gész életemben nyugodt embernek tartottam magam, higgadtnak és kimértnek, olyannak, akinek természetes volt, hogy az érzéseit és az érzelmeit megtartja magának. Még úgy is ritkán okoztak gondot, hogy egyébként jó sok volt belőlük. Ha nagyon nem tudtam mit kezdeni velük, akkor maradt a testedzés, ami segített feloldani a felgyülemlett stresszt, kikapcsolta az agyamat és hosszabb időre megnyugtatott. Ezúttal azonban nem fordulhattam ehhez a megoldáshoz. Nem tudom pontosan, mennyi ideig feküdtem az ispotályban anélkül, hogy egy percre is magamnál lettem volna, de kétségkívül hosszabb, mint annak örültem volna. Egy hét talán? Mintha valami hasonlót mondott volna apa, amikor először sikerült kinyitnom a szemem és zavarodottan körülnéztem a hófehér szobában, ahová hirtelen nem is tudtam, hogyan kerültem. Hamar visszatértek az emlékeim, nagyjából egyidőben azzal, amikor realizáltam a fájdalmat, ami szinte az egész testemen végigment. De legalább a következő napot már otthon tölthettem. Napokat. Heteket. Ágyban fekve. Semmi nem tudott annyira kiborítani, mint a tehetetlenség, a mozdulatlanság, a fájdalom, amivel nem lehetett mit kezdeni, és a gondolataim, érzéseim, amiket nem tudtam egyszerű mozgással kiölni magamból, mert az ágyhoz voltam kötve. A mai nap volt az, amikor már nem bírtam elviselni a helyzetemet és muszáj volt felkelnem. Nem kellett volna még, a sebeim hatalmasak voltak és egyik sem gyógyult be rendesen, tekintve, hogy senki nem ismerte az ellenátkot, legalábbis nem rendesen. De elegem volt, nem érdekelt a fájdalom, csak talpra akartam végre állni. Lassan, lüktető tagokkal húztam fel magam ülő helyzetbe, amit már önmagában hatalmas teljesítménynek éltem meg. Míg az egyik kezemmel az ágyamon támaszkodtam, addig a másikkal a felsőtestemet karoltam át, mintha az bármit segített volna az erőlködéstől lassan felnyílni látszó sebeken. - Picsába… -mordultam fel, miközben sikeresen a padlóra helyeztem a lábaimat. Ezt nem éppen így terveztem. Lehunytam a szemem és vettem egy levegőt, ami mélynek indult, de menet közben rá kellett jönnöm, hogy talán nem kéne ennyire kitágítanom a bordáimat, mert a végén minden egyes vágás újra felnyílik. Merlinre, ennek soha nem lesz vége, soha nem szabadulok ki innen. Végül felnéztem, és legnagyobb meglepetésemre Diane tekintetével találkoztam össze. Biztosan erre sétált, amikor elkáromkodtam magam és azonnal sejtette, hogy mivel kísérletezek éppen. - Ez nem az, aminek látszik -próbálkoztam meg rögtön egy magyarázattal, de hamar beláttam, hogy felesleges kísérlet volt. -Jó, pontosan az, aminek látszik. Csak ne mondd el apának, mert letépi a fejemet.
“Home should be an anchor, a port in a storm, a refuge, a happy place in which to dwell, a place where we are loved and where we can love.” – Marvin J. Ashton.
William & Diane
Felülök az ágyban, majd percekig gyűlölettel tekintek a manók által az éjjeliszekrényemre készített bájitalra. A főzetre, amely nélkül még most, hetekkel a kerti parti után sem tudnék magamtól lábra állni. Így is több, mint egy hétbe telt, mire egyáltalán megpróbálkozhattam vele, és akkor is hamar kudarcba fulladt az egész. Csont- és izomerősítők, valamint fájdalomcsillapítók nélkül teljesen tehetetlen lennék még ma is. Bár a gyógyítók szerint még így is nagyon szerencsés vagyok. Dankworth gyógyító egész konkrétan valami olyasmit mondott, hogy ha muglik lennénk, akkor valószínűleg meg sem tudták volna menteni a lábaimat. A balomat biztosan nem. Nem mintha a legkevésbé is érdekelnének a muglik gyógyítási módszerei, vagy hogy egyáltalán van-e lábuk. De tagadhatatlan, hogy ettől egy egészen kicsikét jobban éreztem magamat, még inkább élvezve a tényt, hogy nem vagyok varázstalan, és hogy a családomnak köze nincs a hozzájuk hasonlókhoz.
Persze a partin történtek után nem ez volna az egyetlen ok, amiért újabban még inkább alávalónak találom őket, és mindazokat, akik keverednek velük. Jerry Preston, Holden Briggs (akiknek még véletlenül sincs köze a Fawley családhoz) és az embereik tettek róla, hogy az eddigieknél is jobban megvessek mindent és mindenkit, ami a sárvérűekhez kapcsolódik. Már megszámolni sem tudnám, hányszor átkoztam magamban a nevüket az elmúlt héten. Az a kegyetlenség és pusztítás, amit itt véghez vittek, csak hogy kiszabadítsanak egyetlen árulót a családom fogságából... Nem tagadom, a Fontaine lány borzalmasan festett, mikor rátaláltunk a pincében, és nem volt helyes, ahogyan Corban ezt az egész helyzetet kezelte. Felelőtlenség volt tőle, hogy odalent hagyta a nőt, amikor a ház tele volt vendégekkel, és emiatt még mindig dühös vagyok a férjemre valamelyest. De még ma is felfoghatatlan számomra, hogy a megmentéséért milyen messzire merészkedtek ezek az állítólagos jófiúk. Ártatlan civilekre, GYEREKEKRE(!) támadtak, és a távozásuk után a családom nagy része minimum több napos ápolásra szorult, nem beszélve szegény Billy-ről, akinek több, mint egy hétig válságos volt az állapota. Az otthonunk fele romokban volt, és hiába a gyors renoválás, ma is érezni itt a történtek hatását, súlyát, mintha a falakba ivódott volna. Tele vagyok haraggal, bosszúvággyal, de még csak lábra sem tudok állni gyógyitalok nélkül, nemhogy bárkinek ártani.
Nagyot sóhajtok, majd lecsavarom a kikészített fiola tetejét, és magamba öntöm a tartalmát. Az íze enyhén kesernyés, de mostanra megszoktam. Csupán néhány pillanat, és már érzem is a hatását. A fájdalom csillapodik, erősebbnek is érzem magam, és a bennem dúló harag és keserűség is valamelyest alábbhagy. Az a sejtésem, hogy a manók, vagy a gyógyító, aki ezt kikeveri, egy kevéske nyugtatót is csepegtethet a főzetbe, de nem bánom. Így legalább képes vagyok némi kedvet érezni arra, hogy sétáljak egyet a házban, talán a kertig is képes leszek eljutni, és szívni egy kis friss levegőt. Ám szinte amint megindulok, hangokat hallok kiszűrődni Billy szobájából, szitkozódást, azt hiszem, és talán némi erőlködést... Egyáltalán nem hangzik jól, nyugtalanító. Bekukkantok hozzá, és sajnos pontosan az a kép tárul a szemem elé, amire számítottam.
- Hát persze – ingatom a fejemet a tagadására, de hamar ki is javítja magát. Ő is rájön, hogy elég átlátszó, és nincs értelme titkolni, mire készül. - Tehát azt mondod, jobb, ha az én fejemet tépi le, amiért ezt hagyom? - vonom fel a szemöldököm, és közelebb sétálok karba font kézzel, hogy minimum az útját álljam, ha megpróbálná elhagyni az ágyát. Kétlem, hogy lenne erőm megtartani őt, ha váratlanul eldőlne, mint egy zsák krumpli, úgyhogy jobb volna megelőzni a próbákozásait.
- Hidd el, megértem, hogy borzasztó unalmas lehet ennyit feküdni, de a sebeid még éppen hogy csak összeforrtak végre. Nem akarhatod, hogy újra elölről kelljen kezdened a gyógyulást - tárom szét a karomat. Pár másodpercig farkasszemet nézek vele, majd lassan összeszűkítem a szemeimet... de végül csak sóhajtok. - Na jó, ha képes vagy olyan lassan és észrevétlenül mozogni, mint egy mohamanó, akkor hagylak felállni egy kicsit... - Sóhajtok, csak mert jelenleg túlságosan is együttérzek vele. Mindenesetre egy kisebb legyintéssel előhívott széllökéssel behajtom magam után az ajtót, csak hogy ne legyen senki más fültanúja a várható szerencsétlenkedésnek. Még a végén tényleg fejünket veszik.
rthetetlen még számomra is, hogy miért próbálom menteni a menthetetlent. Jól ismertük egymást Diane-nel, bár nem volt olyan szoros kapcsolatunk, mint nekem apámmal vagy neki a gyerekeivel, azért határozottan jónak és közelinek éreztem. Nem titkoltuk el egymás elől magunkat, pontosan jól ismertük a másikat, ahogyan azt egy családban illik. Persze én nem mondtam el neki mindent apám kapcsán, meg nyilvánvalóan a munkámról sem, mert arról senkinek sem beszélhettem, ahogy abban is biztos voltam, hogy ő is titkol előlem ezt-azt. De ez így volt rendjén. Ahhoz viszont nem férhetett kétség, hogy egy ilyen helyzetben, amikor mindketten itthon voltunk, a falak közti nyugalomban (noha a legutóbbi eset után már kételkedtem benne, hogy itt volt a legnagyobb biztonságban a családom), egy pillanat alatt megmondta rólam, ha hazudtam vagy hazudni próbáltam. A saját szobámban nem figyeltem a hangomra, a mimikámra és a mozdulataimra, hogy tökéletesen olvashatatlanok legyenek, de lehet, Diane előtt még úgysem tudtam volna leplezni, hogy rosszban sántikálok. Pláne akkor nem, ha ülve próbálom letagadni, hogy nem fekszem. - Ezt egy szóval sem mondtam -ellenkeztem azonnal. -Apának sem kell feltétlenül tudnia mindenről. Éppen eleget stresszel mostanában, jobb is, ha nem köpöm be magunkat. -Egyébként sem tettem volna meg, ha rajtakapna, hogy nem pihenek úgy, ahogy a medimágusok előírták, akkor azt vállalom is. Egyébként is Diane lenne az utolsó, akivel menteni próbálom magam, biztosan kikaparná érte a szemem. Pár pillanatig némán néztem rá, a karom kissé szorosabban fonódott a testemre, hogy a felülés okozta mozgások miatt felszakadt sebekből a kötésen esetlegesen átszivárgó vér véletlenül se látszódjon. Nem voltam biztos benne, hogy ez volt a helyzet, bár abból ítélve, ahogy egy-két ponton iszonyatos lüktetést éreztem, a legkevésbé sem lettem volna meglepve, ha foltos leszek, mint egy elcseszett dalmata. - Tudom, persze. De már képtelen vagyok tovább feküdni, mert ami eddig nem fájt, most már az is rákezdett a mozdulatlanságtól. És esküszöm, hogy nem csak hisztériázok. -Olyat nem is szoktam, szinte soha nem panaszkodtam semmire. Apának felhoztam, amikor a megkérdezésem nélkül kötött meg egy eljegyzést a nevemben, de ott is gyorsan el lettem hallgattatva. Nem éreztem azt, hogy a problémázástól előrébb jutnánk bármivel. A szavaira egy halvány mosoly kúszott az arcomra. Őszintén hálás voltam, amiért megenyhült a szíve és megkegyelmezett rajtam, nem pedig azonnal visszaparancsolt az ágyba. - Egy igazi angyal vagy. És nálam szerintem még egy mohamanó is gyorsabb lesz. Leengedtem a karomat magam mellé és megtámaszkodtam az ágyon, hogy lassan, fájdalmas mozdulatokkal lábra állítsam magam. Úgy nézhettem ki, mint egy százötven éves matuzsálem, aki próbál kijutni a mosdóba, mielőtt az inkontinencia győz, de már nincsenek sem izmai, sem pedig működő ízületei, amik megsegíthetnék. És ha azt hittem, hogy a lábamon megállni lesz nehéz, akkor nagyon naiv voltam, mert a felegyenesedés miatt húzódó sebek fájdalma milliószor rosszabb volt, majdnem könnyeket csalt a szemembe. - Diane, ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, ne halj meg majdnem. Vagy teljesen, vagy egyáltalán ne, de ez a majdnem a legrosszabb.
“Home should be an anchor, a port in a storm, a refuge, a happy place in which to dwell, a place where we are loved and where we can love.” – Marvin J. Ashton.
William & Diane
Az első egy-két napban próbálkozni sem igazán akartam, mert ha mégis megtettem, annak eredménye végül úgyis csalódás és fájdalom volt. De az én lábaim legalább folyamatosan gyógyultak, és csupán némi türelemre (meg néhány gyógyitalra) volt szükségem az ágyam elhagyásához, nem úgy, mint Billy-nek, akinek az enyhébb megerőltetésektől is tartózkodnia kellett. Nem is kérdéses tehát, hogy benézek hozzá, mikor arra utaló hangok érkeznek a szobájából, hogy épp azt teszi, amit nem kéne. Persze én nem vagyok gyógyító, és nem vagyok az anyja sem, hogy megmondhatnám, mit tehet, és mit nem. Mármint... bizonyos tekintetben az vagyok, de annak tulajdonképpen szerintem akkor sem volt jelentősége közöttünk, amikor tizennyolc voltam, ő pedig még csak egy tizennégy éves kamasz, nemhogy most, húsz évvel később. De egy család vagyunk, és aggódom érte. Ami vele történt, az egyszerűen borzalmas, és tudom, nem árt szemmel tartani, mert az ő esetében a gyógyuláshoz az időnél és türelemnél sokkal többre van szükség. Briggs átka egyszerűen kegyetlen, és az ellenátok nélkül ez talán a halálos átoknál is rosszabb. A megfelelő ellenvarázslat hiányában azok a szörnyű sebek újra és újra felnyílhatnak, elég egy rossz mozdulat. Néha talán annyi sem kell.
- Na igen. Nagyon előrelátó és figyelmes gondolat tőled, hogy nem köpsz be bennünket - nevetem el magam az ironikus kijelentést hallva, épp csak egy leheletnyi keserűséggel. A helyzetet figyelembe véve persze érthető, hogy Billynek nem áll szándékában elújságolni az apjának, hogy miben sántikál, de összeségében szinte meglepő, hogy bármit is hajlandó eltitkolni előle. Számomra legalábbis az, és nem gondoltam, hogy valaha is hallhatok ilyen kijelentést Billy szájából.
- Persze, hogy nem hisztériázol - sóhajtok fel, és az eddigi szigorúbb tekintetemről megfeledkezve együttérzően pillantok rá. - Senki sem állítja, hogy ezt tennéd. Borzasztó, ami veled történt. Briggs pedig igazi pszichopata, hogy ilyen átkokkal dobálózik egy család otthonában, ahol gyerekek is tartózkodnak. - Ez számomra még mindig abszolút hihetetlen, az állítólagos jófiúk hogyan voltak ilyen elvetemült lépésre képesek. Az is épp elég szörnyű, ami Billy-vel történt, de mi történt volna, ha az átok Ronant vagy Maeve-et találja el? Ők talán túl sem élték volna.
Nem volna jó, ha Billy sebei szétnyílnának, főleg nem az én felügyeletem alatt, de a múlt hét után azzal is tisztában vagyok, mennyire kellemetlen tud lenni a sok fekvés. Az sem okvetvetlen a gyógyulását szolgálja, ha az életkedve is elmegy a mozdulatlanságtól és a sok pihenéssel járó monotonitástól.
- Angyal, hát persze – nevetek a szemeimet forgatva. Aztán, hogy helyet biztosítsak neki, elhátrálok a közelben levő fotelig, és én magam pedig leereszkedem oda. Amúgy sincs erőm egyelőre sokáig ácsorogni.
- Azért szólj, ha gond van a sebeiddel, vagy esetleg, ha úgy érzed, hogy készülsz dőlni, mint egy darab fa. Azt nem ígérhetem, hogy odaugrok, és elkaplak, de talán lebegtethetek párnákat alád. Vagy szólok Topsynak, hogy kezdjen veled valamit – mosolyodom el a személyes házimanómat említve, aztán a lábaimat keresztezve hátra dőlök, és kényelembe helyezem magam, de a pálcámat készenlétbe helyezem. A szavaim, talán úgy tűnhet, némi érdektelenséget tükröznek, de Billy szerintem tudja, hogy egyrészt csak viccelek, másrészt tényleg igyekszem figyelni rá.
Igazából nem hazudott, a mohamanók is elszégyellhetnék magukat attól, amit produkál. A homlokom is enyhén ráncba szalad, ahogy figyelem. Az is csoda, hogy végeredményként valóban sikerül talpra állnia. A tekintete azonban mindent elárul arról, hogy ez milyen érzés lehet. A jó tanácsát hallva ugyan elmosolyodom kissé, de közben ismét aggodalmasan pislogok rá.
- Ez egyben a szakmai véleményed is? - kérdezem egy féloldalas mosollyal, csak félig-meddig ugratva őt. Macusa ügynökként azért feltételezhetően azt tartja sikeresebb akciónak, ha az áldozat túlél, még ha sérülésekkel is, nem pedig azt, mikor holtan végzik. - Elhiszem, hogy most így érzed, de szerintem térjünk azért erre még vissza egy pár hét múlva, rendben? Én mindenesetre örülök, hogy nem haltál meg – ingatom a fejemet, már csak a téma abszurditása miatt is.
em ez lenne az első alkalom, hogy fedezünk egymásnak -mosolyodtam el, visszaemlékezve a tinédzserkoromra. Tekintettel arra, hogy alig pár év korkülönbség volt közöttünk, Diane-t inkább tekintettem valami nővérfélének, semmint apám új feleségének és ezzel együtt a nevelőanyámnak (még a gondolat is bizarr volt). Ezzel együtt járt az is, hogy olykor nem apámmal beszéltem meg az engem érintő dolgokat, hanem Diane-nel, így például az első lerészegedésemnek is ő volt az egyik szemtanúja, no meg persze a segítője. Apám erről például határozottan nem tudott. Azóta azonban eltelt jó sok év, mi pedig mind mások lettünk. Neki gyerekei születtek, nekem pedig az időm szinte teljes egészét igénybe vette a munkám. Sokszor sérültem már meg miatta, nem egyszer elég súlyosan - és ezek között olyan is volt, amiről a családom soha nem szerzett tudomást. Az MIAA ügynökeként elkerülhetetlen, hogy az ember titkokat tartson meg magának, még akkor is, ha a közeli hozzátartozói biztosan szívesen hallanának arról, hogyan átkozták el Oroszországban vagy Kolumbiában. De ilyen volt ez a munka, én választottam magamnak, és szerettem is, soha nem hallottak panaszt tőlem. A jelenlegi állapotomban pedig azt éreztem, hogy nem is volt eddig okom panaszra, mert ennél rosszabbat még nem sikerült átélnem. Már azzal ronthattam az állapotomon, ha csupán az oldalamra akartam fordulni, vagy megmozdulni egy kicsit, mert lassan már aggasztóbbá vált a felfekvés gondolata, mint a kaszabolóátok okozta sebek lassú gyógyulása. - Mondjuk nem sok esélye volt, hogy célt téveszt vele -jegyeztem meg. -Egy barna medvét testközelből elég könnyű eltalálni. Egyedül az nyugtat meg, hogy legalább ő is szenved, nem csak én. -A látszat ellenére nem sokszor gyűlöltem embert és kívántam neki fájdalmat és szenvedést. Holden Briggs azonban minden határt átlépett nálam, amit csak lehetett azzal, hogy rátámadt a családomra, az már csak a hab a tortán, hogy engem is megpróbált julienne-re szeletelni. Bevallom, kissé aggodalmasan figyelem, ahogy Diane leül. Az ő sérülései is elég súlyosak voltak, de valahol azt reméltem, hogy hamar rendbe tudják hozni apám medimágusai, ha már a legjobbakat szedi össze mindig. Mégis láttam rajta a nehézségeket, hogy elfárad, hogy nem bír sokat állni, és csak újra elöntött a harag Briggs és az emberei irányába, amiért ártatlan civileket ilyen állapotba hoztak. - Nos, akkor igyekszem nem eldőlni, azt hiszem, kellően fájdalmas lenne, és sajnálnám Topsyt, ha neki kéne megtartania. -Még a párnák sem segíthettek volna rajtam, amilyen magasról estem - mert nyilván még az apámnál is jóval magasabbnak kellett lennem - elkerülhetetlen volt, hogy tönkretegyem a medimágusok minden eddigi munkáját. Nem akartam még hetekkel kitolni a felépülési időmet, majdnem annyira nem, mint még tovább feküdni az ágyban, úgyhogy oda kellett figyelnem, hogy a lábam stabilan álljon a padlón. - Ennél szakmaibb nem is lehetne. Elég kellemetlen érzés félig halni. -A szavaira egy pillanatra sikerül halványan elmosolyodnom. -Igen, én is örülök. Apám valószínűleg lángba borította volna egész Nagy-Britanniát, így is félek attól, hogy miket tervezhet… -Mert abban egy percig sem kételkedtem, hogy nem fogja annyiban hagyni ezeket a történéseket. Aggasztott a gondolat, hogy milyen pusztításra lenne képes, én pedig nem vagyok ott mellette, hogy megpróbáljam jobb belátásra bírni.
“Home should be an anchor, a port in a storm, a refuge, a happy place in which to dwell, a place where we are loved and where we can love.” – Marvin J. Ashton.
William & Diane
Cseppet sem vagyok elragadtatva a gondolattól, hogy idő előtt fel akar kelni az ágyból, kockáztatva ezzel a gyógyulását, hisz egyetlen rossz mozdulat is elég volna ahhoz, hogy baj legyen. De közben az elmúlt hetek után túlságosan is megértem őt ahhoz, hogy megpróbáljak az útjába állni bármilyen módon. Plusz ismerem már annyira, hogy tudjam, elég makacs ahhoz, hogy akár egyedül is megpróbálkozzon a dologgal, akkor viszont már sokkal jobb, ha itt vagyok, és ha mást nem is tehetek, de gyorsan segítséget hívhatok a számára, ha szükség volna rá.
Viszont a kijelentése arról, hogyan fedeztük egymást régebben, kicsit megakasztja a gondolatmenetemet, és erre nem felelek ugyan, de enyhén megemelem a szemöldököm, és akaratom ellenére is, ösztönösen egy apró mosoly kerül a szám szegletébe. Ezt aztán igyekszem egy szigorú pillantással leplezni, több kevesebb sikerrel, mert most valóban éreznie kéne a helyzet súlyát; én legalábbis egész biztosan aggódom helyette is, hogy újra felszakadhatnak a sérülései az erőlködéstől. De aztán inkább helyet foglalok, egyrészt, hogy helyet biztosítsak neki, hisz jelenleg aligha tudna fizikailag rám támaszkodni, másrészt mert egyelőre tényleg nem tudok sokáig állni magam sem.
- Őszintén, egy kicsit örülök, hogy akkor már nem voltam magamnál, és nem láttam - ingatom a fejemet, és amikor felpillantok rá, évek óta mélyen elnyomott érzéseket láthat a tekintetemben. Még elképzelni is borzalmas a jelenetet, vér boríthatott szó szerint mindent, a gondolattól is összeszorul a gyomrom. Félő, hogy nem lettem volna képes tartani az állandó álarcomat, ha úgy kell látnom. Nem mintha az ezt megelőző események nem lettek volna elegek valamennyiünknek egy minimum néhány hónapig - vagy évig - tartó terápiára. Egyet kell értenem Billy-vel, csak az ad némi elégtételt, hogy ők sem úszták meg súlyos sérülések nélkül.
- Igen, azt határozottan jól teszed. De azért... ha mégis gond lenne, kérlek szólj - teszem hozzá, mert lehet, hogy a párnák nem sokat segítenének rajta, és hogy Topsy sem alkalmas arra, hogy megtartsa őt a száznyolcvan-nem-tudom-hány centijével, de valamit biztos kitalálnék, ha segítség kellene.
Az apjával kapcsolatos szavaira felkapom a fejem, és érdeklődve fürkészem az arcát, míg ő továbbra is a felállással próbálkozik. Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy aggódni látom amiatt, hogy Corban mire lehet képes. És azt hiszem, ez bennem is kicsit tovább mélyíti az aggodalmat. Nyelek egyet, de végül inkább másról kezdek beszélni.
- Én igazából attól félek ezek után, hogy a testvéreid nem lesznek biztonságban Nagy-Britanniában. Nem tudom, mennyire volt okos ötlet éppen most a Roxfortba küldeni őket - jegyzem meg, és észre sem veszem, ahogy önkéntelenül is a szám belsejét kezdem rágcsálni. Pedig azt hittem, ezt a régi szokásomat már elhagytam. - Te mit gondolsz? Nem volna jobb inkább visszahozni őket az Ilvermonyba? - pillantok fel Billyre, és őszintén érdekel a véleménye. Ha egyetért velem, ketten együtt talán meggyőzhetjük az apját is, máskülönben aligha lenne esélyem erre. Azt nem kétlem, hogy a gyerekek szívesebben folytatnák a régi helyen az iskolát, hiszen ott vannak a barátaik. Tudom, hogy Maeve helyzete kényes, de Corban az ilyesmit könnyedén el tudja intézni, ha igazán akarja.
mozgással kiölni magamból, mert az ágyhoz voltam kötve.
