É
n meglepve, a fiam pedig diadalittas elégedettséggel kapta fel a fejét.
Valaki csengetett.Este nyolc is elmúlt már, voltaképpen, ugyan csak pár perccel, de már közelebb jártunk a kilenchez. Nem vártam senkit, legalábbis ilyen korán, mondhatni még emberi, de látogatásra már talán kissé késői időpontban. Cadmus bőven tizenegy utánra ígérte magát, amikor Elias már alszik, de még ha korábban is érkezett volna biztosan szól előre, vagy megvárja, hogy a fia elaludjon. Tudta -
noha tapasztalni nem tapasztalta, csak meséltem neki egy pohár bordeaux-i bor mellett - ő is milyen nehéz a hétköznap és vasárnap estéken ágyba imádkozni a gyereket; végeláthatatlan csatája a szigorú nézésekkel ütköző
“Anya még egy szint” vagy “
Anya csak még egy perc” kezdetű frázisoknak.
Sóhajtva engedtem neki még egyetlen egy mentetbe az Xboxon. Úgy gondoltam, annyi idő alatt -
tíz, maximum tizenöt perc - elrendezem az ajtó előtt álló illetőt, aztán visszatérhetünk a hétköznapok általánosságába.
- Megyek mindjárt, egy pillanat! - kiáltottam a második csengőszó után. Hiába a nyár, London estéi már hűvösek voltak, mindenképpen szükségét éreztem annak, hogy papucsot vegyek és egy vékony kardigánt terítsek a hátamra.
Nem rendelkeztem sok ismerőssel, baráttal. Olyanokkal legalábbis, akik csak így, egyszerűen becsöngettek volna a házam ajtaján. Végül, mire eljutottam oda, hogy lenyomjam a kilincset két személyre szűkült azoknak a listája, akikre hellyel-közzel, de még azt mondtam volna, hogy
számítok.
Mary a szomszéd, múltkor is valahogy ilyen tájt kérdezte meg, hogy tartok-e itthon valami sütéshez kellő alapanyagot. Liszt vagy cukor talán.
(Spoiler: nem volt.) Vagy pedig Holden Briggs, aki bár elképzelésem sincs mit akarhatott volna megint, nem állt távol tőle a nap legalkalmatlanabb időpontjaiban való megjelenés, mintha mi sem volna természetesebb. Ahogy azonban kinyitottam az ajtót, meglepve kellett tudomásul vennem, mellé lőttem, nem is kicsit.
Egy nővel találtam magam szemben, kedves, mosoly szőkés haj, drága, ellenben határozottan nem hivalkodó öltözet. Az arca ismerősnek tetszett, biztosan láttam már valahol, azt azonban így hirtelen -
bármennyire is zavart - nem tudtam megmondani pontosan hol.
- Jó estét - gyűrtem le olyan gyorsasággal az értetlen döbbenetem, mintha ott se lett volna.
- Segíthetek valamiben? Eltévedt esetleg és útba igazításra van szüksége? - érdeklődtem előzékenyen barátságos, megnyugtatnak szánt mosollyal kísérve, hiszen egy csendes, családias zsákutca volt ez. Megesett már ez nem egyszer, noha általában inkább a nap folyamán, mintsem este, hogy a GPS rossz irányba terelt embereket. Autót mondjuk sehol sem láttam, de 2022-t írtunk, a gyalogosok is használták ilyen célra az okostelefonjukon találhto Google Maps alkalmazást, ami szintén gyakorta vezetett tévútra. A minőség ugyebár nem a millió dolláros részvényeken múlik...
Mégis, hiába a kérdés, a néma, türelmes várakozás valami -
talán egy sokadik érzék, nem tudom - azt súgta, hogy ez bármennyire is vágyom rá, sokkal kacifántosabb lesz annál, mint hogy elmagyarázom merre is találja a buszmegállót, esetleg a szomszéd utcát.
