Halkan csilingelve koccant a kanál a teáscsésze belső falának, miközben elkevertem a pontosan három púpozott kanál cukrot az Earl Greyben. A mosogató mellett még halomban álltak a mosatlan edények a vasárnapi ebéd - garnélás ázsiai tészta, Elias eleinte csak kisebb könyörgés árán volt hajlandó ránézni is a rózsaszín rákokra, végül persze ő evett belőle a legtöbbet - után, ilyenkor szinte visszasírtam azokat az időket, amikor minden kívánságomat egy házimanó leste. Vagy azt, amikor volt kivel megosztanom a házimunkát, azonban egy válás többek között ettől is megfosztja az embert. Olykor meglepő, hogy a lelki síkon túl milyen praktikus hétköznapi előnyök hiányát is megszenvedjük egy kapcsolat vége után, bár Izzie aligha értékelte volna ezt az eszmefuttatást a vasárnap délutáni mosogatás kellemetlenségeiről. Talán még azt is a fejemhez vágta volna, hogy akár befoghatnám a gyerekeket is, elvégre nem szállodában éltek - pedig, bizonyos szemszögből nézve de, nagyon is egy Leonie és Elias számára fenntartott exkluzív, dublini szállodaként szolgált a lakásom, ahova a bíróságon meghatározott időnként érkeztek, laktak néhány napot teljes kényelemben, majd hazamentek az anyjukhoz. Nem volt fair Isabellával szemben, de ebben a néhány napban szerettem megfeledkezni a korábbi szabályokról, mint a szigorú alvásidő, a házimunkában nyújtott segítség, a gyümölcsevés és édességek precízen meghatározott aránya... Egy válás után az ember igyekszik minél inkább lekenyerezni a gyerekeit, némileg a bűntudattól, némileg a szeretetükért való versengéstől vezérelve. Kevesebbet találkoztam velük, azt akartam, hogy legalább az a néhány nap felhőtlen legyen. Ez a vasárnap pedig minden igyekezetem ellenére is legfeljebb csak megközelíthette a felhőtlenül boldog fogalmát, tekintettel arra, hogy a Briggs család atombombaként robbant be Izzie életébe néhány hónapja, ezzel együtt a gyerekeink hétköznapjaiba is. Elias még nem sokat értett a történtekből, de Leonie előtt nem tettethette egyikünk sem, hogy minden a legnagyobb rendben volt és a selejtes Briggs klán eddig elfeledett rokoni szálai nem lesznek hatással az ő életére is. - Holnap délután lesz egy kisebb hallgatói konferencia az Akadémián, a vérfarkasok és LMBTQ emberek rendszerszintű diszkriminációjáról lesz szó az oktatásban, nem csak a felsőoktatásban, hanem a Roxfortot és a cserediák programot is vizsgálták néhányan. Én délelőtt vizsgáztatok, de ha akarod, utána beviszlek a konferenciára, zárt körű, csak az Akadémia hallgatóinak és oktatóinak hirdették meg, de talán veled kivételt tesznek - jegyeztem meg Leonie-nak. Elias eddigre már rég eltűnt a konyhából, hogy a mai nap során összegyűjtött Pokemonjainak nevet adjon. - Persze, ha más programod van, akkor nem muszáj... A hétfő hivatalosan már nem az én napom volt, bár Izzie-vel a válásunk óta ezt sosem vettük túl szigorúan, rábíztuk a gyerekekre, kivel, mikor és mennyi időt szerettek volna tölteni. - Anya úgysem lesz otthon veletek, ha minden igaz, holnap beszél az új ügyvédjével a Briggs-ügy miatt.
Vendég
Szer. Jan. 19, 2022 11:27 pm
Apás hétvége van. Valószínűleg jobban zavarna, ha a válószerződésben lévő paragrafusok kőbe lennének vésve, és tényleg csak ez az idő jutna nekünk, de így... nekem teljesen jó. Így mindketten kellően figyelnek rám, és valamiért egyikük se hibáztatja a másikat. Szerintem pont a köztük lévő harmónia segít nekünk is abban, hogy jól tudjuk ezt kezelni. Mármint szeretek apunak az anyával közös dolgainkról mesélni, mert érdeklődést mutat, és anyának is szeretek beszélni arról, mi történt apánál, mert nem fintorog a neve hallatán. Pedig az az eset a gyakoribb, már ahogy sikerült leszűrnöm hasonló sorsra jutott háztársaimtól. - Na, mondjad - bököm meg Eliast kaja közben, hisz tudom, mennyire várta már, hogy eldicsekedjen, csak valahogy ha arra kerül a sor, mégis visszavonulót fúj. - Jaaaaj Leonieeeee... csak ötös lett a matekdolgozatom - vigyorognom kell azon, hogy próbálja lazán előadni, de a lába az asztal alatt jár az izgalomtól. - De milyen ötös? - emelem plafonnak a tekintetem, majd mosolyogva nézek apára, míg az öcsém is el nem vigyorodik. - Csillagos - nem is tudja tovább tartani magát, hangjából hallani lehet, ha tehetné, szobrot állíttatna magának. - És teljesen egyedül készült rá - teszem még hozzá, megborzolva öcsi haját, aki egyből ki kel magából, hogy ezt sürgőssen fejezzem be. Az ebéd további része csendben telik, s amint Elias megette az utolsó falatot is, szépen elhelyezi a tálon az evőeszközöket, mert hogy megtanultuk azt is. Aztán előveszi a boci szemeit, és kis híján leesek a székről, annyira a képembe hajol. Tudom, mit akar, de én csak gúnyos vigyorra húzom a szám, felállok, és összeszedem a tányérokat, amiket aztán a mosogatóba helyezek. - Ne csináld már... - nyújtja törpe a kezét, így megszánva őt, kiveszem a farzsebemből a telefont, és odaadom neki, hogy már csak azt halljuk, hogy öcskös visszaköltözött a kanapéra, és eltűnik az éterben. - Ha elcsaklizod tőle, sokmindenre rá tudod venni - osztom meg apuval büszkén a felfedezésem. Aztán talán először mosogatni kezdek, anyu ebből már simán levágná, hogy valami nincs rendben, de ő anyu. - Aaaaz nagyon király lenne, a múltkori is tök jó volt... Lett volna, de majd lemondom - csillan fel a szemem, hogy aztán le is lombozódjak, mikor apu szájából elhangzik az a B-betűs szó. - Remélem, találnak megoldást arra is, hogy nyelje el őket a föld. Komolyan, én már lerajzoltam a családfám ameddig csak tudtam, és ki is égettem őket belőle, de nem hatott... Maurice képe még mindig a pofámba vigyorog az újságról, és csodálkoznak, hogy összegyűröm - apu nem lepődik meg az ellenszenvemen az új Mágiaügyi Minisztert illetően. - De ha már témánál vagyunk, lenne itt valami, ami... nos kicsit kellemetlen - miután az utolsó tányér is a helyére került, megfordulok, és a mosogatónak dőlve nézem tovább. - Engem... vagyis én... Na mindegy elmesélem. Van egy Hugrás lány, hatodikos, és fogalmam sincs honnan, de tudja, hogy mi közöm van azokhoz. Ezzel csak az a baj, hogy a rohadt zsarolás működik... minden hülyeségbe belevisz ezzel, például százfűlé főzetet ittam, kiadtam magam valaki másnak.... és tudom, hogy vérszemet kap, és addig nem száll le rólam, amíg nem teszek valamit, de jobban félek, hogy kiderül - amúgy nem is olyan nehéz erről beszélni, csak... - Nem, az nem opció, hogy bejössz, és elkapod a grabancát - jobb tisztázni, hogy van, ami azért nem fér bele.
Történhetett bármi, felborulhatott akárhogy az életünk - mert válás ide vagy oda, továbbra is egy családként gondoltam magunkra, csak egy kevésbé konvencionális formában -, valami sosem változott: két gyerek mellett könnyű boldognak lenni. És még inkább gyereknek. Ahogy Elias alig bírta magában tartani a matek ötös nem túl meglepő hírét, az arcomra lassan széles mosoly kúszott. Nem az ötös miatt, tulajdonképpen csak azért járattuk a gyerekeket mugli iskolába, hogy közösségben legyenek (bár Elias felháborodott volna, ha tudja, nem veszem elég komolyan a matematikát és az informatikát), inkább azért, mert ugyan melyik szülőre nem ragadt át a saját gyereke tiszta, önfeledt lelkesedése? - Ezzel arra próbálsz célozni, hogy olcsó trükkök nélkül nem is tudok hatni az öcsédre? - vontam fel a szemöldököm, bár egy másodpercig sem gondoltam komolyan a kérdést. Nem vágytam semmiféle szülői tekintélyre, bíztam benne, hogy Elias és Leonie anélkül is hallgattak rám, mikor kellett, hogy valamiféle tekintélyt parancsoló apafiguraként tornyosultam volna föléjük a szó minden értelmében. Nem hittem ezekben az elavult nevelési módszerekben, még akkor sem, ha ez olykor azt jelentette, hogy a gyerekek nem fogadtak katonásan szót - ezek csak jelentéktelen apróságok voltak, a világ nem dőlt össze, mikor Elias fél órával tovább játszott a számítógépen, Leonie pedig éjfél után feküdt le aludni. - Mivel újraválasztották őket négy évre, szerintem Maurice Briggs rövid távú tervei között biztosan nem szerepel önmaga elásása. Amúgy is túl nárcisztikusnak tűnik mindhárom Briggs fivér ahhoz, hogy eltűnjenek a reflektorfényből. - Leonie-nak sem lehetett újdonság, mit gondoltam a Briggs családról. Csupán annyi változott, hogy korábban ő nem tudhatta, ez nem pusztán politikai nézetkülönbségekből eredt, hanem személyes utálatból is. Korábban nem láttuk értelmét, hogy megosszuk a gyerekekkel a rokoni kapcsolatot, hiszen Maurice és Russel Briggs elég nyilvánvalóvá tették, hogy nem akarnak kapcsolatba kerülni Izzie-vel, így felesleges lett volna Leonie-t és Eliast ezzel a tudással terhelni. Leonie ugyan csak tizennégy éves volt, de tudott már annyit a világról, beleértve a politikát is, hogy értette a problémámat a Briggs-kormány döntéseivel, szembe ment mindennel, amit én képviseltem és amit szerettem volna a gyerekeimnek továbbadni. Ez most kiegészült valami sokkal személyesebbel is, ami csak tovább fokozta az amúgy is mély ellenszenvemet (és gyanítottam, hogy a lányomét is, ebben is, mint sok minden másban, nagyon hasonlítottunk). Letettem a teás csészét, bármikor máskor hozzáfűztem volna valami igazán elméset arról, hogy magától nekiállt mosogatni, tehát nyilván próbált megpuhítani valamilyen okból - de éreztem, hogy ennek most nincs helye, valami tényleg komolyat akart felvezetni. A zsarolás szóra felszaladt a szemöldököm, a százfűlé-főzet említésére pedig kis híján félrenyeltem a fekete teát. - Hogy mit ittál? - Szerettem volna, ha ez a mondat lehetőleg két-három év múlva hangzik csak el közöttünk, a válasz pedig egy sokkal elfogadhatóbb "vodkát és Lángnyelv whiskyt, apa, ne izélj már" lett volna. De hogy nem százfűlé-főzet, az egészen biztos... - Ó, az tényleg nem opció. Előbb a szülei grabancát szeretném elkapni az igazgatói irodában. Nem éreztem rá kényszert, hogy minden problémát erőszakosan megoldjak a gyerekeim helyett, arra pedig végképp nem, hogy az erőmet fitogtatva csapkodjam az asztalt a Roxfortban, más szülőket berángatva, csak mert megtehettem. De mindennek volt egy határa, amin biztosan túllógott, amiről Leonie mesélt. - Senki sem kényszeríthet ilyesmire. Sőt, semmire nem kényszeríthetnek és különösen nem egy ilyen jelentéktelen ostobaság miatt. Mit számít, ha bárki is megtudja? A Gaunt nevet már úgyis viseled, nem mindegy? És különben is, a családját senki nem válogathatja meg, nincs semmi okod szégyenkezni anyád testvérei miatt. Gyanítom, hogy a többi gyerek nem is találja annyira cikinek, mint te. Biztos vagyok benne, hogy a Briggs gyerekek mind nagyon népszerűek a Roxfortban.
Vendég
Hétf. Márc. 07, 2022 10:22 am
Nekem ez a hely mindig a paradicsom lesz, noha hosszasan tartózkodni itt nem voltam, s talán nem is leszek képes. Persze a vágy még mindig elfog, hogy normális családként üljünk az asztalnál, hogy mindkét szülőm ugyanazon a helyen legyen, és ne kelljen szerdán elgondolkodnom, ez most melyik hétvége is. Suliidőszakban nem gáz, az esetek többségében a Roxfort az otthonom. A gáz az a csalódottság, amit akkor érzek, mikor belépve valamelyik lakás ajtaján, nem látok semmi változást. Pedig nem vagyok vak, látom én anyámékon, hogy nem csak muszájból vannak egy légtérben, hanem igenis van köztük valami, ami túlmutat rajtunk, de az is lehet, hogy csak én akarom ezt belelátni, s pont ez az egyik oka annak, hogy erről soha senkinek nem beszélek. - Tudod, hogy nem szeretek célozgatni... ha valami van, kimondom - és tök feleslges időpazarlásnak is tartom kerülgetni a forró kását. Persze mosolygok. - Nem sokszor mondjuk, de tradíciók és vaskézzel nevelés nélkül is felnézünk rád... Bár kétség kívül anyu a mumus, ne haragudj, de.... - rázom a fejem, hisz tudom, teljesen felesleges ecsetelnem azt a terrort, amit olykor otthon át kell élnem, úgyse érti meg. - Igen, tisztában vagyok vele, hogy ez értünk van, és nem ellenünk, de néha elfelejtem, és akkor nagyon ki tudok borulni - ami talán nem is meglepő tekintve, hogy kamasz éveimet taposom. - Egyszerűen azt nem értem, hogy miért most? Sokkal ésszerűbb lett volna, ha a választások előtt születik meg a cikk... meg amúgy is, kitől származhat az infó? Nyilvánvalóan nem tőlük, anyámtól semmi hasznot nem remélhetnek, hacsak ki nem derül útközben, hogy milliárdos, és igazából a Keresztapa gyereke - értetlenül nézek rá, nekem annyira furcsa ez az egész, na meg kínos és ijesztő, és megannyi jelzőt rá tudnék aggatni erre a szituációra, csak felesleges, mert semmit nem változtat a dolgokon. - Apa. Túlreagálod - sóhajtok egy nagyot, hisz erre a reakcióra azért számítottam. - Gondolj bele, jobb lenne, ha arról beszélgetnénk most, hogy teljesen beállva, kivel feküdtem le? - pislogok ártatlanul, mert ez állítólag bevett módszer a tinik körében, csak fel kell vetni egy sokkal rosszabb forgatókönyvet, és egyből nem tűnik ez annyira rossznak. - A Gaunt név miatt is bőven eleget szívok. Tudod, én vagyok az, aki beszennyezett egy olyan nagy múltú családot, mint a tiéd. És ha kedvelik is a Briggs gyerekeket, csak azért, mert hasznot látnak bennük. De nem is ez a lényeg. Tudod mióta ekézem Mauricét? Az egész kastély tisztában van az irántuk érzett ellenszenvemmel, meg... én nem akarom ezt. Sehová se tartozok igazán, mindenhol csak megtűrnek, azért ez... nehéz - a végére csak elhalkul a hangom, és leszegem a fejem, mert szégyellem, hogy kibuggyan egy kósza könnycsepp. Nem szoktam panaszkodni, sose róvok fel nekik semmit, hisz türüm én a megaláztatást, a szavakat, amik annak ellenére nagyon tudnak fájni, hogy azt ki sose mutatom, de néha megtelik az a pohár, néha muszáj kiadnom magamból valamennyit, hogy helye legyen az újaknak.
