadtul idegesíti, mert meg tudja számolni benne a rezgéseket, a mélyüléseket, azt ahogyan megakad. Hallja ahogyan közelebb lépkedsz, ez is rohadtul idegesíti, mert nem akarja, hogy az aurád az aurájához érjen, hogy mondjuk megérezze az illatod, hogy legyen esélyed beférkőzni a privát szférájába, a tudata alá. Nem akar foglalkozni veled, nem akar tudomást venni rólad, nem akarja, hogy majd eszébe juss, hogy elkezdjen sajnálni, hogy törődni kezdjen, és ehhez azért jó lenne, ha megtartanád te is a távolságot kettőtök között. Neki megy, akkor neked meg miért nem?
- Nem. - Sóhajt fel miközben úgy tesz, mintha nagyon kellene koncentrálnia, hogy a cigarettát a szájába illessze. - Nem bocsátom meg. - Motyogja a cigivel az ajkai között és aztán megrántja a vállát, aprókat szív, a dohány nehezen ég: kiveszi, eltartja magától, próbálja figyelmen kívül hagyni a létezésed, hogy pont itt vagy, hogy pont őt idegesíted és nagyon irritálja a hangod, meg az, hogy fölényeskedsz, hogy felültél egy kurva magas lóra ahonnan valakinek le kellene már rángatnia.
Hát jó gondolja, megtehetem én.
Lebámul az ablakpárkányon figyelő szálra, aztán vissza rád, aztán megint a szálra, aztán vissza, és le és vissza és nem akar hozzányúlni ahhoz, amit te is megfogtál már, nem akarja becsúsztatni a saját cigis dobozába, mert a tőled kapott szál csak úgy világítana a többi között és akkor napokig rajtad gondolkozna, hogy mi van veled, hogy hogy vagy, hogy megkeressen-e és ha megkeres akkor mit mondjon. És neki fogalma sincs róla, hogy mit mondjon neked, ezért úgy döntött, hogy nem akar mondani semmit: szánalmas, hogy egy karnyújtásnyira vagytok egymástól, de kilométerek tátonganak köztetek.
- Ja hát--- Türelmesen megvárja, hogy a kezedről végre felpillants rá, és amikor végre megteszed, amikor a pillantásotok találkozik, akkor olyan mélyre fúrja a saját barna szemeit a tiedben, amilyen mélyre csak tudja. - Jobban kellett volna vigyáznod. - Mélyet szív a cigarettából és hacsak el nem hajolsz, akkor rád fújja a füstöt.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Nem... nem tudom elviselni a közömbösségét. Azokat a halott szemeket. Nem egész egy éve még annyira máshogy pillantottak rám. Pár hónapja is, ott a zavargások után, mikor kéz a kézben menekültünk, majd a faluból kijutva, a szabadság érzésétől néhány pillanatra megrészegülve... Nem... Nem is akarok gondolni rá, nem akarok emlékezni, mert akkor látom magam előtt, és túl élessé válik a különbség az akkori és mostani Theo között. Túl fájdalmassá. A szorítás a mellkasomon olyannyira felerősödik, hogy a légzés is fáj. A létezés is. Utállak, Theodore Nott. Annyira gyűlöllek, hogy el sem tudod képzelni.
- Ez minden? Komolyan csak ennyit tudsz mondani? - kérdezem ép kezemet ökölbe szorítva magam mellett. Miért nem beszélsz? Miért nem mondasz soha semmit? Miért nézel arra a kurva cigi szálra úgy, mintha attól tartanál, hogy elkapsz tőlem valami nyavalyát, ha megérinted? Mintha leprás lennék, akit kerülni kell, minden áron? És hogyan vagy képes hallgatni, amikor sértegetlek, gúnyolódom veled? Hogyan tudsz egyszerűen átnézni rajtam, amikor itt állok veled szemben, alig bő egy méter távolságra?
Talán annyi sincs közöttünk. Egészen biztos, hogy nincs, mert ahhoz túl könnyedén fújja az arcomba a kilélegzett füstött. Nem gondolkodom, reflexből cselekszem, mikor lendül az ép karom, és a tenyerem az arcán csattan. Kijárt már neki, mindazok után, aminek szeptember óta kitett. És mégis megrettenek attól, amit tettem, abban a pillanatban, ahogy a kezem lehullik mellém. Riadtan lépek egyet vissza. Félek magamtól. Az érzéseimtől. És félek tőle is. Attól, hogy kétszeresen, négyszeresen megbosszulja. Hogy a másik karom is egy töréssel végzi. De őszintén, még az is jobb, mintha a szívemet zúzza tovább ezzel az értelmetlen elhidegüléssel. Könyörtelenséggel. Érdektelenséggel. Ám így is bánom a hirtelenségemet.
- Sss... sajnálom. Ezt nem kellett volna - szólalok meg halkan. A tenyerem ég, ismét ökölbe zárom, hogy kizárjam, elnyomjam a forró érzést benne. Aztán csak állok, tanácstalanul, mozdulatlanul, és menekülni szeretnék, de ugyanakkor újra közelebb lépni is, megérinteni ott, ahol megütöttem, megbizonyosodni arról, hogy nem okoztam benne kárt.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Szer. Dec. 07, 2022 1:45 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Értetlenül felszalad a szemöldöke, nem nagyon tudja mire vélni, nem tudja mit vársz tőle, hogy mit mondjon: jobban mondva pontosan tudja, hogy mire vársz, hogy mit akarsz hallani - azt akarod, hogy kérjen bocsánatot, hogy mondja el mennyire sajnálja, hogy ne csak mondja hanem éreztesse is veled, hogy nagyon-nagyon megbánta ezt az egészet de--- Mindig van egy de. Nem fog bocsánatot kérni, nem fog úgy tenni mintha nagyon sajnálná - még akkor sem ha egyébként egy része tényleg sajnálja, nem nagyon, csak egy kicsit - nem fog eljátszani egy szerepet a kedvedért, amikor te sem játszottál el semmit a kedvéért. Még csak ott sem voltál a kedvéért, eltűntél, kiléptél az életéből és fogalmad sincs arról, hogy mi történt, hogy hogyan érzi magát, hogy miért érzi úgy magát ahogy, és ahogyan egy pillanatig téged néz ott van benne az érzés, hogy talán ki kellene mondania.
Mondhatna valamit. Tényleg, de a torkára forr minden szó. Nem tudja hogyan kezdje el, és az agyában csak úgy száguldoznak a gondolatok rólad, róla, a halott barátjáról, az apjáról és megint rólad és megint róla, arról amik voltatok és arról amik lettetek, de---
A kezed az arcán csattan: váratlanul éri, a cigaretta kiesik a szájából, a feje elfordul az ütés erejétől, a tenyered nyoma rögtön égni kezd az arcán, de nem is fáj neki igazán, égeti persze, csípi is, de annyira kong az ürességtől, annyira összemosódik számára minden érzés, hogy tulajdonképpen nem érez igazán semmit. Dühös, de ezt is valahonnan mélyről kell előkotornia, haragszik rád, de ez sem olyan ösztönös fellángolás benne, és a cigaretta ott parázslik a lábánál, az ujjai a saját állkapocs csontján tapogatnak végig, a nyelve lesimogatja az alsó ajkát ahogyan lassan feléd fordul, na és akkor, amikor meglát, amikor elhátrálsz, amikor úgy menekülsz tőle, mintha egy vadállat lenne aki bármikor rád ugorhat, na akkor, akkor igazán dühös lesz.
Hátrál ő is egy lépést, a dereka az ablakpárkánynak ütközik, az ujjai ökölbe szorulnak, a fogait összeharapja, a szemében lángol a düh és komolyan, egy pillanatig ő is fél magától meg attól, hogy mit fog csinálni veled. - Tök mindegy. - Szűri a fogai között, bizsereg a bőre. - Úgysem sajnálod igazán. - De ő sem sajnálja igazán azt amit veled tett. - Ne hazudd azt magadnak, hogy mégis. Ne hazudd azt nekem, hogy nem vágytál már erre régóta. - Lehajol, felveszi a félig elégett cigarettát, és tesz feléd egy határozott lépést. - Most már megnyugodhat a lelked, visszaadtad. - A kezedre pillant, arra amelyik eltörött. - Büszke lehetsz magadra, jól megmutattad, de te sem vagy különb. - És megint feléd fújja a füstöt, mert ki akar belőled produkálni mindent, minden elfojtott érzést, minden utálatot érezni akar felőled. Azt akarja, hogy végre te is annak lásd aki, és ne annak ki volt. Ő most már ez, és tudja, nagyon, nagyon, nagyon jól tudja, hogy neked nem ő kell, te nem őt akarod visszakapni, csak az érzést, hogy valaki még téged is szeretett.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
És nem válaszol. Még csak ki sem nyitja a száját. Pedig látom a szemein, hogy tudna mit mondani. Talán már ott is van éppen a nyelve hegyén. Ha kicsit is érthetném, mégis mi a fene zajlik benne éppen, valószínűleg képes lennék olvasni a tekintetéből. Annyira... annyira szeretném megérteni őt. Szinte észre sem veszem, hogy levegőt is elfelejtek venni, annyira várok, és remélem, hogy megszólal végül. Talán ösztönösen még egy kicsit közelebb is hajolok, mintha ezzel is arra ösztökélhetném, biztatnám, hogy igen, mondja ki, bármire is gondol.
De nem teszi. Ezúttal is válasz nélkül maradok. Szinte fizikailag fáj a szótlansága. Szavak helyett csak füstöt kapok az arcomba, amitől egyszerűen elpattan bennem valami. Pofon csattan az arcán, és hiába bánom ezt már abban a pillanatban, ahogy megtörtént, nem csinálhatom vissza. Haragszom rá. Haragszom magamra. Végtelenül tehetetlennek érzem magam. De sosem akartam bántani. Még akkor sem, amikor ott hagyott a folyosó padlóján törött karral. Nem is értem, most mi ütött belém? Nem vagyok agresszív típus. Harcias, dacos, nagyszájú igen. De a tettlegesség nem vall rám. Mardos a bűntudat, még akkor is, ha dühös vagyok rá továbbra is. Szeretném óvatosan, finoman megérinteni ott, ahol megütöttem. Meggyőződni arról, hogy jól van. Ám erre, ha valóban meg is merném lépni, sem lenne lehetőségem. Ahogy felpillant rám... Ahogy maga is tesz egy lépést hátra, tovább növelve ezzel a közöttünk tátongó képletes szakadékot... Tudom. Tudom, hogy messzire mentem. Túl messzire.
- Ez nem igaz... - ellenkezek halkan, szinte alig hallhatóan, és a fejemet ingatom. Fogalma sincs, mennyire sajnálom. Ezt is. És mindent, ami mostanában történik közöttünk. Egy részem nem ért egyet azzal, hogy ez a pofon egyenértékű volna a kartöréssel, de közben meg elgondolkodom, hogy talán igaza volt az imént. Nem vigyáztam eléggé. Hogy valahogy mégis csak az én hibám volt, megérdemeltem. Hogy az imént bántani akartam. Bosszút állni. Már én sem tudom. Összezavar.
De csupán egy pillanatra.
Mert aztán megint a szemeire fókuszálok, és megint érte aggódom. És ismét érteni akarom őt. Tudni, mi történt vele. Rájönni, mit tehetnék azért, hogy segítsek. Hogy minden újra a régi legyen. És továbbra is mardos a bűntudat a pofon miatt. Akkor is, ha így bánik velem. Akkor is, ha ijesztő, hogy ilyen mérhetetlenül dühös. Akkor is, ha megint az arcomba fújja a füstöt. Lehunyom a szemem, és elfordítom a fejem, amíg az elszáll, aztán újra felé pillantok.
- Nem. Kettőnk közül nem én hazudok. Nem hazudok sem magamnak, sem neked. Nem vagyok büszke magamra. És a legkevésbé sem nyugodott meg a lelkem. Én... nem akartam ezt. De egy valamiben igazad van: ott, akkor a folyosón jobban is vigyázhattam volna. Ha valóban bántani akartalak volna, ha nem csak védekezem, hanem mindent beleadva támadok, talán most nem az én karom lenne eltörve - vágom oda neki kissé dacosan. De aztán még ezt is megbánom. Nem akarok veszekedni vele. Én csak... szeretném megérteni. Teszek felé egy ösztönös fél lépést, de aztán megállítom magam.
- Mi történt veled a nyáron, Theo? Kérlek... kérlek... mondj valamit... - keresem, kutatom a tekintetét, remélve, hogy legalább a szikráját látom benne újra az életnek a mostanában megszokott közömbösség helyett. - Megváltoztál, és nem értem. - Nyúlnék felé, de nem teszem, épp csak megmozdulnak az ujjaim. Túlságosan félek az elutasításától, attól, hogy megint egyetlen szó nélkül faképnél hagy. A szótlanságától. Attól, hogy ismét leprásként kezelne, ha hozzáérnék. Kérlek, beszélj végre!
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Csüt. Dec. 08, 2022 1:10 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
- Miért, szerinted én hazudok? - Szalad fel a szemöldöke, a hangja és a testtartása egy kicsit fenyegetővé válik, tényleg csak egy leheletnyit ahogyan a pillantása megkeményedik. Ne nevezd hazugnak amikor sosem kérdeztél tőle semmi olyat amire ne válaszolt volna őszintén, ne feszegesd a határait amikor már így is azok szélén áll és csak egy lépés választja el attól, hogy átérjen a másik oldalra.
Nem hisz egyébként neked, nem hiszi el, hogy te ezt nem akartad, hogy nem vágytál arra, hogy megtedd, hogy visszaadd, hogy nem éreztél egy pillanatra elégedettséget - nem hiszi el, hogy te ennyire biztos vagy a saját feddhetetlenségedben, hogy ennyire el akarod hinni, hogy minden, de tényleg minden Theo hibája. Nem vagy szent Hollyn. Nem vagy jobb nála. - Újrajátszhatjuk. - Sóhajt lustán, a szemöldöke felszalad a magasba, a keze óvatosan rezdül a pálcája irányába, nehogy azt hidd, hogy félni fog tőled vagy majd kihátrál ebből a helyzetből, elfogadhatnád már végre, hogy nem ugyanaz a fiú aki egy évvel ezelőtt volt, hogy azóta annyi de annyi minden történt vele, és ha mondjuk nem távolodtál volna el tőle, akkor lehet, hogy tudhatnál mindenről, lehet, hogy beavatott volna, hogy melletted keresett volna vigaszt, hogy megbízott volna benned, hogy akarta volna, hogy te segíts talpra állni, de a dolgok nem így történtek. Te nem voltál ott amikor kellettél volna, és most amikor minden elromlott, most magad helyett őt okolod. - De ezúttal ne a szüleimhez fuss, hanem vállald a tetteid következményét. - fintorog, ezért is haragszik rád, mert a szülei, érted, az ő szülei: a seggfej apja és az áruló anyja most téged pátyolgatnak, téged sajnálnak és ő megmarad annak aki mindig is volt. Egy mostohagyereknek, valakinek aki sokkal több gondot okoz, mint örömöt.
Fel van készülve rá, hogy most majd tényleg kihívod, de nem igazán hisz abban, hogy megtennéd. Te ennél sokkal jámborabb vagy és habár már nem ismer egy ideje, nem tudja milyen lettél és kivé változtál, abban azért nagyon biztos, hogy te önszántadból nem fogod megtámadni őt: nem tudja megmagyarázni, hogy miért de ettől igazi elégedettséget érez.
Egy pillanatra tényleg elégedett, egy kicsit le is enged, megnyugszik. Kipöcköli a cigaretta csikkjét az ablakon, visszafordul a rongy felé, hogy újból munkába lásson, de akkor azt kérdezed tőle amit, és ő megint borzasztóan dühös és csalódott lesz. Fújtat, káromkodik, becsapja a kétszárnyú ablakot: hatalmasat dörren, még ő is összerezzen és az üveg csak úgy remeg a keretben mintha rátok készülne robbanni. Baszd meg Hollyn gondolja, muszáj mindent elrontanod?
Az ajkait összepréseli, az ujjai ökölbe szorulnak, egészen begőzöl és mindent a fejedhez akar vágni, azt akarja üvölteni, hogy az egész a te hibád, egyedül a te hibád, hogy miattad magányos, hogy te lökted el, hogy te vagy az aki most azt kérdezgeti tőle, hogy mi változott. - Tudod az emberek változnak. - Szűri a fogai közt a szavakat. - Te sem vagy már az aki voltál. - Néz rád szúrósan. - Én még sem kérdezgetem, hogy mi történt, mégsem nyafogok, hogy mégis mi történt azzal akit egyszer ismertem, hogy mi a picsáért hagytad, hogy--- Elharapja a mondatot, nem fog neked kapaszkodót adni, nem fogja azt kérdezni amit már ezer éve tudni akar. Nem fogja a szádba adni a szavakat, nem fog esélyt adni, hogy megmagyarázd miért lökted el magadtól tavasszal. - Hagyjuk. - Rázza meg a fejét. - Csak hagyj békén, jó? - És ezt azért sokkal kedvesebben mondja, mint ezelőtt bármit, a hanja egészen lágy, a pillantása szinte könyörgő: süllyed, de nem akar téged is magával rántani. Ennyire azért nem önző.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Ajkaim megrebbennek, igent akarok felelni, bólintani... Szerintem igenis hazudsz. Magadnak, nekem, mindenkinek. Ez nem te vagy. EZ NEM TE VAGY. Ismerlek. Azt hittem, ismerlek...
- Fogalmam sincs. A leghalványabb fogalmam sincs, hogy mit csinálsz... - ingatom a fejemet, miközben a szavak csendesen, a helyzethez képest fájdalmasan békésen, beletörődően hagyják el a számat. Annyira tehetetlennek érzem magam. Itt áll előttem, egyetlen karnyújtásnyira, mégis annyira távolinak tűnik. Úgy érzem, minden szava, mozdulata, a tekintetéből áradó üresség egy óriási segélykiáltás, mintha egészen pontosan TŐLEM várná, hogy tegyek valamit, de nem tudom, mit kéne tennem. Nem tudom, mit vár tőlem. Valószínűleg semmit. Valószínűleg ezek az érzések nem felőle érkeznek, csak én vagyok az, aki még mindig képtelen elengedni őt, és hagyni, hogy külön utakon folytassuk tovább. Ami igazából nevetséges. A mi útjaink már sok hónappal ezelőtt kettéváltak. Csak ezt eddig nem láttam ilyen élesen. És nem is éreztem ilyen erős ellenkezést emiatt.
- Újraj...? A tetteim következményét? Te meg mégis miről beszélsz? - elnevetem magamat, mert ez már abszurd. Az én karom tört el, ennek mégis hogyan kellett volna vállalnom a következményeit? Éppen ő volt az, aki inkább elfutott - jó, csak képletesen, mert amúgy elkullogott – mint hogy szembe nézett volna azzal, amit tett. - És nem futottam a szüleidhez, semmi közöm hozzájuk. De a te szüleid legalább törődnek veled. Aggódtak érted... - Az én apám viszont magasról leszarta, hogy mi van velem, megsérültem-e, vagy akármi. Theo marhára szerencsés, és még csak nem is látja. Ez annyira... frusztráló. Az egész helyzet az. - Mondd csak, te komolyan élvezed, hogy ekkora seggfej lettél? Esetleg még gyakorlod is reggelente a tükör előtt? - Csak mert egészen olyan, mintha napi szinten nagyobb mennyiségű energiát fektetne abba, hogy olyasvalaki legyen, aki a régi énjének szöges ellentéte. Folyamatosan bunkó velem, és nem tudom elhinni, elfogadni, hogy ez annyira zsigerből jönne neki.
Hogy újra párbajozni szeretne – vagy hát nyilvánvalóan inkább csak provokálni próbál - tulajdonképpen elengedem a fülem mellett. Ahogy legutóbb, úgy most sincs kedvem szembe szállni vele. Persze bőven kiérdemelte már, hogy tényleg ellássam a baját, néhányan talán hálásak is lennének érte azok közül, akikkel az utóbbi időben szemétkedett, de nekem erre nincs energiám. Vitatkozni, harcolni... És tényleg nem akarom bántani. Csak érteni végre, hogy mi a fene történik. Úgyhogy rákérdezek. Ő pedig robban. Összerezzenek attól a nagy mértékű haragtól, keserűségtől, amivel az ártatlan - számomra annak tűnő - kérdésemre reagál. Hát az már egyszer kurvára biztos, hogy nincs jól.
- Hagytam..? Mit hagytam, Theo? Mit akartál mondani? Merlin szerelmére, beszélj már! - taszítok egyet a mellkasán a szabad kezemmel tehetetlenségemben. Mi a francért hallgatott el? Ha baja van velem, miért nem böki már ki? Mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt a viselkedést tőle? Mit hagytam?! Tényleg az én hibám volna? Történt vele valami, amit megakadályozhattam volna?
Könnyek gyűlnek a szemembe a gondolattól, hogy esetleg én tehetek róla, hogy ilyen állapotban van. Nem akarom, hogy lássa. Elfordulok inkább, megpróbálok én is rágyújtani, hátha a cigi segít megnyugodni, tisztábban látni. Az ajkaim közé helyezem, de fél kézzel semmi sem megy egyszerűen. Először az öngyújtóm a zsebemből való előbányászásával bénázom, el is ejtem, aztán a meggyújtás sem megy. Lehet, csak túl ideges vagyok. - Ó, faszom! - fakadok ki néhány próbálkozás után, miközben elhajítom a gyengélkedő másik felébe a gyújtót. Itt amúgy sem kéne rágyújtani, gondolom.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Pént. Dec. 09, 2022 12:14 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Nem is akarja, hogy tudd mit csinál, nem akarja, hogy bármit is tudj róla, hogy aztán majd azt is felemlegethesd, majd azért is számon kérhesd: nem is érti, hogy mit szenvedsz még itt vele, látható és érezhető, hogy te semmit sem szeretnél már Theotól, vagy ha szeretnél is bármit, azt nem ettől az énjétől, nem attól aki folyton verekszik, alig mosolyog, elfelejtett boldognak lenni, aki csak bántani képes, de azt nagyon, akinek nincsenek jó napjai csak rosszak. Tényleg nem érti, hogy miért küszködsz, hogy mi a jó ebben, hogy miért akarsz vezekelni és miért akarod jó útra téríteni: arra gondol, hogyha egy kicsit is kedveled - és direkt nem gondol arra, hogy szereted, az nem szeretet amit ti csináltatok egymással - akkor hagyod, így, itt, ebben.
Összeszorítja az állkapcsát, a homlokánál kidagad egy ér, dühös rád és zavarja, hogy nevetni kezdessz, nem is az, hogy nem érted miről beszél, megszokta már, hogy a legtöbben mostanában nem értik őt, de az, hogy most már te is a szüleit bálványozod az ezer határt it átlép nála, a kezei ökölben vannak megint, komolyan koncentrálnia kell, hogy ne kezdjen csak úgy ordítani, hogy minden fájdalma ne így távozzon belőle, hogy minden dühét és csalódottságát vissza tudja nyelni. - Aggódtak, persze. - Keserűséget érez magában, szinte hallja visszacsengeni a szavairól ezért gyorsan folytatja. - Legfeljebb a hírnevük miatt, vagy, hogy mit gondolnak majd róluk, ha nem jelennek meg. Hülye vagy, ha bedőlsz annak, amit előadtak. - És nem akarja, hogy te a szüleivel bármikor is cseveréssz, ha az a gondolat élne benned, hogy mennyire, de mennyire kedves emberek, hogy milyen jó fej szülők mert egyszerűen nem azok. Úgy érzi, hogy ez most újabb hidakat éget fel kettőtök között, bár abban sem volt teljesen biztos, hogy azok még léteznek egyáltalán, de most, hogy te is azon az oldalon állsz ahol az apja meg az anyja pozitív személyként tűnnek föl, most még távolabb érzi magát tőled. - És te? - Förmed rád megemelt hangon. - És te élvezed, hogy baszogathatsz? Hogy rám szállhatsz? Hogy minden kurva pillantásodban az van benne, hogy meg akarsz változtatni? Hogy nem tetszik amit látsz? Mert tudod mit, akkor van egy rohadt jó tippem: NE NÉZZ RÁM.- Nem kifejezetten üvölt, de azért egészen hanosan beszél, nem akarja visszafogni magát, nem érdekli, ha a javasasszony meghall titeket és ezért még inkább megbünteti, nem érdekli semmi: nem igazán lehet ennél rosszabb a helyzete, mit számít plusz két szombat? Komolyan, mit számít?
- Mondtam, hogy hagyjuk! - Rázza meg a fejét, nem akar erről beszélni, nem akar semmiről sem beszélni, főleg nem veled. - Ne kényszeríts ki belőlem válaszokat. - Rázza meg a fejét, ne akarj olyasmiket hallani, amiket nem képes kimondani.
Le kellene nyugtatnia magát mielőtt kárt tesz benned, vagy magában: mostanában nehezen kezeli a benne fortyogó haragot, így hát elfordul, hosszú mély lélegzeteket vesz, elszámol tízig, vagy hát megpróbálkozik vele, nem figyel rád, vagy hát ezzel is megpróbálkozik, de zajong és káromkodsz, remeg a hangod és most már téged néz, a kezed is remeg, bénázol, szerencsétlenkedsz és csak ezzel is felidegesíted. - Faszom. - Sóhajt ő is, közelebb lép, a zsebéből előhúzza a gyújtóját, felkattintja, eléd tartja, bámulja a kicsi lángot. - Tényleg Holls. - Az előbbihez képest egészen puhán cseng a hangja ahogyan a pillantásod keresi. - Csak lépj tovább. - Egyszer már megtetted, mi lehet olyan nagy szám abban ha meg kell tenned mégegyszer?
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Nem tudok elérni hozzá. Akármit teszek, akármit mondok, nem elég jó. Nem vagyok elég jó. Hatalmas szakadék tátong közöttünk, ami nem csak azért probléma, mert teljesen elérhetetlen számomra, mert nem tudok a szilárd, kikezdhetetlen páncélja alá látni, hanem azért is... mert ha tovább próbálkozom, ha csak még egy-két lépést teszek felé, valószínűleg beleesek ebbe a kurva nagy, halálos semmibe, ami közöttünk húzódik, és ott pusztulok. És mégsem vagyok képes feladni. Nem, még nem, így nem. Ez annyira értelmetlen. Semmi értelme ennek az egésznek. Alig pár hónapja még egymásért küzdöttünk, együtt harcoltunk a túlélésért. És az a csók... Tényleg elhittem, hogy fontos vagyok neki. Egy nyáron át ábrándoztam róla, hogy milyen lesz újra találkozni vele. Nos, az álmaim rohadtul távol álltak a valóságtól. Annyira naiv vagyok. Tényleg fel kéne adnom, hagynom a francba, csináljon, amit akar. Mert fogalmam sincs, meddig vagyok még képes elviselni azt, ahogy viselkedik, ahogy bánik velem... másokkal... saját magával. De ezt könnyebb mondani. Mégis, hogy tarthatnám magamat távol tőle, amikor minden nap látom? Az órákon, órák között, a kviddics pályán, a parkban, a nagyteremben minden egyes étkezéskor, mikor szinte szemben ül velem... Még ha azt látnám, hogy boldog, jól érzi magát... akkor is, ha valaki mással tenné ezt, de... Theo minden, csak nem boldog. Efelől most már semmi kétségem nincs. Mindenkit eltol magától. Nem csak engem. A régi barátait és a családját is. És folyton azokkal az őrült durmstrangosokkal lóg. Esküszöm, egyszer neki megyek annak a Bambi képű, pszichopata Gravesnek, meg a férjének, akik szeptember óta terrorban tartják a Roxfortot. Az sem érdekel, ha ezt végül nem csak egy karom bánja.
- Te vagy a hülye! - vágok vissza a világ leggyerekesebb módján. - Egyértelmű, hogy elképzelésed sincs róla, milyen az, amikor a szüleidet valóban nem érdekli, hogy mi van veled. - A nyelvem hegyén van, hogy a fejéhez vágjam azt is, a probléma nem a szüleivel van, hanem vele, de azzal csak további olajat öntenék a tűzre. Tudom, hogy az apja és közte sosem volt a legjobb a viszony, arról viszont fogalmam sincs, az anyjával épp mi baja van. Jelenleg valójában csak abban vagyok biztos, hogy a legkévésbé sem értékeli azt, amije van, pedig sokkal szerencsésebb, mint az átlag. Ha pedig tényleg valami problémája van velük, velem, bármivel, akkor miért ennyire nehéz beszélnie róla? Miért nem engedi meg, hogy segítsünk? Mégis mi az, amiben Munterék jobbak, vagy jobban megérthetik őt? Azt leszámítva, hogy milyen aranyvérű, elitista seggfejnek lenni.
Ismét kifakad, ismét dühös, ismét felemeli a hangját, és azúttal a szavai mélyebben az elevenembe találnak, mint eddig, mert van bennük igazság. Kívülről talán úgy tűnhet, már meg sem rezzenek a kirohanását látva, de belül aprónak érzem magam, akit képes lenne akár csak egyetlen újabb, a szemembe köpött kijelentéssel eltaposni. Kell is egy-két perc, hogy összeszedjem magamat, a gondolataimat, ismét megtaláljam a hangomat.
- Talán így van. Valóban nem tetszik, amit látok. De nem abban az értelemben, amit gondolsz. Vagyis nem egészen. Nem tetszik, amit látok, mert... - sóhajtok, aztán mély levegőt veszek. - Mert azt látom, hogy boldogtalan vagy, és hogy eltolsz magadtól mindenkit, aki ezen változtathatna. - Mintha büntetné magát valamiért, amiről persze nem beszél. Semmiről sem beszél. Kétségbeesetten próbálom belőle kiszedni az igazat, kieszközölni, hogy befejezze az iménti mondatát, de persze ez is csupán egy újabb reménytelen próbálkozás. Pedig egyre egyértelműbb, hogy történt vele valami. Ha képes volna csak egy kicsit megnyílni, egy kicsit közelebb engedni...
Én tuti lassan be fogok dilizni tőle. Saját magamtól is, mert ez, amit csinálok, igazából már szánalmas. Kivetkőzöm magamból miatta, és ezt utálom. Az egyik pillanatban pofozkodom, aztán könyörgök, majd ismét neki esek, és a mellkasát megtaszítva követelem, hogy beszéljen, és a végén már könnyek marják a szemeimet. De még mindig nem hagytam faképnél, hogy legalább a maradék önbecsülésemet megvigyázhassam. Rám tör az erős inger, hogy rá kell gyújtanom, hogy nagyon kell egy cigi. Ám sajnos most még annak meggyújtása is túlhaladja a képességeimet. És akkor Theo olyat tesz, amire a legkevésbé sem számítok. Egészen apró gesztus, de mégis... szinte megbabonáz, ahogy az öngyújtó kis lángja felett egy pillanatra találkozik a pillantásunk, és ott van... Ha csak két milliszekundumra is, de újra látom benne azt a Theot, akit én ismerek. Még nem veszett el teljesen. Csak mintha fuldokolna a saját érzéseinek tengerében. És ez a töredéknyi, szinte semmitmondó momentum máris fájdalommal vegyes reménykedéssel tölti el a szívemet. De vajon megéri? Reménykedni? Nem volna jobb végre hallgatni rá, és elengedni?
- Lépjek tovább... Úgy érted... valaki mással? - Miért fáj még kimondani is ezt a kérdést? Hiszen már rég meg kellett volna tennem. Megtehettem volna. Ami köztünk volt... már szinte igaz sem volt.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Hétf. Dec. 12, 2022 1:43 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Majdnem elvigyorodik a gyerekességed hallva, de még éppen idejében görgeted tovább a mondatot, még éppen idejében kapcsol fel benne a riasztó, hogy te most akkor a szüleit véded, hogy te azt gondolod, hogy az apja meg az anyja igenis jó emberek, hogy nem is utálják annyira Theot, és persze tudja ő, hogy lehetne rosszabb, hogy szerinted lehetne rosszabb, de ahonnan ő nézi, ebből a perspektívából minden csak jobb lehetne: minden jobb a semminél, attól az érzésnél, hogy nem tud reakciókat kiváltani, hogy nem tudnak rá elég dühösek vagy büszkék lenni – egyszer vagy kétszer még azt is kívánta bárcsak megütnék, az is jobb lenne annál, mintahogyan az apja kezeli. - Egyértelmű, hogy semmit nem tudsz az életemről. – Vág vissza gyerekesen, elvégre még csak tizenhét éves és a tizenhét évesek még gyakran érzik azt, hogy a világ összeesküdött ellenük és ő most pontosan így érez, hogy nincs senki aki igazán megérthetné.
- Miért mégis mit gondolsz ki tehetne boldoggá? – Szalad föl a szemölöke, hallani a ki nem mondott kérdést a mondata végén te Hollyn? Pont te aki nem tudja elviselni, hogyha a megszokottnál kicsit másképp viselkedik? Te aki meg sem akarod igazán érteni csak vissza akaraod változtatni, mert tudod mit? Azt gondolja, hogyha akarnád, ha tényleg annyira törődnél vele, mint ahogyan azt mondod, akkor nem akarnád visszacsinálni, akkor végig mennél vele ezen az úton amin éppen lépked, akkor ebben támogatnád, akkor hagynád, hogy a szüleit utálja, hogy a világot az ellenségének tekintse, akkor megpróbálnál egy sziget lenni a háborgó óceán kellős közepén, egy világítótorony. Akkor elviselnéd a rossz napjait meg a még rosszabbakat, akkor nem kérdezősködnél ennyit csak hagynád hogy válaszok nélkül keressen vigaszt. De neked nem ő kell, neked az kell, aki régen volt, és hiába szeretnéd, hiába szeretnétek, Theo nem biztos abban, hogy még tudna az lenni.
Megrántja a vállát és elfordítja a fejét, nem, ő nyilván nem erre gondolt, de elég sok mindent elmond az, hogy te meg igen, és talán neki is el kellene engednie téged és nem kellene ennyire rosszul esnie a gondolatnak ahogyan maga elé képzel téged meg valaki mást ahogyan egymással enyelegtek és hányinger tör rá ahogyan azt is elképzeli hogy valaki lenyomja a nyelvét a torkodon, ahogyan fogdos és--- Nyel egy nagyot, jó, hát gondolja, el kell viselnie, ha te ezt szeretnéd, és miért ne szeretnéd ezt, amikor ő meg ilyen, elviselhetetlen, szerethetetlen, agresszív? Nem fog utálni azért, mert másra vágysz, és majd megpróbál jó képet vágni hozzá, bár nem biztos benne, hogy ez menni fog neki, sőt biztosra tudja, hogy nem fog menni neki, de sosem birtokolt téged, mert te és ő sosem voltatok egy kimondott valami, egy létező fogalom sostem voltatok Hollyn és Theo ti mindig csak Holly meg Theo voltatok, valakik akik néha együtt adták ki a feszkót és hülyeség arra gondolnia, hogy lehetett volna ez valami több is, de néha azért mégis eszébe jut, hogy de, ez kibaszottul lehetett volna valami több. - Ja, hát, akár. – Sóhajt, megrántja a vállát, flegmul, úgy csinál mint akit kurvára nem érdekel. - Nekem mindegy. – Hazudja.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Tényleg nem értem, mit csinálok még itt. Mármint... nyilvánvalóan nem ezért jöttem, a javasasszony meg valószínűleg a létezésemet is elfelejtette – nem ritka dolog -, vagy cigiszüneten van, franc tudja, de itt nincs, mert erre a vitatkozásra már rég előtolta volna valahonnan az orrát. Persze nem is ez a lényeg. Hanem Theo, illetve az, hogy ez a beszélgetés nem vezet sehová, legfeljebb csak még mélyebbre elássuk a - talán sosemvolt – kapcsolatunk maradványait. Még inkább tönkre tesszük, bántjuk egymást. Neki legalábbis ez nagyon jól megy mostanában. Én meg egy hülye vagyok, mint ahogy erre ő is rámutatott, és csak pazarlom mindkettőnk idejét az értelmetlen próbálkozásaimmal. Pedig én tényleg igyekszem... igyekszem megértőnek, elnézőnek lenni, figyelni, megfejteni őt... De mégis mennyi szemétkedést kéne még elviselnem tőle? Vagy mi értelme, ha tényleg semmi jelét nem mutatja annak, hogy még számítok neki? Hogy szüksége volna rám? Ha valóban a legkevésbé sem izgatja, hogy fájdalmat okoz nekem? Talán ő már tényleg nem az a Theo, akit ismertem. Akármi is történt vele, az teljesen megváltoztatta őt, és talán már sosem lesz a régi. Az új Theo számára pedig láthatóan egy irritáló senki vagyok, csak egy porszem az élére vasalt drága talárján, amit odébb kell pöccinteni, mert rontja az összképet.
- Látod, ebben igazad van. Már egyáltalán nem ismerlek. Talán sosem ismertelek – vonok vállat, miközben a sírás fojtogat, de valami csoda folytán még mindig tartom magamat. Lehet valóban így kellene rá gondolnom: a régi Theo nincs többé. Elveszett. Nem is volt. Csak álmodtam az egészet.
Nyíltan nem mondja ki, de valahogy mégis ott van kettőnk között a levegőben, kimondatlanul is, mennyire nevetségesnek, abszurdnak találja a gondolatot is, hogy ÉN boldoggá tehetném. Éppen én! Egy félvér. Egy sehonnani. Ha jól sejtem, legfeljebb szórakozni voltam jó. És már azt is letagadná legszívesebben. Túl sokat képzeltem bele. Kettőnkbe. Túl sokat gondoltam róla. Magamról...
Nem felelek. Egyszerűen csak tudomásul veszem a szavait. Igen, megértettem a lényeget. Köszönöm.
Nem, ennek már tényleg semmi értelme. A cigi sem segít. Az a pillanatnyi remény sem, amit a tekintete ébresztett bennem, vagy az apró gesztus, ami meglehet, csupán egy reflex, egy berögződés volt. Nem kellene megint naivan többet látnom a szemeiben, többet hallanom az elhalkuló, elérzékenyülő szavaiból, mint ami van. Hisz ő is azt mondja, lépjek tovább. Az sem érdekli, ha mással.
- ”Ja... hát...” - ismétlem utána a flegma szavait enyhén gúnyosan. - Hát nekem nem mindegy - vágom az arcába fájdalomtól megremegő hangon, aztán hátat fordítok, és kiviharzom a gyengélkedőből, mielőtt előtte omlanék teljesen össze. Azt hiszem, jobb is, ha nem kapok fájdalomcsillapítót a karomra, a törésem legalább kicsit elvonja a figyelmet arról a sebről, amit most kaptam Theotól.
Utálja ezt is, pont mint minden mást. 
