Bizonyos perspektívából könnyűnek tűnik minden – a lecsúszó feles enyhén döntött szögéből például, ahogyan a torkomat behálózó idegsejtek csak pár másodperces késéssel cikáztatják végig az égető ingerületet, és enyhe fáziskéséssel reszketek bele. Innen minden probléma beláthatatlan táj, kontúrtalan és súlytalan, nem jut eszembe az apám – dehogynem –, sem Ned – dehogynem –, kizárólag a keserű ízre és mellkasban szétomló forróságra koncentrálok – francokat. Nincs időm elmerengeni rajta, azt hiszem, erre a taktikára támaszkodom hónapok óta, lemetszem a lélegzetvételnyi szüneteket, nincsenek üresjáratok, nincs csend, nincs magány, mindig valakinek a vonzáskörzetében létezem, valamit hallgatva, valamit olvasva, valamiről fecsegve – és Merlinre, bármennyire elbaszott stratégia is, működik. Úgy igazán. Azt hiszem. Mielőtt elmerülhetnék bármilyen rapid módon gyűrűző gondolatmenetben, valaki megdicséri a mugli alkoholt, amit becsempésztem – egy sétabotos férfit ábrázol a címke, még az őszi szünetben sikerült szert tennem rá, vagyis elcsórtam egy mugli srác szüleinek a bárszekrényéből, más egyebek mellett –, válaszul szélesen elvigyorodom, még fogat is villantok hozzá, a tekintetem pont úgy csillog, mint a karomra kent csillámporos testápoló, ami édes, markáns gyümölcsillatot áraszt. Honnan szereztem, követi a szelíd faggatózás, de brandet építeni teljes őszinteség mellett sosem lehet, ezért szórakozottan megvonom a vállamat, oldalról pillantok fel rá – száznyolcvan centiméter, széles mellkas, lehetne belőle terelő, ha érdekelné bármi önmagán és a haverjain kívül –, jóval flegmábban sikerül előadnom, hogy: – Megvannak a forrásaim, de nem publikusak –, és más esetben, mondjuk egy évvel ezelőtt valaki gondolkodás nélkül betörte volna ezért az orromat, most viszont csak felnevetnek, öblösen, azzal a visszataszító maszkulinitással, ami szerintük vonzó. Még négy ember érkezik, meghívóval, így gond nélkül átjutnak a kezdetleges, de hatásos hangtompító- és védőbűbájokon, habár felesleges ennyire elővigyázatosnak lennünk, az ötödik emelet ezen szárnyára évek óta senki nem tette be a lábát, azt hiszem, a '98-as roxforti csatában valaki itt halt meg, még elsőéves koromban bejöttünk a többiekkel, a fal mentén végig vitrinek álltak, bennük fényképek, emléktárgyak, törmelékek, szóval háborús relikviák sorakoztak. Két megbűvölt hangszóróból az Alkímia Neurosa előző heti toplistája szól, közel sem annyira energikus és vibráló, mint a mugli szórakozóhelyeken játszott dalok, célnak viszont bőven megfelel, néhányan már kezdetleges lelkesedéssel toporognak rá. Pár kör és minden ki-, fel- és megoldódik. Tekintetemmel futólag végigsiklok a felhozatalon, egyetlen jó alany kell, egyetlen egy, leheletnyi hajlékonyság, pillanatnyi megadás, egyetlen pillantás, ami fennakad figyelmem zátonyán, és máris értelmet nyer ez az este.
Az egyetlen pozitívum ebben az iskolában –az Öcsémen kívül!–, hogy néhanapján titkos bulikat rendeznek itt. Ezeket a rendezvényeket természetesen el kellett rejteni a tanárok előtt, mert egyik résztvevő sem akarta a Roxfortos éveinek hátralevő részét büntetőmunkán tölteni. Persze a diákok által kreált, nem túl nehezen feltörhető védőbűbájokat bármely tanerő könnyedén áttörhette, mégsem buktunk le soha, mikor bulik voltak. S én, aki imádott minden ilyen alaklomon ott lenni, a mostanit sem hagytam ki. Hülye lettem volna és különben is, napokkal ezelőtt már rágták a fülem a többiek, hogy ugye ott leszek. Szinte az elsők között kaptam meghívót, ami segített átjutni a korábban már felhúzott védővarázslatokon az ötödik emeleten. Korábban nem tudom mit szolgálhatott ez a kihalt folyosórész, de a célnak mindig megfelelt, ha magamfajta nebulók ki akarták engedni a gőzt. Legyen szó buliról, vagy éppenséggel más kellemes elfoglaltságról. Első között érkeztem meg a helyszínre, emiatt már volt a szervezetemben némi alkohol. Az alapozás soha nem kezdődhetett túl korán, de még túlságosan is messze voltam attól, hogy bárki is részegnek tituláljon. Ahhoz nekem több üveg pia kellett, nem pedig egy-két feles, amit legurítottam. Lassan megteltünk, véleményem szerint mindenki itt volt, aki megkapta a meghívóját. A zene kellően jó volt és az ismerős arcok is megjelentek. Tökéletesebb már csak akkor lehet ez a buli, ha a távozásom nem egyedül fog megtörténni és megkoronázhatom az estét valakivel alattam. Éppen ezért soroltam az egyik fal mellé. A társaságból kiválva könnyebben fel tudtam mérni a jelenlévőket és csak reménykedtem abban, hogy tekintetem meg fog akadni valakin. Nekidőltem a hideg kőfalnak, jobb lábam felhúztam támaszkodás címszó alatt és rossz szokásaim repertoárjából egy újabb gyöngyszem került felszínre. Rágyújtottam, mert szervezetem kívánta a nikotint, ami könnyedén keveredett a bal kezemben fogott pohár tartalmával. Minőségi mugli pia volt benne. Fogalmam sem volt, hogy ki csempészhette be, de minden elismerésem az illetőé volt. A felgyülemlett füstöt közben kifújtam, gondos karikákat formálva. Az egyik ilyenen keresztülnézve kaptam el azt az arcot, aki után leesett a tantusz. Összeállt a kép a mugli piával kapcsolatban és csak elismerően hümmögtem magamnak. Ha figyelt és elkapta a tekintetem, apró vigyort kapott, de tovább nem néztem rá. Pásztáztam inkább a tömeget, ameddig nyugodtan el nem szívtam a cigimet és meg nem ittam az italom.
Noah, Art && Matthy
Vendég
Hétf. Május 23, 2022 9:19 pm
Boys'
& Arthur
Az ötödik emeleti szárny ezen részlegén szinte még a madár sem jár -, fut át az elmémben egyféle gondolat gyanánt, amikor is megérkezünk a srácokkal a védelmi összvonal láncolatához. A belépést természetesen csak meghívó társaságában ejthetjük meg, mintha annyira lekövetnék egyébként ezen jellegkört, ámbár, ahogy átlépjük a védőbűbájjal ellátott szegmenst; egészen másféle tematika tárul elénk. A zene kellemesen tölti be a lezárt tér adottságait, miközben egyesek már kellően, sőt már-már javában benne vannak a szórakozás mivoltában. Itt-ott egy-két feles, némi mennyiségű alkohol, szétszórtan dohánytermékek és netán' partidrogok színesítik a téma repertoárját, 'míg el nem jutunk addig a pontig, miként én magam is hetykén rágyújtok. A kezemben lévő cigarettát finoman helyezem az ajkaim közé, miközben negédesen szívom be a tüdőmbe a nikotint. Kószán nézek szét az emberek között, figyelve az artikulációjukat, a rezzenéseiket, s mindazt, amit egymással szemben művelhetnek, míg a tömeg kellős közepén ki nem szúrom - oké, igazából valamiféle eldugottabb szegletben helyezkedik el - Noah-t. Némileg zavartan fogok rá a bagóra, s pislogok néhányat, mire újfent sikerül becsatlakoznom a haverjaim általi beszédbe. Egyetértően bólogatok valamire, ami fogalmam sincs mi a fenéről is szólhat, ellenben az elmém végig azon kattog, miszerint el kell kerülnöm mindenképp' őt. Muszáj valahogy' a tömegben elvegyülnöm annyira, miként koránt se legyek szembeötlő, ugyanakkor mégis van egy olyan sejtésem, hogy ez lám-lám; teljességgel lehetetlenség. S ha már itt tartunk, akkor nem ártana ténylegesen is figyelnem a mondandójukra, nem igaz? A magasba szökkenő szemöldököm jelzésértékűen figyelmeztet a meglepettség átfogó velejárójára, amint az egyik srác szimplán előhozakodik az egy kör feles koncepciójával. Pislogva veszem tudomásul azt, miszerint pár perccel később önteni is kezdi a nedűt; eldobható műanyag pohárkákba. A mellettem álló fiú szintén érdekesen mered rá a piára, ám, amint a másik befejezte a töltést, nos máris szóra nyitja az ajkait. - Aki ezt nem issza meg egyből; az írja meg a beadandóját mindenkinek! - Közli nevetve eme tényt, aztán megemeli a kezében tartott alkoholos italt. - Akkor sok szerencsét kívánok nektek, fiúk! - Jelentem ki félszegen, majd' egy határozott mozdulat kíséretében; megiszom a poharam tartalmát. Lezserül szívom el a maradék dohányt, ekként fürkészve a többiek versengési mámorát. Körültekintően pásztázom körbe a terepet, miképp' óvatosan lépek egyet tőlük hátrébb. Suttogni kezdek az egyik srácnak, miszerint szerzek valami sokkal ütősebbet a számunkra, ezután pedig megindulok zavartalanul felfedezni a szféra jellegzetességeit. A fal pereménél kötök ki, tekintetem jócskán elidőzik a menténél, s mintsem mellékes tevékenység, avagy elfoglaltság töltöm ki a szabad perceket. Tetszik a zene válogatás, ámbár sokkal jobbakkal is szolgálhatnék, ha ismerném valójából a házigazda kilétét, ellenben mégsem szólalok fel: nem keresem azt, miszerint kinek is az ötlete lehetett ezen összejövetel felhozatala. Bámulok magam elé, a távlatok egyikébe meredve, fürkészve a közegtől távol eső alkotóelemeket, s ammenyiben moccanok, mintha fennakadnék valahol, avagy valakiben. Nem igazán érzékelem, sőt gyakorlatilag mindaddig nem is tudatosul e apropó, ameddig le nem öntöm magamat az újonnan megszerzett "folyadékkal". Oh, remek vagy, Arthur, hisz' ismételten kezdődik a bambaságod tetőfoka!
477 // The Resistance // A little party never killed nobody
