Legalább öten kérdezték meg a King's Crosstól a Roxfortig tartó vonatúton, hogy mégis mit csináltam a téli szünetben, amitől a szemem alatt ökölnyi lila véraláfutás keletkezett, az orrom pedig a december közepén megejtett hazaút óta kecsesnek alig nevezhető ívben forrt össze egy szerencsétlenül helyrerakott törést követően. Mindenkinek mást hazudtam: eltalált egy gurkó, mikor a rokonokkal kviddicseztem, szilveszterkor belém kötött néhány részeg fazon - ha látnátok, ők hogy néznek ki, még tuti a Mungóban lábadoznak -, felrobbant otthon a bájitaltan beadandóm, Németországban a Munter család birtokán rám támadt egy bestia, kicsit sokat ittam az újév örömöre és leestem a Nott kúria lépcsőjén... Persze az igazságtól mindegyik történet távol állt. Valójában csak apám rajtam vezette le a frusztrációját, amiért karácsony környékén balul sült el valami, amivel megbízta őket a Mágiaügyi Minisztériumban a Sötét Nagyúr. Nem tudtam a részleteket és őszintén szólva nem is érdekelt, miért rajtam csattant már megint a dühe, a lényegen úgysem változtattak a miértek. Nem meglepő, hogy a januári csípős hidegben megtett vonatút alatt én is másokon töltöttem ki minden frusztrációmat. A kisebbik Creevey gyereknek kiszórtam a vonatablakon az ebédjét, amit a koszos mugli anyja csomagolt neki, Lüke Lovegoodnak felgyújtottam a kettyósoknak szóló magazinját, amit a félhülye apja szerkesztett, Dean Thomast és Seamus Finnigant pedig szokás szerint lebuziztam a lehető legnagyobb közönség előtt. Úgysem tehettek semmit, mégis kihez fordultak volna? A varangyképű Umbridge-hoz, aki jóformán elélvezett, akárhányszor kedvesen-alázatosan professzor asszonynak neveztük Dracóval és Pansyvel? Nyilván nem... Azt tettem, amit csak akartam, még nagyobb szabadságot élveztem az iskolában, mint akkor, amikor csak Piton védte a seggünket. Persze az út fénypontja kétségkívül az volt, amikor Pansy szinte fuldokolva a kárörömtől elmesélte, hogy nemrég tudta meg Millicent Bulstrode-tól - aki a büfés boszorkány után kutatva hallotta meg az egyik fülkénél - a hatalmas, kínos hírt, miszerint Lavender Brown teljesen belém zúgott a Hugrabug ellen játszott kviddicsmeccsünk után, ahol én ugrottam be Bletchley helyett védeni. Lavender Brown. Az a griffendéles, véráruló tehén. Viccnek is rossz volt, nyilván, ellenben azzal, amit Pansyvel egymást túllicitálva találtunk ki. Minden januári visszatérést megünnepeltünk a Roxfortban, amióta elég idősek lettünk ahhoz, hogy este kilenckor ne lőjék fel a pizsamát a Mardekár hálótermeiben. Kínosan könnyű volt kirabolni a fél roxforti konyhát és éppen csak egy kicsit volt bonyolultabb feladat becsempészni apáink alkoholgyűjteményének egy-egy darabját az iskolába. Persze nem csatlakozhatott hozzánk akárki az alagsorban tartott félév köszöntp bulin, meghívásos alapon működött, amit csak a kiváltságosok érdemeltek ki. Lavender Brown nyilván nem tartozott közéjük, nem meglepő, hogy szinte sírt a boldogságtól, mikor Pansy a vonatról leszállva nyájas mosollyal meghívta a nevemben.
* * *
Lavender Brownnak taknya-nyála egybe folyt, miközben megtette a szégyenteljes utat a hosszú alagsori folyosón, miután végignézte az enyelgésemet Rosalind Shafiq-al a terem sarkában és végighallgatta a kollektív - különben előre nem begyakorolt, hanem bámulatosan rögtönzött - monológba ágyazott megalázásunkat. - Komolyan, Lavender, szerinted hozzáérnék egy ilyen véráruló, tepsiseggű tehénhez, mint te? Én? Hozzád? Te milyen alternatív valóságban élsz, baszki? - Nehéz volt megítélni, hogy Lavender fuldokló szörcsögése vagy a társaságunk nevetése visszhangzott hangosabban a Roxfort alagsori kőfalai között. Fájt az oldalam a nevetéstől, még az sem szegte a kedvemet, hogy Rosalind teljes erőből a mellkasomra csapott és közölte, hogy szakítani akar - úgysem gondolta komolyan, meg aztán, ha mégis... Nem, igazából nem érdekelt annyira, mint kellett volna. - Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire ostoba és eljön - dobtam le magam az egyik földre hajított párnára Pansy mellé, miután Rosalind kidühöngte magát és elviharzott aludni. Kikaptam Pansy kezéből a vajsörét és lehajtottam az ital maradékát. - Holnap reggelre rajta fog röhögni az egész iskola, Millicent még le is fotózta, ahogy bőg. A hideg, párás üveget a szemem alatti véraláfutásra nyomtam, a hűvös érintés kellemesen tompította a fájdalmat.
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Vendég
Csüt. Május 12, 2022 9:37 pm
Theodore & Pansy
H
etek óta éltem együtt a titokkal, hogy a nővérem magányosan hunyt el egy intézetben, azonban csak akkor tudatosult bennem igazán, amikor odahaza nem fogadott a gyermeteg rajongása. Nem ragaszkodott immár senki a karácsonyfa feldíszítéséhez, és nem volt ki girlandot aggasson a nyakamba, miközben Celestina Warbeck legújabb slágerét énekelte a rádióból szóló énekesnővel. Az a karácsony, sőt az egész szünet komor hangulatban telt el. Csend borult a kúriára, szinte suttogva lehetett beszélgetni, különben édesapám megemelte a hangját, anyám gyakran szó nélkül hagyta el a helyiséget egy üres termet keresve, ahol úgy hihette, hogy némán zokoghatott a kíváncsi szemek elől elrejtőzve. Amikor visszakísértek a Roxfort Expresszhez, akkor mindketten tökéletes műmosollyal integettek a barátaiknak, majd mielőtt felszálltam volna a szerelvényre, anyám megragadott a vállaimnál. Tégy minket büszkévé, Pansy! Mostantól rád hárul a felelősség, hogy jó színben tüntesd fel a családot! Súgta a fülembe, miközben átölelt. Lefagytam az érintésétől, hiszen tudtam, hogy szíve szerint engem látott volna holtan, és a nővéremet zárta volna a karjaiba. Elszorult torokkal bólintottam neki, majd egy intést követően felkapaszkodtam a mozdonyra. − Gyerünk, Millicent! Hozd a cuccaimat! – szóltam oda a lánynak, aki odafent várt engem. Nem is figyeltem, hogy kiket löktem félre az utamból, hiszen a gondolataimat teljesen beárnyékolták a közelmúlt eseményei. Így hát nem csoda, hogy minden nyomoromat másokon vezettem le, amikor Draco mellett foglaltam el a helyemet a kabinban. Olyan szinte gyerekjáték volt másokon köszörülnöm a nyelvemet, és könnyesre nevettem magam, amikor Theodore-nak előhozakodtam azzal az ízlésficamos csóró Lavenderrel. Nem gondolta volna senki, hogy lélekben én magam ténylegesen zokogtam. Mindenesetre Lavender Brown létezése és fikázása bőven elég volt ahhoz, hogy a vonatúton Theodore-ral tervet szőjek, és betegre nevessem magam.
***
A csajokkal együtt ücsörögtem, és intettem Tracey Daviesnek, hogy szerezzen nekem is a vajsörből. Nem volt szokásom inni, legalább is, mindig mértékkel tettem, azonban felejteni akartam. Borzasztóan vágytam arra, hogy bárcsak apám az én elmémből is kitörölte volna Violet létezését, mert akkor nem fájt volna a hiánya. Mindezt azonban nem mutattam ki. Talán annyiban mutatkozott meg, hogy a szokásosnál is morózusabb hangulatban voltam, és akár két szóval képes voltam sírva fakasztani egy alsóbb évest. Megtörtént egyébként. Szóval a vajsörömet kortyolgattam, ahogy oldalra döntött fejjel, talán kissé kárörvendő fejjel figyeltem először Nott Shafiq-kal való enyelgését, miközben intettem Millicentnek, hogy mozgósítsa magát, ugyanis neki a parti idejére külön feladatot szántam. Millicent pedig mindig parancsomra ugrott, hiszen nem csak prefektus és különítmény tag voltam, hanem a legmenőbbek közé tartoztam, így ha velünk akart lógni, akkor azt kellett tennie, amit én mondtam neki. Kuncogva tettem le a közeli kis asztalra az italomat, ahogy Nott elég hallhatóan tepsiseggűnek nevezte Lavendert. Élesen felnevettem, a lányok pedig csatlakoztak a kacagásomhoz, miután odaszóltam a griffendéles lánynak: − Upsz, bocsi Lavender, ezek szerint mégsem vagytok egy súlycsoportban Theoval – biggyesztettem le bánatot színlelve az ajkaimat, miközben egy apró odaszúrással nem mulasztottam el az alkalmat, hogy én is felhívjam a figyelmet az alakjára. − De ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy csak szerencsétlen volt a ruhaválasztásod, ugyanis ez a szett eléggé kövérít – bólogattam nagyon megértő és empatikus arcot vágva, aztán az ujjaim ismét a korsóm köré fonódtak, hogy az italomat a magasba emeljem. − Lavenderre! – kiáltottam el magamat kacagva, amíg a háttérben lezajlott Theodore és Rosalind kis közjátéka. Megigazítottam az egyik párnát, amin a lábaimat pihentettem, miközben Nott is csatlakozott a kis díszes társaságunkhoz. A lányok egyből odébb húzódtak, hogy teret adjanak neki, s bár rendes volt tőlük, a srác nem érdemelte meg, ugyanis úgy kapta ki a kezemből a vajsörömet, mintha az élete múlt volna rajta. Egy kelletlen fintor kíséretében fürgén előrenyúltam, és ha nem volt elég gyors, akkor meglöktem a korsót, hogy leöntse magát. − Pedig tudod jól, hogy a griffendélesek nem az eszükről híresek – lenézően pillantottam abba az irányba, amerre a lányt utoljára láttam. Ostoba csitri volt, talán hülyébb volt, mint a griffendéles fiúk együttvéve. − Ebben biztos lehetsz – húzódtak ravasz mosolyra az ajkaim, majd nagylelkűen beavattam Theodore-t a tervembe. – Millicent az utasításomra korábban lenyúlta a Creevey-gyerek gépét, majd az este hátralévő részében Daphne-val sokszorosítják a képet, és Crack és Monstro pedig kiplakátolják vele a fél sulit. Umbridge biztosan nem bánja, Friccs pedig a mi oldalunkon van, szóval senki nem fogja megzavarni őket. − Szóval, Nott, most már elárulod, hogy pontosan mivel zúztad már megint össze magad? – dőltem előrébb, és helyezkedtem törökülésbe, miközben elhessegettem a csajokat magunk körül. Valamelyest aggódtam ennek az idiótának az épségéért, és valljuk be, manapság eléggé hihetetlen sztorikkal állt elő.
Az előző években mindig örültem a téli szünetnek, a hazautazásnak. Azzal a nyomorék Potterrel ellentétben nekem legalább volt családom, akikhez hazautazhatok. Ez az év és az idei ünnepek a Malfoy kúriában azonban merőben más volt, mint az eddigiek. A szüleim is mások voltak, mióta a Sötét Nagyúr visszatért. És ott volt Bella néném, meg a “magánórái”, amiket nekem tartott. Értem én, hogy amiért harcolnak, az fontos, helyreállítani a rendet, az aranyvérűeket a nekik megfelelő helyre emelni, megtanítani a söpredéknek, hogy hol a helyük a társadalomban. Értem azt is, mekkora megtiszteltetés, hogy a Nagyúr kitüntető figyelmében részesíti a családunkat, de... komolyan muszáj annyi időt az otthonunkban töltenie? Nem tehetek róla, kicsit kiráz tőle a hideg; persze ilyesmire még csak gondolnom sem szabad, amikor a közelben van. Nem mintha Bella néni ne tenne meg minden tőle telhetőt, hogy mielőbb igazi okklumentort faragjon belőlem, ami természetesen azzal jár, hogy non-stop az agyamban turkál, egészen addig, amíg már a hányinger kerülget újra és újra. De legalább két lecke között pihenésképpen gyakorolhatjuk a főbenjáró átkokat is egy kicsit - amiktől meg általában máshogy vagyok rosszul. Pedig egyelőre csak a pincében lakó patkányokon meg a házimanókon kell gyakorolnom. Szóval röviden: idén kivételesen alig vártam, hogy a Roxfort Expressz végre visszahozzon bennünket a kastélyba.
Az volt a tervem, hogy az utat vagy minimum felét átalszom, hogy végre kicsit pótoljam az otthoni álmatlanul töltött éjszakákat, de az úgy túl szép lett volna. Már az első negyedórában betalált Graham Montague, akinek egyértelműen a fejébe szállt, hogy idén csapatkapitány lett, és majdnem végig a szünidő alatt összeállított edzéstervével untatott. De igazából ezt teszi azóta is, hogy visszatértünk, szinte a végkimerülésig hajszol minket a kviddics pályán. Részben mondjuk én is osztozom a lelkesedésén, mert kétségtelenül ki kell használnunk, hogy az a békafejű Umbridge a mi oldalunkon áll, és a fél Griffendél csapatot egy életre eltiltotta a kviddicstől. De azért nem bántam volna, ha ma kivételesen egy kicsivel előbb végzünk a röpködéssel, hogy időben érkezhessek a mardekáros háztársaim által szervezett buliba. Így viszont majdnem egy óra csúszással toppanok be, Crabbe-bel és Goyle-lal a két oldalamon, akik valahogy még a szokásosnál is mamlaszabbnak tűnnek, mióta terelők lettek. Nem vagyok benne biztos, hogy egymás fején próbálgatják-e az ütőiket, vagy csak szimplán izom nő az agyuk helyén is az edzésektől, de nem is igazán érdekel.
Ahogy beljebb furakodunk a tömegben, valaki nekem ütközik, majdnem a vajsörét is rám löttyinti, aztán felháborodottan pillant fel rám. - Miért nem nézel a lábad elé, te szerencsétlen... Ó, helló, Malfoy. Bocs, nem láttam, hogy jössz. - Felvonom a szemöldököm, mire a negyedéves srác átnyújtja nekem a kezében szorongatott másik, még bontatlan üveg vajsörét, amit valószínűleg a barátnőjének szánt. Szó nélkül átveszem tőle, majd egy legyintéssel jelzem, hogy húzzon el az utamból.
Ahogy oszlik előttünk a tömeg, végre kiszúrom a barátaimat a helyiség másik felén. Úgy látszik, épp műsor van, azt a nyomorék Lavender Brownt szivatják, bár már csak a show végére futok be. Fél perccel később a szőke liba már rohan is el mellettünk kifelé, taknya-nyála összefolyva. Elnevetem magam a látványára, ahogy lehuppanok egy párnára - ami igencsak gyorsan szabadult fel, ahogy közelebb léptem, és hátamat a falnak vetem nem messze Pansytől.
- Ó, én pontosan tudom, mi történt Nott szemével - kotyogom közbe, ahogy meghallom a lány kérdését. Legalábbis volna egy nagyon-nagyon jó tippem rá. - Az idiótája úgy döntött, hogy közelebbről is meg akarja vizsgálni apám elátkozott tárgyak gyűjteményét - röhögöm el magam. Az igazat persze nem mondanám el. Ilyesmiről amúgy sem beszélünk, főleg nem ennyi ember előtt. Az említett eset viszont tényleg megtörtént tavaly nyáron, bár annak nem monokli lett a vége, éppen csak majdnem felgyújtottuk az egész kúriát. Szerintem még sosem láttam anyámat olyan dühösnek. - Na de mi volt ez a dolog Brownnal? A te ötleted volt, mi? - vigyorgok Pansyre büszke tekintettel. Ha a csőcselék szivatásáról van szó, nincs nála kreatívabb.
the slytherin gang 1996
Theodore Nott varázslatosnak találta
Vendég
Szer. Május 25, 2022 11:31 pm
A Roxfortig tartó vonaton fogadást kötöttem saját magammal, vajon hányszor fogják megkérdezni Theot, mi is történt a fejével. Háromszor nyertem, egy bizonytalan, és egyet vesztettem abban, ki is fog idejönni, és érdeklődni, s legfőképpen: hogyan. A csendes megfigyelő pozícióját nekem találták fel, szerencsére nem abban a kombinációban, hogy ha kinyitom a számat, akkor a sötétségemmel beterítem az utasteret. Nem úgy, mint egyesek... Azzal a ténnyel nem foglalkoztam, hogy anyám megint egy új pasit hozott a házhoz, és már nem törtem magam, hogy én mutatkozzak be neki. Mire nyárra megyek, fogadok, egy újabb "apával" fog gazdagítani, na és persze az aranytartalékaink is jelentősen meg fognak ugrani. Semmi kedvem nincs anyám mártír műsoraihoz, így remélem, hogy egy újabb hím lesz a házban, nem pedig egy temetés. És ezt így szörnyű kimondani. Merthogy olyan gyorsan növök, megint készíttethet nekem egy új rend fekete öltönyt, és akármennyire is a legjobb kezek munkáját fogja dícsérni a drága anyag, párszor elém lesz szórva: miattam tette. Hogyne. De sebaj, majd megzsarolom egy újabb rend öltönnyel, hogy bezzeg ez az apu annyira király volt, minden hónapban küldött ajándékot (nem, nem küldött, de nem fogja a fáradtságot arra venni, hogy leellenőrizze), és annyira jó barátság alakult ki közöttünk, már-már apámnak tekintettem, miért volt olyan galád a föld alá tenni. S persze azt is kielemeztem, kinek hol is áll az anyagi szénája, rendesen árulkodik az anyag, és a szabás is, s mire a végállomásra értünk, addigra meg is született a lista a fejemben, kiket fogok az udvartartásomba fogadni, és kik estek ki a listáról, mert sajnos az a lila-fekete csíkos pamutnyakkendő tavaly ősszel volt divatban. És a pamut nyakkendők alapvetően is a pénztelenség jele, szemben az én selyem, méregzöld nyakkendőmmel.
***
Hamar bele is kezdtem az építésbe, de nehogy ám én menjek oda! Tudni kell manipulálni, hogy ők jöjjenek hozzám. Már a második jelöltem becsérkészésének vége felé jártam, mire az össznépi ganget látom, amint összegyűlt, így csak egy "most mennem kell, majd még beszélünk" s egyéb, nagyon is megnyerő udvariaskodások után elvettem egy éppen kibontott vajsörrel teli üveget az egyik asztalról, nem törődve, kié is, de egy "köszöntem" kíséretében azért elsuhantam mellette, megfordulni sem volt ideje. Jár nekem, köszi, hogy kibontottad. - Küldhetnél hozzánk is belőle. Hátha egyet anyám kinyit. Mindig is kíváncsi természet volt - na igen, anyámat kedvelem. Ki is mutatom. Otthon engedelmes fia vagyok, bár már nem kell tartanom attól, hogy kitagadna a családból. Ahhoz túlzottan a szeme fényének ad elő, és én adom hozzá az ívet. Fogalma sincs, mennyire tönkretette a gyerekkoromat a bizonytalansággal, s azzal, hogy hallgatnom kell arról, hány férjet is fogyaszt el, per év. A többiről meg nem is beszélek, akiket hideg éjszaka fogad ágyába. - Lavender? - fél szemmel azért követtem, mit is tesz éppen Theo. Megint. Nehéz volt megállni, hogy ne vigyorodjak el, amint láttam elviharzani, megváltozni az egész arcberendezését. Nem is érdemel jobbat. S minő szerencse, Pansy és Draco között van hely, kényelmesen le is dobom magam, megigazítva utána a mandzsetta gombokat, hogy kényelmesebben tudjam inni a sört.
Ha elég kitartóan bizonygattam magamnak, még én is elhittem, hogy ez engem tulajdonképpen boldoggá tett. Vagy ha boldoggá nem is, legalább lekerült rólam a célkereszt - üss, mielőtt megütnének, a legbiztonságosabb taktika az életben. Otthon, zárt ajtók mögött nem tudtam alkalmazni, nyilván az sosem volt reális opció, hogy apám pofonjait és az arcomnak súrlódó öklét valahogy megelőzzem. A Nott kúriában ez volt a normalitás, a hétköznapok velejárója, folyamatos tojáshéjon egyensúlyozás, bizonytalanság és pattanásig feszült idegek, hogy mikor és miért érkezik a következő nevelő célzatú - bár olykor már abban sem voltam biztos, hogy Apa bármit is el akart érni - verés. Itt viszont, a Roxfort zárt közegében lehettem én a kakas a szemétdombon. És ez végtelenül megnyugtató volt, tudni, hogy senki nem mer nekem jönni, hogy itt senki sem árthat nekem, mert ebben a rohadt kastélyban ők féltek tőlem és nem fordítva. Ennek viszont volt egy olyan velejárója, hogy az ember nem kényelmesedhetett el a pozíciójában, olykor-olykor emlékeztetni kellett a pórnépet, hogy pontosan miért is tartottak tőlem és a barátaimtól annyira. Dracónak erre ott voltak a gorillái, Crabbe és Goyle egy házimanónál is készségesebben ugrottak, ha valakinek meg kellett mutatni a helyét - Pansy ugyanerre tartotta Millicentet. Én inkább megoldottam magamnak, és azt hiszem, valahol mélyen talán tényleg élveztem is, ha megalázhattam, a falnak átkozhattam vagy egyszerűen megverhettem valakit. Ott motoszkált persze a gondolataim között, hogy Lavender Brown nem érdemelte meg, amit kapott tőlünk. Tulajdonképpen semmi baj nem volt Lavenderrel, kedves lány volt, kicsit buta, kicsit idegesítő, de az ártalmatlan fajtából, akinek az irritáló viselkedése kimerült a tinilányos kuncogással kiegészülő szempillarebegtetésben és a hátsó padba, szívecske közepébe vésett fiúnevekben. Gondolom, december környékén az enyém is valahol a bájitaltan terem egyik asztalára került, mikor az öreg Slughorn nem figyelt. Akár lehettem volna jófej is Lavenderrel, mert persze valahol tetszett a rajongása - vagyis leginkább annak a gondolata, hogy én tetszettem valakinek, aki nőnemű volt, mert ez azt jelentette, hogy nem volt feltűnő az, amit én egyre és egyre nyilvánvalóbban kezdtem érezni, még ha nem is mertem még csak gondolatban sem kimondani. De... Ki nem szarta le Lavender Brown érzékeny kis lelkét? Inkább az ő megítélése, mint az enyém. - Nyilván előnytelen, Pans, biztos valami turkálóból kukázták a csóró szülei - horkantam fel. - Próbálkozz inkább Weasley-nél, Lavender, pont egy szinten vagytok. Csak aztán óvatosan, nem ám összetöröd... A körülöttünk állók hangos disznóröfögést imitáltak, valahol ez volt az a pont, mikor Lavender nem bírta tovább és zokogva kirohant az alagsori teremből. Rosalind sértődésének nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, amúgy sem terveztem vele hosszú távra, arra alkalmas volt, hogy két óra között legyen kit taperolnom egy lépcsőfordulóban, amíg valamelyik tanár egy ügyes bűbájjal szét nem szedett minket - Umbridge-tól persze mindig csak egy elfojtott mosollyal párosuló komolytalan dorgálást kaptunk, Mr. Nott, hát illik ezt? -, nem terveztem feleségül venni vagy néhány hónapnál tovább boldogítani. A házasságról apám már gondoskodott úgyis. - Ugyan kérlek, ott van Zseni Granger - forgattam a szemem. - A tanárok kedvenc kis sárvérűje... Alig várom, hogy a Sötét Nagyúr eltakarítsa a fajtáját a Roxfortból. Valójában tényleg elismertem Hermione Granger eszét, okos volt, tehetséges és irritálóan tudálékos. De soha nem mondtam volna ki hangosan, hogy nagyra tartottam őt vagy hogy bosszantott a tény, hogy két tizeddel jobb lett a féléves átlaga, mint az enyém (az a rohadt mágiatöri, mindig azon csúsztam el, Merlinre... Binns halálát kívántam volna, ha nem lett volna már amúgy is szellem). - Te viszont tényleg egy zseni vagy, Pans - vigyorodtam el, méég időben kiegyensúlyozva a söröskorsót, mielőtt Pansy az egészet az ingemre boríthatta volna. - Ha látni akarod, ahogy vetkőzök, meg is mondhatod, nem kell ilyen sunyi módszerekhez folyamodnod. A kedvedért bármit, tudod... A kérdése nem ért váratlanul, szinte minden alkalommal lefutottuk ezeket a köröket: ő megkérdezte mi történt, én hazudtam valamit, neki felszaladt a szemöldöke, én eltereltem a témát, ő pedig rám hagyta, miközben magában ki tudja mit gondolt. Begyakorolt koreográfia, ami reméltem, hogy még sokáig kitart majd. Pansy nem tudhatta meg, hogy mi ment otthon, szégyelltem előtte, bőven elég volt, hogy Draco tudta - még ha soha nem is mondtuk ki, hogy látta a nyilvánvalót, akárhányszor nálunk járt. Ezúttal azonban talán kicsit tényleg hálás voltam a sorsnak, amiért Draco tudott mindenről és most felmentőseregként ült le mellénk. - Kussolj már, megbeszéltük, hogy erről hallgatsz - löktem meg a vállammal Dracót, bár a tekintetemből sütő kimondatlan hála ütötte a szavaimat. - Bőven elég, hogy apád mennyire kiakadt... Majdnem annyira, mint amikor tavaly nyáron három méteresre nagyítottuk az egyik páváját. Pedig az tényleg vicces volt, ellenben a Malfoy kúria felgyújtási kísérletével. Azóta Mr. Malfoy komolyabb védőbűbájt helyezett a családi borospincéjük ajtajára. Kellemetlen. - Ne csorbítsd az érdemeimet, közös ötlet volt. Amivel tisztában is lennél, ha nem Montague seggében lettél volna egész nap. Túl komolyan veszed a kviddicset, lassan olyan leszel, mint Potter - kortyoltam bele a sörbe. - Mondd meg neki, Blaise, hogy már beteges ez a sok kviddicsedzés. Sosem érdekelt annyira a kviddics, hogy a cserejátékosoknak fenntartott kispadnál tovább jussak. Szívesen játszottam, kikapcsolt, volt is néhány szép védésem az edzéseken és az éles meccseken, ahol engem állítottak pályára, de különösebben nem mozgatta meg a fantáziámat a kviddicskupa. - Amúgy hallottátok mi történt Weasley apjával karácsony előtt? - A kérdést már egészen halkan tettem fel, hogy rajtunk kívül biztosan senki se hallja. Abban szinte biztos voltam, hogy Draco hallotta a részleteket az apjától, akárcsak én a sajátomtól.
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Vendég
Kedd Jún. 07, 2022 1:09 pm
Theodore & Pansy
− N
yilván, de hát szegénynek annyira sincs önértékelése, hogy magától belássa mennyire kövér! – kacagtam még mindig a lányok körében, miközben Theodore ismételten felhívta a figyelmet arra, hogy Lavender labdába sem rúghatott velünk szemben. − Weasleynél? – nevettem fel még élesebben. – Menyétke szerintem ügyet sem vet rá. Próbálkozzon inkább Finnigannél! Nagyon rá van kattanva negyedik óta! Emlékeztem arra a karácsonyi bálra. Hogy a fenébe ne emlékeztem volna rá? Hiszen Granger úgy tetszelgett Krum oldalán, mint egy kibaszott Barbie-baba. Esküszöm, az a csaj feltűnési viszketegségben szenvedett. Talán ezzel akarta kompenzálni nem csak a külseje adta hiányosságokat, hanem azt is, hogy sárvérűnek született. Mindenesetre remekül megértette magát a nyomi kis griffendéles bagázzsal. Hatalmas szerencséje volt mindegyiknek, hogy a Mardekár nem fogadta be őket. − Jó, Grangerről inkább ne beszéljünk! – szólaltam meg ingerülten, mert annak a csajnak a létezése első óta irritált, és ezt Theodore is nagyon jól tudta. – Nagyon sajnálom, hogy másodikban nem jutott Myrtle sorsára. Bár, amilyen elmebeteg, visszatért volna kísérteni, és szellemként is beült volna az órákra. Szavakkal nem lehetett leírni mennyire kiült az undor az arcomra, akárhányszor szóba került az az ostoba liba. Fintorogva forgattam most is a szemeimet, mert nem értettem, hogy miért értékelte mindenki őt, és nem engem. Semmivel nem volt jobb nálam. Jaj, várjunk csak, jobban tudott nyalizni a tanároknak. Szerencsére Umbridge bármennyire is volt gáz, elismerte, hogy sokkal többet értem egy mihaszna Grangernél. − Ezt eddig is tudtam, Theodore – mosolyodtam el önelégülten, mert szerintem nálam jobban senki nem tudta megkavarni a szálakat az iskolában. Mindenhol ott voltam, mindenről értesültem, mert nagyon jól értettem ahhoz, hogy miként pozicionáljam magam, és olyan barátokat gyűjtöttem magam köré, aki szerettek pletykálni. − Azt hiszem, Theodore, számtalanszor megbeszéltük már, hogy nem érdekel a satnya tested. Engem csak egy valaki érdekel – pillantottam rá lekicsinylően, amikor egy pillanatig is azt merte feltételezni, hogy engem érdekelt hogyan nézett ki a ruhái alatt.
Inkább eltereltem a témát a gyalázatos képe felé, s amíg ő megpróbált egy újabb kamuval beetetni, addig Draco alakját szúrtam ki a tömegből. Szinte felragyogott az arcom, és elengedtem a fülem mellett Theodore további hülyeségeit. Ezek után mondhatott bármit, a tudatom és a látóterem is leszűkült, és egyetlen egy személyre koncentrálódott. − Tudod, Draco, ezt el is hinném nektek, de ennyire idióták ti sem lehettek – hajoltam előre, hogy egy csókot nyomjak az arcára. Szerettem volna hinni abban, hogy a barátaim nem egy elátkozott tárgy miatt fognak meghalni, de mintha csak magamat próbáltam volna meggyőzni arról, hogy több ész szorult beléjük, mint amit néha mutattak. Épphogy visszadőltem, és kacarászva hallgattam miként növesztették meg Mr Malfoy egyik páváját, amikor Blaise közém és Draco közé furakodott. Mérhetetlenül megvetően pillantottam rá is, majd az egyik párnát hozzávágtam, miközben feltápászkodtam a földről, és átüljek Draco másik oldalára. Hihetetlen, az egyik az italomat nyúlja le, a másik meg a pasimra pályázik… − Na-na, te csak hülyíteni akartad, az egész gyalázását én szerveztem meg! – javítottam ki Theodore-t, már csak azért is, mert az iménti kis közjátéka miatt kicsit a lelkébe akartam taposni. A legtöbb munkát úgyis én öltem ebbe az egészbe, hiszen nekem kellett megtalálni a megfelelő embereket, akik aztán Lavender arcával kiplakátolják az iskolát. − Abban viszont igaza van, hogy túl sok időt töltesz a pályán, és elhanyagolsz minket – fordultam Draco felé lebiggyesztett ajkakkal, miközben nekidőltem a karjának. Mostanában kifejezetten magányosnak éreztem magamat, de senkinek nem beszéltem erről, ahogy a nővérem elvesztéséről sem. Senki nem emlékezett már arra, hogy nekem egyáltalán volt egy testvérem. − Kezdem azt hinni, hogy Potter sokkal érdekel téged, mint mi – Vagy, mint én. Ezt viszont nem akartam ennyi ember előtt az orra alá dörgölni, ezért előhozakodtam a nemes többes számmal, hogy aztán Blaise-re és Theodore-ra pillantva megerősítést kérjek a szavaimnak. − Persze, hogy tudomásomra jutott. Apámék otthon erről beszélgettek egyik este, amikor azt hitték, hogy nem hallom őket – suttogtam, miközben az államat Draco vállára helyeztem, ha nem húzódott el tőlem. A szüleim elég sok embert ismertek, nagyon gyorsan terjedt ez a pletyka Weasley apjával kapcsolatban. − Miért? Ti mi tudtok erről? – kíváncsiskodtam, hiszen mindig is vevő voltam egy kis információcserére. Utána én is nagyon szívesen elmeséltem, hogy mit szűrtem le a szüleim beszélgetéséből, bár apáék nem voltak annyira benne a belső körökben, mint mondjuk Draco vagy Theo szülei. Sőt, apa szándékosan a semlegesség határán egyensúlyozott, hiába értett a Sötét Nagyúr eszméivel, kockázatos játékokba sose ment bele.
- Senki nem kíváncsi a gizda testedre, Nott - nevetgélek szemtelenül, miután érkezésemkor fél füllel azt kell hallgatnom, hogy vetkőzni akar Pansy előtt. Nem mintha attól félnék, hogy el akarja szedni a barátnőmet, de hát nyilván nem hagyhattam megjegyzés nélkül a dolgot. Sőt! Ennyinél meg sem állok, kicsit ráijesztek azzal is, hogy elárulnám a monoklijának titkát a többieknek... Persze ezt egy percig sem gondolnám komolyan, remélem, ezt azért ő is tudja. Helyette egy tavaly nyári történettel állok elő, ami után anyámtól valóban majdnem kaptunk egy-egy monoklit, bár azt akkor valószínűleg meg is érdemeltük volna.
- Én aznap igazából nem apámtól féltem. Nem láttad anyám arcát, mikor rájött, mit műveltünk? - Igazából csak tréfálok, anyám sosem lenne képes bántani. Lucius azonban... Bizonyos mértékig az én apám is képes fenyítő tettlegességre, de az, ahogy ő a sétabotjával figyelmeztetően rásuhint a kezemre, hogy ne fogdossak össze semmit a Borgin & Burkes-ben, amitől lerohadhat a fél karom, vagy tarkón csap, amikor megtudja, hogy az a nyomorék sárvérű Granger megint megelőzött az évfolyamelsők listáján, sehol nincs ahhoz képest, amire Mr. Nott képes. Ám most a tavalyi emlékek felelevenítése után, és Theo arckifejezése láttán csak nevetgélni tudok. Közben pedig kissé megemelem felé a vajsörömet jelzésképpen, amikor meglátom a hálát a szemeiben.
- Merlinre, igen, azok a szerencsétlen pávák! - És megint kitör belőlem a röhögés. Aztán a homlokomat rácolva nézem Zabinit, miközben ő befészkeli magát közém és Pansy közé. Az arcátlan ficsúr. - Küldhetek is valamit, Blaise... vagy a nyári szünetben jössz, és választasz valamit te magad az anyádnak... Vagy a legújabb apádnak szánnád inkább? Szerintem találhatunk valami jobbat is neki egy monokligyártó ereklyénél. - Mondom egy pillanatra eltűnődve. Már ha az új faterja kitart addig. Az én apám meg amúgy is aligha veszi észre, ha valami eltűnik a gyűjteményéből, annyi kacatja van már.
- Pedig ismerhetnél már ennyire bennünket, Pans, sok mindenre képesek vagyunk... - követem a lányt a pillantásommal, aki időközben már ismét mellettem van, ezúttal a másik oldalamon. - De kikérem magamnak, hogy idióták volnánk! - pöccintek az álla alá mutatóujjammal, és a szemeibe nézek komolyan, enyhén megemelt szemöldökkel. - Éppen csak egy kicsit... iszogattunk előtte - nézek fel vigyorogva Theora, majd átkarolom Pansyt.
- Oké, ne rinyáljatok már! Én sem örülök neki, de Montague a fejébe vette, hogy idén mi fogjuk megszerezni a kviddicskupát, és addig gyötör bennünket, amíg ez meg nem történik - sóhajtok drámaian. - Potter pedig senkit nem érdekel. Végre kitették a szűrét a Griffendél csapatából, plusz a fél világ úgy beszél róla, mint a “Kis Hazugról” a “Kis Túlélő” helyett, csak idő kérdése, hogy mindenki elfelejti a nevét is - vágok egy nagyon elégedett fintort magam elé nézve. - Nem beszélve a sárvérű meg a véráruló barátairól... - teszem hozzá, és úgy tűnik, ez egyszerre juttatja eszünkbe ugyanazt a dolgot Theoval, mert nagyjából ugyanazt a kérdést teszi fel hangosan, ami a következő percben bennem is megfogalmazódott. - Állítólag majdnem halálra szaggatta az öreg Weasleyt valami a Minisztériumban. - Ezen a ponton ismét Theo felé pillantok, mert majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ő is többet tud ezzel kapcsolatban, mint az átlag. Vajon azt is tudja, hogy az a “valami” a Sötét Nagyúr házikedvence volt?
- Én már csak arra lennék kíváncsi, annak a Varangyképű Vattacukornak tényleg igaza van, és az a rakás szerencsétlenség valóban készülnek valamire, vagy a vénlány simán csak paranoiás? - nézek szét a többieken, hogy nekik vajon mi a véleményük. Umbridge az egész főinspektori különítményt azért hozta létre, hogy lebuktassuk azt a csűrhét, és tény, hogy a nőnek sokat köszönhetünk ebben az évben, azért a kis műsorért Trelawney professzorral talán egész életemben hálás leszek, de néha komolyan kétségeim vannak az épelméjűségével kapcsolatban. A fejemet ingatva emelem a számhoz a vajsörömet.
the slytherin gang 1996
Vendég
Csüt. Júl. 28, 2022 9:33 pm
Éppen, hogy kényelmesen leteszem a poharat, egy párna csapódik nekem, úgy emelem fel a karomat. - Áu? Mit vétettem a párnának, hogy be kell szöszölnie? - nézek a párnára, majd két ujjam közé csippentem, és mint valami halálos betegséggel fertőzött lenne, úgy teszem arrébb. Hogy lehet ilyen ízléstelen mohazöldet használni? Meg valami ócsak plüss anyagot? Elképesztő. Erre veszem észre, hogy több helyem lett. Nagyszerű, ez volt a cél, most már kényelmesebben elférek... nem, még csak véletlenül sem az volt a szándékom, hogy kik közé ültem be. Nem passzolt a ruhaszínük, ennyi. - Oh, monokli. Nem is lenne rossz. Drága apámnak. A már nem számolom hanyadiknak. Mondjuk, egy kijózanító monokli jó lenne. Felveszi, és meglátja anya pénz, és hataloméhes lelkét. - horkantok fel a pohár mögött. Teljes értetlenséggel, és némi méltatlankodó faarccal nézek Theora. - Majd jól feléd dobok egy gurkót, lássam, mennyire gyors a reflexed. Bár a cipőd híján van minden rugalmasságnak, hogy elég gyors legyél elővenni.... a pálcádat. - somolyogva nézek rá, miután a cipőjével szemeztem. Na igen, nem mindenkinek van az ízlés mellett praktikussága is. Pans Dracon-nak dőlésére elfintorodom. - Össze is nyálazod a minőségi textilt, vagy csak a púdereddel akarod tönkretenni? Öh.. gusztustalan... - sajnos nem viccnek szántam, vagy csak félig. - Uhh, menjetek szobára. - fintorodom el tovább, ahogy Draco is átvált mézes nyusziba. Anyám enyelgései és szempillarebegtetése csapódik be egyből, amitől inkább a kerti medencét és a kis hidat van kedvem egyből megnézni. - Rosszul hallottam? - teszem a fülemhez a kezem. - Szerintem nyelvbotlottál. Az a mi, nem véletlenül... "én"? - teszem idézőjelbe, jelezve, hogy ezt az én-t rá értettem. A Harry téma csak annyiban érdekel, hogy valahogy a sárvérűség nem tud izgalomba hozni. Még mindig fogalmam sincs, ki az igazi apám, de már egyre közelebb haladok az igazsághoz, kár, hogy talán megint nem a nászútján leszek majd otthon, hogy tovább kutassak a házban. Azok a nyomornc manók is állandóan a nyakamban lihegnek, ha közel kerülök a féltett papírokhoz. - Csak ne essen. - tönkreteszi a finomgyapjú szövésű pulóveremet, ha kviddics közben esik. - Nem nagyon. - sóhajtok a Weasley hírre. - Anyám esküvői ruhaválasztása minden más hírt elnyomott. - igaz, nem is készült rá, de mivel megint hófehér csipkékben úszott, az mindig egyet jelent: megint menyasszony akar lenni. Fogalmam sincs, melyikről van kedvem jobban hiányozni: ha azért vagyok feketében, mert új apukát szerzett nekem, nézzem, milyen szépségeset (gazdagot! Magának), vagy éppen temetésre. - Csodálkozol? Naftalin Weasley-be bukkanni, bárhová megy az ember. - és elég idegesítően kommunikatívak. Csendes megfigyelő jellememre kifejezetten idegtépő hatással vannak. Legfőképpen Ron, a malacvisitásra hajazó rinyálása mindent visz. Be nem vallanám közben, hogy tökre nem bánnám, ha az anyám csak egy százalékot nyelt volna le Ron anyjából, igazi törődés terén. Juj, nem, fenének kell naftalinpamacs... - Nem tudom. De bármit kinézek belőlük. Szeretik mindenbe beleütni az orrukat.
Legalább öten kérdezték meg a King's Crosstól a Roxfortig tartó vonatúton, hogy mégis mit csináltam a téli szünetben, amitől a szemem alatt ökölnyi lila véraláfutás keletkezett, az orrom pedig a december közepén megejtett hazaút óta kecsesnek alig nevezhető ívben forrt össze egy szerencsétlenül helyrerakott törést követően. Mindenkinek mást hazudtam: eltalált egy gurkó, mikor a rokonokkal kviddicseztem, szilveszterkor belém kötött néhány részeg fazon - ha látnátok, ők hogy néznek ki, még tuti a Mungóban lábadoznak -, felrobbant otthon a bájitaltan beadandóm, Németországban a Munter család birtokán rám támadt egy bestia, kicsit sokat ittam az újév örömöre és leestem a Nott kúria lépcsőjén... Persze az igazságtól mindegyik történet távol állt. Valójában csak apám rajtam vezette le a frusztrációját, amiért karácsony környékén balul sült el valami, amivel megbízta őket a Mágiaügyi Minisztériumban a Sötét Nagyúr. Nem tudtam a részleteket és őszintén szólva nem is érdekelt, miért rajtam csattant már megint a dühe, a lényegen úgysem változtattak a miértek. 
A Roxfortig tartó vonaton fogadást kötöttem saját magammal, vajon hányszor fogják megkérdezni Theot, mi is történt a fejével. Háromszor nyertem, egy bizonytalan, és egyet vesztettem abban, ki is fog idejönni, és érdeklődni, s legfőképpen: hogyan. A csendes megfigyelő pozícióját nekem találták fel, szerencsére nem abban a kombinációban, hogy ha kinyitom a számat, akkor a sötétségemmel beterítem az utasteret. Nem úgy, mint egyesek...
