ülönös érzés volt ismét otthon lenni, amikor hosszú hónapokat töltöttem távol - valószínűleg utoljára - a Salemi Akadémia gondozásában. Túlságosan hozzászoktam a bulikhoz, a lerészegedéshez és a korosztályomhoz ahhoz, hogy azonnal kényelmesen érezzem magam otthon. Ott volt apám az előző évszázad utolsó bástyájaként, meg a két kistestvérem, a következő generáció előszeleként. Szerettem mindannyiukat, a kicsikkel kifejezetten jól megvoltam, apát pedig mindenek felett tiszteltem, de kár tagadnom, hogy nem feltétlenül élveztem volna minden nap csak velük lenni együtt. Persze nem panaszkodhattam így sem, annyiszor léptem le, ahányszor csak akartam, hiszen volt két hetem, mielőtt elkezdtem volna az első napomat az MIAA irodájában, habár erről apán kívül senki nem tudott. Ezt a két hetet olyan csodálatos dolgokkal töltöttem el, mint a barátaimmal való éjszakába nyúló szórakozás és a két kicsi bébiszitterének körbeudvarlása. Azt hiszem, nem meglepő, hogy sikeres voltam benne, pláne, amikor a magabiztosságot folyékonyan öntöttem magamba előtte. Ez volt az utolsó lehetőségem, hogy kirúgjak a hámból, mert nem volt kérdéses, hogy a hírszerzésnél szépen gatyába ráznak majd engem is, úgyhogy nem ártott kiélvezni ezeket a napokat. Persze itthon is el tudtam foglalni magam, például ezen a szép éjszakán is még későn is kint ültem a gyéren, de hangulatosan körbevilágított medence melletti napozóágyon egy üveg sörrel a kezemben. Ha apa meglátná, biztosan elborzadna az olcsó ital látványától, ahogy én is tettem az első alkalommal, de az ember meg tudja szokni a keserű ízt, ha másokkal együtt iszik. Már javában elmúlt éjfél, a villa ablakain szinte sehol nem szűrődött ki fény, a gyerekek régen aludtak, valószínűleg apáék is, én viszont élveztem a kellemesen langyos san franciscoi éjszakai levegőt. Léptek hangja ütötte meg a fülemet, lustán fordítottam a fejem az irányába. Hiába nem voltak tökéletesek a fényviszonyok, azért nem esett nehezemre felismerni apám feleségét. - Ennyire horkol az öregem vagy csak nem tudsz aludni? -vigyorodtam el. Felemeltem a pálcámat a mellettem lévő kisasztalról és egy pálcaintéssel odahúztam magam mellé a másik napozóágyat. -Foglaljon helyet, hölgyem, igazi aranyból van, esküszöm. -Nyilvánvalóan nem abból volt, de egy-két sör után már ilyen humorosnak éreztem magam. Feljebb húztam magam kissé, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy szétfolyt csiga, így is nevetséges lehetett, ahogy a lábaim lelógtak róla. Kellett nekem ilyen nagyra nőnöm, ugyebár. - Kérsz valamit? Nálam csak sör van, de hozathatok a manókkal valami mást is.
"There is a charm about the forbidden that makes it unspeakably desirable." ― Mark Twain
William & Diane
Már magam sem tudom, hányadik alkalommal fordulok a másik oldalamra, amikor végre feladom, és kisurranok a hálóból. Ronan születése óta egyébként is elég rosszul alszom, ami egy baba mellett amúgy sem meglepő, de mióta megérkeztek ezek az igazi meleg, nyári éjszakák San Franciscoba, a helyzet csak tovább romlott. Ilyenkor néha csak egy hideg zuhany segít - bár az a visszájára is elsülhet, esetleg a megmártózás a medencében, de van, hogy elég egy kis friss levegő. Az elemi mágiám használata, ha csak egész kicsi mértékben teszem, szinte mindig jó hatással van rám. Így hát miután elhatározom magamban, hogy nem erőltetem tovább feleslegesen az alvást, hamar meg is indulok ki a kertbe. Már majdnem el is érem a medencét, amikor az egyik napozóágyról William emeli fel a fejét, és rájövök, hogy nem vagyok egyedül. Elmosolyodom.
- Az utóbbi. Corban már legalább egy órája alszik, holnap reggel New Yorkban lesz találkozója, azt hiszem. Az öcsikédet is meglepően hamar elnyomta az álom, úgy tűnik, bevált nála a bébiszitter altató dala. Csak én nem tudok aludni... és láthatóan te sem – letelepszem a szomszédos napozóágyra, elengedve a fülem mellett a nevetséges poénkodását.
- Öhm... nem is tudom, talán jól esne most egy pohár fehérbor. Vagy kettő - kicsit kiszélesedik a mosolyom, ahogy ezt elismerem. Tulajdonképpen már majdnem egy éve nem ittam alkoholt, hiszen terhesen nem tehettem, azóta pedig... azt hiszem, időm sem volt rá, hogy eszembe jusson. - Ezt hogyan tudtad egyáltalán becsempészni a villába? - nevetem el magam, mikor jobban szemügyre veszem, ő mit is fogyaszt, hiszen, ha az apján múlik, ilyen olcsó italokat nálunk aligha találhat bárki.
- Lassan letelik a két hét, igaz? Izgulsz, vagy inkább már várod a munkát a MACUSA-nál? - Hogy pontosan mit fog dolgozni, nem tudom, mert sem ő, sem az apja nem adtak erre egyenest választ, ha rá is kérdeztem. Talán még képlékeny az egész, és ők sem tudják, csak sejtem, hogy aurornak vagy valamilyen ügynöknek készül. Mindenesetre nem kis dolog, és erre utal az is, ahogyan az utóbbi napokban elengedte magát. Azt hiszem, egy kicsit irigyeltem is érte, hogy ő megteheti. Szórakozhat, kikapcsolódhat, bulizhat a barátaival, kiszabadulhat innen bármikor, ha arra vágyik. Én ennyire eddig sem érezhettem szabadnak magamat, Ronan születése óta pedig még inkább nem. Egy kétéves kislány és egy két hónapos baba mellett olykor levegőt venni sincs igazán idő, sokszor úgy tűnik. Azt hiszem, ezért is örültem annak, hogy Billy egy kicsit itthon volt az elmúlt napokban, egy kis változatosságot hozott a jelenléte. A kicsik meg tagadhatatlanul imádják őt.
em irigyeltem túlzottan Diane-t. Két gyerek, ráadásul két ennyire kicsi gyerek még bébiszitter mellett sem lehetett egyszerű munka. Biztos voltam benne, hogy egyszer nekem is lesznek gyerekeim, a lényem egy része nagyon várta már azt az időt, a házaséletet, az apaságot és a gyerekeket, bár semmiképpen nem most terveztem ilyesmit. Még nem éreztem magam elég érettnek ahhoz, hogy ilyesmire adjam a fejem, és ezt vagy apám is látta, vagy egyszerűen csak nem talált még mellém megfelelő jelöltet, mindenesetre egyelőre szabadon mozoghattam a világban - pontosabban a nők ágyában. Mindennek ellenére azonban egy valamit már biztosan tudtam: nem lesz egyszerre kettő ilyen kicsi gyerekem, az biztos, legalábbis mindent megteszek, hogy ez ne történjen meg. Valószínűleg én sem tudnék aludni mellettük. - Pedig az a kis tökmag nagyon jól bírja a strapát még baba létére is. Merlinre mondom, az egész családnak fájni fog tőle a feje pár év múlva, még jobban mint Maeve-től. -És végképp jobban, mint tőlem. Lehet, hogy az utóbbi pár évben a szokásosnál jobban kirúgtam a hámból, azonban mindemellett egy végtelenül könnyen kezelhető gyerek voltam, és szintén alkalmazkodóképes, higgadt felnőtt lett belőlem. Persze ez pont most nem látszott, úgyhogy nem is akartam hangosan kimondani, biztos vagyok benne, hogy Diane azonnal megtalálta volna benne a ferdítést. -De ne aggódj, nem leszel egyedül velük, majd én is segítek, meg talán apát is rá tudjuk venni néha, hogy foglalkozzon velük. Hátha kihullik minden maradék hajszála. Mind a kettő. A válaszára szó nélkül csettintettem egyet, mire megjelent mellettünk az egyik házimanó. Elküldtem fehérborért, és ha már a pince felé járkált, igazán hozhatott nekem is egy üveg remek Dragon Barrel Brandyért, ami az egyik kedvencem volt. Most azt hiszem, jólesett volna egy pohárkával, ha nem is feltétlenül jó ötlet a sör után ezt is leküldeni. - Amiről apa nem tud, az nem fáj neki -vigyorodtam el. -Mindig tartok magamnál egy-két üveggel, vészhelyzet esetére. Azt ne kérdezd, hogy ez miért és hogyan vészhelyzet, mert nem tudnám megmondani. Vagyis de, rettenetesen szomjas voltam és közelebb volt ez, mint a víz. -Igazán szellemes, mondhatom. Feljegyzés magamnak: William, ha kellemesen zúg a fejed az alkoholtól, ne próbálj humorizálni! Igazság szerint máskor se, nincs humorérzéked. A kérdésére megrándítottam a vállam, mintha teljesen lazán tudnám kezelni a helyzetet. Apám megtanította, hogy soha ne mutatkozzak sérülékenynek és ne lássák rajtam, ha félek valamitől. Ezt az egyet nagyon jól és nagyon korán megtanultam, talán már akkor, amikor megtaláltam anyámat a fán. - Várom már, biztos vagyok benne, hogy az a nekem való hely. Pontosan ilyen munkáról álmodtam mindig, szinte el sem hiszem, hogy felvettek. -Persze megdolgoztam érte, a bulik és a haverok mindig másodlagosak voltak a tanulás mellett és az Ilvermorny után az akadémiát is summa cum laude végeztem el. Nem lettem volna hajlandó kevesebbel beérni. Nagyot kortyoltam a sörből, kivéreztetve belőle az utolsó keserű cseppeket is, aztán letettem magam mellé a földre. - És te? Ha kicsit nagyobbak lesznek a gyerekek, tervezel ismét dolgozni? Jó volt együtt a galériában, legalább nem egyedül kellett végigunnom apám hosszú históriáit az aktuális szerzeményeiről.
"There is a charm about the forbidden that makes it unspeakably desirable." ― Mark Twain
William & Diane
Nem terveztem, hogy társaságom is lesz, de igazából örülök, hogy itt találom Billyt. Úgysem igazán volt alkalmunk beszélgetni kettesben, mióta visszatért az akadémiáról. Ami azért is kár, mert úgy vettem észre, kicsit más ilyenkor, mint az apja jelenlétében. Lazább és szórakoztatóbb, bár erre most talán az is rásegít, hogy – ahogy látom - lassan a kezében tartott üveg sör aljára ér. De abszolút meg tudom érteni, hogy annyi tanulás után, és egy új, felelőségteljesebb élet küszöbén kicsit elengedi magát.
- Tehát nem csak én látom így? Hihetetlen, még csak pár hónapos, és máris látni a ravaszságot és huncutságot a szemeiben - értek egyet széles mosollyal, mikor Ronanről beszél. Meglehet, az anyai elfogultság mondatja velem, de szerintem nem csak gyönyörű baba, de igazán kis okos is, és nem kétlem, hogy okoz majd nekünk épp elég fejfájást. Bár ezen a téren Maeve sem különb igazából. Az viszont egészen megható, mennyire rajong a kisasszony első perctől a kisöccséért.
- Ez kedves tőled - mosolyodom el hálásan a felajánlott segítségre. - Apád viszont... azt hiszem, igazából így is többet foglalkozik velük, mint vártam. Vagyis... a szándék megvan benne, amíg épp nincs velük sok teendő. - De hát azt csak nem várhatjuk el a nagy Corban Yaxleytől, hogy pelenkát cseréljen, vagy babapépet kínálgasson az undor fogalmával ismerkedő csemetéinek, nem igaz?
- Igazad lehet. Az legalábbis aligha fáj neki, hogy olcsó sört iszol. Legfeljebb a te fejed fog fájni tőle holnap reggel – vigyorodom el magam is, egy kicsit ugratva őt, miközben a számhoz emelem a borral töltött poharat, amit az egyik házimanó közben elénk bűvölt. - De ha így lenne, talán hasznosnak találnád az információt, hogy a legújabb házimanónk, Mippy, hihetetlen hatásos fájdalomcsillapítót tud keverni - árulom el egy jelentőségteljes pillantással, erősen visszafojtott mosollyal.
- Hmm... Nekem ez épp elég komoly vészhelyzetnek tűnik - bólogatok, de aztán akaratlanul is kicsit elnevetem magam. - Igazából tényleg megértelek. Hogy kihasználod ezt a két hét szabadságot, amennyire csak lehetséges, mielőtt kezdened kellene az új munkahelyen – teszem hozzá némileg elkomolyodva, és újra kortyolok a borból. - Én nem vagyok meglepődve rajta, hogy felvettek. Nagyon keményen és kitartóan tanultál és dolgoztál ezért az elmúlt években. - Nem mintha ott ültem volna mellette, és tanúja lettem volna, de tudom, hogy így van. Billy nem csak szorgalmas, felelősségteljes, de nagyon céltudatos is tud lenni, ha akar. Biztos vagyok benne, hogy az új munkahelyén is megállja majd a helyét.
- Igen, néha visszavágyom a galériába. Ha Ronan is kicsit nagyobb lesz, azt hiszem, szívesen visszamennék. Talán a kiállítás megnyitók szervezését élveztem a legjobban, az hiányzik a leginkább. - Mágiatörténelmet tanultam, és ebből a szempontból a galéria mindig tele van ritka kincsekkel, melyeknek története olykor szintén érdekes, de ez inkább Corban asztala. Én szervezkedni szeretek, valószínűleg azért, mert azokban a ritka helyzetekben kicsit azt érezhetem, hogy nálam az irányítás.
udtam, hogy nincsen túl sok időm hátra a szabadon töltött napjaimból. Apa sem tűrte volna, hogy dorbézoljak ahelyett, hogy valami hasznossal tölteném el az időmet. Igazság szerint én sem akartam így élni, nem volt nekem való, egyszerűen szerettem dolgozni, tanulni és cselekedni. Erre a két hétre viszont szükségem volt, mert fel tudtam ismerni azt is, hogy a munka mellett szüksége van az embernek a kikapcsolódásra is. Úgyhogy elengedtem magam és néhány napig csak élveztem az életet. - Mondanám, hogy az apjára ütött, de apa minden, csak nem huncut -röhögtem fel, elképzelve, hogy valaki éppen ezt a szót használná apámra mint jellemzőt. Lehet, megjegyzem Mr. Mulcibernek, hogy igazán lehuncutozhatná az öregemet, csak azért, hogy lássam az arckifejezését utána. Én persze meg nem tenném, annál jobban szeretem az életemet, márpedig biztosan nem köszönném meg, amit ezután kapok. Egyébként sem fért volna bele, jobban tiszteltem apát ennél. Azért a gondolattal eljátszani elég humoros volt. - Hagyd csak rá. Majd ha nagyobbak lesznek, többet fog velük foglalkozni, csak most nem tudja, mihez kezdjen velük. Velem is így volt. -Már amennyire emlékeztem ilyesmire. A gyerekkorom jórésze háborúban telt, ráadásul nyolc évesen már kettesben maradtunk, a két évvel későbbi menekülést pedig már meg sem említem. Ilyen békés körülmények között talán még kevesebbet foglalkozna a gyerekekkel, mint velem tette. Ezt azért nem mondtam ki hangosan, nem akartam, hogy Diane rosszul érezze magát miatta. Elfintorodtam a fejfájás gondolatára, pláne hogy tudtam, igaza volt. Jó dolog a szénsav, hamar az ember fejébe tolja az alkoholt, csak másnap ugyanez csúnyán vissza is üt. Nem vágytam rá túlzottan, de azért a sört sem tettem volna le a kezemből, amíg el nem fogyott. - Ez nagyon csábítóan hangzik, megeshet, hogy akkor megkörnyékezem Mippyt, hátha nekem is a legjobbat keveri. Feltéve, hogy szükség lesz rá… Mit áltatom magam, nyilván szükség lesz rá, ezek után pláne. -Azzal megemeltem a pohár brandyt, ami a fehérborral egyidőben került elénk. -Egészségünkre! Csak legyintettem egyet a félig-meddig dicséretnek hangzó ténymegállapításra. Nem igazán tudtam mit kezdeni azzal, ha valaki elismeréssel adózott felém és a sikereim felé, hiszen sosem hallottam ezeket. Apa is legfeljebb vállon veregetett, hogy “jól van, fiam”, de ennél többet nem nagyon kaptam tőle. Fogalmam sem volt, hogyan reagálnak ilyesmire normálisan az emberek. - Csak tettem, amit tennem kellett, ami az elvárt. Örülök neki, hogy így alakult, persze, hogy örülök, de inkább csak a kudarcot próbáltam elkerülni. -Mert azt apa egyáltalán nem értékelte volna. Én sem, de apa még kevésbé. Nem is akartam ebbe belegondolni, mert a csalódott tekintet nem olyan volt, amit gyakran láttam rajta, és még kevésbé az, amit valaha látni akartam. - Én támogatlak benne. Apa lehet, hogy jobban örülne, ha a gyerekekkel maradnál, nem tudom, de ha ez is a helyzet, ne hallgass rá. A saját boldogságod és elégedettséged az életeddel fontosabb. Amúgy sem tudom, hogy sokan közülünk férfiak miért nem szeretik, ha a feleségük hasznosan tölti az idejét, én biztosan még biztatnám is az asszonyt rá. Mindegy, nem megyek ebbe bele, bonyolult dolog. Mint általában a párkapcsolatok. - Az biztos… Eddig nem sok hosszan tartó párkapcsolathoz volt szerencsém, de azt az egyet biztosan állíthattam, hogy nem a legegyszerűbb dolgok az emberi életben. Néhány pillanatra beállt közöttünk a csend, de kicsit sem éreztem nyomasztónak vagy kellemetlennek. Nyugalom járt csak át, ahogy a medence békésen fodrozódó vizét néztem. - Egyébként miért pont ide hozott az álmatlan éjszaka? Mármint megértem, mert remek idő van, de… csak nem a medence miatt? -Micsoda felvilágosodás!
"There is a charm about the forbidden that makes it unspeakably desirable." ― Mark Twain
William & Diane
Fejben megpróbálom összeegyeztetni Corbant a huncut szóval, de ez teljességgel lehetetlen. A férjemtől valószínűleg annyira távol áll ez a fogalom, mint innen a nap, szóval... Ám aztán beugrik, hogy Billy kijelentését máshogy is lehet értelmezni.
- Várj! Ezzel most csak nem azt szeretnéd mondani, hogy tőlem örökölte a huncutságot? - kérdezek rá, és elnevetem magam. Nem tudom, kislányként talán még valóban igaz volt, de... mostanra, attól tartok, minden csintalanság kihalt belőlem. Vagy csak mélyen szunnyad?
- Igen, meglehet. Végül is a legtöbb férfivel így van ez, ha jól sejtem. Általában nem tudnak mit kezdeni egy pici gyerekkel. De azt nem kétlem, hogy szereti őket - teszem hozzá végül halvány mosollyal. Corban valószínűleg nem sok mindent vagy mindenkit szeret igazán ebben az életben, de a gyerekeit igen. Szerintem Maeve születéséig egyszer sem láttam senkivel olyan szeretettel bánni, mint velük.
Elfojtott mosollyal emelem William felé a boros poharamat, amikor a sörét brandyre cserélve az egészségünkre akar inni. Határozottan más így, az apja látókörén kívül, némi alkohollal a szervezetében. Fiatalabbnak és gondtalanabbnak tűnik, mint általában, és ez a könnyed jókedv egészen ragadós. Még úgy is, hogy a beszélgetésünk időről időre komolyabb témákat is érint.
- Ismerős. Tenni, ami elvárt. Tartva a kudarctól, attól, hogy... csalódást okozok Neki... - Jegyzem meg, kerülve a pillantását, és megint a számhoz emelem a poharamat. Bár lehet, nem kellene többet innom, ha már néhány korty után is ennyire őszintévé válok. Talán nem is az ital teszi, hanem Billy szinte szokatlan nyíltsága. A következő szavaival pedig sikerül még inkább a szívemig hatolnia. Hiszen... az elmúlt hét évben aligha érdekelt bárkit is az én boldogságom vagy elégedettségem.
- Hálás vagyok a támogatásodért, és köszönöm, hogy ezt mondod, sokat jelent – pillantok felé ismét, őszinte, hálás mosollyal. - Szerencsés nő lesz a jövendőbeli feleséged - akárkit is jelöl ki neki társul az apja. De ezt már inkább csak magamban fűzöm hozzá, mert nem szeretném rontani a hangulatot. Ehelyett inkább megint iszom egy picit a boromból. - És igazad van, a párkapcsolatok nem egyszerűek. Nem mintha túl sok tapasztalatom lenne – nevetem el magam a gondolatra. Hiszen tizenhét évesen férjhez mentem, előtte pedig csupán egyetlen románcom volt az Ilvermonyban, úgyhogy én ebben a témában aligha tudnék túl sok okosat mondani.
A néhány pillanatnyi csendet kihasználva a medence vizének enyhe fodrozódását nézem. Picit feltámadt a szél is. Vajon én csináltam? Néha olyan érzés, mintha az engem körülvevő levegő egy lenne velem, és nehéz megmondanom, hogy mekkora befolyásom van rá. Billy kérdésére ismét felé pillantok, majd a vállamról kicsit elhúzom a ruhám pántját, hogy láthatóvá váljon alatta a bikini felső része. - De igen. Van, hogy segít az úszás ilyenkor, mikor túl meleg van az alváshoz - árulom el.
orban Yaxley, a huncut. Merlinre, ha lehetne egy teljesen random, de annál viccesebb mondattal patrónust idézni, most egész biztosan életem legfényesebb randalórja vágtatna végig előttünk. Apám és a huncutság annyira távol álltak egymástól, hogy legfeljebb akkor tudtam volna ezt a kijelentést elfogadhatónak tartani, ha a népirtás huncutságnak minősül. Akkor határozottan igaz lenne, mert kár félrebeszélni, Corban Yaxley nem puszta hobbiból menekült a fiával Amerikába és bujkál álnéven közel tizenöt éve. De erre a tényre meglehetősen ritkán gondoltam. - Miért, talán hazudnék? -küldtem felé egy olyan mosolyt, ami nem csak sunyi volt, de apám feleségével szemben meg sem kellett volna próbálnom ilyesmit. Mégis megtettem, és jelenleg nem tudtam még csak egy cseppnyi bűntudatot sem érezni miatta. Fogjuk a sörre, az a legegyszerűbb. Vállat vontam a kijelentésére. - Nem tudom, nekem nem jelentenek problémát a kicsik. Csak attól félek, hogy összetöröm őket a nagy lapát kezeimmel, azon kívül nagyon szívesen foglalkozom velük. De lehet, én vagyok a különc és a kivétel. Nem mintha ez zavarna. -Talán nem voltam olyan, mint apa, de tőle sem lehetett elvenni azt, hogy valóban szerette az összes gyerekét. Megeshet, hogy még nem tudott mindegyikkel úgy foglalkozni, ahogy kellett volna, de attól még tűzbe menne a kicsikért, ebben teljesen biztos voltam. Én pedig mennék vele együtt. Ritkán tudtam ennyire elengedni magam, ezt nem látta rosszul. Valószínűleg, ha letelik ez a két hét és elkezdem a kiképzést, visszalépek ugyanabba a ritmusba, amiben mindig is mozogtam, és ki tudja, mikor lesz megint ilyen alkalom, amikor ellazulhatok. Persze egyelőre nem gondolkodtam ilyesmin, még az is megeshet, hogy nem fog hiányozni. Vagy csak akkor veszem észre a hiányt, amikor már minden mindegy. - Ez már csak így megy… -Nem voltam teljesen biztos benne, hogy mindketten ugyanarról a személyről beszélünk, de abban sem, hogy nem. Én az egész eddigi életemet úgy éltem le, hogy semmi okot ne adjak apámnak arra, hogy csalódnia kelljen bennem, sokáig ez volt az egyetlen érték, ami számított. Talán Diane is éppen ezt érezte, ha nem is annyi éve, mint én. Nem tudtam hibáztatni, apának megvolt a maga… hogy is mondjam, stílusa. A kisugárzás, ami miatt mindenki kényelmetlenül érezte magát, ha elrontott valamit. - Én is ezt mondom, mégsem kellek senkinek -vigyorodtam el, jelezve, hogy csak szórakozom és nem gondolom komolyan, amit mondok. -Jólesik, hogy ezt mondod. Remélem, az is hasonlóan fog érezni, akit apa végül mellém választ. -Nem tudtam, mennyire hallatszik a hangomon, hogy valójában mindig zavart kissé a gondolat, hogy nem választhatok én feleséget magamnak. Persze tudtam, hogyan működik ez és hogy a szerelemből házasodás a mi köreinkben elképesztően ritka volt, mégis vágytam rá. Ennél pedig még az is jobban zavart, hogy a nők árunak érezték magukat, akiket csak úgy eladnak, mint egy koncot, márpedig azt egyáltalán nem szerettem volna, ha az én feleségem is ezzel a gondolattal megy a saját esküvőjére. - A kevés tapasztalat is tapasztalat. Egyébként is biztosan több, mint amivel én büszkélkedhetek. -Sosem mentem bele túl komoly kapcsolatokba, mert nem akartam sem magamnak, sem pedig a másik félnek fájdalmat okozni azzal, hogy esetleg egymásba szeretünk és csalódnunk kell. Hiszen elkerülhetetlen volt a csalódás, pláne, hogy nem tudatosan szingli aranyvérű hölgyek között kerestem a nőtársaságot. Túlnyomó többségük egyébként is többet érdemelt annál, amit én nyújtani tudtam nekik. A tekintetemmel követtem a keze mozdulatát, néhány túl hosszú pillanatra elmerengve. Amikor végre sikerült észbe kapnom, hogy normális ember módjára viselkedjek, letettem a brandys poharat és felálltam a napozóágyról. - Akkor mire várunk? Szeretnéd, hogy én dobjalak bele? Szívesen megteszem, kérned sem kell. -Már beszéd közben áthúztam a fejemen a pólómat és ledobtam az előző ülőhelyemre. Ami azt illeti, eddig nem fordult meg a fejemben a medencében úszás gondolata, de hirtelen el sem tudtam képzelni jobb ötletet ennél.
"There is a charm about the forbidden that makes it unspeakably desirable." ― Mark Twain
William & Diane
Először még jót nevetek a gondolatra, a feltételezett célozgatásra, hogy Ronan tőlem örökölhette minden csintalanságát. Aztán, mikor William visszakérdez, a könnyed vidámság azonnal eltűnik a levegőből, és valami egészen más, valami súlyosabb, komolyabb... veszélyesebb veszi át a helyét. Nem is maga a kérdés, annak jelentése az oka ennek, hanem sokkal inkább William mosolya, a tekintete, ahogy rám pillant. Van benne valami helytelen, amivel egy pillanatra talán zavarba hoz, pír futja be az arcomat, mégis tetszik. Túlságosan is. Lesütöm a pilláimat, de akaratlanul is lassan éppen egy olyan mosoly terül szét az arcomon, ami miatt már joggal nevezhet huncutnak vagy pimasznak.
- Szerintem nagyon jól bánsz velük. Komolyan, mintha külön érzéked volna hozzájuk. Én a helyedben nem félnék attól, hogy összetöröd őket - ingatom a fejemet mosolyogva. Valóba így gondolom. Talán még nálam is jobban ért a gyerekekhez, ösztönösen, függetlenül attól, hogy én vagyok az anyjuk. És lehet, hogy ezzel ritka kivételt képez a férfiak között, de ez szerintem is pozitív dolog, nem olyan, aminek bárkit is zavarnia kéne. Véleményem szerint inkább szerencsés.
A poharam gyorsabban kiürül, mint vártam, a következő korty után meglepően tapasztalom, hogy nincs több bor benne. Úgyhogy felállok, és az asztalhoz sétálok, ahol a manók az üveget hagyták, és töltök még egy keveset. Remélem, nem száll a fejembe, de tényleg jól esik kivételesen lazítani egy kicsit.
Visszatelepedve a napozóágyra néhány pillanatig elgondolkodva nézek Billyre. - Eddig bele sem gondoltam, mennyire hasonló a helyzetünk - árulom el őszintén. Hiába teljesen mások a szerepeink ebben a családban, a felénk felállított elvárások hasonlóan magasak, és az ebből fakadó állandó nyomás is. Azt mondjuk, és hisszük, hogy előkelő aranyvérűnek születni hatalmas kiváltság, de ugyanakkor nagy teher is. És előbb-utóbb rá is egy elrendezett házasság vár majd, ami miatt őszintén sajnálom is őt egy kicsit, de komolyan úgy gondolom, hogy a jövendőbelije szerencsés lesz. Igazából eddig ez sem tűnt fel ennyire egyértelműen, de Billy nagyon más, mint az apja. - Biztos vagyok benne, hogy így fog érezni, miután megismert - bólintok egy halvány mosollyal.
- Én a helyedben ebben nem lennék ennyire biztos. Na nem mintha ez egy verseny lenne, amiben össze kellene mérnünk a tapasztalatlanságunkat - nevetem el magamat a buta ötletre. Igazából valahol nagyon szomorú a dolog, de talán a bor teszi, hogy ezt most ennyire szórakoztatónak találom. És egészen jól esik most kicsit más szemszögből nézni ezeket a dolgokat, úgyhogy kortyolok is hamar ismét a poharamból.
Azt hiszem, kicsit még el vagyok veszve a gondolataimban, amikor megválaszolom Billy kérdését az úszással kapcsolatban. Emiatt először meg is lepődöm kissé, mikor hirtelen feláll mellettem, és a pólóját is ledobja. Tágra nyílt szemekkel meredek rá, nem tudom, lehet még a szám is kicsit tátva marad a csodálkozástól, és attól, ahogy váratlanul fölém tornyosul. Nem beszélve a szavairól. Aztán elnevetem magam, és felállok én is.
- Oké, nos... - kibújok a ruhámból, és a napozóágyra dobom. - Ehhez előbb el kéne kapnod, és annyi sör meg brandy után valószínűleg egészen lelassultál, kétlem, hogy sikerülne – azzal sietve megindulok a medence mellett a lépcsős oldala felé, hogy azelőtt belejuthassak, mielőtt tényleg beledobna. Amiről ugyan, nem tudom, mennyire gondolta komolyan, de tagadhatatlanul magával ragad a fenyegetés, a játék izgalma.
em kerülte el a figyelmemet az arcába szökő pír, mégsem tudatosult még bennem a helyzet teljes helytelensége. Kellően eltompultak már az érzékeim és még inkább az agyam ahhoz, hogy minden, ami itt történik, teljesen normálisnak tűnjön, a fejemben szóló vészcsengő pedig a távolban is csak nagyon halványan szólt. Eszembe sem jutott leállítani magamat, de kéretlenül nem is feszegettem tovább a témát. - Egyszer biztosan megszokom, hogy milyen aprók, akkor már talán nem fogok félni, hogy egy ártatlan mozdulattal papírgalacsint csinálok belőlük. Láttad már ezeket a kezeket? Akkorák, mint egy serpenyő. -Felemeltem a tenyeremet, ami egyébként a testméreteimet elnézve egyáltalán nem volt kirívóan nagy, de a legtöbb emberéhez mérve valóban nagyobb volt. Persze a félelmem is irreális, hogy ennyivel árthatnék a kistestvéreimnek, csakhogy amíg valamiért a fejemben van ez a gondolat, nem tudok törődni azzal, hogy tényleg jogos-e. Csendesen figyeltem az alakját, ahogy felállt és az asztalhoz lépett. Mindig lenyűgözött, hogy mennyire kecses és nőies volt, mintha tökéletesítette volna az aranyvérű nőktől elvárt megjelenést és viselkedést. Őszintén, nem csodáltam, hogy apám éppen őt választotta maga mellé, valóban aligha talált volna olyat, aki csak megközelíti azt a látványt, amit Diane mutathatott mellette. Na, nem mintha az én szememben ennyi lenne egy hölgy erénye, de azért kár lenne tagadni azt, ami ennyire jól látható. - Hm? -kérdeztem vissza szórakozottan, a hangjára ocsúdva csak fel. -Ó… Igen, bár nem ugyanazokban a dolgokban, de hasonló feladataink vannak. Néha nehéz velük mit kezdeni. -Ahogy azzal is, hogy ennyire határozottan azt állítja, jó ember vagyok. Mert mi mást jelenthetne az, hogy a leendő feleségem boldog lesz majd mellettem? Nem igazán tudtam hirtelen mit kezdeni ezzel az információval, hiszen sosem hallottam még ilyesmit ezelőtt. Úgyhogy nem is válaszoltam rá semmit, csak egy hálás mosollyal nyugtáztam a dicséretet, mielőtt elrontottam volna valamivel. - Pedig biztosan elég szoros verseny lenne -nevettem fel, egész egyszerűen ignorálva a szavainkból ordító áthallást. Határozottan nem egy rossz dolog néha teljesen kikapcsolni a morális iránytűt. Vagy éppen pont ez a probléma, hogy kikapcsoltam? Nézőpont kérdése. Láttam rajta a döbbenetet a hirtelen mozdulatomtól, és ahogy teljes könnyedséggel váltam meg a felsőmtől, majd a pillanatnyi lefagyását kihasználva a nadrágomtól is - Merlinre, milyen irritáló lenne, ha a víztől rám tapadna. Mire felegyenesedtem, már ő is megszabadult attól a könnyed nyári ruhától, amit bizonyára csak arra az időre tervezett magára venni, amíg leért a medencéhez a szobájukból. Szerettem volna mondani valami frappánsat, de a következő pillanatban már jött is a kihívás, aminek nem lehetett ellenállni. Másodpercnyi döbbenet után lendültem utána, mert nehogy már igaza legyen - vagy ha az is van, legalább elmondhassam magamról, hogy én mindent megpróbáltam. Valószínűleg csak a magasságomnak és a hosszú lábaimnak köszönhettem, hogy végül sikerült beérnem, bár azt is csak az utolsó pillanatban, amikor a keze már majdnem a lépcső korlátját fogta. Gyors mozdulattal karoltam át és húztam hátrébb, hogy ne érje el a medencét. - Mit is mondtál a lassúságról? -vigyorogtam önelégülten, majd könnyedén a karomba kaptam, hiszen olyan vékony és törékeny volt, mintha súlya sem lenne. Szándékosan lelassított, baljós lépésekkel közeledtem a medence oldala felé, mielőtt közvetlenül a víz mellett megálltam volna. -Mi az utolsó kívánságod, mielőtt eldoblak?
"There is a charm about the forbidden that makes it unspeakably desirable." ― Mark Twain
William & Diane
Ahogy a beszélgetés halad előre, valami megváltozik közöttünk. Valami, amit nehéz szavakba önteni, körülírni, megfogalmazni... Nehéz, és nem is merem. Nem akarom. Nem tehetem. Mert az agyam a bortól mostanra már kissé elködösített zugában még tisztában vagyok vele, hogy ez nem helyes, és mégis... Ez az apró, de közel sem jelentéktelen változás olyan izgalommal tölt el, amit már nagyon régen éreztem utoljára. És ezt az izgatottságot, bizsergést már nem tudom teljesen elnyomni, figyelmen kívül hagyni. Úgyhogy ehelyett próbálok nem foglalkozni semmivel. Csak egy kicsi időre elengedni az állandó megfelelni vágyást.
Elkapom a levegőbe emelt egyik kezét, amiről immár másodszor állítja, hogy túl nagy, és emiatt veszélyes lehet a gyerekekre. Közelebb húzom, aztán összemérem a sajátommal. - Hmm, igen... ez tényleg nem kicsi – nevetem el magam, látva a különbséget. - Mármint... ettől még... az a fontos, hogy tudsz bánni vele, nem? - vigyorgok fel Billy szemeibe, amelyek hirtelen túl közelinek tűnnek, és utólag kapcsolok, hogy talán a kérdésem is kissé furcsára és kétértelműre sikeredett, ezért végül olyan hirtelen húzom el a saját kezem, mintha megégetett volna. Nem értem, mi történik velünk. Az egyetlen lehetséges megoldásnak erre a helyzetre jelenleg az tűnik, ha megyek, és töltök még magamnak bort. Szóval pontosan ezt teszem. Az még csak meg sem fordul a fejemben, hogy talán épp az minden problémám forrása.
- Ezzel jár aranyvérűnek lenni, nem igaz? - vonok vállat végül. Engem legalábbis így neveltek. Meg kell felelni bizonyos elvárásoknak, teljesíteni a kötelezettségeinket, mert többek között ez tesz bennünket többé, jobbá mindenki másnál. Nem élhetünk olyan elvadultan, mint a magnixok. Ennél fogva érthető is, hogy párkapcsolatok terén nincs sok tapasztalata egyikünknek sem. Bár igazából kicsit már kezdek belezavarodni abba, hogy miről is beszélünk. Vagy mire célozgatunk. Ezt tesszük egyáltalán? Lassan tényleg teljesen elveszítem a fonalat.
Amíg én összezavarodva, elgondolkodva kortyolgatom a boromat, Billy hirtelen felpattan, és azzal fenyeget, hogy a vízbe dob, ráadásul pillanatok alatt neki is vetkőzik a feladatnak. Fel sem fogom, és már a nadrág is lekerül róla. Az első pillanatokban tagadhatatlan a döbbenetem, de a játék izgalma hamar magával ragad. Pár másodpercig még tényleg el is hiszem, hogy gyorsabb lehetek nála, és már majdnem a korlátot éri a kezem, mikor utolér és elkap. Önfeledten nevetek, miközben visszaránt magához, de a nevetésem halk kuncogássá szelídül, mire a karjaiban találom magamat. Ismét az arcomba szökik a vér, ahogy a szemeibe nézek, de aztán a szavait hallva hevesen rázni kezdem a fejem. - Nem, nem, nem... Csak vicceltem, visszaszívom - kacagok fel hátravetett fejjel, jól hallgató izgatottsággal, mert kezdek tartani attól, ami rám vár. - Nem dobhatsz bele! Vagy jössz te is, mert úgysem engedlek el! - Alkudozom vele, és közben tényleg úgy csimpaszkodom a nyakába, mintha az életem múlna rajta. Ebben a pillanatban ez tényleg élet-halál kérdésnek érződik.
i kellett volna lépnünk ebből a szituációból. Egyikünktől sem volt helyes, amit most műveltünk, és nem foghattuk csupán az alkoholra, nem mondhattuk azt, hogy ha egy csepp sör vagy bor nem lenne a szervezetünkben, akkor most másképpen viselkednénk. A valóságban ez legfeljebb annyi hatással lehet ránk, hogy más esetben könnyebben tudnánk kontrollálni magunkat. Az érzéseken és a gondolatokon nem változtatna a józanság. Meglep, hogy a kezem után nyúl, de nem ellenkezem. Szinte azonnal feltűnik, hogy milyen puha a bőre, ahogy az enyémhez ér és mennyire gyengéd még az érintése is. Szerettem volna másra gondolni, de ez egészen addig nem sikerült, amíg meg nem hallottam a szavait. Akaratlanul is prüszkölve nevettem fel, még a szemeink találkozása sem tudta elvonni a figyelmemet az infantilis humorról. - Nos, lehet találhatnánk egy-két ifjú hölgyet az országban, aki ezt alá tudná támasztani. A vigyor nem akart lefagyni az arcomról, csak amikor hirtelen elrántotta tőlem a kezét, és mintha még a melegben is fázni kezdett volna ott, ahol eddig egymáshoz értünk. Ismét hátradőlök a napozóágyon - azt sem tudom, mikor egyenesedtem fel és kerültem ennyire közel hozzá -, halkan megköszörülöm a torkomat, amíg ő bort tölt magának. Elfogott az érzés, hogy mennyire kellemetlen a helyzet, de a kínosság nem tart sokáig. Egyszerűen annyira természetesnek hat mellette minden, hogy még a pillanatnyi bizonytalanság sem tud éket verni kettőnk közé. - Hát igen -sóhajtottam fel lemondóan válaszként. -De meg lehet szokni, még akkor is, ha néha nagyon kellemetlen. -Sokszor valóban rémisztően természetesnek hat teljesíteni az utasításokat, megfelelni az elvárásoknak, szinte tudatalatt korrigálni az esetleges hibákat, amiket az ember akaratlanul is elvét. Ez pedig csak ilyenkor tűnik fel, amikor kifejezetten erre gondolok. Igen bosszantó, hogy akkor helyben nem veszem észre ezeket a dolgokat. Azt hiszem, sosem láttam még Diane-t ilyen felszabadultnak, mint most, szinte úgy éreztem, mintha valahol mindketten kisgyerekek lennénk ebben a percben. Nem teljesen, de ez az önfeledtség annyira nem vall egyikünkre sem, hogy nem tudnék rá más szót találni. A nevetése is mintha csilingelne, amikor utolérem, olyan őszintén, amilyennek eddig még nem hallottam. Minden annyira más, annyira különös, ugyanakkor annyira elképesztően izgalmas. - Ó, szóval magaddal rántanál? És ezek az utolsó szavaid? Végül is, nagyon rossz kivégző lennék, ha nem tennék mindennek eleget. -Azzal szorosabbra vettem a fogásomat rajta, és mintha csak lépnék egyet előre, mindkettőnket a medence kellemesen hűvös vizébe borítottam. Az éjszaka csendjében hangosnak tűnt a csobbanás, mégsem zavart. Mintha csak a természet egy teljesen normális hangja lenne. Alámerüléskor azonnal elengedtem Diane-t, nem akartam, hogy egy pillanatig is veszélyben érezze magát vagy ne tudjon rögtön a felszínre bukkanni. Szinte egyszerre dugtuk ki a fejünket a vízből. - Látod, igazi úriember vagyok. Ha azt mondod, együtt halunk, akkor együtt halunk. Képletesen, persze, azért annyira nem hideg a víz, hogy a szívünket is leállítsa.
"There is a charm about the forbidden that makes it unspeakably desirable." ― Mark Twain
William & Diane
William jóízű nevetését hallva én is elnevetem magam, ezzel együtt valamelyest oldódik is a zavarom, bár teljesen nem múlik el. - Bocsánat, nem úgy értettem, mint ahogy hangzott – takarom tenyeremmel az ajkaimat, mert még mindig vigyorgok, és nem tudom abbahagyni, pedig kellene. Tényleg nem szerettem volna célozgatni semmire. Vagy mégis? Legalábbis tudatosan biztosan nem, de már nem is igazán tudom követni, hogy mi történik közöttük. A gondolataim és az érzéseim elszabadultak, nagyon helytelen és nagyon izgalmas módon. Fogalmam sincs, hogy képes leszek-e ezt még visszafordítani...
Úgy fogyasztom a fehérbort, mintha az gyógyír lehetne minden problémámra, mintha képes lehetne lecsillapítani, vakká tenni arra, amit magam előtt látok, amiről alig-alig tudom elfordítani a tekintetemet, mintha segíthetne elcsendesíteni a gondolataimat - pedig valahol tisztában vagyok vele, még így is, hogy ilyen tempóban ez a két pohárka is a fejembe szállhat, és mindent még jobban összezavarhat.
Mindketten tudatában vagyunk az aranyvérű kötelezettségeinknek, a szerepeinknek, annak, hogy mi volna a helyes viselkedés, ez nem kérdéses. De úgy tűnik, ez már egyre kevésbé számít. De az életben egyszer, csak egyetlen egyszer, mindketten megengedhetünk egyetlen olyan éjszakát, amikor elengedjük magunkat, amikor nem foglalkozunk a szabályokkal, csak jól érezzük magunkat, kötetlenül, felszabadultan. Nem igaz?
Magával a játékkal, a kihívással egyébként valószínűleg nem lenne semmi probléma. Nem, ha annyira ártatlan és jelentéktelen semmiség lenne, mint amilyennek lennie kéne, mint amilyennek mutatni, érezni, hinni akarjuk ezt. Ám az, ahogyan Bill a karjaiba kap a medence széle mellett, vagy az, ahogyan én átkarolom a nyakát, szorosan simulva hozzá, közel sem annyira ártatlan vagy jelentéktelen, mint ahogy kellene.
- Tehát... azt mondod, inkább te is velem együtt pusztulsz, ahelyett, hogy megkímélnél? - kérdezem, ezúttal, azt hiszem, kivételesen szándékos kétértelműséggel. Talán nem túl nyilvánvalóan, de mégis ott van a hangomban, a tekintetemben, abban, ahogyan a karom egy kicsit szorosabban fonódik köré. Ez annyira helytelen, annyira ijesztő... annyira izgalmas. És aztán már csobbanunk is a vízbe, egymásba kapaszkodva, összefonódva. Valószínűleg még sosem éreztem magamat ennyire szabadnak, mint ebben a pillanatban. Alámerülve Billy azonnal elenged, és mikor felbukkanunk a felszínen, kitör belőlem egy rövid, de felszabadult nevetés.
- Igazi úriember... hát persze. - Emelem meg a szemöldököm, és küldök felé egy pimasz, sejtelmes mosolyt, ami elárulja, hogy jelenleg valószínűleg koránt sem ezt a szót használnám rá. Anélkül, hogy akárcsak megmozdítanám a karomat, a szél erejét használva lefröcskölöm az arcát, hisz a tette bosszút követel, amit nem úszhat meg. - De a víz tényleg nem hideg. Egészen kellemes – ismerem el, miközben elkezdek lassan hátrálni a medencének azon része felé, ahol már leér a lábam. Ám egy pillanatra sem tudom levenni róla a szemem, és minél távolabb kerülök tőle, annál erősebben érzem vonzást, ami visszahúzna hozzá.
ájosnak találtam a zavarát, pláne, hogy nem egy szende szűzleánnyal ültem szemben, hanem egy kétgyermekes édesanyával. A lelkem mélyén nyilván tudtam, hogy a problémája nem ebből fakadt, hanem abból az ordítóan nyilvánvaló tényből, hogy a tulajdon apám felesége volt. Semmi keresnivalónk nem volt egymás mellett, egy ilyen bensőségesnek is nevezhető szituációban. Jó pár lépés kellett volna kettőnk közé, amire én egyáltalán nem vágytam. Ránézésre ő sem. - Hogyne, én is ezt mondanám -ugrattam azért, inkább a feszültség oldása érdekében, de a hangom sokkal lágyabb volt. Óvatosabban próbáltam ilyesmibe belefogni, mert ki tudja, még a végén rosszul is elsülhet. Az elvárások mindig viharfelhőkként gyülekeztek a fejünk felett, amiket egyszerűen sehogy sem lehetett eloszlatni. Kivéve ilyenkor, egy szabad éjszakán, amikor senki sem figyelte, mit művelünk, hogyan beszélünk, kivel állunk szóba, mennyire viselkedünk megfelelően. Azt hiszem, mindkettőnknek látványosan szüksége volt erre, és még csak leplezni sem tudtuk. Talán nem is akartuk. Én legalábbis egyre kevésbé akartam. - Kérlek… nem is tudok szebb halált elképzelni, mint egy közöset veled -mosolyodtam el, félig alattomosan, mint aki csak ugratja, ugyanakkor félig őszintén is. Mert jelenleg tényleg elképesztően jó ötletnek tűnt még az is, hogy együtt érjen bennünket a halál, ha előtte legalább ennyire jól éreztük magunkat. Meglehet, hogy csupán a szervezetemben keringő alkohol mondatja ezt velem, mégsem érzem azt, hogy ostobaságokat beszélnék, amiket holnap reggel megbánok. Pontosabban… megbánhatom, de egész biztosan nem azért, mert nem gondoltam komolyan. Olyan könnyű elfelejteni, hogy a családban nem egy elemi mágus megfordul, azt pedig pláne, hogy Diane is közéjük tartozik. Nem szokása feleslegesen használni a képességét, csak ha hasznát látja vagy szükségesnek véli. Valószínűleg éppen emiatt nem voltam felkészülve a támadásra, ezért telibe az arcomba kaptam az összes vizet, amit felém fröcskölt. - Hé! Milyen viselkedés ez egy úrihölgytől? -töröltem meg prüszkölve az arcomat. -Ha ezek után én nem vagyok úriember, akkor megeszem a lábamat. -Nem lenne finom falat, cserébe jó nagy és laktató. Csak pár másodpercig bírtam ki, hogy ne menjek utána, ahogy elkezdett távolodni. Olyan nehéznek tűnt megküzdeni a ténnyel, hogy fél perce még a karomban tartottam, most pedig egyre messzebb került tőlem, hogy inkább meg sem próbáltam. Úgy követtem őt a medence túlvége felé, mint az agár a műnyulat a futópályán, csak talán nem olyan gyorsan. - Ilyenkor a legjobb megmártózni -állapodtam meg az oldalán, közelebb, mint szükséges lett volna. -Ennél csak a jakuzzi lenne kellemesebb, kár, hogy az a gyönyör ma már nem jut nekünk. -A tekintetem hosszan elidőzött az arcán, olyan hosszan, hogy észre sem vettem, amikor a kezeim a derekára csúsztak. -Csak kapaszkodom, nehogy elsüllyedjek. -Az arcomon elterülő vigyor persze azonnal elárul.
"There is a charm about the forbidden that makes it unspeakably desirable." ― Mark Twain
William & Diane
Valami nagyon veszélyes és nagyon helytelen felé sodródunk, menthetetlenül. Bár még kiléphetnénk ebből, megtehetnénk. Csak annyi kellene, hogy legalább egyikünk észnél legyen, fogja magát, és elsétáljon. Nem hangzik nehéznek. Elméletben. Hisz még nem léptünk át semmilyen határt, még nem tettünk semmi rosszat. De már nem vagyok benne biztos, hogy ez menne bármelyikünknek is. Persze William nevében nem beszélhetek, én a magam részéről azonban... nem igazán szeretném elhagyni ezt a könnyed, játékos, szórakoztató, mégis izgalmas és egyre inkább túlfűtött buborékot, amibe kerültünk. Évek óta megtagadok magamtól mindent, amit valaha igazán szerettem volna, mert ezt kell tennem, mert ezt várják tőlem, mert tökéletes feleségnek kell lennem... De csak most az egyszer nem akarok az lenni. Figyelni minden szavamra és mozdulatomra. Csak egyetlen egyszer ebben az életben, egyetlen estére hadd legyek, aki lenni szeretnék. Egyébként is kétlem, hogy lenne erre valaha is még egy ilyen alkalmam.
- Tényleg nem hangzik annyira rosszul – ismerem el Billy szemeibe nézve. Igen, ebben a pillanatban talán valóban képes lennék meghalni is azért, hogy legalább még egy kicsit így maradhassunk. Ketten, zavartalanul, a magunk teremtette világunkban.
A víz hűsítő a nyári meleg levegőhöz képest, de nem elég hideg ahhoz, hogy igazán lehűtsön bennünket. Épp ellenkezőleg. Minden pillanattal, minden megtett centiméterrel, amivel a távolság nő közöttünk, miközben elhátrálok Williamtől a medence széle felé, mintha egyre melegebb lenne. Ismét egy kis könnyedséget lopnék kettőnk közé a játékos bosszúmmal, és elnevetem magam a válaszára, de már ez sem annyira könnyed, amennyire lennie kéne.
- És mi van, ha kivételesen nem is akarok úrihölgy lenni? Ezt a sok udvariasságot talán túlértékelik, és néha nem árt egy kicsit elengedni... – vonok vállat ajkaim szélén egy szemtelen mosollyal. Egyébként is, miért áltatjuk még magunkat? Ebben a helyzetben már nem sok illendőség maradt. Távolodom ugyan Billytől, de minden sejtemmel arra vágyom, hogy utánam jöjjön. És mikor megteszi, az olyan érzés, mintha belülről felragyognék, megtelnék fénnyel és tűzzel. - “Az a gyönyör ma nem...” - ismétlem utána a szavakat, és kissé megbabonázva bólintok, miközben a pillatásunk hosszú pillanatokra összeakad. És amikor megérzem a kezeit két oldalt a derekamon, egy alig észrevehető apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. A szavait hallva azonban elnevetem magam. - És én lettem a kapaszkodód? - kuncogok a gondolatra, hogy ezt a hatalmas, magas embert éppen nekem kellene egyhelyben tartanom. Aztán már nem igazán gondolkodom, csak sodor magával valami megmagyarázhatatlan impulzus, mikor felemelem a kezeimet, és arcát a két tenyerembe fogom. Ujjbegyeim alig érintve, finoman végigsimítanak a homlokán, a halántékán, lefelé haladva, majd keresztül az állkapcsa, az álla vonalán. Úgy ismerkedem minden vonásával, mintha először látnám. Vagy még inkább: mintha először venném észre, mennyire jóképű. Talán pontosan így van. A hüvelykujjam végül az ajkát érinti... És a következő pillanatban, megijedve attól, amit teszek, leeresztem a kezeimet, melyek a közelség miatt a vállán landolnak. - Mit... mit csinálunk mi itt, William? - kérdezem a szemeibe nézve.
áttam rajta… nem is tudom, hogyan lehetne szavakba önteni azt az érzést, ami elfogott a tekintetétől. Vagy a szavaitól, hogy ő is éppen annyira szívesen ugrana a halál torkába velem együtt, mint én tenném azt vele. Képletesen, persze, hiszen ha valóban élet-halál szituációról lenne szó, akkor egyértelműen megtennék mindent azért, hogy egy karcolás nélkül megússza. Az egyre kevésbé tetszett, ahogy távolodott el tőlem, minden megtett milliméter után egyre erősebben éreztem azt, hogy meg kell mozdulnom, hogy utána kell mennem. Nem értettem ezt a hirtelen jött (vagy legalábbis én hirtelennek éreztem) vonzalmat, amit iránta éreztem, de jelenleg nem is próbáltam megérteni. Csak követtem, ahogy egy kiskutya követi a gazdáját, és ez valamiért egy kicsit sem zavart. - Magam sem mondhattam volna szebben -mosolyodtam el. -A túl sok udvariasság a végén az ember agyára megy. -Hát persze, csak és kizárólag ez az egy probléma volt a mostani helyzettel. Véletlenül sem az, hogy az egész már most egy hatalmas hiba volt, hát még az, amerre haladt. Képtelenségnek tűnt, hogy levegyem róla a szemem. Úgy néztünk egymásra, mintha az egész világ nem létezne, csakis mi ketten a nagy semmiben, egy medence közepén, és ez így rendben is volt. Elhittem, hogy rendben van. A fejemben szóló vészcsengő már egy ideje teljesen elnémult, én pedig a legkevésbé sem akartam felébreszteni. Túl jó volt ez így, együtt vele, a félhomályban, a medence hűsítő vizében. Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen felszabadultnak és vidámnak. Mégis miért akartam volna éppen ettől megszabadulni? - A legjobb kapaszkodó -bólintottam nagy komolyan, de a szememben csillogott valami játékos, valami izzó, valami helytelen. Csendesen hagyom, hogy a kezei az arcomat érintsék. Nem zavart, sőt, még a hátamon is végigfutott egy kellemes borzongás, ahogy megsimított, olyan gyengéden, amilyet ezelőtt senkitől sem tapasztaltam. Azt hiszem, félúton még egy elégedett hümmögés is felszakadt belőlem, de nem tudnám biztosra mondani. Túlságosan el voltam foglalva az érintésével, az arcával, a derekával a kezeim között, mindennel, ami ő volt. Aztán a kezei a vállamra hullottak, megszólalt, és egy egészen rövid pillanatra majdnem kipukkadt a buborék, amiben magunkat találtam. - Én is ezt kérdeztem magamtól -válaszoltam, a hangom reszelősebb, mint lenni szokott. Talán az alkohol, talán az érzések. Az ujjaim közben finom táncot jártak a derekán, lassan húzva őt közelebb magamhoz. -De már nem akarok rá választ kapni. Nem tudnám megmondani, hogy itt veszett el minden, ami elveszhetett, vagy már régen megtörtént mindez, de az egész biztos, hogy innen nem volt visszaút. Már nem tudtam és nem is akartam kontrollálni magamat. Közelebb hajoltam hozzá, és ha nem ellenkezett, megcsókoltam. Óvatosan, kísérletezve, de egyáltalán nem bizonytalanul.
"There is a charm about the forbidden that makes it unspeakably desirable." ― Mark Twain
William & Diane
Mondhatjuk, hogy a beszélgetéseink témája egy ponton túl érdekes fordulatot vesz. Mintha... mintha meg akarnánk magyarázni... meg akarnánk indokolni magunknak, egymásnak... mentséget találni arra, ami történik. Arra, ami alakulóban van. Talán csak nekem van erre szükségem. Kifogásokra... Arra, hogy megértsem. Hogy ő megértse. Mintha ezzel felmentést kaphatnék a még el sem követett vétkemre...
- Ahogyan a szabályok is... Azok is az ember agyára mennek néha. A tökéletesség látszatának folyamatos fenntartása. – Ahogy ezt kimondom, egy pillanat tört részére szinte elfog a harag, átjár egy féle feszültség, amit azt hiszem, túl gyakran elnyomok, elfolytok magamban a hétköznapokban, és most keresztül száguld rajtam... majd el is hagyja a testem. Azt hiszem, valóban felszabadító ezt most megfogalmaznom, majd ezzel együtt mintha átmenetileg ledobnám a láthatatlan láncaimat, megszabadulnék az állandó nyomástól. Engedélyt adnék magamnak arra, hogy kövessem a vágyaimat. Arra, hogy ne gondolkodjak tovább, csak cselekedjek.
Az már egyébként is egyre nehezebben megy, miután Billy közelebb jön, és kezeit a derekamra csúsztatja. Pillanatokra elveszem a tekintetében, melyekben még mindig ott a játékosság, amitől olyan kicsit, mint egy nagyra nőtt gyerek, de még ezzel is megmelengeti a szívemet, mert nem mindennap látni őt ilyennek. De a szemeiben már ott az izzó vágy is, ami rossz és helytelen és félelmetes, de ettől csak még vonzóbb, és tovább szítja a tüzet bennem. Meg akarom érinteni, meg szeretném őt ismerni úgy, ahogy eddig még soha. Az ujjaim az arcát érintik, apránként felfedezik, tekintetem pedig követi a kezem útját. Mintha magamba akarnám inni minden milliméterét. Elraktározni. Sosem éreztem még ilyet. De az ajkait érintve megrettenek attól, amit teszek. Amit érzek. Amit akarok. Mit művelünk mi? Úgy tűnik, egyikünk sem tudja. Már nem is számít.
William karjai szorosabban fonódnak a derekamra, én pedig a maradék vizet is kipréselve kettőnk közül hozzásimulok. És abban a pillanatban ajkai is megtalálják az enyémeket. Óvatosan, puhatolózva, kísérletezve, mégis van benne valami olyan határozottság, ami azt súgja, pontosan tudja, mit akar, és már esze ágában sincs visszakozni. Ennek pedig - még ha akadna is bennem bármiféle ellenérzés - nehéz nem megadni magamat. Karjaim átölelik a nyakát, de ez egyik kezem hamar felfelé siklik, ujjaimat a nedves hajába fúrom, és egy elégedett sóhajjal elmélyítem a csókunkat. Néhány pillanat múlva azonban, ahogy levegőt véve hátrébb húzódom tőle, ismét elfog némi bizonytalanság. Szóra nyitom a szám, úgy érzem, mondanom kellene valamit. A szavakat keresem, és ez talán látszik is a tekintetemben. Tiltakoznom kellene, vagy kérdezni valamit. Figyelmeztetni. Emlékeztetni... valamire. De már én sem igazán tudom, mire. Nem, az agyam üres. Ködös. És nem is akarom megerőltetni. Nem akarok gondolkodni. Most úgysem menne. És nem is számít... Semmi sem számít rajta kívül. - Ebbe lehet, hogy végül tényleg mindketten belehalunk – lehelem a szavakat az ajkaira, mielőtt újabb csókot kezdeményeznék.
em kellett volna a kifogásokat keresnünk, ha sosem tereljük olyan mederbe a beszélgetést, mint… ez. Egyáltalán nem kellett volna itt tartanunk, sőt, már az is talán túl sok volt, hogy mi egymáshoz ennyire közel éreztük magunkat akár csak fizikailag is. Lelkileg még inkább. De az érzések ellen nem sokat tehet az ember, pláne akkor nem, ha ekkora intenzitással törnek rá. - A szabályokat olykor meg kell szegni, hogy azt érezhesd, igazán élsz. -Nem tudom, miért szaladt ki a számon éppen ez a mondat, éppen nekem. Mindig a szabályok szerint éltem, mindig igyekeztem a velem szemben támasztott elvárásoknak és utasításoknak megfelelően viselkedni és tenni a dolgom. Egészen eddig elképzelhetetlen volt számomra, hogy valamit átlépjek, egy olyan határt, ahonnan már tudtam, hogy nincsen visszaút. Mégsem tűnt helytelen lépésnek, hogy ezt meg akartam tenni. A bőre puha volt a kezeim alatt, mintha csak bársonyt tapintanék, a világ legjobb bársonyát. Ujjaim gyengéd, apró köröket írtak le rajta, az útjuk mentén megérezve a libabőr apró domborulatait. Hogy azok a víz hidegétől vagy az én mozdulataimtól teremtek oda, talán sosem fogom megtudni, és nem is igazán érdekel. Mert a derekánál még puhábbak a mellei, amik az én mellkasomnak feszültek, és az ajkai, amik kérdés nélkül fogadták a próbálkozásomat. Átengedtem magam a pillanatnak, hagytam, hogy az eddigi óvatosságommal ellentétesen kizárjam a környezet minden rezdülését és csak Diane-re figyeljek. Az egyik kezem még az eddiginél is szorosabban tartotta a derekát, a másik felsiklott a hátán, kíváncsian tapintva ki az apró hajlatokat és domborulatokat, az izmai rezdüléseit a bőre alatt. Ugyanez a kezem vándorolt le vissza korábbi útján, majd megállt a korábbi helyénél jóval lejjebb. - Jelenleg az sem érdekel, ha itt és most meghalok -válaszoltam, már a mondat végére mohón közelítve az arca felé, mert vele ellentétben én szívem szerint ennyi időre sem hagytam volna abba tevékenységünket. Nem tudtam volna megmondani, mennyi időt töltöttünk el így, egymásba gabalyodva. Perceket, órákat, talán csak végtelennek tűnő másodperceket. Mindenesetre mindkettőnk arca kipirult, mire levegőhöz jutottunk. - Ha nem lennék úriember, most megkérdezném, hogy van-e kedved feljönni velem a hálószobába -rándult apró, alattomos kis mosolyra a szám. Kiemeltem az egyik kezem a vízből, hogy a tenyerembe foghassam az arcát. Képtelen voltam betelni vele, és ismét adnom kellett egy apró, rövid csókot azokra az igéző ajkakra.
"There is a charm about the forbidden that makes it unspeakably desirable." ― Mark Twain
William & Diane
Fokozatosan evezünk egyre veszélyesebb vizekre, először a szavainkkal, tréfásnak szánt, mégis túl őszinte kijelentésekkel, amit még könnyedén foghatunk az elfogyasztott italokra. Aztán már a tetteinkkel is, egymáson felejtett pillantásokkal, játékosnak induló érintésekkel, amelyek abban a pillanatban mélyebb jelentést kapnak, amint ténylegesen egymáshoz érünk. Mintha valóban egy másik világba léptünk volna, egy olyanba, amiben körülöttünk minden más eltompul, ha csak átmenetileg is, de jelentőségét veszíti, és nem számít más, csak ami kettőnk között történik. Még így is érzem, mélyen a zsigereimben, hogy ez helytelen, veszélyes, ez mégsem tart vissza eléggé... Egy ponton túl talán éppen ellenkező hatást vált ki. Mint egy pikáns fűszer, amitől az étel csípőssé, különlegesebbé válik, és biztosan akad, akit ennyi visszatartana a kóstolástól, de én a bőröm alatt finoman hullámzó félelemmel és izgalommal, hevesen dobogó szívvel is csak még inkább akarom ezt. Ezt a valamit, ami éppen kibontakozik közöttünk. Nem pontosan tudom, nem igazán értem, mi történik velünk, miért történik, csak azt tudom, hogy ehhez hasonlót még sosem éreztem. Attól, ahogyan William rám pillant, ahogy utánam jön, megközelít, megérint, gyönyörűbbnek és élőbbnek érzem magam, mint valaha, és ezt az érzést még nem szeretném elengedni.
A válaszát hallva egy pillanatra a lélegzetem is elakad, és sosem hittem volna, hogy valaha ilyet hallok tőle, de most mintha a ki nem mondott gondolataimra, a belső monológomra adott volna magyarázatot. - Ahogy mondod - bólintok egy halvány, kissé elvarázsolt mosollyal, a tekintetét fürkészve. És ebben a pillanatban tényleg úgy tűnik, határozottan megérné meghalni azért, hogy egy kicsit igazán élhessünk.
És mikor megcsókol, néhány pillanatra valóban elszáll minden gondolatom. Próbálnék ugyan észhez térni, elhúzódni tőle, megállítani magunkat, mielőtt végzetes hibát követnénk el, de nem igazán sikerül. Hirtelen egyetlen jó okot sem tudok arra, miért is kellene távol maradnom tőle, és annyira könnyű elveszni ebben az érzésben, ahogy ajkaink találkoznak, ahogy kezei apró köröket rajzolva finoman felfelé majd lefelé siklanak a derekamon, ahogy ujjaim a hajába túrnak, ahogy szorosabban hozzásimulok.
- Azt azért én nem szeretném... - tiltakozom halkan, két csók között. A halál még ráér. A csókunk egyre inkább elmélyül, egyre intenzívebb, és egészen belefeledkezünk, mintha más tényleg nem létezne rajtunk kívül ezen a világon. Már-már fájdalmas elszakadni tőle arra az időre is, hogy levegőt vegyünk, és mikor ismét megszólal, először csak zavartan, mégis kíváncsian fürkészem az arcát... a vággyal teli tekintetét, az apró, alattomos mosolyát. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ezzel ténylegesen fel akart invitálni a szobájába, vagy épp ellenkezőleg, és figyelmeztetni akar, hogy most volna itt az idő elmenekülni. Teszek egy óvatos lépést hátra, de abban a pillanatban a hátam a medence szélének ütközik. Nem, nincs hová menekülni. És nem azért, mert egy fal az utamat állja, hanem mert nem akarok. Egyébként is... mégis kit áltatunk még? Már rég átléptük azt a bizonyos határt, amikor még visszafordulhattunk volna, és úgy tehettünk volna, mintha ez az egész meg sem történt volna. - Az előbbiek után még mindig arról szeretnél meggyőzni, hogy úriember vagy? - húzódik apró, szemtelen mosoly az én arcomra is. - Azt hittem, ma estére már mindketten letettünk arról, hogy illendően viselkedjünk - lépek ismét közel hozzá, és ezúttal az én karjaim találják meg az ő derekát. Átölelve őt emelkedem lábujjhegyre. - Kérdezd meg! - suttogom a szavakat az ajkaira, de ezúttal nem csókolom meg, inkább az arcára lehelek apró csókot, majd az álla vonalára, végül a nyakára, miközben az ujjaim a víz alatt olyan könnyedén siklanak felfelé a hátán, mintha a legdrágább bársonyt érinteném.
alahol azt vártam, hogy majd ő megállít mindkettőnket. Hogy nem fogja értékelni a nyitásomat felé, hogy pofon vág és mostantól minden nap, amikor akár véletlenül találkozunk a villa folyosóin, borzasztóan kínos lesz. Nos, utóbbi talán még megtörténhet a jövőben, viszont az nem egyedül az én lelkemen fog száradni. Ugyanis nem ellenkezett, nem húzódott el, nem próbált meg eltaszítani magától, hanem úgy olvadt bele a csókba, mint vaj a friss pirítósra. Innentől kezdve pedig nem volt sem megállás, sem pedig visszaút, én pedig nem is akartam megkeresni. Mert Merlinre, nem tudnám megmondani, mikor éreztem magam utoljára ennyire jól, mint itt és most. - Én sem, úgyhogy hagyjuk meg ezt a távoli jövőnek. -A csókok között ellehelt mondatok egyszerre tűntek feltétlenül szükségesnek és teljesen feleslegesnek, időfecsérlésnek, amit nem egymást érintve töltünk. Ha valaki bármikor is megkérdezett volna a legrosszabb tulajdonságaimról, a mohóság teljesen kimaradt volna a lehetséges válaszok halmazából. Türelmes embernek tartottam magam, higgadtnak és hidegvérűnek, ezekben a percekben azonban úgy éreztem, menten képes lennék Diane-t egy az egyben felfalni. Képtelen voltam rá, hogy beteljek vele és minden maradék józaneszemre szükségem volt, hogy másnapra ne váljon feltétlenül szükségessé a medence vizének tisztítása. Diane válasza teljesen jogos volt, nem véletlenül nevettem fel rajta én is röviden. Mindig igyekeztem úriemberként viselkedni, de a jelenlegi viselkedésemmel és hozzáállásommal ezt nagyon könnyedén letagadhattam volna. - Teljesen igazad van, az illendőség legkorábban holnap reggel lesz szükséges. Vagy talán még akkor sem… -öleltem szorosan magamhoz, némileg megtartva a súlyát, hogy könnyebben felérjen engem. A ritka alkalmak, amikor egy igazi átok, hogy az ember egy barna medve testi adottságaival rendelkezik. A válasza meglepett, de nem többre egy rövid pillanatnál. Utána fontosabbnak éreztem az ajkai érintését a bőrömön. Lehunytam a szemem, miközben valahonnan mélyről feltört belőlem egy elégedett hümmögés. - Töltsd velem az éjszakát! -Nem kérdés volt, mint ahogy mondta, sokkal inkább kérlelés, már-már könyörgés. Jelenlegi, felfokozott állapotomban talán még a térden csúszás sem tűnt volna olyan megalázónak, ha cserébe velem jött a szobámba és velem maradt egészen reggelig. Igazán megért volna egy ekkora áldozatot.
"There is a charm about the forbidden that makes it unspeakably desirable." ― Mark Twain
William & Diane
Egészen érdekes, ahogy egyszerre lennénk hajlandóak meghalni ezért a néhány lopott pillanatért, és közben tulajdonképpen nem vágyunk másra, mint hogy igazán azt érezhessük, élünk. Ennek pedig valószínűleg nincs semmi értelme, és mégis... sokkal több értelme van, mint bárki gondolná. Mert bizonyos értelemben ugyanabban a csapdában vergődünk hosszú évek óta. Egy gyönyörű aranykalitkában, amiről a hétköznapokban könnyű elfelejteni, hogy nem más, mint egy börtön, de amikor hagyjuk magunkat kicsit álmodozni, hallgatni a szívünkre, vagy követni a valódi álmainkat és vágyainkat, az hamar emlékeztethet bennünket arra, hogy igazából nem vagyunk szabadok. Talán soha nem is leszünk. És éppen ezért olyan hihetetlenül felszabadító érzés megfogni egymást kezét, és átlépni a gondosan kiszabott határainkat. Engedni ezeknek az eddig ismeretlen érzéseknek, a közöttünk feszülő vonzásnak, ami minden pillanattal egyre erősebb, és amint eltávolodnánk egymástól, könyörtelenül visszaránt bennünket a másikhoz. Mint két ellentétes pólusú mágnes. A fizikával pedig nincs értelme harcolni, nem igaz?
A csókjaink óvatos puhatolózásként indulnak, majd egyre intenzívebbé válnak, és valahányszor egy levegővételnyi szünetet tartunk, vagy elhúzódunk, hogy egy-két szót suttogjunk egymás ajkaira, William mindig egyre határozottabban és türelmetlenebbül húz vissza magához. Ez pedig tagadhatatlanul tetszik. Tetszik a tekintetéből tükröződő vágy, és az ahogy szorosan magához ölel. Még sosem tapasztaltam ilyen tüzet, hogy valaki ennyire akarna engem, hogy ez az érzés képes lenne valóban elemészteni itt helyben minkettőnknek. Már tényleg a legkevésbé sem érdekel az illem, sem a szabályok, valóban elég, ha ezek miatt majd csak holnap fáj a fejünk.
Vagy nem így volna? Csak egy pillanatot habozom, mielőtt a nem egészen egyértelmű invitálására felelnék, de úgy tűnik, ő nem ezt a választ várta. A csodálkozás éppen csak végigsuhan a tekintetén, de ennyi elég, hogy ismét egy kicsit elbizonytalanítson. Egyikünk sem igazán tudja már, mit is művelünk. Hogy érdemes volna-e még újra meghúzni határokat, mielőtt pokolra jutnánk mindketten, vagy már kár foglalkozni ezzel, hiszen menthetetlenül elvesztünk...? Ám a vágyainknak egyszerűen nem tudunk parancsolni, és mikor William pillantása könyörgővé válik, a közénk suttogott halk kérlelése pedig már-már egy imával ér fel, bennem végleg elszakad valami. Látom, érzem, hogy valóban bármit megadna, akár meg is halna azért, hogy ne hagyjam most őt magára, és ez olyan mélyen megérint, hogy egyszerűen képtelen lennék nemet mondani neki. Válaszképpen arcát a tenyerembe fogom, és újra megcsókolom, aztán a kezeinket összefűzve, magam után húzva őt, elindulok kifelé a medencéből. Miután kiérünk belőle, mintha kamaszok lennénk, akik néhány pillanatra sem tudnak elválni egymástól, újra átölelem, és az ajkaihoz hajolok. Ez pedig ismét egy új élmény, ismét kicsit más, kicsit intenzívebb, mint a hűsítő vízben volt. Érezni a bőre melegét és selymességét az ujjaim alatt. Kezeimet elhúzom a hátáról, hogy a mellkasára simíthassam a tenyerem, és végül kicsit eltolhassam magamtól. Elválva tőle kicsit hátrébb lépek, hogy magamhoz vegyem a korábban félrehajított ruhámat, és mikor ráébredek, hogy nincs kéznél törölköző - ráadásul most nem is volna okos dolog a manóktól kérni - szembe fordulva Billyvel sejtelmesen elmosolyodom. És mikor pár lépés távolságból végigpillantok rajta, azt érezheti, mintha meleg levegő simítana körül rajta tetőtől talpig. Elementális mágiával mindkettőnket pillanatok alatt megszárítom, de közben tagadhatatlanul élvezem a látványt is, ahogy ezúttal minden visszafogottság és szemérmesség nélkül megnézhetem őt magamnak. - Jobb? - kérdezek rá, miután végzek, a hangom kicsit érdesebb, mint vártam, és önkéntelenül az alsó ajkamba harapok.
hogy sikeres voltam benne, pláne, amikor a magabiztosságot folyékonyan öntöttem magamba előtte. Ez volt az utolsó lehetőségem, hogy kirúgjak a hámból, mert nem volt kérdéses, hogy a hírszerzésnél szépen gatyába ráznak majd engem is, úgyhogy nem ártott kiélvezni ezeket a napokat.
