Nem vagyok normális. Csak erre tudtam gondolni, miközben próbáltam úgy tenni, mint aki minden feszült figyelmét a hangversenynek szenteli, pedig valahol már az expozíció közepén elveszítettek, a kadenciáig ki sem tartott az érdeklődésem. Nem a zenészek hibája volt, ezúttal tényleg jól játszottak, nem egy amputált karú hegyi troll orral leütött zongorajátékának a színvonalát súrolta, mint legutóbb - nem Non legbölcsebb döntései közé tartozott a botfülű kamarazenekar meghívása, pedig nálam jobban kevesen tudták, hogy máskülönben páratlan volt az ízlése - nem ez kényszerítette mellékvágányra a gondolataimat. Bűntudatnak nevezni túlzás lett volna, amit éreztem, elvégre nem csináltam semmit. Nem mondtam semmit. Még csak célzást sem tettem. Semmi jelét nem adtam az abnormalitásnak. Csak egy nyomorult koncert volt, klasszikus zene, ennél konzervatívabb és ártatlanabb találkozás a világon nem létezett. Még politikailag is korrekt - komolyan, mi lehetne méltatni valóbb, mint fizetni egy zenerajongó sárvérű mugliszületésű varázsló páholyba szóló jegyét? Ebből a szempontból akár még egy jó döntésnek is nevezhettem volna, hogy pénteken este nyolckor itt ültem Benjamin Monaghan mellett, a páholykorlátra könyökölve, erőszakot téve saját magamon, hogy ne járjon idegesen a lábam, mintha most szöktem volna a Mungó rehab részlegéről. És kivételesen tényleg nem az volt a kényszermozgásom oka, hogy kezdett csökkenni a funkcionáláshoz elengedhetetlen véralkoholszintem, előrelátóan ledöntöttem két whiskyt, mielőtt elindultam otthonról. Nem ért semmit, nyilván, ugyanúgy a tarkómon éreztem mindenki égető pillantását, hiába fogtam fel racionálisan, hogy az égvilágon senki sem bámult minket és egészen biztosan nem gondoltak volna semmi rosszra egy házas aranyvérű férfi és ismeretlen, jelentéktelen társasága láttán. És mégis... - Pár perc és visszajövök - álltam fel hirtelen felindulásból a vörös borítású, kényelmes ülésről, majd Benjamin válaszát meg sem várva eltűntem a páholyból. Ahogy közeledtem a kitáblázott férfi mosdóhoz, úgy halkult lépésről lépésre a koncertteremből kiszűrődő zongoraverseny - most éppen Rachmaninov, a harmadik zongoraversenye, d-mollban. Bereteszeltem magam után az egyik mosdóajtót, biztos ami biztos, mielőtt kiterítettem volna egy takaros kis csík kokaint, majd olyan gyakorlottsággal szippantottam fel, ahogy Potter szórta a lefegyverző-bűbájokat. Édes Merlinem, de kellett ez most... Egy perc. Két perc. Három perc. Kezdtem érezni az izgalommal vegyes magabiztosságot minden tagomban. Már hamarabb ki kellett volna mentenem magam néhány percre, megkíméltem volna mindkettőnket az előbbi kínos félórától, amikor kukán bámultam a színpadot, mereven szuggerálva a zongoristát, hogy véletlenül se legyen félreérthető a viselkedésem, nehogy Benjamin azt gondolja, hogy... mindegy, lényegtelen. Ruganyos léptekkel indultam vissza a páholyba vezető ajtó felé, mintha néhány perc leforgása alatt hatalmas súlyokat dobtam volna le. - Miről maradtam le? - dobtam le magam a csak rám váró székre. - Különben zseniális ez a zongora. Steinway, a nyakamat tenném rá. Úgy két éve vettem egyet a kúriába, egy ismerős ajánlotta, én nem mozgok túl otthonosan a muglik között, bár ez gondolom nem meglepő, de gondoltam, egy próbát megér, valamit muszáj volt venni ahelyett, ami otthon volt. Azt még az ükapám vette, koboldmunka volt, páratlan különben, de manapság lehetetlen szakembert találni, aki képes behangolni egy koboldkészítésű zongorát, és egyébként is, a hideg ráz kampós orrú kis barátainktól. Ha nem a páholyban ültünk volna, valaki már biztosan nyakon vágott volna a műsorfüzettel.
Two dudes chillin' in a hot tub, five feet apart 'cause they're not gay
Benjamin Monaghan varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
atalmas hazugság lenne azt állítani, hogy az első bő fél óra nem volt eszméletlenül kínos nekem. Kezdve azzal, hogy páholyban ültem, amikor életemben nem jártam még a páholy közelében sem. Mégis hogyan járhattam volna, amikor arra nem volt pénzem, hogy a lakásomban az ágyam ne a tűzhely felett legyen? Nem panaszkodom persze, tataros és kedves kis lakásom van, nem bánom, hogy benne kell élnem, de valószínűleg minden kényelmesebb lenne egy nagyobban. Csak egy egészen kicsivel nagyobban. Mindenesetre nem voltam hozzászokva, hogy a legjobb helyről nézhetem és hallgathatom a műsort, ahhoz pedig végképp nem, hogy házimanók szolgáljanak fel minőségi pezsgőt, csupán azért, mert éppen itt ülök. Nem véletlen hát, hogy eléggé feszélyezve éreztem magam és sokat fészkelődtem a székben, mire sikerült egy kicsit megnyugodnom. Azonban nem én voltam az egyetlen, aki szemmel láthatóan kényelmetlenül ült itt fent, bennem pedig megfordult a gondolat, hogy talán mégsem volt tőlem annyira jó ötlet
meghívni, csak valamiért mégsem tudtam visszafogni magam aznap este. Nem tudtam volna megmondani, mi húzott ennyire erősen felé, de csak reménykedni mertem, hogy nem kaptam valami kedves bájitalt a pezsgőmbe. Szomorú lett volna, ha az Amortentia az egyetlen, ami idáig elmozgatta a lábaimat. - Minden rendben? -pillantottam fel a zongoristáról, ahogy felpattant mellőlem, majd szinte szélviharként tűnt el a páholyból. Ideje sem volt válaszolni, bár az is lehet, hogy az én kérdésem sem jutott el hozzá időben. Elgondolkodtam rajta, hogy talán utána kéne mennem, megbizonyosodni róla, hogy nincsen rosszul, de végül nem tettem meg. Hiszen mi van, ha mondjuk laktózérzékeny és véletlenül tejet ivott? Azt nem feltétlenül akarom látni és hallani. Visszafordultam az előadás felé tehát, bár nem annyira figyeltem a darabot, hogy őszinte legyek. A gondolataim elkalandoztak, és hirtelen azt is nehezemre esett beazonosítani, hogy milyen hangszert hallok… jó, ez hazugság. Az akkor is ment volna, ha eldugul a fülem és félig alszom. De a műsorszám már teljesen kérdéses maradt, annyira nem figyeltem oda, hogy azt máskor szégyelltem is volna. Mégis hogyan írok így cikket a ma estéről? Ránézésre sehogy. A következő pillanatban visszahuppant mellém Mr. Nott, sokkal vidámabban és lelkesebben. Nem tudtam, mi az oka ennek a jó hangulatnak, de nem is kérdeztem rá. Valószínűleg kiengedte azt a laktózt vagy bármi is volt a problémája okozója. Mindenesetre magamban elkönyveltem, hogy ha feltétlenül szükségét érzem, akkor se menjek be a férfi mosdóba, nehogy illúzióromboló legyen. - Nem sok mindenről, be kell vallanom, kicsit elkalandoztam. -A tekintetem a zongorára vetült, persze ilyen távolságból semmit nem tudtam megállapítani róla azt leszámítva, hogy valóban gyönyörű darab volt. Nagyon régen nem láttam és használtam egyet sem testközelből. Merlinre, hogy megkoptak az érzékeim… A szinte elhadart mondatait viszont kíváncsian és őszinte érdeklődéssel hallgattam. Nem csupán azért, mert a kedvenc hangszeremről volt szó, hanem mert olyan átéléssel mesélt róla, hogy nem tudtam nem elmosolyodni rajta. -Régi álmom kipróbálni egy ilyen mesteri zongorát. Sajnos eddig még nem akadt rá lehetőségem, de ami késik, nem múlik. Azért abban is biztos vagyok, hogy a koboldok által készített hangszer még megannyi év után is úgy produkált, mint sok modern darab soha nem fog.
Szerettem emberek között lenni. Pontosabban nem szerettem egyedül lenni, de a végeredmény szempontjából nem számított, hogy valójában miből eredt a kielégíthetetlen igényem a magány teljes kiküszöbölésére. És mint általában azok az emberek, akik folyamatosan körbevették magukat másokkal, én is már-már mániásan monitoroztam a környezetem véleményét, igyekeztem alkalmazkodni a vélt és valós elvárásokhoz, olyan lenni, akit ha nem is mindenki, de legalább a többség kedvel. Szerettem, ha szerettek - felszínesen, nyilván, ahhoz nagyon kevés embert engedtem elég közel magamhoz, hogy a felszínkapargató haverkodáson és munkakapcsolatokon kívül mélyebben is megismerjük egymást, erre őszintén szólva már egyáltalán nem volt sem motivációm, sem megfelelő személyiségem, azt amúgy is úgy igazítottam, hogy mindenkinek kellően komfortos legyen. Már rajtam kívül, mert én biztosan még egyetlen napig sem éreztem kényelmesen magam a saját bőrömben. És persze azok kivételével, akiket semmire sem tartottam, bár mostanság ezeknek az embereknek a száma szinte nullára redukálódott a szép roxforti évekhez képest, amikor örömmel zártam be a sárvérű elsősöket a megbűvölt szekrényekbe vagy átkoztam be őket a roxforti tóba, csak mert én voltam Theo Nott, Draco Malfoy vicces barátja. Éppen az olyanok estek nekem áldozatul az iskolai hierarchia legfelső fokáért folytatott véres harcban, mint Benjamin Monaghan. Tizenöt-tizenhat évesen - és ha történetesen ő nem lett volna egy jó tízessel fiatalabb akkor - valószínűleg nem egy koncertterem kényelmes páholyában ültünk volna egymás mellett, hanem éppen az udvaron lógattam volna fel egy pofás kis átokkal fejjel lefelé a csóró sárvérűt (mert nyilván így neveztem volna), magamnak is azt hazudva, hogy én ezt tulajdonképpen élvezem, Draco, Pansy, Blaise és Malfoy két ostoba gorillája pedig szintén megmagyarázták volna, hogy ez jó szórakozás. Tinédzser önmagam kínjában felnevetett volna, ha tudja, hogy huszonöt évvel később egy csóró sárvérű véleményétől tartva feszengtem a páholyban, ahova én fizettem mindkettőnk jegyét. Persze nem ez lett volna az egyetlen, amire tizenéves önmagamnak hitetlenül szaladt volna fel a szemöldöke. A férfimosdóban gyakorlott precizitással felszippantott kokain valószínűleg nem tartozott tizenöt-hat évesen a jövőbeli terveim közé, bár akkoriban még abban is naivan és kitartóan hittem, hogy ha elég erősen akarom, akkor lehetek normális. Nem pedig az a felnőtt férfi - bár olykor úgy éreztem, nincs jogom annak nevezni magam -, aki negyvenkét évesen egy kirakatba szánt család és házasság mellett azon töri a fejét péntek este, hogy egy gyakorlatilag ismeretlen pasi az-e, aminek sejti. - Még a végén kiderül, hogy a múltkori zenekart jobban értékelte. - Szipogtam egy sort, kényszeres mozdulattal megdörzsöltem az arcom, majd magamra erőltettem a leghihetőbb, önsajnáltató mosolyomat (és minden önfényezés nélkül meg kell jegyeznem: tényleg hihető volt). - Bocsánat, ez az allergia megöl. Utálom a tavaszt. Sok problémám volt, a házimanóim bevásárlólistája sem lett volna olyan hosszú, mintha pontokba szedtem volna minden bajomat, de az allergia pont nem tartozott közéjük. Az immunrendszerem, köszönte szépen, minden igyekezetem ellenére tökéletesen működött, pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy kínhalált haljon. És bár már régen túlvoltam az önmarcangolásnak azon a hosszú fázisán, mikor szégyellnivalónak találtam minden felszívott csíkot - az átlagember meglepődne rajta, hogy a "mi köreinkben" milyen sokan éltek vele, pusztán azért, mert megtehették, éppen olyan státuszfitogtatás volt ez is, mint a drága öltönyök és a dédnagypapakorú alkoholos italok -, de úgy ítéltem meg, Benjamin könnyebben befogadta a pollenallergiáról szóló mesét. - Sokáig húzta az a zongora, az biztos. Tulajdonképpen még mindig tökéletes, csak egy hangolás férne rá, de ez már meghaladja minden téren a képességeimet. A koboldoknak csak egy gyors bűbáj, persze, már ha talál az ember olyat, aki meg tudja oldani. Egyszerűbb volt venni egy újat. - Mire kimondtam, már sejtettem, hogy kettőnk közül egyedül nekem volt egyszerűbb hirtelen felindulásból venni egy Steinwayt, de nem visszakoztam. - Bár őszintén szólva, az elhangolódott zongora is milliószor hallgathatóbb volt a kúriában, mint a fiam dobolása. Kimeríti a kínzás fogalmát, fel lehetne venni a főbenjáró átkok mellé. A legutóbbi hajnali kettes performansza után azt gondoltam, hogy ennél rosszabbat már sosem fogok hallani, aztán jött az a csürhe a múltkori rendezvényen és rájöttem, hogy hiába közhely, még mindig igaz: mindig lehet rosszabb.
Two dudes chillin' in a hot tub, five feet apart 'cause they're not gay
Frida Scamander varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
eresztbe tettem a lábaimat egymáson, mint mindig, amikor zavarban voltam. Relatíve gyakran történt meg idegenekkel, vagyis “idegenekkel”. Mondjuk inkább úgy, hogy olyan emberekkel, akikkel nem éreztem még teljesen komfortosan magam, a helyzetek pedig még jobban megviseltek. Az évek persze sokmindent megváltoztattak, én is erősebb voltam, mint anno a Hugrabug legnyomibb kis vézna gólyájaként, mentálisan egész biztosan. Már megtanultam akkor is magabiztosnak mutatni magam, amikor egyáltalán nem voltam az (valószínűleg nem is néztem ki annak, csak elhitettem magammal, hogy a belefektetett energiának értelme is van), újságíróként pedig igyekeztem ezt a tudást kamatoztatni, bár a hangversenyek világa nem tartogatott számomra különösebb izgalmakat, mint mondjuk egy oknyomozó riporteré. Ez a szituáció azonban minden eddigi (nem létező) képességemet meghaladta. Mégis mi
keresnivalója volt egy magamfajta nincstelennek egy ilyen páholyban, szép vörös bársonnyal borított, puha székekben, amikor ott lent is ülhetnék egy olcsóbb, kopottabb, és jóval kényelmetlenebb darabon is? Semmi, pontosan. Nem kellene itt lennem. De mégis valaki, akivel eddig életemben egyszer találkoztam, képes volt meghívni magával, én pedig egyrészt hülye lettem volna elutasítani, másrészt pedig nem is lett volna túl udvarias, amikor kedveskedni próbált nekem. És lehet, hogy nem vagyok normális pasas (nyilván nem), de nekem ez jobban imponált, mint bármi más. Le sem tagadhatnám, milyen meleg vagyok. - Azt hittem, ez egyértelmű. Visszavágyom oda, egyenesen a hegedűs fiúcska karjaiba, ha már ő volt az egyetlen értékelhető a performanszból, és ő sem a zenei tudása miatt. -A mondat végére nem csak a kezemben lévő pezsgős pohár ért a számhoz, de a hangomban először érezhető szarkazmus is átváltott színtiszta gúnyra. Ejnye, a kedves hugrabugos, nem illik így beszélni. Visszaraktam a poharat a tálcára (ezüsttálcára, bakker, életemben nem láttam még testközelből olyan ezüsttálcát, ami kizárólag az én rendelkezésemre állt), aztán összefontam az ujjaimat a felső térdemen. Milyen nyomorultul festhettem ebben a pózban, mint egy fogyatékos mohamanó… Talán jobban ki kéne húznom magam. Talán rendesen meg kellett volna fésülködnöm otthon. Talán az ingemet sem tűrtem be rendesen és féloldalt kilógott, mint egy alkoholista bankárnak. Remélem, legalább fika nem lóg ki az orromból és citerázik minden alkalommal, amikor levegőt veszek. Ahogy befészkelte magát ez a gondolat a fejembe, akaratlanul is az arcomhoz nyúltam, mintha csak megdörzsölném, közben lassan megbizonyosodva róla, hogy nem, nem lóg ki semmi az orromból, se szőr, se fika. - Pedig az ember azt gondolná, hogy egy kúriában könnyebb elmenekülni előle. Mármint… érti. Nagy épület, sok szoba, elég csak túrázni egyet a folyosókon, máris találni egy csendes helyet. Persze mit tudok én, életemben nem jártam kúriában. -A Roxfortban azért így működött, habár talán egy kúria sem volt akkora nagy, mint maga a Roxfort. De ki tudja. Mint mondtam, nem jártam még kúriában.
Ha a szorongás valaha is testet öltött, akkor most itt ült mellettem, keresztbe tett lábakkal, a pezsgőspoharába kapaszkodva, kerülve a szemkontaktust. Könnyedén olvastam a környezetem legapróbb rezdüléseiből is, egyszerűen ráhangolódtam bárkire, idomultam és alkalmazkodtam, ahogy a helyzet és a társaság megkívánta - bár azt hiszem, a Benjaminból áradó feszültség egy szociálisan alacsonyan funkcionáló autista kivételével bárki számára félreérthetetlen lett volna. Persze az is lehetséges, hogy csak én voltam kiélezve erre az érzelemre, volt időszak, amikor egészen gusztustalan határokig elmentem azért, hogy a szerencsés kiváltságosok kivételével mindenki így viselkedjen a közelemben. Legalább így. De általában nem értem be az egyszerű stresszel, imádtam, ha az olyanok, mint Benjamin rettegtek tőlem. Ez azonban nagyon rég volt, és most már felnőtt fejjel cseppet sem vágytam mások félelmére, ahogyan arra sem, hogy ok nélkül feszültek legyenek a társaságomban. Nem kellett hozzá legilimentornak lennem, hogy sejtsem, mi nyomasztotta: egyszerűen nem illett ide. Minden rosszindulat nélkül egyet kellett értenem vele. Nem volt ide való, az ócska öltönyében, a rosszul kiválasztott nyakkendőjével, miközben túl látványosan megköszönt mindent a körülötte szorgoskodó házimanóknak, ezzel teljesen nyilvánvalóvá téve, hogy soha az életben nem szolgálták ki manók és fogalma sincs róla, hogy nem szokás így beszélni velük. Az ő helye valahol lent volt, a nézőtéren, a kényelmetlen hátsó ülések egyikén, ahonnan a színpadnak legalább a felét kitakarja egy izzadt hátú, folyton köhögő pasas - de végső soron ez nem számított, hiszen én hívtam meg, mégis ki merte volna megkérdőjelezni a helyét akkor, ha Theodore Nott vendégszeretét élvezte? A másodikét, hogy egész pontosan legyünk, mert apám előbb hajtott volna végre lobotómiát saját magán, mint hogy együtt mutatkozzon egy mocskos sárvérűvel, főleg egy ilyen helyen. A gondolatra egy másodperc erejéig letörölhetetlen vigyor kúszott az arcomra. Én itt voltam, egy sárvérűvel és tulajdonképpen jól éreztem magam, az öreg pedig fürdeni sem tudott egyedül... Bárcsak széthasadt volna apám feje a kád peremén. Csak az rondított bele a kárörömömbe, hogy nem volt elég bátorságom mindezt közölni is apámmal. Az egyetlen értékelhető a performanszból... Nem, ezt nem lehetett félreérteni. Annyira nyilvánvaló volt a célzás, hogy szinte kiszúrta a szemem. Talán túl nyilvánvaló is. A gyanú lassan, alattomosan ütötte fel a fejét, próbáltam összekotorni minden információt, amit valaha Non elejtett erről a férfiről, de rémesen kevés volt, amit sikerült összeszednem, többet kellett volna kérdeznem a feleségemtől, akkor talán most nem kattogott volna metronómként az agyamban a gondolat: mi van, ha ez egy hatalmas átverés? - Nos, erről nem tudok nyilatkozni, nem figyeltem a hegedűs fiúkat. De így legalább kezdem érteni, a feleségem miért éppen azt a zenekart választotta. Közel tizennyolc év házasság után azt hiszem, ennyibe bele tudok törődni. - És még mennyi minden másba is. A házasságunk társadalmilag legkevésbé elfogadott része nem egy jóképű hegedűs fiú szemmel vetkőztetése volt, erről az apróságról azonban sem Benjaminnak, sem senki másnak nem kellett tudnia. Nem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy talán szándékosan tett ennyire nyilvánvaló megjegyzéseket, talán azt akarta, hogy elszóljam magam, pontosabban nem ő személyesen akarta ezt, hanem valaki, akinek érdekében állt lejáratni és besározni a nevem... Ebből pedig mostanában rengeteg akadt, sokan nem nézték jó szemmel a Lumos meglepően magas mandátumarányát (vagy csak én voltam már megint túl paranoiás a kokótól, a francba is, hányszor megfogadtam már, hogy többet nem nyúlok hozzá, hányszor megígértem Nonnak és hányszor nem tartottam be, én barom). Lehetetlen lett volna nem megmosolyogni az elképzelését a kúriákról - jó, nem megmosolyogtam, valójában leplezeletlenül kinevettem. - Egy nagyon kiábrándító hírrel kell szolgálnom: igazából egy átlagos kúria nagy részét senki sem használja. Persze nem teljesen üresek a szobák, de egyik sem az a hely, ahol az ember hajnalok hajnalán szívesen aludna. Még felfűteni sem szoktuk, ha nincs éppen vendég. - Azt már nem tettem hozzá, hogy a hétköznapokban használt terek mérete is valószínűleg tízszer akkora volt, mint amihez ő hozzászokott. - És különben is, ha egy tizenhat éves tinifiú a fejébe veszi, hogy mindenkit őrületbe kerget, akkor nincs az a ház, ahol el lehet menekülni a dementororgiát idéző zajszennyezéstől, amit zenének nevez. Merlinnek hála a nővére hugrabugos lett, szóval belé szorult némi együttérzés és tapintatosság. Bár az jó kérdés, hogy honnan örökölte, mert hogy nem a Nott és nem is a Rappaport gének okozzák, az biztos... Nehéz lett volna megítélni, hogy apámból vagy a két sógoromból hiányzott jobban az empátia vagy bármilyen pozitív emberi érzelem. Non persze csodálatos volt, kilógott a többi Rappaport közül. - De nyugodtan tegeződjünk, nem vagyok sem olyan öreg, sem olyan fontos ember, hogy leragadjunk ezeknél a felesleges udvariassági köröknél. - Lehetett volna vitatkozni vele, hogy a korom alapján mennyire estem abba a kategóriába, ahol már illett magázni az embereket, azzal pedig végképp, hogy bárki nevezhette-e magát nem fontos embernek, aki a Nott nevet viselte, de bíztam benne, hogy Benjamin egyszerűen csak elfogadja az ajánlatot és elengedi a magázódást.
Two dudes chillin' in a hot tub, five feet apart 'cause they're not gay
Benjamin Monaghan varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
osem voltam olyan ember, aki ne szorongott volna rá a legkisebb dolgokra is. Legalábbis amióta az eszemet tudtam, nem tudtam volna olyan helyzetet vagy eseményt felhozni, amikor tökéletesen magabiztos lettem volna, pláne, ha nyilvánosan kellett megtörténnie. Otthon, a négy fal között, ahol biztonságban éreztem magam, persze más volt a helyzet, olyankor igazán előbújhatott belőlem a valódi Benji. Ilyenkor viszont, pláne, amikor különösen kényelmetlenül érzem magam - mint amilyen csóró mugli születésűként egy páholyban ülve hallgatni a hangversenyt -, elfedett majdnem mindent az a fájdalmas szorongás. Igyekeztem, komolyan igyekeztem magamat adni, de általában le sem tagadhattam, hogy éppen milyen érzések és gondolatok zakatolnak a koponyám mélyén. Csak egy pillanatra emeltem rá a tekintetem, nem is tudom, miért… jó, tudom, persze, mert a normális kommunikáció során az emberek legalább oda-odanéznek a másikra, nem csak a semmibe bámulnak vagy bárhová merednek az arcukat leszámítva. Pedig olykor utóbbi milliószor rosszabb volt, például amikor észre sem vettem, hogy percek óta egy hölgy melleibe bámulok, mint akinek bármi keresnivalója lenne ott vagy érdekelné a ruha tartalma. Pedig még ez volt a kisebb rossz, azért az EscoBarban mindig volt valami eredménye,
amikor minden hátsó szándék nélkül meredtem egy férfi övére - olykor számomra egészen kellemes eredménye. Mindegy is, nem erről van szó. Szóval a tekintete sokmindenről árulkodott, már amit én leolvastam róla. Talán undort látok a tekintetében? Vagy megvetést? Eddig nem mutatta felém semmi jelét a homofóbiának. Vagy én értettem félre? Merlinre, biztosan ez a helyzet, hiszen Nott, csak gyűlölheti a magamfajtát. Csendben kellett volna lennem. Látod, Benji, ez történik akkor, ha magadat akarod adni. Úgy sütöttem le - véleményem szerint nem elég gyorsan - a szemem, mintha áram rázott volna meg. - Hát… nos… igen, lehet, igen. Valószínűleg. -Úgy makogtam, mint egy súlyos epilepsziás rohamot kapott, alapból is Tourette szindrómával küzdő vörös mókus. Talán még hasonlítottam is egyre a kapafogakat leszámítva. Őszintén megfordult a fejemben, hogy felállok és elspurizok innen, mint a kengyelfutó gyalogkakukk, aztán vissza se jövök többet, eladom a lakásomat, szerzek egy hamis útlevelet és elköltözöm Kubába Juan Pablo néven, ahol majd remeteként élhetem le hátralévő éveimet, messziről kerülve az embereket. Természetesen ezt nem tettem meg. Minden vér az arcomba szökött, amikor elkezdett nevetni, még a szeplőim is beleolvadhattak a környezetükbe, olyan vörös lett az egész arcom. Biztos voltam benne, hogy rajtam nevet, hiszen miért is ne nevetne ki? Biztos totális hülyeséget mondtam. - Ez nem hangzik túl bájosan -szólaltam meg, amikor végre megtaláltam a hangomat. -Mármint… olyan lehet, mint egy horrorfilmben, amikor a teljesen üres, elhagyatott kastélyban mészárolják a síkhülye szőke lányokat és sportoló fiúkat, akik még azt sem tudják, hogy ha valaki meghal, jobb elpucolni. -Az hirtelen meg sem fordult a fejemben, hogy valószínűleg életében nem látott még horrorfilmet. Az analógia attól még jó volt. - Ki tudja, minden családban akadnak meglepetések. Van olyan, ahol csak az van. -Én is az voltam, meg a nővérem is, bár mindketten más-más okból. Nekem mágikus képességeim lettek egy varázstalan családban, a testvérem pedig úgy tolta az intravénás (vagy nem? sosem kérdeztem, mit használt) cuccokat, mintha transzfúzión akarna keresztülesni. Meglepett, hogy felajánlotta a tegeződést, nem gondoltam volna, hogy ennyire közvetlenné akarja tenni ezt a beszélgetést. De nem ellenkeztem, az én szorongásomnak egész biztosan jót fog tenni, hogy legalább ez a feszélyező tényező eltűnik a levegőből. - Ahogy érzed. Ebben az esetben én is jobban örülnék a Benjinek. Csak a szüleim hívnak Benjaminnak, meg azok, akik nem tudják, mennyire nem szeretem.
Nem volt szükségem a lányom empata képességeire ahhoz, hogy tökéletesen beazonosítsam, mit érezhetett most Benjamin. A mély empátia nem tartozott a kevéske erényem közé, de még így is szinte a saját mellkasomban éreztem azt a kellemetlen, feszítő szorongást, ami most rajta lett úrrá - már-már én éreztem kellemetlenül magam helyette is. Hogy jöhetett valaki ennyire zavarba? És egyáltalán mitől? Homlokráncolva méregettem, talán valamikor máskor, egy másik helyzetben jót szórakoztam volna a nyomorúságos helyzetén, a tényen, hogy valakit szándék és aktív munka nélkül sikerült mérföldekre repítenem a komfortzónájától - bár Benjamin esetében ez egy könnyű feladatnak tűnt, látszólag a komfortzónája egy zsebkendőnyi kis területet jelentett -, azonban most nem leltem (kár)örömömet benne. - Mindig ennyire stresszes vagy csak én vagyok ennyire ijesztő? Remélem, utóbbi, mindig törekszem rá, hogy rémisztő legyek. A feleségem nem engedi, hogy halálfaló egyenruhában mászkáljak, de örülök, hogy anélkül is elérem a kívánt hatást. - Talán nem ez volt a legjobb pillanat arra, hogy csöpögő iróniával oldjam a hangulatot, közel sem voltam biztos benne, hogy Benjamin értette a szavak mögött megbújó önkritikát és viccet. - Még egyetlen horrorfilmet sem láttam - ingattam a fejem. - Mármint tudom mi az a horrorfilm, egyszer voltam mugli moziban is, de ennyiben kimerülnek a tapasztalataim. És az biztosan nem horror volt, egy legénybúcsúzó, másnapos csapatról szólt, volt benne egy ellopott csecsemő és egy majom is. Úgy sejtettem, az egy közkedvelt és ismert film lehetett, mert amikor Finnigan magával rángatott, tömve volt a vetítőterem muglikkal. Természetesen az is lehetséges, hogy a mozik mindig teltházzal működtek, nem sok fogalmam volt a varázstalanok szórakozási szokásairól, hiába szerettem hangoztatni, hogy mennyire igyekeztem haladni a korral, mennyire nyitott és felvilágosult voltam, valójában az ismereteim továbbra is rendkívül szűkösek maradtak. Szívesen olvastam mugli könyveket, hallgattam és játszottam a zenéjüket, és igencsak közelről megismerkedtem a kedvenc kábítószereik egy nagy részével, de ennél messzebbre sosem kalandoztam. Az effélét meghagytam Nonnak - bár abban szinte biztos voltam, hogy a horrorfilmekről ő sem rendelkezett széleskörű ismeretekkel, a kifinomult irodalmi ízlését ismerve nehezen tudtam elképzelni a kultúra egy ilyen posványában. - Saját tapasztalat? - Gyanítottam, hogy igen, bár részleteiben elképzelni már nem tudtam, milyen lehetett muglik között varázslónak születni. Az én családomban sok másfajta meglepetés történt, de ezeket szerettük szőnyeg alá söpörni, nem pedig őszintén meglepődni rajtuk. A mi köreinkben szerettük, ha minden a megszokott, elvárt mederben zajlott, minden előre el volt tervezve és rendelve. - Rendben, akkor Benji és nem Benjamin - bólintottam, bár átfutott az agyamon, hogy mégis ki akarja magát felnőtt férfiként Benjinek hívatni? - Én gyakorlatilag mindenre hallgatok, apám és a fiam is Theodore, így a megtévesztő látszat ellenére egészen kreatívnak kell lennünk a becenév változatokkal, ha az ember tudni akarja, éppen melyik Theóról van szó. Visszafordultam a színpad felé, az utolsó mű következett - az, hogy idő közben hányról maradtam le, hidegen hagyott. Millió hasonló koncerten jártam már és remélhetőleg ugyanennyi várt még rám a jövőben is. A koncert végén, a páholyból elnézve a kifelé tolongó embertömeget, magamban hálát adtam, amiért nekem nem kell majd sorba állnom a ruhatárnál, átverekedni magamat ennyi ismeretlen között. Nem mintha túl gyakran keveredtem volna ilyen helyzetbe, mindig megvolt rá a lehetőségem, hogy a kényelmesebb utat válasszam a szabadidőm eltöltésére. - Van kedved vacsorázni? Van egy elég jó étterem a közelben, és őszintén szólva nincs kedvem egyedül kuksolni otthon abban a horrorfilme illő házban, márpedig ez várna rám. Ments meg a magányos szenvedéstől - mosolyodtam el, miközben a folyosóra kiérve az egyik házimanó bőséges hajbókolás közben a kezembe nyomta a kabátomat.
Two dudes chillin' in a hot tub, five feet apart 'cause they're not gay
Benjamin Monaghan varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
zt hiszem, oldani akarta a feszültséget, mind bennem, mindpedig a helyzetben, amit természetesen én tettem feszültté. Azt viszont már nem mondhattam, hogy sikerrel járt vele, ugyanis csak éreztem, ahogy még az eddiginél is jobban elönt a szorongás. Olyan ez, mint amikor tudatosítják az emberrel, hogy van nyelve és nem tudja azt kényelmesen elhelyezni a szájában: csak lelök egy spirálba, amiből nem tudsz kiszabadulni. - Kicsit mindkettő -válaszoltam őszintén, amit valószínűleg nem várt el, sőt, feltételezem, csak szerette volna, ha egy kis nevetéssel letudom az egész megjegyzést és feloldódom. Ja, én is ezt szerettem volna, de nem ment. -Mármint nem miattad, ne értsd félre. Amúgy is mindig szorongok, ha új helyzetbe és új emberekkel kerülök, de ehhez -mutattam körbe a páholyban -egyáltalán nem vagyok hozzászokva. Fogalmam sincs, hogyan viselkedik itt normálisan az ember, vagy mi számít normálisnak. Szívesen vágnék undorodó fejet, ahogy lenézek a nézőtér pórnépére, de nem tudom, hogyan kellene. -Pláne, hogy nekem is ott lenne a helyem, de ezt már nem tettem hozzá. Ha már sikerült valahogy legalább egy kicsit humorossá tenni a mondandómat a végére, legalább ne rontsam el. Akaratlanul is felnevettem, ahogy élete egyetlen filmes élményét említette meg. Vele ellentétben én
valóban sok filmet láttam és elég szorosan kötődtem a muglik életéhez, szóval nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy miről beszél. Be kellett vallanom, hogy jobban rajongtam azért a filmért, mint az elfogadható lenne - éppen így az összes vígjátékot, amit csak meg lehetett nézni. Még egy stresszelő embernek is kell néha egy kis szerotonin. - Az egy igazi remekmű. Jó, valójában nem, de a szórakoztató filmek között dobogós helyet foglal el, az én szememben biztosan. Merlinre, de régen láttam már, jó lenne újranézni. -Mentálisan feljegyeztem magamnak, hogy hétvégén ha lesz egy kis szabadidőm (mindig volt, nem értem, miért feltételesen beszélek róla), akkor mindenképpen letorrentelem és megnézem. Megvontam a vállamat a kérdésére. - Én is és a nővérem is, bár mindketten más okból. Maradjunk annyiban, hogy mindketten okkal őszültek meg korán. -Az ő világukban traumatikusnak is számíthatott az, hogy az egyik gyerekük mágusnak született, az pedig, hogy a másik drogfüggő lett és már vagy húsz éve semmit nem tudnak róla, még a varázsvilágban sem szokványos jelenség. De nem akartam belemenni ezekbe a dolgokba, egyrészt nem éreztem helyesnek itt és most erről beszélni, másrészt pedig biztosan nem is érdekelte. Mégis ki ne akarná magát Benjinek hívni? Sokkal aranyosabban és kedvesebben hangzik, mint a Benjamin. Azért az utolsó mű végére egészen feloldódtam. Jobb később, mint soha, nem igaz? Persze lehet, hogy csak a kortizol és az adrenalin ürült ki teljesen a szervezetemből és már elfáradtak a szerveim, úgyhogy inkább elengedték a dolgok. Nem agyaltam ilyen miérteken, örültem neki, hogy egy kicsivel már elfogadhatóbbnak és nyugodtabbnak éreztem magam. - Van, persze. Én is magányosan ülnék otthon a… hát, igazság szerint az én lakásom is horrorfilmbe illő, de nem azért, amiért a tiéd. -Nálam inkább a falban rohangáló egerek okoztak problémákat, nem a lakatlan, ódon kastély, amiben soha nem éltem. Mindenesetre egy jó McDonald’s vagy valami hasonló sokkal kellemesebb időtöltésnek ígérkezett. Hiszen ilyenkor biztos csak oda megyünk, nem igaz? Az arcomra látványosan kiült a meglepetés, hogy milyen hamar kijutottunk az utcára. Máskor ilyenkor még a ruhatárhoz vezető hosszú sorban állok, a kezemben szorongatva a csúf, zöld jegyet, amin a fogas száma szerepel.
Sajnálnom kellett volna, úgy áradt belőle a szorongás, mint dementorból a hideg. Idegen volt ez az érzés, belém nevelték - francokat, belém verték -, hogy különbnek születtem mindenkinél, hogy nem tartozom magyarázattal és bocsánatkéréssel senkinek, hogy bárhova megyek, ott előjogokat élvezek. De Benjamint nem így nevelték, ő látszólag mindenhol úgy érezte, hogy nem tartozik oda, hogy kilóg ebből a világból. Biztosan szörnyű lehetett, mégis voltak napok, amikor elcseréltem volna minden privilégiumomat azért, hogy ne tudjam hogyan kell viselkedni egy páholyban. Hogy egy senki legyek. Mert talán még az is jobb volt, mint hazudni arról, hogy ki voltam... Bárcsak a gondolataim képesek lettek volna kevésbé lehangoló mederben folyni és egyszerűen élveztem volna ezt a nyomorult koncertet... - Ez nagyon egyszerű. Látod ott lent azt a pasast? - Lezseren a páholy korlátjára könyököltem, egy kopaszodó férfire mutatva valahol a nézőtér közepén. Már percek óta egy tuberkulózis esettanulmányt imitálva köhögött az előtte ülő nő szőke helyett halványlilára festett hajába, bár nehéz volt sajnálatot érezni az öregasszony iránt, amikor végigpofázta a koncertet. - Szerintem egészen könnyű undorodó fejet vágni, nem? Széles, ezúttal egészen őszinte vigyorral paskoltam vállon Benjamint, nehezen álltam meg, hogy ne tegyek semmilyen megjegyzést a felhúzott vállaira. Hogy lehetett valakiben ennyi leplezetlen feszültség? - És az igazság amúgy is az, hogy a magamfajták nem szoktak foglalkozni a "pórnéppel a nézőtéren". Eléggé elfoglal minket, hogy egymást utáljuk és kritizáljuk, nincs időnk még az átlagembereket is bírálni. Gondolj bele, csak a Szent Huszonnyolcak hányan vannak, egy nap pedig csak huszonnégy órából áll... - Bár vicceltem, a szavaim nem álltak túl messze az igazságtól. Tényleg rengeteg időt töltöttünk aranyvérű körökben egymás bájmosoly mögé rejtett gyűlöletével. Mindenkinek kell egy hobbi... - Mostanában különben is megfordult a helyzet, már ami a lenézést illeti, de nem akarok politizálni. Ahogy én nem éreztem át a szorongását, úgy ő sem tudhatta, milyen volt mostanában aranyvérű arisztokratának lenni, mikor leköpték az embert az utcán a vélt és valós bűnei miatt, amint meghallották a nevét. Nem is vártam el, hogy megértse, azt pedig végképp nem, hogy sajnáljon. Én azok közé tartoztam, akiknek tényleg volt miért vezekelniük. - Van több része is, nem? Legalábbis a feleségem ezt mondta. Non rajong a mugli dolgokért, általában persze a felét sem értem annak, amit mond vagy csinál. Filmek, telefon, autó, Merlin se tudja még mi, követni sem tudom. A mugli irodalmat és zenét sikerült megkedveltetnie velem, de a többihez még fel kell zárkóznom. Neki ez mindig könnyebben ment - ismertem be, magamat is meglepve azzal, hogy képes voltam ilyen könnyedén hangot adni a saját hiányosságaimnak. Érzékeltem, hogy a családja említésével érzékeny témára tapintottam, nem véletlenül nem fejtette ki bővebben, miért is őszültek meg ideje korán a szülei a nővére miatt. Hogy ő mivel okozott meglepetést, azt nem kellett elmagyaráznia, el tudtam képzelni, mennyire örülhettek a varázstalan szülei a tárgyakat lebegtető és fiúk után szaladgáló kos Benjinek. Utóbbit az én apám sem értékelte volna - persze én sosem tudtam volna olyan nyíltan beszélni róla, mint Benjamin. Vagy bárhogyan is beszélni... - Gondolom, a mugli szülők idegrendszerének nem tesz jót, mikor McGonagall először bekopogtat és beavatja őket, hogy a gyerek varázsló. Vagy legalábbis azt hallottam, hogy így szokás... - Nem sok mugliszületésű varázslóval és boszorkánnyal töltöttem el elég időt ahhoz, hogy megkérdezhessem őket, hogyan hallottak először a mi világunk létezéséről. És az igazat megvallva korábban soha nem is érdekelt... - Annyira biztos nem borzalmas - legyintettem a földszintre menet, mert udvariasabbnak ítéltem meg, mint rákérdezni, mitől olyan horrorisztikus az otthona. Valószínűleg nem is akartam tudni. Elsők között értünk ki az épületből, azonban mielőtt elindulhattunk volna a kiszemelt étterem irányába, megláttam az egyik lámpaoszlop alatt Pollux és Thetis Blacket, mielőtt hazamentek volna - vagy talán ők is megejtettek egy utat valamelyik fine dining étterembe - Pollux még rágyújtott. Természetesen letudhattam volna a találkozást egy egyszerű integetéssel, tekintettel arra, hogy Benjamin... vagyis Benji minden bizonnyal a háta közepére sem kívánta az ex-mágiaügyi miniszter társaságát, de a mi köreinkben ez nem volt szokás. És csak felesleges kérdéseket vetett volna fel, hogy miért siettem el úgy egy számukra ismeretlen férfi társaságában. Márpedig erre vágytam a legkevésbé, felesleges kérdésekre és gyanakvó pillantásokra. - Egy pillanat és mehetünk is - jegyeztem meg Benjinek, mielőtt pár lépéssel átszeltem volna a kijárat és a Black házaspár közötti távolságot, hogy határozottan kezet fogjak az öreg Polluxszal. A kötelező udvariassági körök után bemutattam neki és Thetisnek Benjit - talán enyhén túlzásba estem, mikor nem csupán Non munkatársaként hivatkoztam rá, hanem kivételesen tehetséges, feltörekvő újságíróként. Egy kis egonövelés azonban még senkinek sem ártott meg, főleg nem egy olyan embernek, mint ő és főleg nem egy olyan embertől, mint Pollux Black, aki még ha pusztán csak a gentleman imidzs fenntartásáért is, de látványosan érdeklődőnek bizonyult. A beszélgetés mindössze pár percig tartott, számomra semmi sem lehetett volna ennél természetesebb és hétköznapibb, de gyanítottam, hogy Benji pulzusa kezdett élettel összeegyeztethetetlen szintre emelkedni. - Ne haragudj, Pollux személyes sértésnek vette volna, ha kihagyjuk a kötelező bájcsevegést - szabadkoztam, mikor hallótávolságon kívülre értünk. - És itt is vagyunk... Megálltam az Abszol út főterén felállított terasz mellett. Már a külső térről ordított, hogy az étterem nem fish and chipset és hamburgert kínált kólával.
Two dudes chillin' in a hot tub, five feet apart 'cause they're not gay
Benjamin Monaghan varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
em volt jó szórakozás a szorongás. Elmondhatom, hogy kifejezetten utáltam az érzést, de főleg azt, ahogy az életben akadályozott. Nehezen vettem rá magamat egy halom dologra, főképpen azokra, amik igényelték a lakásom elhagyását. Bevásárlás? Kész agónia. Leülni egy kávéra valamelyik kollégámmal? Várjunk csak egy kicsit, mindjárt kitalálok valami remek indokot, hogy miért nem jó az időpont, mert még a gondolattól is rosszul leszek, hogy nekem ki kell tennem a lábamat otthonról és emberek közé kelljen mennem. Randizgatás? Na igen, az nem történik meg. Pláne nem az eddig szerzett nem túl fényes tapasztalataim után, amiket nagyon szívesen elfelejtenék egy teljes életre. Egy pillanatig elidőzött rajta a tekintetem, ahogy a világ összes nyugalmával támaszkodott meg a korláton. Szerettem volna én is ilyen fesztelenül létezni ezekben a percekben, bizonyára csak ez az irigység vonzott felé elég erősen. Hát persze. A gondolataim gyors elhesegetése után inkább én is előrehajoltam és követtem a tekintetét a nézőtérre. Teljesen más érzés volt innen ülve látni őket, mint ott lenni. Lentről valahogy mindez… természetesnek tűnt, megszokja az ember, hogy valaki mindig behozza a pestis legújabb variánsát, egy öregasszony pedig folyton járatja a száját, innen azonban szó szerint más megvilágításba kerül az egész és az arcomra kiülő undor nem tudtam, hogy elsősorban nekik szól, vagy magamnak, amiért ezt éreztem most. - Elég fárasztó lehet -jegyeztem meg ártatlanul. Feleslegesnek éreztem a mások becsmérlésére elpazarolt időt, amikor az ember annyi sok kellemesebb időtöltést választhatott volna magának. Valamit, ami kevésbé feketíti be a lelkét és teszi tönkre a hangulatát nap mint nap. -Szomorú, hogy ez a helyzet. Nem értem, hogy a világ miért nem tud tanulni a hibáiból, legyenek az emberek muglik vagy mágusok. Annyi ocsmány dolgot elkövetett mindkét nép a gyűlölet jegyében, hogy azt gondolhatnánk, nem teszik meg újra és újra ugyanazt. -Apró mozdulatokkal megingattam a fejem. -Tudom, persze. Én vagyok túlzottan idealista. Mi már csak ilyen romlott élőlények vagyunk. -És ismételten sikerült egy lazábbnak induló beszélgetésből nyomorúságot alkotnom. Remek szériám van, a végén megdöntöm a világrekordot. Nem mondtam semmit, ami kifejezetten őt érintette volna. Nem akartam, hogy sajnáltatva érezze magát, mert magamról egész biztosan tudtam, hogy nem szerettem az érzést. Lett volna miért sajnálni engem? Valószínűleg, elvégre volt egy eltűnt testvérem, a szüleim
elidegenedtek tőlem, magányos voltam barátok és család nélkül, az albérletem falát pedig patkányok és egerek rágták. És akkor? Másoknak jóval rosszabb sors jutott mint nekem, én pedig igyekeztem pozitívan látni a dolgokat, nem volt szükségem mások sajnálatára. Szóval feltételeztem, hogy neki sincsen. - Igen, azt hiszem, három, de én csak az elsőt láttam. Meg talán a másodikat egy bulis estén, csak arra egész biztosan nem emlékszem. -Ez történik, ha a buli este gyakorlatilag annyit jelent, hogy az ember talál magának egy partnert aznapra, akivel nem az iszogatás az elsődleges elfoglaltságuk. -Mugli zenét? Nem tudom, hogy ismered-e a Slipknotot, de igazán remek zenét játszanak, a melódiáik egyszerűen lenyűgözőek. Irodalomból pedig a Szürke ötven árnyalatát tudom ajánlani, a világirodalom legszebb műalkotása. -Feltételeztem csak, hogy a mugli zene és irodalom, amit bemutattak neki, a szépirodalmi és komolyzenei művekre terjedt ki, ezért gondoltam, megfűszerezem a felhozatalt valami totálisan mással. Merlinre, biztos, hogy el fog átkozni mindezért, ha beleugrik a csapdámba, amit meglepő módon teljesen nyugodt és komoly arccal tudtam felállítani neki. Persze állítottam volna fel mást is, de erről jobb, ha nem beszélünk. Sokaknak nehéz téma volt a család, kinek milyen oknál fogva. Nekem egyszerűen csak… üres volt az egész, nem olyan meghitt, mint a szerencsésebbeknek, vagy kifejezetten traumatikus, mint azoknak, akik a poklok poklát élték át gyerekkorukban. Éppen emiatt tiszteltem és becsültem, ha valaki mégis mesélt nekem a gyermeki éveiről vagy a családjáról, hiszen annál személyesebb dolog nem sok van. És pontosan ezért tartottam mindig tiszteletben, ha mások hétpecsétes titokként kezelték a múltjukat. - Igen, meglehetősen nehéz lehetett nekik, pláne, hogy mindeközben még egy drogfüggő, rendszeresen eltünedező gyerekkel is voltak gondjaik. Nem lep meg, hogy majdnem ráhívták a rendőröket szegény McGonagall professzorasszonyra. A rendőrök a mugli aurorok -tettem még hozzá gyorsan, mert nem voltam biztos benne, hogy tudja, a legtöbben nem ismerték a szót, akik nem éltek a muglik világában valamennyit. Nem tudtam visszafogni a belőlem felszakadó apró horkantást, ahogy semmisnek vette a lakásom állapotát. Nem hibáztattam, nem voltam sértett vagy mérges, egyszerűen csak szórakoztatott, hogy milyen pozitív elképzelései lehetnek arról a szó szerint egérlyukról, amiben éltem. - Hidd el nekem, nagyon is az. -Azért ennyiben hagytam, nem akartam megrémiszteni a ténnyel, hogy tavaly még egy oposszum is beledöglött a konyhaszekrényembe, isten tudja, honnan került oda. Sosem találtam lyukat a falon, ahonnan bemászhatott, az ablakok pedig csak akkor voltak nyitva, amikor én is otthon voltam. Még egy mágus életében is létezhetnek megmagyarázhatatlan események. Bólintottam a szavaira és megálltam a fal mellett, vigyázva, hogy senkinek ne legyek útban. Persze nem volt ilyen szerencsém, nem úsztam meg ennyivel, hanem még be is kellett mutatnia, amitől az arcomat elöntötte a forró pír, a tenyerem pedig izzadni kezdett. Az arcomra erőltettem egy egész biztosan nevetséges mosolyt, miközben kezet ráztam Pollux Blackkel (Merlin szakállára, Pollux Blackkel!) és a feleségével. Néhány szó után arra is rájöttem, hogy a hangom rekedt és remeg, úgyhogy gyorsan elhallgattam és türelmesen megvártam, amíg Theo beszélget velük. Közben zavartan a kabátom zsebébe mélyesztettem az ujjaimat, ezzel emlékeztetve magam arra, hogy a bal zsebem ki van szakadva és meg kell varrnom. Eh, úgyis elfelejtem, mire hazaérek, a rendszeres babrálásommal pedig még jobban ki fogom lazítani a cérnaszálat, ami tartja benne a lelket. Majd azt a knútot is ki kell halásznom a tömésből, ami a lyukon keresztül menekült a kabát anyagának belsejébe. Csak arra ocsúdtam fel a gondolatmenetből, hogy Theo búcsúzkodni kezd, mire én is illedelmesen elköszöntem és egy megkönnyebbült, de nem túl hallható sóhajjal követtem az utcán. - Semmi gond, megértem, persze. Ez így működik. Felnéztem az étterem ajtajára, mire enyhén elkerekedett a szemem. Aztán az ajtóban álló pincérre (vagy ezeknek van valami speciális nevük?), az épület többi részére, az ablakon át látható beltérre, majd a teraszon étkező emberek tányéraira és poharaikra is. A végére szerintem akkorára tágultak a szemeim, hogy félő volt, kiugranak a helyükről. - Theo, véletlenül se vedd sértésnek, de én egyáltalán nem erre számítottam. -Hogyan kell azt burkoltan közölni valakivel, hogy a pénztárcád tartalma még annál is kevesebb, mint a nők iránti vonzalmad?
Nehezemre esett elképzelni, hogy voltak olyan társadalmi rétegek, ahol az ítélkezés és gyűlölködés nem tartozott a toplistás egyéni és csoportos hobbik közé - vélhetően nem is létezett ilyen, Benjamin idegenkedése mások kritikus szemlélésétől valószínűleg nem osztálybeli különbség volt, egyszerűen csak jobb ember lett belőle, mint amit a nagy átlag elmondhatott magáról. Szülői nevelés, önerő, magam sem tudtam, mi szükségeltetett hozzá - nyilván az én életemből mindkettő hiányzott. - Semmi sem fárasztó, ha az ember eleget edz. - Márpedig az aranyvérű elit állandó, kőkemény edzésben részesült, már ami a magas lóról ítélkezést jelentette. - Talán több ilyen idealista ember kéne, nem? Mondanám, hogy felveszlek politikai tanácsadónak, de a kampányfőnökömtől még én is rettegek, az az igazság, és lehet felnégyelne egy ilyen impulzív ötletért. Ő inkább a racionális típus, nem menthetetlen idealista. Persze attól eltekintve, hogy valamilyen delíriumos pillanatban sikerült meggyőznie önmagát arról, hogy kettőnk közös munkája működhet, mandátumokat és talán később egy mágiaügyi miniszteri széket is eredményezhet. Én ebben az év nagy részében nem hittem, bizonyos szempontból tehát mégis idealista volt. Például olyankor is, amikor nem rúgott fel minden megállapodást kettőnk között a valóban impulzív pillanataimban - mert ezekből volt bőven, és sokkal meredekebb mutatványokkal löktem a szakadék szélére minden eddigi közös munkánkat, mint egy új tanácsadó felvétele. Sybill tudott volna erről mesélni, noha természetesen soha nem tette volna. Majdnem annyira megbíztam a diszkréciójában, mint Nonéban, ez pedig igazán nagy szó volt.
- Ugye jól sejtem, hogy ez irónia volt? - ráncoltam a homlokom, próbálva felidézni, hogy Non említette-e valaha a kimondhatatlan nevű előadót vagy a Szürke milliónyi árnyalatát, de gyanítottam, hogy okkal nem tudtam felidézni a mugli kultúrának ezeket a valószínűleg nem túl kiemelkedő darabjait. Habár próbáltam felülni arra a progresszív vonatra, ahol a kultúra mindenkié volt és ahol megfértek egymás mellett a különféle ízlések - komolyan, én tényleg igyekeztem -, de tisztában voltam a saját korlátaimmal. Apám olyan volt, amilyen, azonban arra mindig ügyelt, hogy a magas kultúra korlátlanul zúduljon rám attól a perctől fogva, hogy elég idős voltam a felfogásához. Ez pedig nem meglepő módon természetes sznobizmushoz vezetett. Non mérföldekkel jobban teljesített nálam ebben is, de aggódtam volna a mentális egészségéért, ha szennyirodalmat látok az éjjeliszekrényén pihenni. A feleségem többek között irodalmi és zenei ízlés terén is káprázatos volt.
Kínos mosolyt erőltettem az arcomra. Könnyedén csevegtem bárkivel, több mint negyven évnyi kiképzést kaptam a buta kis semmiségekről való fecsegésről, de az elcsepegtetett, hatalmas súlyú információk könnyen kibillentették még az olyan rutinnal megáldott embereket is, mint én. Mégis mit lehetett mondani a kínos és felszínes együttérzésen kívül egy drogfüggő rokon említésére? Képzeld, az előbb szívtam fel egy csík kokót, micsoda véletlen... - Pedig a professzor asszony nem hasonlít egy álruhás dílerre... Nem mintha tudnám, hogyan néz ki egy drogdíler. - Tulajdonképpen a sikátorokban kétes eredetű tablettákat áruló fajtát tényleg nem ismertem testközelből. Megvoltak a magam megbízható, minőségi forrásai. A hozzám hasonlók nem a parkban gubbasztó fura alakoktól szerezték be a napi löketet megadó tasakokat.
Benjaminról ordított, hogy az Azkabanban is szívesebben ülne, mint hogy még egy percet beszélgessen a Black házaspárral. Pedig, mindent összevetve sokkal rosszabbul is járhatott volna. Pollux sima modorú, karizmatikus beszélgetőpartner volt, elég intelligens és korából adódóan bölcs ahhoz, hogy bárkivel kényelmesen elcsevegjen - bár valószínűleg Benji nem érezte magát szerencsésnek és fogalma sem volt róla, hogy Polluxnál és Thetisnél sokkal kellemetlenebb társaságba is keveredhetett volna. Például kifelé menet mintha egy hosszú, most már ősz, de egykor vakítóan szőke hajkoronát láttam volna, én pedig mindannyiunk mentális egészsége érdekében inkább kikerültem Lucius Malfoyt, mielőtt észrevehetett volna. Draco mennyire röhögne, ha ezt látná... - Pollux különben rajong a klasszikus zenéért. Mármint tényleg, nem csak úgy tesz, mintha nagyon művelt lenne és értene a zenéhez. És ez tulajdonképpen elég meglepő, mert utóbbiból sokkal több van.
Nem ért különösebb meglepetésként a reakciója, mire megálltam az étterem bejárata előtt, a válasza nélkül is kezdett halványan tudatosulni bennem, hogy ő vacsora alatt talán nem ezt értette. Könnyed vállrándítással le is ráztam magamról a kényelmetlennek tűnő szituációt. - Ugyan már, ezt el se kezdjük, én fizetek. Ragaszkodom hozzá - jelentettem ki határozott hangsúllyal, megelőzve a további magyarázkodását. - Nem fog éhen halni miatta a feleségem és a gyerekeim, elhiheted. Mielőtt új kifogást gyárthatott volna, megindultam a terasz, majd az előtér irányába. - És az alaptalan bűntudatod enyhítése érdekében muszáj megjegyeznem, hogy némi önzőség is motivál: végtelenül, menthetetlenül és szégyentelenül sznob vagyok, ha éttermekről van szó. Ez van, küzdeni sem próbálok ellene.
Two dudes chillin' in a hot tub, five feet apart 'cause they're not gay
Benjamin Monaghan varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
em tudtam volna magyarázatot találni rá, hogy miért lettem olyan, amilyen. A szüleimtől nem ezt tanultam, a Roxfortból nem ezt vittem magammal, az akadémián nem ezzel foglalkoztam és a Reggeli Próféta talán a legtávolabb állt a toleráns, független véleményektől és viselkedéstől. Azt hiszem, egyszerűen csak így születtem, ha az lehet magyarázat bármire is. Vagy csak nem akartam olyan lenni, mint azok az emberek, akik körbevettek. Talán mindkettő. - Én pedig borzalmas politikus lennék -nevettem fel röviden, zavaromban a tarkómat vakargatva. -Nem az én világom, mondjuk így. Folyamatosan rettegnék tőle, hogy kiderítenek rólam valamit, ami tönkreteszi az egész karrieremet. Zeneművészeti újságíróként nem félek ettől, senkit nem érdekel, ki vagyok. -Azt egy percig sem kérdőjeleztem meg, hogy a politikai színtéren a titkolt dolgok mindig egy hóhér hatalmas, éles pallosaként lebegnek az ember nyaka felett, arra várva, hogy lecsaphassanak. Még a gondolattól is elöntött a stressz, hát még ha ott lettem volna abban a szituációban. Vállat vontam a kérdésére, rosszul próbálva elfedni egy alattomos (már hozzám képest alattomos) mosolyt, a lehető legártatlanabb arckifejezést öltve magamra. Nem voltam jó ebben… sem. De legalább tudta, hogy a Slipknot nem a komolyzene mekkája, a Szürke ötven árnyalata pedig inkább az irodalom megerőszakolása, mint mugli műremek. Kár, pedig ha tudnék hazudni, egyszer talán láthatnám az arckifejezését, amikor szembesül ezekkel. Már akkor megbántam, hogy eleredt a nyelvem, amikor kiejtettem a szavakat a számon. A legtöbb ember nem tudott mit kezdeni azzal, ha egy idegen ilyen őszintén és nyíltan beszél
olyan dolgokról, ami általában családon belül is tabutéma szokott lenni. Mint például a drogfüggőség. Sajnos most is beleestem ebbe a hibába, mert amikor kifejezetten szorongtam, hajlamossá váltam a fecsegésre. Nem igazán vártam választ, és végül azt is elengedtem a fülem mellett, mintha a beszélgetésünknek ez a része soha nem történt volna meg. - Szeretném azt mondani, hogy ettől kevésbé tűnik ijesztőnek, de azzal hazudnék. -Pollux Black egyenesen rémisztő volt, nem úgy, mint egy azkabani fogollyal szemtől szemben állni, inkább csak egy megérzés volt. Egy ösztönösen észlelt tény, hogy sokkal erősebb és hatalmasabb nálam, ami miatt messziről szerettem volna elkerülni. A Teszlek Süveg egy pillanatig sem akart a Griffendélbe beosztani, nem véletlenül. Szóra nyitottam a számat, szerettem volna ellenkezni, hogy márpedig én nem szeretnék tartozni neki, pláne, hogy valószínűleg egy évi fizetésem se lenne elég a törlesztésre. Azonban nem hagyott időt rá, hogy megvessem a lábam, amire megeshet, hogy nem is lettem volna képes. Elindult, én pedig pár másodpercre ott ragadtam, hezitálva, toporogva, de végül lemondóan, behódolva utána siettem. Legfeljebb nem nézem az árakat. Egész biztos, hogy nem fogom nézni az árakat. - És… nem fognak kirakni engem innen? Nem hiszem, hogy úgy nézek ki, mint aki ide illik. -Ordított az ezeréves, molyrágta öltönyömről, hogy nem csak a stílusa ódivatú, de állapotra is olyan volt, mintha az egyik vendég nagyapjának a koporsójából húztam volna elő és vettem volna fel. Szégyelltem magam, mert nem volt itt helyem, ezt pedig egy pillanatig sem tudtam álcázni.
Nem vagyok normális. Csak erre tudtam gondolni, miközben próbáltam úgy tenni, mint aki minden feszült figyelmét a hangversenynek szenteli, pedig valahol már az expozíció közepén elveszítettek, a kadenciáig ki sem tartott az érdeklődésem. Nem a zenészek hibája volt, ezúttal tényleg jól játszottak, nem egy amputált karú hegyi troll orral leütött zongorajátékának a színvonalát súrolta, mint legutóbb - nem Non legbölcsebb döntései közé tartozott a botfülű kamarazenekar meghívása, pedig nálam jobban kevesen tudták, hogy máskülönben páratlan volt az ízlése - nem ez kényszerítette mellékvágányra a gondolataimat.
