Theo & Hollyn | last december

Amikor azt hittem, hogy elértem egy pontot, miszerint az élet nem lehetett ennél szarabb, valami mindig rácáfolt. Jelen esetben a téli szünet fenyegető közeledte és az ezzel járó gyomorforgató karácsonyi készülődés.
Nem akartam hazamenni decemberre, arra gondoltam, hogy inkább a srácokkal maradok a kastélyban, és kiélvezzük végre a csendet és a nyugalmat, de tudtam, hogy Tabby addig sírt volna, amíg rá nem bólintok. Ő valamiért a karácsonyt is élvezte, amíg én alig bírtam megállni, hogy ne hányjak bele a gyönyörűségtől valamelyik giccses vázába, amit szerintem csak azért tartottunk, mert már ezeréves volt az a szarság.
Szóval, mielőtt még lerúgtam volna egy karácsonyi angyalkákkal dekoráló alsóbb évest, vagy elgázosítottam volna a kórusnak a gyakorlótermét valami altató bájitallal, inkább úgy döntöttem, hogy kimenekülök a kviddics pályára nézni ezeket a kretén hugrabugosokat abban a reményben, hogy hátha hipotermiát kapok, és nem kell haza mennem.
Teljesen elfeledkeztem arról, hogy mikor sétáltam ki oda, és vágtam le magamat az egyik padra azt nézve, hogy Runcorn már megint nem védte ki a kvaffot, hogy Yates-Newman majdnem belerepült a lelátóba, és lehet képzelődtem, de mintha Maisy már az idegtől remegett volna. Magamban azonban jól szórakoztam a bénázásaikon, és elgondolkoztam azon, hogy az edzés után adok pár tanácsot Nednek a low effort védésekkel kapcsolatban.
Sajnos-nem sajnos, Hollyn azonban előbb környékezett meg engem, mint a fagyhalál, bár először nem vettem észre őt, csupán akkor eszméltem fel, hogy nem voltam egyedül, amikor megszólított.
Ahogy felpillantottam, az arcomon egy mosolyféle jelent meg, és kihúztam a kezeimet a kabátzsebemből, miközben ő helyet foglalt mellettem.
− Ne is mondd – sóhajtottam fel fásultan, ahogy az az apró mosoly egyből grimaszba fordult át. – Azon gondolkozom, hogy este kilógok a srácokkal, és feketére festek mindent, mert undorító, ahogy a kastély kinéz.
Nem bírtam azt a sok színt, csillámot és egyéb szarságokat, amelyeket egy nem normális ember dekorációnak nevezett volna. Valakinek még apámnál is durvább ízlésficama lehetett a kastélyban… Nem, nem, apám minden tekintetben szarabb volt még ennél is.
− Szerintem csoportosan utálják a dekorálókat, és sunyi varázslatokkal próbálják hátráltatni őket. Annyira nem izgatnak – vontam meg a vállamat egykedvűen, sugallva, hogy aztán baromira nem tartottam számon mikor mit csináltak. Nekem utoljára ezt mondták mai programnak, ehhez pedig annyi kedvem volt, mint az öregemmel való társalgáshoz, szóval képzelhetitek, hogy mennyire skippelni akartam az egészet.
− Épp a fagy beálltára várok – feleltem neki, majd miután csókot nyomott a számra, pimaszul hozzátettem: − De most, hogy itt vagy, talán mégsem akarok meghalni.
Engem egyébként nem zavart volna, ha nem húz körénk melegítő bűbájt, már megszoktam a fagyot. Sőt, kifejezetten élveztem a csípős hűvösségét, mert mindig lerángatott a fellegekből, és kedvesen emlékeztetett arra, hogy: „Hello Theo, még mindig szar világot élünk!”
− Nem kérek most, köszi – ingattam meg a fejemet. Máskor talán elfogadtam volna azt a szálat, de jelen pillanatban még bagózni sem volt kedvem. A hugrabugosok edzését fél szemmel kísérni viszont mindenképp élmény volt.
− Ja, miután dezertált a fél csapat, Longbottom úgy döntött, hogy felrángat a kispadról – vontam meg flegmán a vállamat, bár ez nem Hollyn felé irányult, hanem inkább az egész szituációról vélekedtem így. Amikor Holls meglökött a vállával, pár pillanatig felvont szemöldökkel bámultam vissza rá, majd vigyorogva visszalöktem.
− Majd meglátjuk. A low effort védéseim elég nagyot mentek régen is. – Csupán a személyes motivációimmal voltak gondok. Nem voltam biztos túl lelkes, és rontottam a csapatmorált, vagy a franc tudja. – Na, gratulálok. Téged is Longbottom állított csatasorba?
− Egyébként meg, ha nyerni akarsz a csapatoddal, akkor vesztegess meg, mert mint mondtad, elég jól védek – hajoltam közelebb hozzá vigyorogva, ahogy cukkoltam őt. Egyébként örültem neki, hogy végre valaki felismerte a tehetségét. Dobáltunk már párat korábban, és tényleg ügyes volt.
− Mire gondolsz? Remélem, nem valami nyálas szarságra – piszkáltam továbbra is, hiszen bár tudtam, hogy nem volt ilyen, mégis szeretetből jól esett szekálni egy kicsit. De csak egy nagyon kicsit.
− Egyébként megbízható az a srác, vagy amolyan „szar vagyok és egy életre megnyomorítalak” tetkókat készít, amiket aztán háromszoros áron tüntethetsz el magadról? – vontam fel a szemöldökömet, mert személy szerint én nem hittem az ilyen pletykáknak.
Amíg Hollyn a következő sorra pakolta fel a lábait, addig én törökülésben helyezkedtem mellette, és a hugrabugos hajtók egyik manőverezési kíséretét bámultam.
− Mázli, hogy nem ellenük játszunk, mert a csapatkapitányuk tuti leüvöltene minket a nézőtérről is – szólaltam meg kisvártatva vigyorogva, bár utólag belegondolva, Maisy-nek nem kellett volna kiabálnia, egyszerűen csak megsorozta volna a lelátókat gurkókkal, amíg el nem kotródunk innen.

− Mintha annyira érdekelne, hogy mások mit értékelnek, mit nem. Mivel őket sem érdekli, hogy nekünk hányingerünk van a csillogó-flitteres-színes dekorációtól, akkor én miért legyek rájuk tekintettel rájuk? – vontam meg a vállamat egykedvűen. Általában tök jól toleráltam mások hülyeségét, és Merlinre, inkább bámultam volna ezeket a csicsás díszeket, minthogy végigüljek egy újabb csodálatos karácsonyt a Nott-kúriában, ahol mindenkit átjárt a szeretet szelleme, csak rohadtul hamis volt az egész.
− Kár lenne érte. Ha ő nem lenne, akkor Bagman tuti még elmebetegebb ötletekkel állna elő. Viszont, szerintem nem kapna szívrohamot, csak büntetőmunkára küldene minket, ha elkapna… Ha elkapna. Mit szólsz? Este kilógunk, és rendbe rakjuk a kastélyt? – fordultam felé némileg több életkedvvel. Ugyan, ezt a kis bosszúságot mindenki túlélte volna. Sőt, szinte biztos voltam benne, hogy a tanárok pillanatok alatt helyreállítanák azt, ami nekünk több munka lenne, de azt sem bántam. Valahol ki kellett élnem a frusztrációmat mielőtt hazautaztam volna, ha nem akartam apám fejébe húzni az első giccses vázát.
− Ő miért dekorált? – ráncoltam össze a homlokomat, mert nehezen tudtam volna elképzelni, hogy a Potter-gyerekekben annyira túltengjen a karácsonyi hangulat, hogy beálljanak díszíteni. – Bár, gondolom, valami büntetőmunka lehetett, vagy mi.
Vontam meg a vállamat. Talán valahol sajnáltam is Lilyt, ha ennyire szenvedett az egésztől, akkor én belepusztultam volna az unalomba, vagy… Szimplán csak meglógtam volna, amikor mások nem figyeltek. Ahhoz nagyon jól értettem.
− Miért? Hiányoznék? – sandítottam rá Hollynra, és bármennyire tűnhetett lazának, sőt unottnak a hangom, igenis is érdekelt a véleménye. Talán ő lett volna az egyetlen, akinek hiányoznék, mert a családom viszonylag hamar túllendülne rajta. Elvégre, apámat sose érdekeltem, anyának ott maradt Tabby, Tabby pedig… Nos, be kellett érnie az idősebb Theodore Nott-tal, de hát ez neki úgyse lehetett probléma, hiszen a franc tudja miért, de szerette apánkat.
− Szerintem inkább rájönne, hogy a hipotermia mekkora buli, és csatlakozna hozzám. – Nehezen tudtam elképzelni, hogy az hullám hatására valaki ámokfutásba kezdene, hacsak az az illető nem az anyám lett volna. Elhessegetve ezt a gondolatot, némán hagytam, hogy Hollyn belém karoljon, sőt még azt is hozzám bújjon. Furcsa, de mégis jó érzés volt a közelsége. Ő volt talán az egyik, akinél egyáltalán nem zavart, ha befurakodott a személyes terembe.
Hollyn válaszára halványan elmosolyodtam. Persze, gondoltam, hogy ő nem fogja annyiban hagyni a kviddicset, de nekik esélyük is volt megnyerni a kviddicskupát. Nekünk az idei év teljes katasztrófa volt, szóval igazából csak méltóságból vonultunk ki szerintem játszani.
− El kell keserítenem téged, de Longbottom a kis cserediákkal jár. Bár ki tudja… Lehet szakítani fognak, és tiéd a pálya, vagy csak várd ki, amíg megfagyok – feleltem egykedvűen, leplezve, hogy akár viccnek szánta, akár nem, attól még szarul esett a gondolat is, hogy bejön neki a srác.
− Ah, Turpin. Gondolom, kihajtja mindenkinek a lelkét, mint mindig. Bár azt hallottam, hogy minden győzelem után elcipel titeket közös ivászatra, vagy a klubhelyiségbe szendvicseket meg süteményt visz fel nektek. Várjál… Igen, a kis Gaunt gyerek mesélte múltkor, hogy Turpin nagyon hálás volt nektek. Na, hát ez a mi csapatunknál sose volt így – fintorodtam el. Talán ez még jobban rontott a nemlétező motivációmon, hiszen oké, előfordult egy-egy buli egy jó meccs után, de nálunk senki nem dolgozott azon, hogy összekovácsoljon egy csapatot.
− Nekünk már mindegy – vontam meg a vállamat, hiszen Hollyn is pontosan tudta, hogy esélyünk nem volt megnyerni a kupát. Akkor miért vettem volna az örömöt a csajomtól? Neki lehetősége volt nyerni, ráadásul, amennyire low effort védéseim voltak, úgyse tűnt volna fel senkinek, ha direkt elveszítettem volna a meccset.
− Rád bízom. Biztos vagyok benne, hogy megtalálod a módját – feleltem halkan, majd amikor felemelte a kezét, és a hajamba túrt, szórakozottan hátradőltem. Mintha annyira rontani tudott volna a helyzeten. Bár Bagmant biztosan kiakasztotta volna a frizurámmal, amelyet még jobban elrondított, de engem rohadtul nem érdekelt az egész.
− Nem, de ki tudja… Lehet elborul az agyad, vagy részegen mész tetováltatni, aztán… − vontam meg  a vállamat, meg azért egy kicsit jólesett visszapiszkálni őt az előzőért. Arra a feltételezésre, hogy az én nevemet varratná magára, még én is elnevettem magam. Halkan, kurtán, de igenis nevettem.
− Azt nem a karodra kellene tetováltatni – ugrattam tovább, de azt már teljesen ráhagytam, hogy mit gondolt a szavaim mögé. Arra viszont, hogy motivációs idézetet akarva, fintorogva ráncoltam össze az életet.
− Milyen idézetet? „Az élet nem olyan szar” vagy „Mindig előre nézz, mert egyszer minden szarságnak vége lesz”? Ugyan, Holls, tudod, hogy az ilyenekkel csak magukat áltatják az emberek – vontam meg a vállamat, mert szerintem baromi nagy hülyeség lett volna magára varratni olyasmit, amit idővel megbánt volna. Helyette a hajamba a túrva felsóhajtottam. – Mi lenne, ha segítenék megtervezni egy mintát? Egy olyat, ami most és mindörökké téged fog szimbolizálni?
Szerintem ennek sokkal több értelme volt, mint egy idézetnek, amivel évekkel később kitörölhette volna a seggét, amikor ráébred arra, hogy kamu volt az egész. Én pedig tényleg segíthettem volna benne, hiszen ugyan manapság csak firkálgattam, de tűrhető kézügyességgel rendelkeztem, simán kitalálhattunk volna valami menőt neki.
− Csodálkozol? – vontam fel a szemöldökömet, amikor már a hugrabugos kapitányról beszéltünk. – Mulciber rokona. Nem lehet nem ijesztő.
− Ugyan már! A hugrabugosok ügyesek, de nem olyan erőszakosak, mint a Mardekár – sandítottam fel, pontosan elcsípve azt, hogy Yates-Newman majdnem lefordult a seprűjéről, Weasley pedig elejtette a kvaffot, mert megijedt, és segíteni akart neki. – Hiába hergelné fel őket, a Hugrabug nem veheti fel a versenyt a Mardekárral, ha arra hajtanak, hogy erőszakosak akarnak lenni. A saját játékukat kell játszaniuk. Nem nyerhetnek más stratégiával, vagy stílussal.
A fejemet csóváltam a gondolatra is. Flintet meg Mulcibert tuti felidegesítették volna, és egyáltalán nem kíméltek volna senkit a pályán. Bár, franc tudja… Mostanában Mulciber szerették a terelő és a hajtó pozíció között cserélgetni. Lehet most is valaki más lesz Flint partnere.
− Ne is mondd – fintorodtam el már csak a kérdéstől is. Nem Hollyn ellen szólt, inkább az ellenérzéseim uralkodtak el felettem. – A francnak sincs kedve bájologni, és úgy tenni, mintha mennyire király és harmonikus család lennénk, amikor rajtam kívül mindenki megjátssza magát. Csak nem értem, miért nem tudják beismerni, hogy korántsem olyan tökéletesek. Utálom az egész családi képmutatást.
A zsebemre túrtam, előhalásztam a saját cigimet és öngyújtómat, hogy csatlakozhassak Hollynhoz. Az ajkaim közé vettem a szálat, majd az egyik kezemmel a cigi végét védve a széltől, meggyújtottam. Először nem szóltam semmit, csak nagyot szívtam a cigarettámból, aztán, amikor kieresztettem a füstöt, akkor fordultam ismét Hollyn felé.
− Nálatok is ennyire gáz a karácsony? Bár… Gondolom, a bátyád nem tűnik túl családszeretőnek – utaltam a mardekáros őrzőre, akinek annyira idegesítő volt a stílusa, hogy a falra másztam tőle. Meg attól is, hogy a nagypofája mellett hobbija volt mások csesztetése.