Alapvetően sosem érdekel, milyen nap van – időhatékonyságra hivatkozom, ha családi vacsorákon nekem szegezik a kérdést, miért nem fizetek egy rendes irodát, valami rendes környéken, ami rendes telephelyként lenne bejegyezve, szóval formailag lefedné, amit egy rendes üzletembertől elvárható, mert ezek nélkül nyilvánvalóan kókler vagyok, aki alsógatyában kattintgat valami mugli elektronikus kütyün (ami egyébként igaz, de ez most irreleváns) –, ráadásul másokkal ellentétben, kifejezetten ragaszkodom a hétfők lassú tempójához, a visszafogott ritmushoz, mint egy jó lefelé csúszás valami durva tripről, a tudatvesztés görcseinek könnyed fellazulása. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy hétfő van, és ez egyébként senkit sem érdekel – engem is beleértve. Kivéve persze… nos, bizonyos szempontból mégiscsak jelentőségteljes napnak mondható, a hét egyik legszebb napjának, igen, bizonyos körülmények között, bizonyos szemszögből, mondjuk az én folyton meghasadó és a valóságot prizma módjára szabdaló szemszögemből, mert Jack – nevezzük Jacknek, elvégre tényleg így hívom, pedig hetvenöt százalék esély van rá, hogy összekeverem valakivel, de hát a dílerek ritkán maradnak két évnél tovább egy helyben, abszolút reális, hogy az eredetit hívták Jacknek, és azóta minden Bob, Dave és Gus csak elviseli a bénázásomat, vagy alapvetően soha senki nem tudja megjegyezni a nevüket, mindegy is – ilyenkor jut nagyobb mennyiségű, kevésbé felhígított anyaghoz, túl van már a hétvége pörgésén, a többség még kiütve fekszik valahol, jókedvű és engedékenyebb is. Hétfő van, és bevásároltam a hétre, ott lapul minden a zsebemben, hét csinos kis csomag, otthon majd igazságosan újraosztom őket, aztán küldtem egy üzenetet Howardnak, hogy találkozzunk a Sainsbury's-ben, három utcára a lakástól, mert ennék egy jó guacamole-t, és sose tudom, melyik avokádó érett, hiába tapogatom végig mindegyiket. Mint most. A mutatóujjammal megbökdösök egyet, és lehet, de tényleg csak lehet, hogy idefelé belenyaltam az egyik porciós zacskóba, és lehet, de tényleg csak lehet, hogy sietve az ínyembe dörgöltem. Howard remélhetőleg jó fiú, igazán jó fiú, a kedvemért lejön, és kiválasztja a legcsodálatosabb avokádót, amit otthon mindketten meredten bámulunk majd – én azért, mert nehéz felmérni a valós távolságot betépve a kezem és az asztal között, Howard meg azért, mert fogalma sincs, hogyan nyúlnak ilyesmihez az átlagemberek. Hogyan lesz alapanyagból étel. Persze megkockáztatom, hogy bármikor ér az egzotikus friss áru részlegre, nem lesz annyira segítőkész. Mondjuk az első két percben. Talán ötben. Már tudom, mivel védekezem majd, minden csak kontextus kérdése, Howard, az SOS súlyossága szövegkörnyezeti változó, de tényleg, meghalok egy guacamole-ért, és ez most bőven kimeríti a vészhelyzet fogalmát.
gyütt élni Greggel egy élmény volt. Egy életérzés. Nem is tudom, milyen szó létezik még erre, ami egyszerre jelentheti a világ összes jóságát és borzalmát is, ugyanis nagyjából így éreztem magam én is. Akadtak ugyanis… hóbortjai, hogy úgy nevezzem, szokásai, amikkel én nem éltem és jelenleg nem is tudtam velük mit kezdeni. Eleinte drámai reakciókat tudtam letolni, amikor szükségem volt valamire, amit Greg szerint magam is meg tudtam volna oldani, én azonban biztosan tudtam, hogy nem lennék rá képes, ő pedig éppen hasznavehetetlen volt. Aztán rájöttem, hogy ez így nem feltétlenül vezet sehová, én pedig kénytelen-kelletlen megtanultam türelmet gyakorolni. Aztán pedig szenvdicset készíteni, vagy mi volt a neve. Valami furcsa, nem túl csábító megjelenésű kenyeres alapú polgári étel. A kinézete ellenére meglehetősen finom és változatos volt. Ezt is Gregtől tanultam, ami a társaságával együtt a legnagyobb erényei közé tartozott. Így esett meg az is, hogy a mugli ketyeréjén, amin nem tudtam normálisan írni (kopogtatni?), üzenet érkezett, hogy menjek le a boltba, mert feltétlenül szüksége van a segítségemre - az első és egyetlen, akinek ilyesmivel tudok szolgálni. Visszírtam (visszakopogtam??) neki, hogy rendben, bár a szó inkább tensven lett a végére, de biztosan megérti, mert én továbbra sem hiszek abban, hogy törölni lehetne a betűket. Tintával sem működik. Mindenesetre puffogva-morgolódva, de úgy döntöttem, elmegyek segíteni. Hiszen sisem kérte még senki a segítségeme. Szóval eltöltöttem nagyjából fél órát azzal, hogy legalább minimálisan prezentálható állapotba kerüljek: rendbetettem a hajamat és felvettem egy casual háromrészes öltönyt, egy szép, halovány krémszínűt. Nem meglepő hát, hogy a kelleténél több időre volt szükségem, hogy eljussak a boltig, majd pedig hogy ott megtaláljam Gregoryt. - Mi ennyire sürgős? -tettem fel a kérdést köszönés helyett, hiszen nem olyan régen láttuk egymást utoljára. Közben egy apró mozdulattal arrébb léptem egy, a földön poshadozó narancs mellől (ami a gyakorlatban nem poshadozott annyira, de a földön volt, szóval mégis), ami nem akartam, hogy bemocskolja a cipőmet. -Tudod jól, hogy nem szeretek ilyen… helyeken lenni.
Legjobb képességeim szerint megpróbálom belőni, mennyi idő telhetett el üzenetváltásunk között, csakhogy tizenöt másodperctől egészen tizenöt évig bármit reálisnak tartok jelenleg, egy nagy változatlan változóban létezünk, az is lehet, fél emberöltőt töltöttem konzervek és folyton cserélődő gyümölcsök között, tényleg semmi sem lehetetlen, elég hozzá egyetlen dörzsölésnyi megnyugvás. Valamikor sikerül feloldanom a telefonom zárkódját, viszonylag megkérdőjelezhető műszaki tudással rendelkezem biztonságtechnikai szempontból, mindenhová ugyanazt a jelszót és négyjegyű számkódot használom, és a körülöttem állók furcsa pillantásaiból ítélve hangosan meg is oszthattam mindenkivel. Nyitott könyv vagyok. Howard tökéletes válaszától majdnem elérzékenyülök – sokáig tartott megértetni vele, hogyan működnek különböző mugli eszközök, emlékszem, többször is majdnem felugrott a kanapéról a Netflix jellegzetes, kétütemes hangjától, és hetekig bizalmatlanul fürkészte a távirányítót -, olyan szépen elsajátította ezt is, sehol egy elgépelés, egy helyén nem lévő betű, szinte szemet gyönyörködtető. Mire megérkezik – ismét időcsavarban érzem magam, sehol egy ismerős arc, lehetek múltban és jövőben egyaránt -, sikerül teljesen beolvadnom, már ismerem az egzotikus pult minden négyzetcentiméterét, sajátomnak érzem, hozzám tartozónak, tulajdonképpen nem egészen értem, miért kellene innen elmennem, hiszen mindig is itt kellett lennem. Hezitálva fordulok felé, háromrészes öltöny, kedves kis fintor, a felhúzott orr ingerlő ráncai, fehér jelenés, falatnyi friss levegő az izzócsövek mesterséges, hideg fényében. - Greg! – finoman a csuklójára fogok, vagy hevesen, ezt neki kell eldönteni, belőlem csupán egyfajta mozdulat képes elindulni, nincsenek távok vagy erők, minden egyenletes és sima, és talán a mandzsettagombját is megérintem a hüvelykujjammal. – Nézd, Greg! – rendben, elismerem, abban a meghatározhatatlan időintervallumban még kétszer a kijelölt zacskóba túrtam, szigorúan a zseb félhomályában, és talán, de csak talán az egészet sietve az ínyembe dörzsöltem. Magammal húzom, megállunk az avokádók rekeszénél, fantasztikusak, a zöld különböző árnyalataiban pompáznak, kész kis paletta. – Várj… - homlokráncolás -, én vagyok Greg – pillantok rá vádlón, pedig majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy nem ő szólította magát Gregnek, mindenesetre azt a kevés bizonytalanságot alátámaszthatatlan gyanúsítással tömködöm be. – Howard – javítom ki magamat, vagy őt, továbbra is vita tárgyát képezi, ki kit és hogyan nevezett. Reflexből megtörlöm az orromat, pedig semmit sem szívtam fel – ma. – Mit tudsz az avokádókról? – mutatóujjammal megérintek egyet, végigsimítok néhány göröngyön. – Pontosítok, mi a tökéletesen érett avokádó ismertetőjele?
