We just have to learn to meet each other halfway okay?
Ismerős falak ölelték körbe az ódon folyosókat, hosszú évek teltek el, mióta nem jártam itt. Azt hittem, ha legközelebb visszajövök, talán felégetem az egészet. Nem azért, amit sokan gondolnak, hogy méltó legyek felmenőimhez, egyszerűen az itt töltött idő váltotta ki belőlem ezt a késztetést, legalábbis akkoriban így volt. Most nyugalmat éreztem, ismeretlen arcok, a diákok annyival távolibbnak tűntek, pedig a legidősebbekhez képest csak néhány évvel voltam öregebb. Már semmit se számított, hogy mi történt hat évvel ezelőtt, nincs senki, aki emlékezne rá, rajtam, és néhány tanáron kívül. Erről pedig eszembe jutott, hogy egyáltalán nem nosztalgiázni jöttem, bár ez is nézőpont kérdése. A számmisztika terem felé vettem az irányt, azt hiszem felbukkanásom egészen meg fogja lepni, de nem tehettem róla, szerettem a hatásos belépőket. Az igazgatónő még emlékezett rám, az ő memóriája minden bizonnyal az összes itt töltött percét őrzi, és egészen segítőkésznek tűnt, ahogy magyaráztam a Minisztériumról, meg segítségről. Ennek sok köze lehet ahhoz, hogy kinézetem sokkal ártalmatlanabbnak tűnt, mint diákkoromban. Hajam felcsatoltam, arcom hatalmas szemüveg keretezte, amire igazából nem lett volna szükségem, de az irodai munkához úgy éreztem hozzátartozik. A blúzom borvörös volt, elegáns, és visszafogott, ahogy fekete vászonnadrágom, és a kis körömcipő is. Határozottan úgy néztem ki, mint egy felnőtt, érett, dolgozó nő, erre igyekeztem figyelni, mikor az irodába kellett ellátogatnom, vagy azt képviseltem. Az utolsó órának is épp vége lett, így attól nem tartottam, hogy ne lenne némi ideje rám. Óvatosan bekukucskáltam a nyitott ajtón, és a látványtól megint kicsit nosztalgikus érzésem támadt. Meg se lepett, hogy néhány diáklány gyűrűjében álldogált, és úgy tűnt, mintha felmerülő kérdéseikre válaszolna. Az iskolában is népszerű volt, mindig akadt körülötte valaki, aki a figyelmére áhítozott, és valahogy sose választottak ehhez jó módszert. Nem akartam megzavarni, és egyébként is elég türelmes voltam, így oldalra álltam, amíg az utolsó lány is távozott a teremből. Ezután léptem be, majd behúztam magam mögött az ajtót, és ráfordítottam a kulcsot. Ez nem tart kint mindenkit, de legalább jelzés értékű, legalábbis reményeim szerint. Felé fordulva arcát fürkészem, a meglepettséget, örömöt, bármilyen árulkodó kifejezést. Minden bizonnyal nem így éltem emlékeiben, de a lázadó kislány sose lenne képes beilleszkedni a Minisztériumi közegbe. Határozott, de lassú léptekkel indultam felé, kezem végig húztam a tanterem padjain, ahogy a katedra felé közeledtem. - Lascelles Professzor! Micsoda szerencse, hogy még itt találtam! - Mosolyodtam el, bármennyire húztam az időt, annyira nem volt nagy a terem. - Szükségem volna némi felzárkóztatásra numerológia terén, reméltem, hogy szánna rám egy kis időt. - Álltam meg végül alig egy méterre tőle. Mennyi idő is telt el? Négy év biztosan, talán már öt is, mióta utoljára személyesen találkoztunk. Felnőttünk mindketten, azt hiszem ezt bátran kijelenthetem. Magam se gondoltam volna korábban, de egész jó érzés volt ismét látni, nem csak a leveleit olvasni, vagy írni neki. De rá akartam bízni, miként üdvözöl, nem szerettem volna a nyakába ugrani, nem éreztem valahogy helyénvalónak.
Az aznapi utolsó órámra már csak olyasmi gondolatok maradtak a fejemben, hogy ma alkohollal vagy fűvel csapjam szét magam inkább, vagy hogy a Szárnyas Vadkant látogassam meg vagy csak üljek le a tóparton, amihez amúgy túl hideg lett volna, de megvolt az a rossz szokásom, hogy ignoráltam a testem segélykérő jelzéseit. Mire vége lett az órának, meggyőztem magam, hogy a változatosság kedvéért most választhatnám az alkoholt, mert azt utoljára tegnapelőtt csináltam. Lassan annak is ideje lett volna, hogy Succubust kiengedjem a szokásos napi kastélytúrájára - egyébként be volt zárva a szobámba, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt ő is felfogta, mert a nap huszonkét óráját alvással töltötte -, egyszóval lett volna kellemesebb elfoglaltságom is, mint hogy a körém sereglett diákok kérdéseire válaszolgassak. Talán más lett volna a helyzet, ha nem lett volna olyan egyértelmű, hogy legtöbbjük csak a figyelmemet akarja. Felültem az asztalom tetejére, és nagyon türelmesnek tettettem magam, mire végre távoztak, természetesen falkában. Már-már megkönnyebbülten felsóhajtottam, és éppen leugrottam volna az asztalról, amikor meghallottam, hogy kattan zár, amire azonnal felkaptam a fejem. Megdermedtem; a fiatal nő látványától egy pillanatra úgy éreztem, mintha áram futott volna végig a testemen, de aztán ez az érzés ahogy jött, úgy el is múlt. Bár abban a pillanatban, amikor megláttam, arcomra kiült a döbbenet, ezt nagyon gyorsan korrigáltam, és minden önuralmamat bevetettem, hogy álcázzam, mennyire felgyorsult a szívverésem; talán ez az egész szituáció váratlanságának köszönhető, hogy ilyen - vagy egyáltalán bármilyen - reakciót váltott ki belőlem. Szó nélkül figyeltem, ahogy közeledik felém, és egy nagyon halvány félmosolyra húztam a szám, de meg akartam várni, mit kezd a szituációval. A tekintetem egy pillanatra sem vettem le róla, akkor sem, amikor már csak alig egy méterre megállt előttem. - Úgy rémlik, több alkalommal is a tudtodra adtam, hogy reménytelen vagy, és még én sem tudok segíteni - feleltem olyan hangsúllyal, mintha ez tényleg megtörtént volna. Végigmértem, de közben egyáltalán nem mozdultam; az egyszerű, visszafogott ruháiban mintha valaki teljesen más állt volna előttem. Ez persze nem változtatta meg a tényt, hogy még ez az öltözet sem tudta elfojtani azt a zabolázatlan, vakmerő kisugárzását, ami már első találkozásunkkor feltűnt; most is éppen úgy nézett ki, mint akibe épeszű ember nem köt bele éjszaka egy sikátorban. Leugrottam az asztalomról, ezzel még tíz centit lerövidítve a köztünk lévő távolságból, de továbbra sem léptem semmit, mert nem éreztem úgy, hogy egymás nyakába borulni helyénvaló lenne, kezet fogni meg nyilván nem fogunk. - Javíts ki, ha tévedek, de amikor utoljára láttalak, még nem voltál vak. - Állammal a szemüvege felé biccentettem, mert az volt az egyetlen dolog, amit kicsit oda nem illőnek találtam vele kapcsolatban. Nem tudtam volna beazonosítani, mit éreztem abban a pillanatban - talán azért nem, mert ez is csak letompítva jutott el hozzám -, de így is nagy szó volt, hogy egyáltalán éreztem valamit. Talán a megkönnyebbüléshez hasonlított a legjobban, de az is lehet, hogy csak túlságosan egy kiskanál érzelmi szintjén álltam ahhoz, hogy felismerjem a boldogság szikráját. Megváltozott az évek során; most már nem az a lány volt, aki pár évvel alattam járt az Ilvermornyn, a vonásairól, a tartásáról, mindenéről sugárzott, hogy akárcsak én, ő is felnőtt.
We just have to learn to meet each other halfway okay?
Ott volt, elcsíptem. Csak a pillanat törtrészéig tartott, mégis elégedettséggel töltött el, hogy az általában átláthatatlan arckifejezése mögül előbukkant valami valódi érzés. Nem csoda, hogy olyan sokáig próbálták meggyőzni, legyen politikus, kiválóan villantotta a semmitmondó mosolyokat, és a nyugalom minta példányának tűnt. Talán pont ez volt az oka annak, hogy szívesen igyekeztem azon, minél több és több apró morzsát fedezzek fel az álarc mögött. Ráadásul igen szórakoztató ugratni valakit, ha nincs különösebben nagy tétje. Szavaira kicsit elhúztam a szám, mindketten tudtuk, hogy ez egyáltalán nem igaz, sose mondott volna ilyesmit. Amikor átiratkoztam, sok nehézséggel kellett megküzdenem, de ezek között egyetlen percig sem szerepeltek tanulási gondok. Az új közeg, egy másik iskola más szabályai, a diákok kiváncsi közeledése, mind frusztrált, és válogatás nélkül üldöztem el magam mellől mindent és mindenkit. Vele is megpróbáltam, Merlin tudja csak, mért nem sikerült végül. - Azt hittem a reménytelen dolgokban rejlik a legnagyobb kihívás, ami felizgatja a fantáziád! - Mentem bele a játékba. Az asztalon ült, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és talán valóban így van. Éreztem, hogy tekintete végigfut rajtam, de nem hasonlított arra, amit általában kiváltok a férfiakból, bár való igaz, nem épp ezekben a göncökben. Ennek több oka lehet, sokkal jobban ismert, mint azok, akik csak a kósza látvánnyal igyekeztek jóllakni, másrészt igazából mindig úgy kezelt, akár egy kishúgot szokás. Vagyis mindig ezt a benyomást keltette bennem, sose volt testvérem, csak valahogy így képzelném el. Ahogy fölém egyenesedett, mintha megint nőtt volna, vagy csak megkoptak az emlékek? Állt velem szemben, nem mozdult, mintha várna az első lépésemre, én pedig nem tudtam, mi lenne helyénvaló. Valamiért úgy gondoltam, mivel mindig leveleztünk, vagy beszéltünk, nem számít az eltelt idő, olyan lesz, mint Amerikában, az iskolában, akárcsak régen. De most, itt állva, egyáltalán nem olyan volt, mintha nem teltek volna el azok az évek. - Nem tévedsz, a látásom még most is olyan, akár a sasé! - Mosolyodtam el, majd egy kósza gondolatnak engedelmeskedve levettem a kiegészítőt, és még közelebb lépve ráadtam. - Merlin szakállára, neked jobban áll, mint nekem! Igazi kockának nézel ki, aki még a számokhoz is ért, mi ez, ha nem blaszfémia! - Kénytelen voltam megállni nevetés nélkül, igazán idétlenül festett a hatalmas kiegészítőben, de így legalább láthatta, hogy egyszerű üveg van csak a keretben. Felszabadultabbnak éreztem magam kicsit, így akárcsak ő korábban, felhuppantam az asztal szélére. Erről az oldalról még sose láttam a tantermet, annyira nem rossz. Bár az bizonyos, sose lettem volna tanár, se a diákok, se a folytonos felkészülés nem hiányzott. Egyébként is, mit taníthatnék nekik, hogyan kell comb szorítással ölni? Hm… érdekes kurzus lenne. - Csinálhatnánk valamit, ami egy reménytelen számkivetetthez, és az ígéretes friss hús számmisztika tanárhoz illik! - Böktem meg a vállát, már majdnem kicsúszott a számon, hogy hiányzott, és nem véletlen javasoltam az éghajlat változást. - Talán ezúttal semmit se gyújtok fel az iskolában, bár nem is tudom, mennyire ildomos olyasmit ígérni, amit nem biztos, hogy be tudok tartani… - Persze nem szándékoztam olyasmit csinálni, ami veszélyeztetné az állását, inkább csak a reakciója érdekelt, meg tudom-e még döbbenteni. Igazságszerint kiváló kihívás volt, ha csak megpróbáltam a lehető legváratlanabb dolgokkal kizökkenteni.
Már-már gunyorosan mosolyodtam el a szavaira, nem azért, mert bármi rosszat mondott, hanem a feltételezés miatt, hogy nekem még lennének ilyesféle érzelmeim, még akkor is, ha csak viccelt. - A fantáziámat már nagyon régóta nem izgatja fel semmi. – A hangom tárgyilagos maradt, bármilyen önsajnáltató árnyalat nélkül. Nem is annak szántam. Az Ilvermornys éveink alatt valóban inkább a húgomként tekintettem rá, lévén akkor még sokat számított az a három év. Hogy most hogy tekintettem volna rá, ha még úgy működöm, mint egy normális ember, nem tudom, mindenesetre csak a puszta kíváncsiság vezérelt, amikor végignéztem rajta. Minden mozdulatára figyeltem, és valamiért egy pillanatra megfeszültek az izmaim, ahogy felém lépett; amikor azonban feladta rám a szemüveget, leengedtem az alig észrevehetően felhúzott vállaimat, és egy pillanatra felkészültem az éles fejfájásra, amit a nem nekem kitalált lencse okozott volna, csakhogy ez elmaradt; sőt, még csak a látásom sem vált homályossá tőle. - Nekem minden jól áll - tájékoztattam, halványan elmosolyodva a szavaira, és a ténytől, hogy nevetni látom. - Az viszont felvet bennem pár kérdést, te minek hordod, mert egész biztosan nem azért, mert jól áll. - Egy félmosollyal jeleztem, hogy ne vegyen komolyan. - Enélkül nem tűnsz elég okosnak ahhoz, hogy a Minisztériumban dolgozz? Egy régebbi levelében megemlítette, hol dolgozik most. Felült az asztalra, de én változatlanul nem mozdultam el a helyemről, csak a kezemet tettem zsebre, a szemüveget pedig nem vettem le. Ha a fantáziámra kellett volna hagyatkoznom, egészen biztosan nem így képzeltem el volna az újratalálkozást, de tulajdonképpen nem tudtam volna megmondani, mi történt volna másképp. Nem tudtam volna megmondani, minek kellett volna másképp történnie, pedig úgy éreztem, legalább egy köszönömöt megérdemel, amiért kirángatott az USA-ból, mert ott már egészen biztosan eret vágtam volna vagy egy vajazókéssel, vagy egy teáskanállal, de azt sem tudtam, hol kezdjem. Amikor megbökött, válaszul finoman meglöktem a vállammal, aztán nem húzódtam el: az asztalnak dőltem, kezem nem vettem ki a zsebemből, de a karunk összeért. - Egészen biztosan nem tudod betartani - sandítottam rá a szemem sarkából, már-már rosszalló arckifejezéssel, de valójában még azt sem bántam volna, ha tényleg felgyújt valamit. A héten a legizgalmasabb dolog, ami történt velem, az az volt, hogy végignézhettem, ahogy Succubus fejjel előre beleesett a neonhalakkal teli akváriumomba, és ez nagyon sok mindent elmondott a jelenlegi élethelyzetemről. - Tudod, mi illik egy reménytelen számkivetetthez és az ígéretes új számmisztika tanárhoz? A Szárnyas Vadkan. Sokatmondóan rápillantottam. Nem azért hoztam fel, mert eleve ezt terveztem, most már egészen más okból is jó ötletnek tűnt, mert biztos voltam benne, hogy lenne miről beszélnünk.
We just have to learn to meet each other halfway okay?
- Ne állíts kihívások elé, még lehet hogy megugrom őket! - Figyelmeztettem játékosan, bár nem hiszem, hogy különösebben zavarta volna. Végtére is valami ilyesmi volt ránk mindig jellemző, én megyek a fejem után, ő pedig a végén csak csóválja a fejét, mintha végig tudta volna mi lesz a vége. Jó, néhány esetnél meglehet előre látható volt, nem éppen jó ötlet, azonban tinédzserként ki hallgatna egy másik tinire? Mármint, ha egy ötletről lebeszélni próbálja, nem pedig rá, természetesen. A tekintete hasonlatos volt az enyémhez, folyton kutatott valami után, mindig figyelt. Már korábban is láttam, nem csak a semmibe meredve fürkészik, nagyon jó a megfigyelésben, és minden bizonnyal többet lát, mint amit elmond, vagy amire megjegyzést tesz. Én ennél nehezebben tartottam meg magamnak az észrevételeimet, valahogy könnyedebben csúsztak ki a sértő szavak és élcelődések. Észrevettem az apró mozdulatot, de nem tudtam hová tenni, eddig nem tűnt fel, hogy távolságtartó lenne. Talán az utóbbi időben több minden történt, mint amennyit leírt, én se oszthattam meg életem minden eseményét papíron, az bizonyíték lenne. - Minden? - Húztam fel a szemöldököm, tényleg nehéz ilyen magas labdákat csak úgy repülni hagyni. - Van egy vörös csipkés hálóingem, legközelebb próbáljuk ki, az hogyan áll! - Kételkedtem benne, hogy egyáltalán a fejét bele tudja dugni, sokkal szélesebb vállai voltak, mint nekem. - Azt akarod mondani, hogy nem tükrözöm benne a szexi titkárnő típust, annak ellenére, hogy ezzel beszélt rá az eladó a megvételére? Visszavettem a szemüveget, és amolyan filmes stílusban félig lehúztam az orromon, úgy pillantottam fel rá. Ha valaha nevetségesen nézhettem ki, ez bizonyosan az a pillanat volt, hogy zavart-e? Nem, nem igazán. Maximum nevetünk rajta egy jót. - Ha ezt hordom, mindenki a fura keretre, meg a nagy lencsére figyel, és senkit nem érdekel, milyen szemeket takar el. - Feleltem végül őszintén, csendesen. Kiváló álca volt, amolyan superman-effektus, de sokat segített abban, hogy ne azzal foglalkozzon mindenki, mire emlékeztetik a szemeim. Kicsit esetlen kinézetet kölcsönzött, az irodában minden bizonnyal senkiben fel nem merülne, esténként nem egy sereg macskához megyek haza szerelmes regények mellett vénlánykodni. Aztán mély levegőt vettem, és témát váltottam, egyikünknek sem tett jót, ha túl komolyak vagyunk! Javarészt, mert Set mindig túl komoly, még akkor is, ha viccelődik. Tényleg, szerintem nem tudnék egyetlen olyan képet felidézni róla, amit ne lehetne egy választási plakátra egy az egyben felapplikálni. Hogy mostanra miért lett ilyen befásult, erről sok mindent tudtam, és még többet gondoltam hozzá, de diákként is már egy kis felnőtt volt, nem nagy gyerek. - Hé! Csak egyszer fordult elő, és baleset volt! - Viszonoztam pillantását, majd felnőttesen nyelvet öltöttem rá. Megnyugtatott, hogy nem húzódott el, bár ez újabb kérdéseket vetett fel a korábbival kapcsolatban. Vajon azt hitte, valami mást fogok csinálni, ezért lett ideges? Rákérdeztem volna, de talán inkább egy másik alkalommal, vagy majd levélben, az kevésbé zavaros... - Egy fogadó illene a legjobban hozzájuk? - Kérdeztem, mintha nem lennék ebben olyan biztos. - Nem vagyunk ahhoz kicsit túlöltözve? Vagy inkább csak te, engem eltakar a szemüveg! - A tanításhoz elegáns volt, de egy lepukkant kocsmából biztos kilógnánk. - Mit szólnál hozzá, ha választanék neked valami kevésbé feltűnőt? Merre tartod a ruhákat? - Pattantam fel az asztalról, majd várakozón rápillantottam. Tiltakozhat nyugodtan, akkor kiderül, melyikünk is lett makacsabb felnőtt.
- Én tapsolnék a leghangosabban - feleltem szárazon. Nem voltam benne teljesen biztos, milyen töltetet szánt ezzel a megjegyzéssel, mert az eredeti megfogalmazás is megkérdőjelezhető lehetett volna, mindenesetre ezt csak félig vicceltem el. Ha ezt a kihívást megugraná, azzal bebizonyítaná, hogy mégsem tört el bennem valami végleg, az pedig egy igen váratlan felfedezés lenne. Úgy tettem, mintha elgondolkodnék a szavaira, vagy mintha elképzelném magam a vörös csipkés hálóingjében, de valójában semmi ilyesmi nem történt; mint annyi reakcióm, ez is teljesen színjáték volt, és tulajdonképpen magam sem tudtam, hogy miért csinálom ezt egy ilyen komolytalan, ércelődös beszélgetés közben is. Meissa előtt sosem éreztem úgy, hogy fel kéne vennem az álarcomat, talán az volt az oka, hogy nagyon régen nem kaptam lehetőséget levenni, és hirtelen nem tudtam, hogyan kell. - Ugyan, attól tartok, nem tudnád visszafogni magad a látványomtól - mondtam végül olyan hangsúllyal, mintha ez valóban aggasztana. - Csak a macskám láthat ilyesmi öltözékben. Féloldalasan elmosolyodtam, mikor visszavette a szemüvegét, és bemutatta Hollywoodos mozdulatát; most azonban ez a mosoly már majdnem elérte a szememet is. Egészen elképesztő, milyen hatást vált ki belőlem. Újra végigmértem, most különös hangsúlyt fektetve arra, hogy hogyan áll a szemüveg a szereléséhez. Tulajdonképpen tökéletes hozta a kívánt hatást, és valóban volt valami szexi titkárnő behatása, mert ha valamit nem vesztettem el, akkor az annak a képessége volt, hogy értékelni tudjam az emberi szépséget; ez nem jelentette azt, hogy bármit akartam volna kezdeni velük, de mindenesetre észrevettem. - Legközelebb az eszedre hallgass, ne az eladóra - javasoltam aztán, de elkomorodtam, amikor bevallotta a valóságot. Teljesen megváltozott a hangsúlya, alig láthatóan még a testtartása is, nem volt nehéz kitalálni, hogy ezúttal nem játszik. - Valóban úgy nézel ki tőle, mintha az lenne életed álma, hogy macskákkal halj meg. Úgy, mintha nem tudnál akárkit két mozdulattal egy életre ártalmatlanná tenni - feleltem, én nem adva fel a stílusom, de valamivel gyengédebb hangsúllyal. Értettem, miért hordja a szemüveget, és úgy véltem, a helyében ugyanezt tenném. Aztán vett egy mély levegőt, mint aki úgy dönt, ez nem a jó időpont arra, hogy bevalljuk egymásnak, még mindig ugyanolyan elcseszettek vagyunk mindketten, mint amikor megismerkedtünk. Mivel én sem éreztem magam késznek ilyesmire, nem tettem rá megjegyzést. - Meissa Lestrange-Black, neked az egész életed balesetekből áll. - Tulajdonképpen egészen szerettem a nevét, különlegesnek találtam. Az a legkevésbé sem érdekelt, hogy hivatalosan nekem is le kéne néznem őt, vagy valami olyasmi. Ahogy kinyújtotta rám a nyelvét, mielőtt felfogtam volna, mit csinálok, ösztönösen visszagrimaszoltam rá, hiszen ez évekkel ezelőtt rendszeresen előfordult. Úgy tűnik, vannak dolgok, amiket az idő sem tud kiölni. Pár másodpercig elgondolkodva néztem rá, aztán úgy döntöttem, hagyom, hogy ő vezessen. Bár rendszeresen ilyen öltözetben jártam le a kocsmába, ha ő szívesebben látna igazi valómban, ami jobban hasonlított egy lecsúszott alkoholistára, mint egy jól öltözött és vagyonos tanárra, ám legyen. - A szobámban, egy emelettel feljebb. De figyelmeztetlek, van egy macskám. - Succubus néha rettenetesen veszélyes tudott lenni. Nem azért, mert agresszív volt, vagy bármi hasonló, hanem mert amilyen szerencsétlen volt szegény, képes lett volna leesni a szekrényem tetejéről, ahová rendszeresen felkerült valahogy, és azt a súlyt abból a magasságból senki nem akarná a nyakába kapni. - Amennyiben ez nem rémít meg eléggé, menjünk, és keressünk valami ruhát, amiben úgy nézhetek ki, mint egy hajléktalan. - Bár már elindultam az ajtó felé, megtorpantam, és visszasandítottam rá. - Egy nagyon jóképű hajléktalan.
We just have to learn to meet each other halfway okay?
Évődésnek hangzott, de inkább tűnt őszintének, és ez nem túl jó dolog. Mármint tényleg szívesen vettem kihívásnak, hogy felkeltsem ilyen-olyan dolgokkal az érdeklődését, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet. Régen sem volt az a harsány jellem, egész jól ellensúlyozta furcsaságaimat, talán ezért jöttünk ki egészen jól, már ahhoz képest, mennyire nem az emberi kapcsolatok szakértője egyikünk sem. - Jól van, készítsd a kezeidet, ezennel a kihívás megkezdődik! - Húztam fel orromat, sose mondanék nemet valamire, amiben megméretetthettem magam. Úgy nézett ki, mint akinek nagyon forognak a kis fogaskerekei, pedig ez nem akkora ördöngösség. A női hálóingek egy férfin viccesek, nem a legkifinomultabb humor, be kell valljam, de ez akkor is így volt. Főleg, ha nem amolyan pankrátor méretű lányokról beszélünk, vagy a nagymama pizsamákról, az olyan apró darabok egyszerűen nevetségessé tennék még őt is. - Ez valóban potenciális veszély lehet, most is alig bírok magammal, nehogy valami illetlent tegyek. - Haraptam játékosan az alsóajkamba, a filmekben valahogy így szokták. - De nagyon igyekszem, hogy jó kislány maradjak! Nehezen képzeltem el, ahogy fékevesztetten rávetem magam, vagyis olyan értelemben. Esetleg egy kézitusa hevében, bár nem lenne sportszerű tőlem, nála nagyobb férfiakat ettem reggelire. Már az iskolában se tartottam attól, hogy nálam nagyobbakkal kezdjek ki, a legtöbbnek amúgyis csak a szája jár, tombolnak a hormonok, és el kell bűvölni a kiválasztott lányt. - Tehát Succubus rendszeres elszenvedője annak, hogy női hálóinget veszel fel? El tudtam képzelni magam előtt a macska arckifejezését, amikor Set valami ilyesmiben lejt előtte. Sajnos bizonyosan sose történik ilyesmi, de azért nem rossz felvetés. Talán egy másik alkalommal arra is sikerülne rávennem, mondjuk jó pár pohárka, vagy inkább korsó után, egy óvatlan pillanatban. Aztán olyan kép készülne, amiről még csak álmodni se merne senki. Ő sem szórakozott rosszul, tényleg jó ötlet volt a szemüveg, sokat takart. Az emberek általában az érdekes kiegészítőket veszik először szemügyre, nem azt, akin rajta van. A felkötött haj, visszafogott ruhák nem rejtettek volna olyan jól, mint ez a túlméretezett üvegdarab, egyszerűen tökéletes volt sok tekintetben. Ráadásul a bohókás kis baleseteim, mint a botladozás, az emeletek eltévesztése, mindenki szemében veszélytelennek tüntetett fel, és ezzel egészen elégedett voltam. Egy percig elgondolkoztam azon, hogy bárcsak ennyire elfogadóak lennének a valódi énemmel szemben is, de hamar elhessegettem a lány-regénybe illő badarságokat. Ez a valóság, az emberek előítéletesek, én pedig annyit tehetek, hogy ezzel igyekszem egyáltalán nem foglalkozni. - Túl kedveseket mondanak, az eszem ellenben csak az igazságot, ami egyáltalán nem kedves. - Húztam el a számat. Mindenki szerette hallani, ha dicsérik, még akkor is, ha a fizikai adottságaimmal nagyjából tizenhat éves korom óta tisztában voltam. Egy dolog tudni, és más hallani. Bár azzal is tisztában voltam, ez a marketing része, és valószínűleg minden második vevőnek ezt mondja, és amúgyis megvettem volna, ez csak amolyan bónusz volt. - Igazi macskás-vénlány! - Tettem kezem homlokomhoz, mintha csak tisztelegnék. - Köztünk szólva, én egy igénytelen kaktuszt se bíznék magamra, nemhogy több macskát! - Suttogtam, mintha ez valóban titok lenne. Utolsó megjegyzéséről inkább tudomást se vettem, elvégre tényleg képes lettem volna rá. Néha meg is tettem. Sok mindent tudott rólam, de voltak olyan dolgok, amiket előle is rejtegettem, pedig talán az egyetlen ember volna, aki elfogadná, vagy nem törődne vele. Akkor mégis miért… az elején nem akartam, még szégyelltem is, mostanra pedig kifogytam az alkalmakból. Az élet kiszámíthatatlansága, talán csak ennyi az oka. - Az életem egy baleset. - Vontam meg a vállam, igaz volt, de tudtam, hogy nem erre célzott. Tőle még a nevem is szépen csengett, sose megvetéssel mondta ki, mint annyian mások. Kevesen szólítottak egyébként a teljes nevemen, mostanában a Minisztériumban is inkább csak becéztek, mintha pajtások lennénk. Utáltam, de rájuk hagytam, had gondoljanak csak a barátjuknak. Elmosolyodtam, olyan természetességgel viszonozta a nyelvöltésem, talán még se teltek el évek, csak pár nap. Az idő furcsa dolog, hol gyors, hol lassú, de sose megfelelő sebességű. - Egy vérmacska, aki ha nőt lát a szobádban, egyből lecsap rá? - Követtem az ajtó irányába, komolyan gondoltam, hogy választok neki valami jobban odaillőt. - Hangsúly a jóképűn? - Nem álltam meg, mellé léptem, és viszonoztam pillantását. - Hiszen mondtad is, neked minden jól áll! - Kinyitottam a korábban bezárt ajtót, aztán hagytam, hogy mutassa az utat, elvégre nem szívesen nyitottam volna be rossz szobába.
Már nem is mondtam semmit; tudtam, hogy amúgy sem visszakozna soha egy kihívástól. Csak egy szándékosan enyhén lesajnáló mosollyal reagáltam, hogy azért a gondolataimat ne hagyjam kifejezés nélkül. Megrándult a szám sarka, amikor még az ajkába is harapott, de azon kívül, hogy már majdnem viccesnek találtam a színjátékát, semmilyen más érzelmet nem váltott ki belőlem, már csak azért nem, mert mesteri szintre fejlesztettem, hogyan fojtsam el automatikusan az ilyen gondolatokat akkor is, ha csak véletlenül meg akarnának fordulni a fejemben. - Tudom – feleltem egy enyhén játékos, kihívó pillantással. – Hajlamos vagyok ilyen hatást kiváltani az emberekből. Nem voltak kétségeim afelől, hogy ha nem is lenne számára egyszerű, de előbb-utóbb én húznám a rövidebbet, legalábbis ha nem használunk pálcát, akkor biztosan. A párbajozáshoz értettem, emellé valószínűleg a legtöbb embert elintéztem volna pálca nélkül is, amennyiben feltesszük, hogy csak a mezei verekedésig jutnak el, de nyilván semmi esélyem nem lett volna valaki ellen, aki jártas a harcművészetekben, vagy kifejezetten tanult verekedni. - Elszenvedője? – kérdeztem vissza pókerarccal, enyhén felvont szemöldökkel. – Féltékeny vagy? Persze nem feltételeztem semmi ilyesmit – nyilván nem a macskára való féltékenységet, hanem azt sem, hogy valóban szeretne látni hiányos öltözékben, és nem a női hálóingre gondolok –, nem volt okom rá. A legtöbb embert könnyen olvastam, őt nem. A látszat kedvéért még közelebb is hajoltam hozzá egy kicsit, amikor suttogott, mintha valóban valami titkot osztana meg velem. - Köztünk legyen szólva, ez nem újdonság, mert én sem bíznék rád kaktuszt sem – suttogtam vissza, és nem tettem megjegyzést arra, hogy ignorálta az utolsó mondatomat. Általában mindenre reagált valamilyen módon, de ezúttal szavaimra még az arckifejezése sem változott meg egy kicsit sem, ezért arra gondoltam, biztosan van valami oka rá. Ráhagytam ezt az okot. Bár valahol számítottam rá, hogy valami ilyesmit fog válaszolni, mégis akaratlanul elvigyorodtam egy pillanatra. Talán pont azért, mert számítottam rá. - Ha nem lenne az, nem éreznéd át, min megyek keresztül – feleltem somolyogva enyhén félrebillentett fejjel, majd elindultam az ajtó felé. - Igen, de rád biztosan nem csapna le – biztosítottam róla a rend kedvéért, és nem osztottam meg vele, hogy Succubus nélkülem vagy éhen halna, vagy belefulladna valaki akváriumába, miután beleesett. – A jóképűségemet pedig nem lehet elégszer kihangsúlyozni. Miután kinyitotta az ajtót – egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy teszek rá megjegyzést, de végül csöndben maradtam -, a szobám felé indultam. A folyosón nem sok diák lézengett, lévén ilyenkor általában mindenki visszavonult a klubhelyiségbe vagy kiment a birtokra lézengeni, kviddicsezni, meg minden ilyen hasonló semmilyen dolgot csinálni, amit a diákok szoktak. A pár embert, aki véletlenül szembejött, teljesen figyelmen kívül hagytam, rájuk sem néztem. Amikor kinyitottam az ajtóm, egy váratlan puffanás hallatszott, és hamar meg is láttam, honnan jött: Succubus, aki eddig a fotelem karfájáról lefolyva aludt, a hirtelen mozgástól annyira megijedt, hogy csak a leesésig jutott el. Lemondóan felsóhajtottam. A macska ezúttal még a szokásosnál hamarabb sem szégyellte megmutatni sajnálatra méltó mivoltát. A szobámban határozottan nem volt semmi extra: egy franciaágy, egy íróasztal, egy kanapé, egy fotel, egy szekrény, két könyvespolc meg egy akvárium, amiben neonhalak úszkáltak. Meg persze Succubus, aki vörös-fehér színével és zöld szemeivel szintén nem volt semmi extra. Én szerettem. A padló – és egyébként minden más, ami fából készült – mahagóni volt, adva egyfajta elegánsabb hangulatot a szobának, amit kiemelt a zöld páfrányom az ablakban. Rendszeretetem meglátszott a helyiségem, egyedül az asztalomon hevert szanaszéjjel pár kijavítatlan dolgozat. Nem zavartattam magam, a szekrényemhez sétáltam, közben kibújtam a zakómból és kioldottam a nyakkendőmet, amit ma valamilyen számomra érthetetlen okból felvettem; a zakót felakasztottam egy fogasra, a nyakkendőt pedig beraktam a szekrényembe. - Remélem, ezzel most maradandó traumát fogok okozni – villantottam rá egy oldalpillantást, ahogy kigomboltam az ingemet. Szándékosan nem néztem rá, amikor levettem, mintha nem lennék tisztában azzal, a testem látványa milyen hatást vált ki a legtöbb emberből; egyrészről gyakran az edzésbe menekültem az érzéseim elől, másrészről amúgy sem akartam volna igénytelennek kinézni. Kiválasztottam egy olyan fekete pólót, aminek nem egy márkajelzés tette ki a felét, és csak akkor fordultam vissza Meissa felé, amikor felvettem. A nadrágomat nem akartam lecserélni. - Most már egész biztosan nem néznek majd ki a kocsmából, ha meglátnak ott veled. – Halványan rámosolyogtam, hogy elvegyem a szavaim élét. – Mehetünk?
We just have to learn to meet each other halfway okay?
Úgy mosolygott, mint aki kételkedik bennem, bár azt hiszem nem az elszántságom, mintsem annak sikerét kérdőjelezte meg. Szerettem volna nyelvet ölteni rá, de azzal ráérek, ha majd nyertem. Mert abban egy percig sem kételkedtem, hogy képes lehetek megnyerni ezt a kihívást, végtére is annyi mindennel felrázhatom még. - Mert nem fogod vissza magad, te vadállat… - Búgtam, majd elmosolyodtam. Folyton voltak körülötte, még se látszott soha igazán egy társaság részének sem, már diákként is kilógott az átlagos emberek közül. Nem feltétlen a magassága miatt, inkább azt láttam mindig rajta, hogy ő tudja, tudja azt, amit el akarnának rejteni előle. Engem is látott az előítéletek, a vad viselkedés mögött. Mindig szerettem, hogy többet gondolkodik, mint amennyit beszél, és ha beszél, akkor sem fecseg feleslegesen. Pedig az apja politikus, szóval meg lehetett volna rá az esély, hogy többet beszél félre, mint egyenesen. - Kimondhatatlanul! Lennék a macskád. - Kacsintottam. Bár az bizonyos, hogy Succubusnak elég jó dolga volt mellette, szóval ez nem is akkora hazugság. Az ilyesféle adok-kapok már nagyon hiányzott, nem gondoltam volna, hogy ennyire felüdítő lesz megint a társasága. Valahogy az emlékeimben összekapcsolódott a levegő váltással, a szabadsággal, a természetességgel. Amikor megismertem, akkor éreztem először, hogy nem kell tettetnem semmit se, nem kell érdekeljen, hogy elfogadnak-e, akkor találkoztam Dessel is… Egy pillanatra csak figyeltem, ahogy közelebb hajol, talán én is másra gondoltam a másodperc tört részéig, de végül sikerült elmosolyodnom szavain. Nem meglepő, elég sokszor jöttem-mentem, alkalmatlan vagyok arra, hogy egy másik élőlényre gondot viseljek. Még ha ez csak a rendszeres öntözést is jelenti. - Talán így sem érzem, tompa már a szívem… - Tettem színpadiasan rá a kezem, mintha csak nagyon fájna. Hogy valóban így lenne? Talán. Néha azt hiszem, hogy igen, mert távolba vesznek az olyan dolgok, mint a sajnálat, könyörület, de aztán történik valami, ami miatt még se hihetem egészen. Előfordul, hogy megmozdul bennem valami, mint például a Scorppal való találkozás. Kiszámíthatatlan, és néha olyannak rémlett, mintha egy teljesen másik személlyel történt volna. - Mert nem tekint nőnek, vagy mert nem érez veszélyesnek az erényeidre? - Már, ami még megmaradt belőle. - Van bármid, amit lehet elégszer hangsúlyozni? - Csóváltam meg a fejem. Az üres folyosók sok emléket előhoztak, mint mikor idefelé tartottam. Neki ezek még nem voltak régiek, én jó pár éve temetni igyekszem őket. Persze, erről nem a falak hűvös szürkesége, vagy a faragások cifrasága tehet. Azok, akik egykor megkeserítették az itteni mindennapjaimat, már rég egészen máshol járnak. Gondolataimból az ajtó nyitás, majd egy puffanás zaja szakított ki, és először kissé döbbenten néztem a lepottyant állatra, majd kiszakadt belőlem a felhőtlen kacagás. Mit mondhattam volna, komikus jelenet volt, hogy állunk ketten az ajtóban, a macska pedig rémültében egy kamikázét megszégyenítő mozdulattal leveti magát. Beléptem a férfi mellett a szobába, majd lehajoltam, hogy megsimogassam a póruljárt cicát, az állatokat egyébként szerettem, már ha másé voltak. Puritán volt a szoba, gyorsan felmértem, hogy túl sok személyes holmit nem tárol elől, és nem töltötte meg csecsebecsékkel, vagy furcsaságokkal. Régen se gyűjtötte különösebben a tárgyakat, de már-már ismerős volt ez a fajta letisztult berendezés. Otthon is egy hasonló, katalógus lakás várt általában. - Úristen, a szemem! - Tettem kezem egy pillanatra az arcomra, mintha valóban el akarnám takarni, de igazából eszem ágában sem volt. Igazából kifejezetten jól nézett ki mindig is, és ha őt nem zavarta, hogy leplezetlenül megbámulom, én se fogok úgy tenni, mintha nem tenném. Helyette ledobtam magam az ágyára, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és elnyúltam rajta. Ha most nem inni mennénk, és ő nem Set lenne, lehet felajánlanám, hogy avassuk fel. De a gondolat is távolinak tetszett, valahogy oda nem illőnek. - Azt hittem, hogy először megmutatod a bélyeggyűjteményed, és csak utána jön a vetkőzősdi… - Forgattam meg a szemem, miközben felkönyököltem. - Egyébként csalódott vagyok, én akartalak felöltöztetni, és össze-vissza taperolni. - Húztam el a számat. - Bár a látványra nincs panaszom, tíz pontot adok a tanári karnak! - Tapsoltam néhányat. Felültem, ahogy felém fordult, igazából valószínűleg akkor se nézték volna ki, ha a zakójában marad, de nem volt kedvem ahhoz, hogy folyton félbeszakítsanak minket, csak hogy odaülhessenek mindenféle lányok, és vele beszélhessenek. Nem, mintha így nem fenyegetett volna ez a veszély, bárhová ment, mindig rá figyeltek. Ezt persze én is el tudtam érni, azonban talán emiatt tudtam jól, hogy annyira nem élvezik általában ezt az emberek. - Persze… vagy én is öltözzek át? - Pillantottam rá kihívóan, hiszen már játékban voltunk, és nem szokásom veszíteni.
Valóban gyakran megfordultak emberek körülöttem, nagyon sokan keresték a társaságomat ilyen-olyan okból. A legtöbbekre hatással voltam valamilyen formában, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem tett legalább egy kicsit önelégültté; kis öröm a kritikán aluli élethelyzetemben. - Ugyan, mindketten tudjuk, hogy nekem a kisujjamat sem kell megmozdítanom a figyelemért. – Halvány, de annál gunyorosabb mosolyom nem arra szolgált, hogy megsértsem, tulajdonképpen a gúnyra is csak rájátszottam. Annak ellenére, hogy nem hazudtam. A szavai hatására megrándult a szám sarka, és kénytelen voltam hagyni, hogy a tény, milyen gyakran sikerült elérnie ezt az elmúlt pár percben, beférkőzzön a gondolataim közé. Olyan hatást váltott ki belőlem, amilyet jóideje senkinek nem sikerült. - Bár mondhatnám, hogy ez a legkisebb mértékben is meglep – jelentettem ki színpadiasan. – Ellenben attól tartok, a macskámnak egész biztosan jobb dolga van, mint az emberek jórészének. Ez egy kicsit sem sántított. Nem azért, mert olyan jó gazdának tartottam magam, Succubusnak egyszerűen mindene megvolt, amire szüksége lehetett, és ez nem kirívó, bármelyik gazdag ember elmondhatta volna a kisállatáról. Elkaptam a tekintetét, amikor közelebb hajoltam, és egy pillanatra tartottam is, azt nem tudtam volna megmondani, miért. - Is it? – kérdeztem vissza, és egy mosoly árnyékával végigmértem. Mindketten tudtuk, hogy ha valamiben kifejezetten jók voltunk, az egymás megértése volt anélkül, hogy ezt ki kellett volna hangsúlyozni vagy látványosan sajnálnunk kellett volna a másikat. Aligha tudtam volna elképzelni, hogy szíve „túl tompa” legyen ahhoz, hogy ne érezze át a helyzetemet, legalább a lelke mélyén, gondosan elzárva. - Mindkettő – feleltem pókerarccal. – Ugyanis a kettő összefügg. Túl szende és nőietlen vagy ahhoz, hogy veszélyes legyél az erényeimre. Az év vicce. - A szerénységem – tettem rá azért még egy lapáttal, mielőtt kimentem volna az ajtón.
Succubus értékelte a foglalkozást, és hangosan dorombolni kezdett annak ellenére, mekkorát esett pár másodperccel ezelőtt. Áruló. Tudtam, hogy valójában nem takarta el a szemeit, és nem bántam. Elsősorban azért nem, mert nyilvánvalóan semmi szégyellnivalót nem találtam az emberi testben, másrészről egy olyan érzés miatt, amit én magam sem tudtam volna egészen behatárolni, és az utóbbi időben mást sem csináltam a mélyben rejtőző érzelmeim elfojtásán kívül, úgyhogy ezt is csak hagytam, hadd létezzen pár percig, mielőtt örök feledésbe merül az összes többi felmerülő emberi dolgommal együtt. Felvontam a szemöldököm, ahogy úgy vágta le magát az ágyamra, mintha minimum ott lakna. - Érezd magad otthon – jegyeztem meg, nem fárasztva magam a szarkasztikus hangsúllyal. Úgyis érteni fogja. Egy pillanatra láttam egy villanást a szemében, de olyan gyorsan tova is tűnt, ezért nem tettem megjegyzést az esetlegesen benne felmerülő gondolatokra. - A macskámat megmutattam előtte, nem? – forgattam meg a szemeim én is, leutánozva a mimikáját. – A bélyeggyűjteményem kifejezetten azoknak tartogatom, akik közel állnak hozzám. Mintha jelenleg nem ő lenne a hozzám legközelebb álló személy. Siralmas. Vagy nem? - Arra egészen biztosan lesz alkalmad később – vetettem rá egy sokatmondó pillantást. Túlzás lenne azt állítani, hogy minden szembejövő nővel így flörtöltem, de ennek jórészt az is volt az oka, hogy a legtöbben nem voltak eléggé résen ahhoz, hogy egy ilyen szintű adok-kapok szituáció alakuljon ki, már-már egy teniszmeccsre emlékeztetve. Nem gondoltam semmit Meissa és az én tetteim mögé. - Köszönöm – feleltem a tízpontos megjegyzésére, ebben az egyszerű szóban viszont már bőven volt szarkazmus. Álltam kihívó pillantását, és pár másodpercig szándékosan kivártam, mielőtt válaszoltam volna. Nem éreztem magam fenyegetve, és nekem sem volt szokásom veszíteni. - Szólj, ha kell segítség. – Nem is kifejezetten a kérdésére válaszoltam. Bár a szerepet tökéletesen játszottam, olyasmit túlzás lett volna állítani, hogy bármilyen hatást kiváltott volna belőlem. Egy kicsit talán élveztem a játékot, de mindenképpen távol álltam attól, hogy eljussak arra a pontra, ahol már nem tudok uralkodni magamon. Nem vettem le róla a tekintetem; kíváncsi voltam, mit reagál. Továbbviszi-e a játékot vagy kihátrál belőle.
We just have to learn to meet each other halfway okay?
Egy percig se éreztem zavarban magam, megjegyzése után sem. Ha a fűben fekhettünk egymás mellett, az ágyát is széttúrhatom. Maximum ledob róla. Ha le tud… - Vagyis csak Succubus láthatja? - Évődtem vele, mindketten tudtuk, hogy nem aza fajta, aki túl közel engedne bárkit is. - Folyton csak igérgetsz. - Sóhajtottam lemondóan, mintha mélyen érintene. Tulajdonképpen nem tudom, miért mentem el a végletekig, ki tudja mit teszek, ha komolyan veszi. Azt hiszem csak úgy véltem, az eddigiekből, hogy úgyse tenné. Ahogy tekintetünk találkozott, biztos voltam benne, nem fog kihátrálni, és azt várja, én megteszem-e. Ismerhetne annyira, hogy tudja, sose vonnám vissza szavaimat, és nyerni akarok, mindenáron. Bármiáron. Felálltam az ágyról, és lentről felfelé kigomboltam blúzomat, még csak el se pirultam, csupán a szemeit figyeltem. A vörös csipke melltartó nem volt túl átlátszó, de nem is bízott sokat az ember fantáziájára. Ennél több kell, ha ellenem játszik. - Mondjuk kiválaszthatod, mit adsz kölcsön! - Dobtam a felsőm az ágyára, legfeljebb lesz min elfeküdnie Succubusnak.
Arra teljes mértékben számítottam, hogy nem fogja annyiban hagyni. Arra is számítottam, hogy én húzhatom a rövidebbet a szituációban, de arra határozottan nem, hogy ilyen messzire megy. Utólag belegondolva kellett volna. Róla beszélünk. Egy szót sem szóltam, ahogy lassan kigombolta a blúzát, és azt az örömöt sem adtam meg neki, hogy elvegyem a tekintetem a szeméről közben, bár ehhez komoly csatát kellett vívnom magammal meg az önuralmammal is, amiről olyan híres voltam. Az arcizmom sem rezdült meg, pillantásom olvashatatlan maradt, a bennem zajló csata ellenére. Csak akkor vetettem véget a szemkontaktusnak, amikor teljesen kigombolta a blúzát és félre is dobta, és lassan, kicsit sem sietve el, lentről felfelé végignéztem rajta, vigyázva, hogy tekintetem ne akadjon meg vörös melltartóján már az elején. Utóbbi ruhadarab egyébként nem sokat bízott a fantáziámra; ahogy újra Meissa szemébe néztem, hagytam, hogy egy halvány félmosoly kússzon az arcomra, hogy tudassam vele, tetszik, amit látok. Nehéz lett volna megfogalmazni, hogyan működött a testem meg az agyam, mert ugyan el tudtam volna képzelni, hogy akarjak tőle valamit, hiszen kétségkívül gyönyörű volt, ahogy előttem állt abban a piros melltartóban, de mégis meg tudtam állni, hogy bármilyen kéretlen kép kettőnkről a gondolataim közé furakodjon. Akár a saját tudatalattim, akár a mostani élethelyzetem építette ezt a gátat, biztos voltam benne, hogy ha igazán akarnám, át tudnám törni, az ő esetében biztosan. De nem akartam. A macskám felkapta a fejét, majd úgy rohant az ágyhoz, mintha egeret látott volna, csak hogy felugorhasson rá, és kényelmesen elhelyezkedhessen a nő levetett ruhadarabján. Inkább nem kérdőjeleztem meg. A szekrényemhez léptem, szinte gondolkodás nélkül kivettem belőle egy egyszerű, fekete pulóvert, és hozzávágtam Meissához. Rám slim fit volt, de neki egész biztosan eltakarná az egész alakját, és már-már ruhaként hordhatná. - Ezt. Segít kiemelni a szemeidet. - Vidornak és energikusnak tettetve magam teljesen visszafordultam felé. - Nadrágot is adjak? Nem estem ki az ártatlan szerepből, úgy tettem, mintha tényleg elhittem volna, hogy ruhát akar tőlem kölcsönözni.
We just have to learn to meet each other halfway okay?
Végig a szemembe nézett, és azt hiszem ez volt, ami a leginkább tetszett ebben a pillanatban. Legalább akkora önuralma volt, mint nekem, bár egészen máshogy kamatoztattuk. A magam részéről igazán magas volt a fájdalomküszöböm, ő pedig nagyon jól nézett farkasszemet, bár az előbbit nem teszteltem még, lehet abban sem rossz. Egyetlen eltévelygő rezzenése se volt, vagy egy kósza, elkalandozó pillantás. Akkor nézett csak rám, amikor levettem teljesen a felsőt, de akkor ugyanolyan áthatóan, ahogy eddig belém látni próbált. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, úgy vélném, képes a bőröm alá nézni, és úgy szemlélni teljes valómat. Mit láthatna, hús, izmot és inakat? Az érzés viszont nem ilyesféle, semmi köze a biológiához, sokkalta lélelektanibb, hogy a hazugságok, a megjátszás mögé tekint, és engem lát. A makulátlan fehér bőr halvány hegeit, és amiket mesélnek, vagy inkább mesélhetnének, ha lehetséges volna. Láttam a mosolyt, de a szeme nem nevetett, ez csak annak szólt, hogy nem vagyok esztétikailag kifogásolható. Tény, kifejezetten mutatós voltam, és erre ügyeltem is, sokat segített a munkámban. Robotos mozgással elkaptam a ruhadarabot, és lassan belebújtam. Tiszta illata volt, nem az a napok óta a szekrényben álló, hanem az öblítő még friss illata, és talán kicsit a férfié is. Lesimítottam, kicsit nagy volt rám, de annyira nem, hogy lecsússzon rólam, viszont majdnem a térdemig ért. Ha eddig nem mértem volna fel a kettőnk közti különbséget, ezúttal bizonyosan észrevettem volna. Kérdésére hamiskás mosollyal pillantottam fel. - Csak akkor, ha abba te öltöztetsz fel… félek ebben alkalmatlan lennék a gombok kezelésére! - Emeltem fel kezeimet, amik óhatatlanul eltűntek a hosszúujj takarásában. - Talán akad valamid az én méretemben. - Kihívóan mosolyogtam rá, de ezzel együtt abban is biztos voltam, ő sem fog visszavonulni. Egyikünk sem szeretett veszíteni.
A hegek sem kerülték el a figyelmem, és nagyon szívesen rákérdeztem volna, de nem akartam olyan területre tévedni, ahol esetleg kényelmetlenül érezné magát. Ha akar róluk mesélni az este folyamán, szívesen meghallgatom, de egész biztosan nem fogok én érdeklődni, akkor sem, ha már túl vagyunk pár pohár Lángnyelv Whiskyn. Még egyszer végigmértem, miután felvette a pulóverem, de most nem olyan lassan, mint az imént. - Valóban kiemeli a szemeidet - jelentettem aztán, és vetettem rá egy játékos pillantást. Majdnem a térdéig leért, és ahogy felemelte a kezeit, meg kellett kockáztatnom magamban a kifejezést, hogy aranyos. Természetesen eszembe sem jutott ennek hangot is adni, elég volt a kósza gondolat. - Attól tartok, semmivel sem tudok a te méretedben szolgálni, hacsak nem szeretnéd valamelyik alsónadrágomat rövidnadrágként hordani ebben a kellemes időjárásban. - Tegnap esett a hó. Zsebre tettem a kezeim, és arra gondoltam, vajon tényleg az én pulóveremben akar-e lejönni a kocsmába. Legalább nem fázna. - Persze ha abbahagyjuk a ruhákon való problémázást, akár el is indulhatunk. Tudod, hogy alkoholista vagyok. - Jelentőségteljesen ránéztem. Igazából nem voltam alkoholista. Vagy de.
We just have to learn to meet each other halfway okay?
Szokatlan volt, hogy bókolt, és nem azért, mert szépet mondott. A legtöbbször őszinték vagyunk egymással, csak éppen valahogy az ellenkezője csúszik ki sokszor a szánkon, mint amire gondolunk. Sokkal könnyebben dekódoltam, amikor csipkelődött, vagy éppen rajtam élezte a nyelvét. Ez egészen újdonság volt tőle, és ami még inkább meglepett, hogy azt hiszem tetszett. Mélyen belül. Egy egészen kicsit. - Akkor lehet meg kellene tartanom, mert nekem jobban áll! - Mosolyodtam el, és valóban eljátszottam a gondolattal, hogy ezt már nem kapja vissza. Sok minden volt már a számlámon, nem a lopás lenne a legnagyobb vétségem. Lemondóan sóhajtottam, ezúttal úgy tűnt, hogy kihátrál a játékból, bár igazából azt is be kell ismerjem, nem vagyunk tényleg éppen egy méret. Nem zavart volna az alsója sem, de furcsán néztek volna rám a kocsmában, ha a mínuszok ellenére rövidnadrágban állítok be. - Fogyóznod kellene, így hogy fogunk közös szetteket hordani? - Húztam el bánatosan a számat. Mondjuk biztos fele ennyire se lenne látványos a testfelépítése, ha kevesebb volna rajta az izom, kicsit sajnálnám. - Tudom, hogy folyton elfelejted női mibenlétem, de a lányok szeretnek ruhákon problémázni! De máris mehetünk, én se vetnék meg egy kis vajsört, vagy egyből a keménnyel kezdjük? - Véletlenül lenne kétértelmű? Ugyan, rólam volt szó. - Vezessen szomja oltójába, ó, professzorok legjobbika! - Nyújtottam felé karom, egy hölgyet illik kísérni, vagy valami ilyesmi.
Úgy gondoltam, a helyzetben már elég csipkelődés van azzal, hogy a rá háromszor akkora pulcsim van rajta, ami mindent eltakar, én pedig ahelyett, hogy leszólnám, a pozitívumot találom meg benne. Nem mintha nem lett volna ott az is, hogy tényleg kiemelte a szemeit. A fekete hajával együtt így valósággal szikráztak a borostyánhoz hasonló színei. - Ezt te sem gondoltad komolyan - feleltem rezzenéstelenül, aztán olyan arckifejezéssel néztem rá, amivel egyértelművé tettem, hogy nekem nyilván jobban áll, hiszen nyilván én nézek ki jobban. Észrevettem a lemondó sóhaját, de elértem azt a pontot, ahol tényleg akartam már valami alkoholt. Ez változatlanul nem jelenti azt, hogy alkoholista vagyok, csak azt, hogy szeretem a whiskyt. Pont. Vetettem rá egy lesújtó pillantást. - Nem értem, miről beszélsz. Te is pont olyan kövér vagy, mint én. - Azaz semennyire. Közben én is felemeltem a karom - rémisztő, hogy már-már ösztönösen, sosem fogom kiölni magamból az arisztokrata szokásokat -, hogy belém tudjon karolni. - Meg sem kéne kérdezned, tudod, hogy durván szeretem. Néha én is megengedhetek magamnak olyan kétértelmű visszaszúrásokat, amik csak kisrészben kétértelműek. - Azt hittem, már sosem kér meg rá, hölgyem - feleltem a lehető legudvariasabb tónust megütve, és elindultam az ajtó felé, vele együtt.
We just have to learn to meet each other halfway okay?
- Ne legyél irigy, olyan pihe~puha! - Fordultam körbe benne, mintha jobban szemügyre kellene vennie, hogyan is áll. Sokszor hordtam inkább testhez simuló ruházatot, javarészt azért, mert az teljes mértékben együtt mozgott velem, így nem kellett külön figyelnem arra, beakadhat-e valahová. Az ilyen hétköznapok azonban nem követelik meg ezt. Igyekszem kiélvezni, ha már lehetőséget adott rá Set. Talán egyszer meg is köszönöm… vagy csak elveszem, mert akarom. Abban voltam a legjobb. Kicsit mintha haragudott volna a megjegyzésemért. Nem, csupán elég jól játszotta meg. Be kellene szerveznem, amatőrként jobban játszik, mint néhány profi besúgónk. Azt hiszem, ha felvetném, pont olyan kifejezéstelenül venné tudomásul, ahogy a reggeli menüt böngészi. Nem. Arra nagyobb figyelmet szentelne. - Csak a pulcsid kövérít… - Karoltam belé kuncogva. - Persze, csak nem voltam benne biztos, hogy az alkoholt is. - Pillogtam ártatlanul. Azt hiszem elég furának tűnhettünk a folyosón, én a hatalmas férfi pulcsiban, ő pedig, nos, Set egészen normálisnak tűnne, ha nem csimpaszkodnék bele. Sanyarú sors, hogy miattam csalódott kislányoknak kell szétkürtölniük az iskolában, a jó tanár úr egy nővel ment el!!! Kicsit közelebb is húzódtam hozzá, legyen alapja, ne csak olyan tessék-lássék hír legyen.
Egy mosoly árnyéka jelent meg a számon az utolsó mondatára, és a szemem sarkából sokatmondóan rápillantottam, de szóban nem reagáltam rá. Ez az az alkalmak egyike volt, amikor többet mondtam a tekintetemmel, mint a szavaimmal tudtam volna; persze változatlanul nem láttam bele ebbe a társalgásba többet, mint szimpla játék. Miközben a folyosón sétáltam, Meissa közelebb húzódott hozzám, és tudtam, miért csinálja. Reméltem, jól szórakozik a pár lány bámulásán, mert már én is majdnem viccesnek találtam.
Húsz perccel később a kocsmában ültünk az egyik sarokban, egymással szemben. Az ideúton sem beszélgettünk sok mindenről egymás húzásán kívül, úgyhogy most úgy vértem végig a nőt, amin tisztán látszott, azon gondolkodom, hol kezdjük, és elkezdjük-e egyáltalán. Ebben a pillanatban hozták ki a Lángnyelv Whiskymet és az ő italát is, és tétovázás nélkül bele is kortyoltam a whiskymbe. Ahogy az ital végigégette a torkomat, hátradőltem, és vettem egy mély levegőt, hagyva, hogy a majdnem-boldogsághormonok elöntsék az agyam. Nem vagyok alkoholista. A zsebemből előhúztam egy doboz cigit, de még nem gyújtottam rá, jobban esett akkor, ha már többet ittam előtte - leginkább azért vettem elő, hogy Meissa is lássa, hogy tudjon kérni, ha akar, bár fogalmam sem volt, dohányzik-e. - Szeretnél mesélni arról a traumáról, ami rávett, hogy meglátogass? Normálisan is megkérdezhettem volna, miért látogatott meg, de az nem én lettem volna. Az azonban igaz volt, hogy nem tudtam elképzelni, hogy bármilyen előzmény nélkül egyszerűen csak eszébe jutottam, vagy ha ez meg is történt, levélírás helyett amellett döntött, hogy személyesen is beállít hozzám.
We just have to learn to meet each other halfway okay?
Sose ittam különösen sok alkoholt, a munka miatt, jobb szerettem mindig észnél lenni, figyelnem kellett, és használni az agyam. Ennek ellenére egészen jól bírtam, bár ennek oka nem velem született, inkább szerzett, vagy nevezhetjük kiképzésnek is, ahogy tetszik. Akkoriban annyira nem volt a kedvemre, de mára be kellett látnom szükségességét, nevetséges lenne, ha egy fogadáson két pohárka pezsgőtől viháncoló tinilánnyá változnék. Most inkább maradtam a bornál, amúgyis kicsit megakadt köztünk a társalgás, mintha várna rá, hogy kinyögjek valamit. Biztos voltam benne, hogy kíváncsi, miért bukkantam fel, de őszintén, azt hiszem csak egy kis nosztalgia miatt, vagy nem is tudom. Tekintetem a cigarettára siklott, majd kortyoltam egyet a poharamból, egészen jó volt. - Biztos kíváncsi vagy rá? A pszichomágusok sokat keresnek a nyomoromon, te meg ingyen hallgatnád… - Mosolyodtam el, majd levettem a hatalmas szemüveget, és az asztalra tettem, vele nem éreztem szükségét. Most nem. - Volt egy kicsit húzósabb munkám, és veled könnyű kikapcsolódnom, vagyis emlékeimben úgy élt. Szóval csak kihasználak, és egy éjszaka után eldoblak. Nem volt könnyű az utóbbi pár napom, felépülni a sérülésből, majd megemészteni a történteket. Van, amikor nem rossz emberekkel kell rosszat tennem. Legtöbbször megválaszthatom, egyetlen személynek viszont feltételek nélkül teszem, amit csak kér.
Valószínűleg én is akkor kezdtem el bírni az alkoholt, amikor fogadásokon a látszat kedvéért innom kellett. Aztán nem csak a látszat kedvéért, hanem mert az emberek fogadásokon szívesebben beszélgetnek és léteznek olyanokkal, akik isznak, és elvárás lett. Aztán már csak el akartam valahogy viselni az egészet. Egy pszichomágus egész biztosan nagyon élvezné szépen lassan feltérképezni azt, hogy süllyedtem le odáig, ahol most vagyok. Ösztönösen megfigyeltem a bort, amit iszik: a színét, hogy mennyire érzem idáig az illatát, és hogy olajos-e. Anyám kedvenc hobbija a mai napig a borok gyűjtése volt, amibe amúgy nem avatott be, mert annyira sosem érdekeltem, de az évek alatt feltűnt, mit keres egy borban, és mi számít jónak. Úgy találtam, ez nem kifejezetten minőségi, persze ez nem jelentette azt, hogy nem finom. Még ha anyám nem is értene egyet velem. Hátradőltem a székemen, azt nézve, hogyan veszi le a szemüvegét a kijelentése után. Valamitől olyan benyomásom támadt, ezzel a védőpajzsait engedte le előttem, de nem tudtam volna biztosan megmondani, ahogy vele kapcsolatban sosem tudtam, mindenesetre ezen okból nem reagáltam a kérdésére. Arra vártam, hova viszi tovább a társalgást; az arcát néztem, ezzel jelezve, hogy bár nem válaszoltam, figyelmem az övé. Amikor azt mondta, volt egy húzós munkája, enyhén félrebillentettem a fejem, ez a része ugyanis majdnem őszintén tűnt. A második, hozzápakolt mondat nagyon Meissás volt ugyan, és az igazságot sem kérdőjeleztem meg benne, mégis olyan érzésem lett tőle, hogy a mondanivalója élét próbálja elvenni vele. - Sért, hogy ennyire lealacsonyítasz - feleltem egy félmosollyal, továbbra is a szemébe nézve, ugyanolyan félrebillentett fejjel. - Sért, hogy feltételezed, hagynám, hogy kihasználj. Jól értelmezem, hogy a társaságomba menekülsz? Az utolsó mondatommal szándékosan ártatlan tónust ütöttem meg, rá bízva, hogyan értelmezi, vagy értelmezi-e egyáltalán valahogy. Az italomba kortyoltam, hogy ne vigyem túlzásba azt az érzetet, hogy csak rá figyelek, tudtam, hogy sokaknak kényelmetlen. Mégsem kínvallatáson van.
We just have to learn to meet each other halfway okay?
Élveztem a figyelmét, már diákként is, de azt hiszem egészen más okból, mint a többi lány. Mindig lenyűgözött, ahogy figyel, és amit figyel. Az emberek szája hazudik, egyesek teste is megtanulja a hazugságokat, bár azt sokkal nehezebben, és nagyobb hiba százalékkal tudja visszaadni. Tudom milyen testtartást kell felvennem, hogy magamra vonzzam a férfiak tekintetét, és azt is, miként olvadjak bele a tömegbe. Ő pedig valahogy tudja, talán ösztönösen, miként vegyen észre. Úgy vizslatta a kezemben tartott bort, mintha annak állaga, vagy színe elárulna rólam bármit, és egy percig, vagy annyi ideig sem, elhittem, hogy így van. Megkínáltam volna, de bizonyosan nem ezért nézte, engem sem azért szokott, hogy miként nézek ki. Ezt mindig kedveltem benne. Nem hazudtam, csak nem árultam el éppen mindent, pedig a vizsgálódó tekintete talán meg se rebbenne. Vagy betudná a játéknak, és a hirtelen döbbenet után jót nevetne, vagy még azt sem. Jól esett, hogy nem nyomott már a szemüveg, messze volt a Minisztérium, a munka, a múltam viszont egyre közelebb éreztem. - Mindig hagyod, hogy kihasználjalak, sose kértél még cserébe semmit, elkényeztettél… - Újabbat kortyoltam, de nem fordítottam el tekintetem. - Jól értelmezed. Miért olyan meglepő ez? Mert én teszem, vagy mert a te társaságodról van szó? Mosolyogtam, de ez nem az a fajta volt, amit kényszerből, vagy álcából szoktam tenni. Megkönnyebbült voltam. Talán kicsit az alkohol tehetett róla, és egy keveset hozzátett a társasága. Vagy mindent foghatnék a borra. Az lenne az egyszerűbb.
Erre elgondolkodtam. Amit mondtam, nem gondoltam komolyan, ezért feltételezhetjük, hogy ő sem azt, amit válaszolt; ugyanakkor talán ebben a pillanatban is éppen kihasznál, mert a szó alatt nem azt érti, amit átlag ember értene. Szó szerint, a társaságomba menekül. Ami azt jelentené, ugyanúgy használ engem, ahogy én őt - nem fizikailag. Nahát. Lehúztam a maradék whiskymet, és intettem a csaposnak, hogy hozzon még egyet. Reménykedtem benne, hogy így, éhgyomorra hamar meg fog csapni, és nem kell megint itthagynom egy fél vagyont, nem mintha számítana, de annyira azért nem jó a whiskyjük. Vagy a boruk. Akkor már átmehetnék egy helyre, ami meg is érdemli a pénzemet. Majdnem meglepődtem azon, ahogy bármilyen tétovázás vagy belevitt gúny nélkül egyszerűen csak kijelentette, hogy valóban a társaságomba menekült. Az arcomat időben megfékeztem, de valószínűleg pont a kifejezéstelenségével árultam el magam, kivéve, ha észrevette a tekintetemet, amiben ugyan kevesebb mint egy másodpercig lehetett látni ennek az érzelemnek a lenyomatát, de ott volt. - Mindenki az én társaságomba menekül, aki teheti, ezen nem vagyok meglepve - feleltem szárazon. Már megint valami, ami elnyerné az év vicce címet. A "mindenki az én társaságomból menekül" valószínűleg még hihető is lett volna. - Persze be kell vallanom, váratlanul ért, hogy annyi év után a sok ismerettséged közül éppen engem szedtél elő. Burkolt kérdés, nemtörődömségnek álcázott kíváncsiság. Az elmúlt egy órában, amióta itt volt, több életet váltott ki belőlem, mint akárki vagy akármi más az elmúlt évben. - Közben kezdheted törleszteni, hogy állandóan kihasználtál, és fizetheted a whiskymet - intettem a fejemmel a csapos felé, aki éppen a pillanatban tette le elém a poharat.
We just have to learn to meet each other halfway okay?
Szinte hallani véltem, ahogy forogtak odabent a fogaskerekek, mindent értenie kellett. Ezt meg tudtam érteni, hajlamos voltam hasonló dolgokra. Most nem nagyon érdekeltek az okok, hosszú ideje először csak arra gondoltam, beszélgetnék valakivel. Ő volt az első, aki az eszembe jutott. Vicces, ez már régebben is előfordult. Láttam rajta a pillanatnyi meglepettséget, átsuhant csak rajta, talán csupán magamnak beszélem be, de tényleg látni véltem. Hasonlóan éreztem, szerettem volna valahogy elütni az őszinte szavakat, aztán még sem. Tompa volt, és megjátszotta a legtöbb reakcióját, az érdeklődését viszont sose kellett, mert nem onnan jött, mint a legtöbbeknek. Sokakat foglalkoztatott a családom, a neveltetésem, a kinézetem, a képességem, és úgy próbáltak megfejteni, mint valami különös keresztrejtvényt. Ő pedig csak értett dolgokat, amiket mondtam. - Persze, hiszen most is meg kellett verekednem a társaságodért. - Forgattam a szemem, majd előre könyököltem az asztalon, és a kezembe támasztottam a fejem, miközben a válaszon töprengtem. - Engem is meglepett, de amikor arra gondoltam, hogy lazítanék valakivel, egyből az jutott eszembe, már egy kontinensen élünk. Jobban szerettél csak levelezni? Nem írtunk kisregényeket, de azt hiszem elég sok mindenről beszélgettünk, mert vele lehetett. Azt éreztem, még ha nem is egyezik meg az érdeklődési körünk, akkor is írhatok neki bármiről. Semmiségek, amik mégis sokat jelentenek. Ilyenek voltak azok a levelek. - Olcsón adod magad, ha csak ennyit kérsz cserébe… - Öltöttem rá nyelvet, majd előhúztam némi pénzt a nadrágom zsebéből, és számolatlanul a csapos kezébe nyomtam. - Hozhat neki valami erősebbet, durván szereti. - Pillogtam fel a rosszarcú férfira, nem is tudom mi varázsolta el jobban, én vagy a pénz, de lett volna tippem. - Megkínálhatsz, ha már fizettem érte. - Csúsztam előrébb a széken, hogy közelebb hajoljak hozzá. Leplezetlen kihívás villant tekintetemben, a játék még élt, csak kicsit eltompultunk a nagy beszélgetések közepette.
- Le kellett mondanom a ma esti programomat miattad - vágtam vissza, ami tulajdonképpen nem volt hazugság, mert azt terveztem, hogy jól berúgok Succubusszal. Aztán halványan elmosolyodtam, ahogy az asztalra könyökölt, és láthatóan tényleg elgondolkodott a válaszon; értékeltem - vagy valami olyasmi - az őszinteségét. Diákéveink alatt is rendszeresen öltük egymást, mégis ott voltunk egymásnak, ha komolyra fordult bármi, és úgy tűnt, ez nem változott. - Határozottan. Úgy legalább nem kellett téged személyesen elviselnem. - Még mindig halványan mosolyogtam, hogy elvegyem a szavaim élét. Ha meg is tudtam sérteni valaha, soha nem mutatta, de ennek ellenére sem akartam megkockáztatni sem, főleg azután, hogy ennyire őszinte volt. Valóban, sok olyan nap volt, amikor a levele érkezése rángatott vissza a sötétségből, még ha nem is voltam képes akkor rögtön válaszolni rá. Újra és újra elolvastam, hogy emlékeztessem magam, egyszer vége lesz ennek az érzésnek, és ne hagyjam teljesen betemetni magam. - Semmi másod nincs, amit kérhetnék - feleltem szárazon, de a szemem elárulta, milyen jól szórakozom az egész szituáción, meg azon, ahogy a csapossal játszott. Ahogy közelebb hajolt, álltam a pillantását, de se nem közelebb, se nem távolabb nem hajoltam, mert kíváncsi voltam, meddig megy el. - Ez a kárpótlásom, emlékszel? Nem lenne szép tőled, ha ezt is elvennéd tőlem. - Hangom már-már gunyoros volt, de persze nem gondoltam komolyan. - Különben is túl erős lenne olyasvalakinek, mint te. Ennyire durván talán nem szereted.
We just have to learn to meet each other halfway okay?
Felvontam a szemöldököm, és megráztam a fejem. Tulajdonképpen el is hihettem volna, bizonyosan épp elég ember töltötte volna szívesen vele az idejét. Csupán az volt ezzel a bibi, hogy legalább ennyi ember az, akiknek nem kívánta élvezni a társaságát, nem is tudom, hogy én mivel érdemeltem ki. Lehet mert túl erőszakos vagyok? Észre se venném, ha nemet mondana, általában az történik, amit akarok, így fel se nagyon merül bennem, hogy a másik félnek ez mennyire jó. - Pedig a megjelenésem határozottan esztétikusabb, mint a kézírásom… - Viszonoztam mosolyát, igazából annyira nem volt olvashatatlan. Annyira. - Még új pulcsim is van! Mindig is így beszéltünk egymással, azt hiszem. Félmosolyok, és ironikus megjegyzések mögé bújtatva a valódi jelentését annak, amiért a másik társasága értékes volt. Olyan világban nőtt fel, ahol akkor is hazudott, amikor levegőt vett, nálam pedig sose számított igazán, hogy milyen őszinte vagyok, senkit nem érdekelt. Elég elcseszett volt a kis csapatunk, azt hiszem. - Akkor jól elrejtettem mindent előled. - Kacsintottam rá. Bárki mással kínosnak éreztem volna, hogy meg se mozdult, de vele bele se mentem volna a játékba, ha könnyű lenne. Nem mozdultam, csak megnedvesítettem ajkaimat, továbbra se elfordítva róla tekintetem. - Nem viselkedem szépen, és mindig elveszek mindent, ez amolyan védjegy. Vagy rossz szokás? - Néhány másodpercig csak néztem, majd felegyenesedtem, és nemes egyszerűséggel leültem mellé, úgy néztem fel rá. - Talán megszerethetem, csak idő kérdése. Vagy csak tapasztaltaknak javaslod, hogy belekóstoljanak? - Meg se próbáltam magam visszafogni, ettem a bor előtt valamit? Kellett volna.
