Benny, Denny & Lyra ~ that awkward moment when your dad thinks that every girl you talk to is your girlfriend

A fiam már-már ijesztő mértékben rám ütött. Valószínűleg, ha ezt valaki komoly tekintettel a szemébe mondta volna, azt Denny minimum faképnél hagyja, de inkább megátkozza - tinédzser volt, abban a kritikus időszakban, amikor kényszeresen próbált leszakadni a szüleiről, határvonalat húzni önmaga és közöttünk. Úgy gondoltam, hogy ezt Ams-el jól kezeltük, teret engedtünk neki, hagytuk szárnyat bontogatni ésszerű keretek között, szemforgatva és egymással összemosolyogva tűrtük a kamaszos érzelmi kilengéseit. Azonban minden igyeketete és viszolygása ellenére Denny ízig-vérig az én fiam volt, és nem pusztán azért, mert még a feje búbján is pontosan ugyanúgy göndörödtek a sötét hajtincsek, mint az én fejemen.
Elég volt csupán egy-egy jó időben elkapott pillanat szemtanújának lennem, hogy tudjam, Denny és Lyra Rosier nem a nyári szünetre kapott mágiatörténet projektjükről beszélgettek. Nem volt ebben semmi kivetnivaló, tizenévesek voltak, tulajdonképpen a világ legtermészetesebb dolgának találtam, hogy ideig-óráig elszórakoztatták egymást - bár meglepett, hogy a fiam éppen a Rosier lányt udvarolta körbe. Az ő korában én számon sem tudtam tartani a lányokat, akiket ágyba vittem vagy pusztán önmagam szórakoztatására szédítettem bármiféle komoly szándék nélkül, és Denny minden burkolt, messziről megfigyelt gesztusában a tizenéves önmagamat láttam. Mennyire bosszantotta volna ez a párhuzam, engem pedig mennyire szórakoztatott... Ams persze a lelkemre kötötte, hogy ne hozzam kínos helyzetbe a fiunkat, és Merlinre esküszöm, hogy eredetileg nem is terveztem, amúgy is lekötött a műmosoly és a sehova sem vezető bájcsevegés fenntartása hajnali öt óra óta. Ez pedig tényleg szinte minden energiámat felemésztette, mert bár rutinosan mozogtam az európai varázstársadalmi elit köreiben, begyakorolt koreográfia volt, amit a feleségemmel mesterfokon táncoltunk el minden egyes esküvőn, temetésen, koktélpartin, bálon és jótékonysági esten, azonban eddig, a roxmortsi eseményeket megelőzően valahogy sokkal könnyebb volt az agyam egy sötét, csendes sarkába zárni a kellemetlen, elhallgatott tényeket a díszes társaság általános politikai és világnézetéről. A Roxmortsban történtek óta viszont nehéz volt anélkül belenézni egy másik aranyvérű arisztokrata szemébe és a galleon árfolyamáról vagy minőségi borokról vitatkozni, hogy az ember fejében vörösen villogjon a kényelmetlen tudat, hogy a vele szemben álló talán néhány hete ezüst maszk mögé bújva ártatlan civileket gyilkolt. A kanapéhalálfalókkal, szalonokban dödögő aranyvérűekkel könnyen megbirkóztam, egy jól leplezett szemforgatás és begyakorolt mosoly volt csupán a válaszom az esetleges szélsőséges megnyilvánulásaikra - valahogy nehéz volt elképzelni ezekről a rokonokról és ismerősökről, hogy felemelik a hátsó felüket a kényelmes heverőikről és zsörtölődésen kívül mást is tesznek. Most azonban, a szalonban egymás után töltve a drága whiskyket, lehetetlennek bizonyult elengedni a fülem mellett a már megszokott megjegyzéseket. Ez már nem üres fecsegés volt, nem elégedetlen arisztokraták önsajnáltatása - valami készülődött, valami borzalmas, és nehéz volt kiverni a fejemből a Letára leselkedő veszély lehetőségét. Most már Lestrange volt, de ez a hazugság nagyon ingatag lábakon állt...
Töltöttem magamnak egy újabb pohár whiskyt, mielőtt észrevétlenül elhagytam volna a szalonban összegyűlt férfitársaságot, akik a MACUSA elnökéről és Maurice Briggsről vitatkoztak. Már hányingerem volt a politikától. Amst kerestem, aki alig negyed órája tűnt el, hogy megkeresse Letát (nem szívesen hagytuk egyedül), azonban a vadászkiállítás termébe lépve nem a feleségembe botlottam.
- Már itt sem vagyok, a világért sem szeretnék megzavarni semmit... - Meg sem próbáltam leplezni az arcomon elterülő széles vigyort. - De okosan, gyerekek, még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy nagypapa legyek. És úgy sejtem, ti sem szeretnétek egyelőre ilyen... nos ilyen esküvőt. Vagy bármilyen esküvőt. Pedig a rokonok biztosan odáig lennének érte egy Lestrange-Rosier eljegyzésért.
Annak idején Ams és én migrént kaptunk a hetekig, sőt, talán hónapokig tartó gratulációáradattól. Egy Lestrange és egy Nott esküvője igazán nagyszabású eseménynek ígérkezett, talán az év legelőnyösebb házasságkötése volt a miénk. Még akkor is, ha cseppet sem az aranyvérű elit bebetonozott hierarchiája motiválta az eljegyzésünket és a legkevésbé sem érdekelte egyikünket sem, hogy milyen szépen csengett a Nott és a Lestrange család egyesülése.