"Goodbyes are not forever. Goodbyes are not the end. They simply mean I'll miss you until we meet again."
Ronan & Diane
Már hosszú percek óta szinte teljes mozdulatlanságban ülök a nappali kanapéján feltett lábakkal, kezemben egy pohár narancslével - pedig Merlinre, mit nem adnék most egy pohár borért - és a szemben levő falat bámulom. Egész pontosan az arra felfüggesztett festményt a három gyerekről. Két éve készült, és Cressida munkája, aki a kedvemért megörökítette ahogy a kertbe játszottak, megjegyezném, hihetetlenül élethűen. Nem értek hozzá, mi kell ahhoz, hogy a megfestett alakok életre kelljenek, mozogni kezdjenek a vásznon, de még a mozgásuk, a nevetésük, a gesztikulálásuk is, minden annyira valóságosnak tűnik. És minden pillanattal, ahogy a képet nézem, egyre jobban fáj a szívem, amiért itt kell hagynom őket. Már hónapok óta sejtem, hogy végül ez lesz, hogy ha helyesen akarok cselekedni, “egy nagyobb jó érdekében”, akkor előbb-utóbb el kell majd tűnnöm innen, de azt nem tudtam, nem tudhattam, hogy ezt minden nappal egyre nehezebb lesz megélni. A várakozást a megfelelő alkalomra, hogy olyan információk jussanak a birtokomba, amivel valóban a jó oldal segítségére lehetek. A felkészülést, hogy úgy tűnjek el innen ebből a házból, ebből a családból, ebből az életből, hogy biztosítsam magamnak és a születendő babának, amire szükségünk lehet. Hogy a magam módján a távolból is gondoskodni tudjak majd a gyerekekről. A gyerekekről, akik a festményen éppen most ugranak bele a medencébe. Már sokadszor. Bárcsak magammal vihetném a képet! Legalább ennyit. Csupán ennyit... ha elvihetnék belőlük... De az túl feltűnő lenne, nem tehetem. Úgyhogy addig bámulom, amíg teljesen a retinámba nem ég, amíg meg nem jegyzem minden ismétlődő mozdulatukat, lépésüket, az alig hallható, csilingelő nevetésüket... És mindeközben észre sem veszem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel, egész addig, amíg már elhomályosítják a látásomat. Pedig nem szokásom sírni. Már nagyon régen megtanultam az ellenőrzésem alatt tartani, elrejteni az érzéseimet. De most... mindaz az ijesztő, elkeserítő bizonytalanság, ami előttem áll... és a várandóssággal járó háborgó hormonjaim együttese... időről időre áttörik az évek alatt gondosan felépített várfalamat. Szinte magamra sem ismerek, ahogy a kézfejemmel ügyetlenül kapkodva letörlöm a könnyeimet, és azzal a mozdulattal kilöttyintek egy adag narancslét is a padlóra.
- Merlinre, még ez is! - szipogom bosszúsan. És ahogy felpillantok, a fiamat látom éppen elsétálni a nappali bejárata előtt. - Ronan! - szólok utána. Fel is pattannék, hogy utána lépjek, de az öt hónapos, egyre kerekebb pocakommal ez már nem megy olyan fürgén és kecsesen, mint máskor. Így a mozdulat félúton megakad, és egy fájdalmas sóhajba torkollik. - Kérlek, ide tudnál jönni egy kicsit? - kérem meg, miközben a poharat a közeli asztalra helyezem, a narancsfoltot egy pálcaintéssel eltüntetem, balommal pedig még mindig sebtében a könnyeimet itatom fel az arcomról. Napok kérdése, és hátra kell hagynom a fiamat. Már minden kétséget kizáróan biztos vagyok benne, hogy Corban és Napoleon egy olyan tervet készítenek éppen, amivel magukhoz köthetik a követőiket, amivel sok-sok ártatlan életet veszélyeztethetnek, amivel hihetetlenül meg tudják majd nehezíteni az aurorok nyomozását, beépülését maguk közé. Ha elkészültek a megfelelő varázslattal és tervekkel, és sikerül azokat lemásolnom, nem maradhatok tovább. Nincs kizárva, hogy ezek az utolsó perceim Ronannel... nagyon-nagyon hosszú időre. A szívem összeszorul, de magamra erőltetek egy mosolyt, ahogy felpillantok a fiúra, és végül visszaereszkedem a kanapéra.
- Hogy vagy, kisfiam? - Ez így talán ritka közvetlen kérdés lehet tőlem, nem szoktam lelkizéssel nyaggatni a gyerekeket, csak ha ők jelzik, hogy szükségük van ilyesmire, ám most a hormonok miatt, és a roxmortsi események után talán kevésbé cseng idegenül. Átjár a harag a gondolatra, hogy a gyerekeimet itt kell hagynom annak a szörnyetegnek a gondjaira bízva, aki felelős volt a múlt hónapban történtekért. De éppen azok a zavargások, a rengeteg értelmetlen halál, és a fiunk által átélt trauma tette fel számomra az íre a pontot, és segített elhatározni magamat abban, hogy cselekednem kell. Corbant meg kell állítani.
A roxmortsi események után kellően elég motivációm volt ahhoz, hogy hazautazzak inkább. Rossz volt átélni mindazokat, amik ott történtek. Néha felvillantak még a képek, amiket ott láttam. A füst a Mézesfalásban, ami azonnal összeomlott, amint kijutottunk onnan Reguval. Akkor láttam utoljára azon az eseményen… Hiába kerestem, csak elszakadt tőle. Az olvadó beton… a zuhanás… aztán a táltostűz. Ha Albus Potter nincs ott, fogalmam sincs túléltem-e volna az egészet. Tudtam jól, hogy mikre voltak képesek a lángok. Hallottam a halálsikolyokat, akik benne égtek. Azt viszont nem tudtam, hogy ki küldhette, ezért nem mertem megkockáztatni azt, hogy elérjen. Amúgy is lebuktattam volna magam, ezért segítettem abban is, hogy megállítsuk azt.
Mégis hiába próbáltam otthon aludni nyugodtan, akár este, akár napközben… nem sikerült. Kellő idő eltelt, de gyötörtek az emlékek. Ezért döntöttem úgy, hogy készítek magamnak egy kakaót. Mezítláb sétáltam le a konyhába. A hideg kő sem riasztott vissza attól, hogy megkaparintsam az italt, ami megnyugtatna. Talán csempészek majd bele egy kis lángnyelv whiskeyt is. Igen, ez jó ötlet lesz. Amiről meg nem tudnak a szülők, az nem fáj majd nekik. Apa, ha jól tudtam nem is volt itthon. Anya meg szerintem pihen. Terhes volt, szóval reméltem is, hogy így tett. Furcsa, hogy újabb kistesóval gyarapszik a család. Nem néztem volna ki apából, hogy egyáltalán képes még gyereket nemzeni, vagy azt, hogy egyáltalán működőképes odalent… Amúgy meg fúj, miért gondolkodtam ezen? Tuti a roxmortsi események miatt. Minden másra akartam gondolni, csak erre nem.
Sóhajtva vettem kézbe a bögrém, amiben elkészítettem a kakaóm. Az elől hagyott palackból pedig töltöttem is bele némi alkoholt. Elkavartam, majd elpakoltam azt, amire már nem volt szükségem. Ezután indultam vissza a szobámba. A nappali előtt elhaladva, azonban anya hangját hallottam meg. Csodás, most vagy lebukok a whiskeykakaómmal vagy nem. Mivel a konyhába nem onnan mentem be, ezért korábban fel sem tűnt, hogy ott volt. Elsétálhattam volna, de… most úgy éreztem és láttam, hogy mind a kettőnknek szüksége lett volna egymás társaságára. Ezért is mentem oda hozzá és segítettem neki visszaülni a kanapéra. – Álmosan. Ezért csináltam kakaót, hogy segítsen kicsit. És te… vagyis ti? –Leültem anya mellé a kanapéra és lábaimat felhúzva figyeltem rá. A bögrémet pedig ragaszkodóan szorongattam és kortyoltam belőle. Abban az esetben, ha anya akart volna belőle egy kortyot, akkor nem adtam belőle arra hivatkozva, hogy hisztit csapok miatta. Pedig csak nem akartam lebukni az alkohol miatt.
"Goodbyes are not forever. Goodbyes are not the end. They simply mean I'll miss you until we meet again."
Ronan & Diane
- Ó, igen, a kakaó ilyenkor mindig jó választás. Lehet, nekem is azt kellett volna innom narancslé helyett. Köszönöm, drágám - mosolygok halványan a fiamra, aki közben a kérésemre közelebb jön, majd a segítségével mindketten helyet is foglalunk a kanapén. - Mit gondolsz, Gormy mennyire lesz morgós, ha ilyen későn kérek tőle egy bögrével? - kuncogok a gondolatra, mert igazából cseppet sem érdekel annak a manónak a kedélyállapota. Az összes házimanónk közül ő a leghűségesebb és legodaadóbb Corban felé, ami korábban sosem érdekelt igazán, de mostanában ezt a tényt bosszantónak, sőt, már-már aggasztónak találom. - Ha nekem nem is, de a húgodnak biztos segítene megnyugodni odabenn. Nagyon mozgékony ma este - simítom az egyik kezemet a pocakomra. Nos, legalább ebben az időszakban, az ötödik hónapban ez még nem egy fájdalmas élmény egy kismama számára. Inkább olyasmi, mintha belülről csiklandoznának.
- Szóval nem tudsz aludni? Szeretnél róla beszélni? Tudod... Arról, ami Roxmortsban történt? Vagy bármi másról, ami esetleg a szívedet nyomja? - Anyaként talán sok mindenben kudarcot vallottam, de azt gondolom, mindig jó hallgatóság voltam, ha a srácok beszélgetni akartak. És a mostani is tökéletes alkalom lehet arra, hogy Ronan kiöntse nekem a szívét. Persze ahogy idősödnek, erre egyre kevesebbszer van igényük, de a ház most olyan csendes, nyugodt, és szerintem mindkettőnkre ráférne egy kis lelkizés. Aztán sajnos jó ideig úgysem lesz rá lehetőségünk. Tisztában vagyok vele, nem mondom eleget a gyerekeimnek, hogy szeretem őket, pedig szeretem őket. És bár ezt talán sosem fogják megérteni, de amit tenni készülök, azt részben éppen értük teszem. Esetleg, ha nagyobbak lesznek, és jobban átlátják mindazt, ami történt... ami történik, nap mint nap körülöttük... Mindenesetre jó lenne, ha tudnák, hogy mennyire fontosak nekem, és hogy én megpróbáltam... tényleg igyekeztem jó anyjuk lenni. A helyzethez mérten. Most egy ideig távol leszek, de... bárcsak az idő alatt sem utálnának, és tudnák, hogy igazából mindig számíthatnak rám. Hogy megvannak erre a módszereim, és a távolból is vigyázom majd rájuk.
- Apáddal... beszéltetek róla? Ami ott történt... Azt nyilván senki sem így tervezte... - Nem tudom, miért is mentegetem Corbant, mintha önmagam ellen beszélnék, az ellen, amit tenni készülök. Hisz nem számít, hogyan tervezte, a roxmortsi vérengzés pontosan az ő hibája. Azért a sok halálesetért és sérülésért ő a felelős. És bár húsz éven át szemellenzőt viseltem, ha a férjemről volt szó, most, hogy az lekerült rólam, többé már nem tudom visszatenni a szememre. A gyerekeknek viszont a távollétemben még nagyobb szükségük lesz az apjukra, mint eddig. Bármilyen problémás is ez, szükséges, hogy bízzanak az apjukban. Azzal csak ártanék nekik, ha ellene beszélnék. Leginkább Ronannek, akit ez az időszak igencsak megviselt már így is. Erős, ügyes nagyfiú, legalábbis próbál annak lenni, de jól tudom, hogy mindaz, amit átélt, amit látott, egy életre vele marad. És hogy erről az apja tehet... engem csak még inkább cselekvésre sarkall.
– Ha szeretnél, készíthetek neked egyet. –Mert az enyémből biztosan nem fogok adni neki. Abban a pillanatban lebuknék, hogy nem csak a forró ital lapult a bögrémben, hanem egy kis plusz adalék is. Jobb volt a békesség most. Nem volt ahhoz hangulatom, hogy veszekedjek anyával, amiért alkoholt ittam. Úgy gondoltam, most jó okom volt rá. Azt viszont nem akartam megtudni, hogy neki is megfelelő indok volt-e az, amit én annak tartottam. Szóval ezért ajánlottam fel neki, hogy készítek egy másikat, ha kért, de neki más ötlete támadt. – Senkit nem érdekel, hogy morog-e vagy sem. Az a dolga, hogy teljesítse a kéréseinket. De ezért mondtam, hogyha szeretnél, akkor készítek neked egyet. –Szívesen végig néztem volna, hogy morog a házimanónk, amiért későn kérünk tőle valamit. Ettől függetlenül nem igazán érdekelt volna. Az a dolga, hogy lesse és teljesítse minden kérésünket. Főleg, hogy anya terhes, ami már elég jól látszódott is. Senki nem hagyhatta, hogy baja essen. Így hát Gormy sem ellenkezhetett volna, ha kérést kap. Meg úgy egyébként se.
Kérdései megleptek. Összébb is húztam magam mellette a kanapén és kortyoltam is az italomból. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki… miről kellene neki beszámolnom. Szerintem mindent tudott anya arról a napról, nem értettem, hogy miért kellene nekem bármit is mondanom. – Borzalmas volt… –ennyit tudtam csak kinyögni hirtelen… Aztán, mintha eltört volna valami bennem. Felvillantak a képek, a fülemet megcsapták a hangok. Ha a bögrémet nem fogtam volna olyan erősen, minden bizonnyal a földön landolt volna darabokra törve. Megfagytam és szemeim előtt csak azt láttam, ami a Mézesfalásban történt. Ahogy elszakadt tőlem Regu és a további történtek. A puffanás, az éles fájdalom. Remegni kezdett a kezem és kapkodni a levegőt. Egyre sűrűbben és gyorsabban és ez csak rosszabb lett. Épp csak le tudtam tenni a bögrém az asztalra, mielőtt rosszabbra fordult volna az egész. Ezt hívják pánikrohamnak? Vagy nem is tudom, de biztosan nem festhettem jó látványt. – Elszakadtam Regutól… és… és… majdnem ránk omlott a Mézesfalás… és… és a láva, meg Preston és… és… Cressidia… és… és… leestem a tetőről… a táltostűz… a sikolyok, a sok holttest… –Mind, mind bevillant. Hiába próbáltam erős maradni. Hiába hitettem magam, hogy minden rendben volt. Dehogy volt. Arcomon végig gördült egy könnycsepp is. Az, hogy apával beszéltem-e erről, csak megráztam a fejem, miután normalizálódott a légzésem. Még nem voltam kellően felkészülve arra, hogy elé álljak és megkérdezzem tőle mindazt, ami Roxmortshoz köthető volt. Pedig tudni akartam az okokat és azt is, hogy az egyik agyalágyult embere miért akart úgy megmenteni, mintha egy zöldfülű auror tervelte volna azt ki. Most viszont anyával voltam és neki fakadtam ki… neki törtem el… és ha hagyta, közelebb húzódtam hozzá. Fejem belefúrtam a vállába és igyekeztem minél hamarabb megnyugodni…
"Goodbyes are not forever. Goodbyes are not the end. They simply mean I'll miss you until we meet again."
Ronan & Diane
Minden nappal egyre nehezebb a szívem a tudattól, hogy hamarosan el kell mennem, hátra kell hagynom a családomat, a gyerekeimet, és velük együtt az egész eddigi életemet. Eltűnni egyedül, várandósan... de jól tudom, hogy nemigen van más választásom. Mármint... persze, lenne. Tehetném azt, amit eddig, dughatnám homokba fejem, tehetnék úgy, mintha minden rendben lenne, de erre valójában már képtelen vagyok. Roxmorts óta végképp nem megy. A még itthoni hátra maradt időben is egyre terhesebb és nehezebb az állandó megjátszás, színészkedés, nem lennék képes ezt egész hátralevő életemben ugyanígy folytatni. Corbant meg kell állítani, és tudom, hogy ehhez rám is szükség lesz.
De most hálás vagyok Ronannek a felbukkanásáért, azért, hogy elvonja minderről valamelyest a figyelmemet. És a maradék időben, amíg itthon vagyok, értékelek minden pillanatot, amit a gyerekeimmel tölthetek, hisz ki tudja, mikor láthatom majd őket legközelebb? - Tényleg készítenél nekem? Ez nagyon kedves tőled. Örülnék neki, és szívesen el is kísérnélek majd a konyhába. De nem annyira sürgős, ráér kicsit később is. Gyere, ülj most ide kicsit mellém - tapogatom meg magam mellett a kanapét. Látom rajta, hogy nincs jól, hetek óta nincs, bár próbálja tartani magát, akárcsak én. Hátha most kicsit képes lesz beszélni róla, kiönteni nekem a szívét. Ebben reménykedem, azt gondolom, jót tenne neki, ám mikor megteszi, kicsit megszakad érte az én szívem is. Nem is tudja összefüggő mondatokban elmondani, ami történt, de nem is várom. Így is épp eléggé egyértelmű, hogy az egész tényleg igazán borzalmas volt. A szemeimet el nem hullajtott könnyek marják, de makacsul visszapislogom őket, és inkább magamhoz ölelem pár pillanatra.
- Ó, kisfiam! Annyira sajnálom, hogy ezt át kellett élned. - Főleg az után, ami tavaly nyáron történt. Bár ezt már csak magamban teszem hozzá, nem szeretném még azt is feleleveníteni benne. De ez nagyon nincs rendben. Hiszen annyira fiatal még, tényleg csak egy gyerek, csak most lett tizenöt. Nem érti, nem is értheti igazán ezt az egészet. Felnőttként is nehéz megérteni, felfogni, hogy ilyesmi megtörténhet. Megélni, a tanúja lenni annak, mennyi szörnyűséget képesek tenni egymással az emberek gyűlöletből, megvetésből vagy pusztán félelemből. De amitől ez a helyzet igazán igazságtalan az az, hogy mindez az apja hibája. Ráadásul a tavalyi nyárzáró partink a bizonyítéka annak, hogy még itthon, a saját otthonunkban sem lehetünk teljes mértékben biztonságban. A múlt nyáron ezt a biztonságérzetet is elvették tőlünk, és Ronannek most ismét meg kellett tapasztalnia, hogy milyen kegyetlen hely ez a világ, és mindkét esetért az apja volt a felelős. Bár Briggs az üzenetekben ígéretet tett rá, hogy a gyerekeimnek nem fog bántódása esni, ha segítek, hogy gondja lesz rá, hogy rendben legyenek, és akár az emberei is szemmel tarthatják őket a Roxfortban. Hogy informálhat a hogylétükről. De ez egyrészt így is kevés. Másrészt még mindig nem tudok száz százalékig megbízni benne sem. Egyelőre nem érzem úgy, hogy okot adott volna erre. Minden annyira zavaros és ijesztő, még a számomra is. És mérhetetlenül dühít, hogy Corban hadjáratának tényleg válogatás nélkül bárki áldozatául eshet. Hogy valószínűleg csak a szerencsén múlott, hogy Ronan végül visszatért hozzánk, és nem jutott Kira Karkaroff vagy Sebastian Mulciber sorsára ő is. Mégis hogyan hagyhatta, hogy mindez megtörténjen? Ám ezt a haragot, kétségbeesést és félelmet most el kell nyomnom magamban, hogy csak a fiamra koncentrálhassak. Arra, hogy megnyugtassam őt. Biztosítsam arról, hogy minden rendben lesz vele - még ha ezt így igazából nem is tudom megígérni neki. Elhúzódom tőle annyira, hogy a szemébe nézhessek, és láthassa a komolyságot a tekintetemben, amikor újra megszólalok.
- Már biztonságban vagy - legalábbis jelenleg. Persze érzem, hogy ennél többre lenne szüksége. Valamire, amibe kapaszkodhat, valami biztosra. Átkarolom ölelem, amikor hozzám bújik, és a haját simogatom. - Itthon vagy, velünk, és mi vigyázunk egymásra. - Próbálom megkeresni a megfelelő szavakat, amik egyszerre megnyugtatóak, és legalább részben igazak. Ha Corbanben ebből a szempontból már nem is tudok bízni, mert bár tudom, hogy szereti a gyerekeit, “az ügyet” valószínűleg legalább annyira szereti, de Billyben még bízom, és remélem, hogy gondja lesz a testvéreire helyettem is, amíg én nem leszek itt. - Figyelj! Tudom, hogy sok minden zavaros és bizonytalan lehet most, de egy dolgot megígérhetek neked: én minden tőlem telhetetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy megvédjelek, hogy biztonságban tudjalak, megakadályozzam, hogy újra ilyen történjen veled. Vagy a testvéreiddel. - Ha mást nem is tehetek most érte, de ezt az egyet legalább őszintén megígérhetem neki. Bár elképzelhető, hogy ezeket a szavakat nem tőlem várná, nem tőlem szeretné hallani. Azt azonban csak remélhetem, hogy az apja is képes lesz őszintén hasonló ígéretet tenni neki.
