Az otthon nem az, ahol laksz, hanem ahol megértenek.
A vonat sípolása ébreszt fel. Aztán már hallom is, hogy mindjárt ott vagyunk a kilenc és háromnegyediken. Felsóhajtok, mert ez az időszak kellően idegörlő volt számomra újfent. Az a cikk... még most is érzem a torkomban lévő marást, ha csak arra gondolok. Majdnem kiköptem az innivalót, mikor megláttam a prófétában anyám képét, és ráadásul egy olyan névvel összefűzve, amiről mélyen hallgatok. Persze Godricék egyből tudni akarták, mi a fene folyik itt, de még én magam se tudtam. Egyedül abban voltam biztos, nekem nem lehet közöm a Briggsekhez is, bőven eleget kell nyelnem Gauntéktól. Azonban ahogy leszállva a vonatról, megláttam az apám, ez elfelejtődött. Kicsit izgultam, nem akartam, hogy a történtek után anya a peronon várjon, és talán kicsit meg is örültem, hogy ő is így gondolta, de aztán egyből lelkiismeret furdalásom lett. Nem hoztam szóba a cikket, így apám se, ebből is látszik, mennyire egy húron pendülünk, inkább a fontosabb eseményeket meséltem el neki, míg haza nem értünk, és én teljesen kipurcanva aludtam el a kanapén....
És valahogy mégis az ágyamban ébredek. A nap erős fénye szinte meg is vakít, ahogy megpróbálom kinyitni a szemem, így csak a sokadik próbálkozásra sikerül. Felülve pedig, ásítva nyújtózok egy nagyot. Mennyivel jobb ez így... itt a saját szobámban, ahová az egyetlen beszűrődő hang Elias nevetése. - Valaki dilibogyót reggelizett? - támadom is be öcsit, csak hogy felkapva, adjak egy nagy cuppanósat az arcára. - Fúúúúúúúj - törölgeti is egyből a nyomát. A konyhába megyek, és anya mellé lépve, neki is adok egy puszit. - Bocsánat, tökre kivoltam mire hazaértünk, megint megállították a vonatot... Most ki szökött meg? - hisz azon cikk után, én már nem voltam hajlandó kinyitni az újságot. Most is a müzlit készítem, s amint mindent beletettem, felülök az asztalra, amolyan reflexszerűen, és úgy nézem őt.
ggódtam, noha ezt a legkevésbé sem tartom meglepőnek. Az életünk pillanatok alatt száznyolcvan fokos fordulatot vett és egyikünk - már Cadmus meg én - sem tudta pontosan, hogy milyen irányba terelődik és ez hogyan csapódik le a gyerekekben… Leoniban, leginkább. Aggasztott, hogy hallgat. No nem általánosságban, a volt férjem szerint tegnap az otthon meg a 9 és ¾-dik között sokat beszélgettek, egyszerűen csak az nem került szóba, ami fontos és aktuális volt. Lett volna, pedig biztosan foglalkoztatta a lányomat. Azt hiszem megértem, hogy Cadmus nem hozta szóba, nem csak azért, mert végső soron az én családi zűrzavarom volt ez (még akkor is, ha minden erőmmel igyekeztem magam függetleníteni Briggséktől és mindentől, amit képviselni kívántak), hanem mert én se tudtam miként és hogyan kéne előhozakodni ezzel. A lányom okos volt nem meglepő mód, hiszen volt honnan és kiktől örökölnie, de attól még nem lett felnőtt. Egy tizennégy éves gyerek maradt, annak minden előnyével és hátrányával, akinek egyszerűen nem lehetett a nyakába zúdítani harmincegy év történéseit, majd azt mondani, hogy fogadja el: ez a helyzet. Még én se voltam képes erre. Legalábbis nem oly’ mértékben, mint ahogy azt kifelé, a gyerekeknek, apáéknak, Cadmusnak vagy éppen a múltkor Holden Briggsnek mutattam. Azonban meg kellett őriznem a nyugalmam mindannyiunk érdekében, megtanultam már, hogy ha én nyugtalan leszek, azt a többiek is át veszik és egy olyan láncreakciót indít el, amelyet nehéz megállítani vagy éppen kontrollálni. Egyszerűbb - és energiatakarékosabb - volt úgy tenni, mintha könnyedén venném a történteket és a ránk váró harcok sokaságát. - Jó reggelt, semmi baj, a lényeg, hogy kipihend magad és nem tudom - mosolyodtam el őszintén a kérdése hallatán, miközben én is adtam egy gyors üdvözlő puszit a feje búbjára. - A Prófétában nem írtak róla semmit. Lehet csak egy iskolatársad tett valamit, ami miatt kicsit várni kellett. - Hiszen gyerekek voltak, szerették a csínytevéseket, a Roxfort Express pedig kiváló hely volt erre. Az én időmben is történtek “balesetek”. - Más kellemetlenség nem volt az úton? - érdeklődtem, miközben a konyhapultnak dőlve figyeltem, amint reggelit készít magának majd helyet foglal az asztalon. Egy normális nap átlagos reggelén biztosan szenvtelenül, mindösszesen csak nevelési célzattal közöltem volna vele, hogy a tálat, mivel épp az imént lettem kész a mosogatással, ő mossa majd el magának. Arról nem is beszélve, hogy az asztalról is le kellett volna szállnia, hiszen nem dísznek vettük vagy éppen tartottuk az a körül helyet kapó székek egyikét sem. Most azonban néma maradtam. Összefont karokkal figyeltem a lányom rezdüléseit, a reakcióit, az arcára kiülő apró nüanszokat. Első, sőt talán második ránézésre is normálisan festett, mintha minden a legnagyobb rendben volna éppen. Engem azonban nem tudott átverni, főleg nem ilyen könnyedén, nem az apja voltam, akinél egy-két napot töltött a héten azt is mennyei, mindent megengedő Kánaánban, az anyja voltam, a rossz zsaru sokszor, akivel együtt élt és akinek nevelnie kellett, vállalva ezzel a kockázatot, hogy sokszor utálni fog - de nem baj, könnyedén megtanultam vele együtt élni, ahogy ezt neki és Eliasnak is elmondtam már párszor. Utálhattak mert éppen nem engedtem meg nekik valamit, de az anyjuk voltam és csak a javukat akartam maximálisan ésszerű és nem túlszabályozott kereket között, ezért pedig sosem éreztem kellemetlenül vagy rosszul magam. - Jól van - sóhajtottam végül némi lemondással a hangomban. Ha ő nem lép, akkor fogok én. Úgy vélem, kinőttem már abból a korból, hogy kerüljem a kellemetlen témákat és reménykedve várjam, hogy a probléma egyszer majd megoldja önmagát. Bár tagadhatatlan, voltak erre precedensek, a Világunk alapvetően nem így, ezen szabályok szerint működött. A Világ akkor ment előre, ha tettünk is érte valamit. - Szeretnél beszélni a cikkről, az ott olvasottakról és arról, hogy mi történt valójában akkor, vagy még korainak éreznéd? - érdeklődtem óvatosan, hagyva neki egy menekülő utat. Nem akartam, hogy kényszernek érezzen bármit is, mert nem az volt. Sokkal inkább egy lehetőség a számára, mint bármi más.
Vendég
Szer. Márc. 30, 2022 7:28 pm
Egyébként jó ide hazajönni. Esküszöm. Mégis gyakran tör rám a késztetés. Menekülnék, a szombámból, a házból.... a világból. Talán mindenki azt érzi, mikor újabb gyomrost kap, talán én fogom fel túl radikálisan a helyzetet, de az eredmény kimenetelén ez mit sem változtat. Azt is tudom, sokáig odázni nem lehet a nagy beszélgetést, épp csak fohászkodom, hogy apu legyen itt, akkor.... akkor talán tiszta marad a fejem, és nem fog katasztrófába torkollani az egész kísérlet. Pedig hiába a képmutatás, hiába adom én is, meg a konyhában lévő anyám is a normálisat, már azzal elárulja magát, hogy nemes egyszerűséggel szó nélkül hagy valamit, amit egyébként sose szokott. A hátát vizslatom, de olyan tekintettel, hogy Merlin adja, ne forduljon meg, mert komolyan kétségbe vonja, hogy az ő lánya tért haza, s ennek ellentmondva, sztoikus nyugalommal rágcsálom a müzlimet. Olykor oldalra a döntve a fejem, némán játszva vele a játékot, várva, ki hozza fel előbb. Elias is belibben, de talán ő az, aki még látja is a szikrákat, vagy érzi a vihar előtti csend túlontúl ismerős illatáról. Hátat fordítva hagy minket magunkra, épp csak alig hallhatóan motyogva el egy "apa" szócskát. - Elugrott a csokibékám - megvonom a vállam, egy kicsit monoton hangon közölve vele, de le nem veszem a szemem róla. És megtörténik. Szembefordul velem, kénytelen vagyok az arcába nézni, de annyira erős nem vagyok, hogy tudjam kontrollálni az enyémre kiülő érzelmeket. - Áááá... inkább leírom, és elküldöm a prófétának, majd olvasd el - nem pislogok, de a tál is úgy van a kezemben, hogy nem kanalazok többet. Anyám viszont biztos látja, ahogy azt szorítom. Mert... igen, sokat gondolkodtam ezen az egész helyzeten, és mindig ugyanott lyukadtam ki. - Szóval, hogy is van ez? Nem volt elég vér a pucádban, nem gondoltad, hogy képes vagyok megérteni, felfogni, vagy csupán nem találtál megfelelő madárcsicsergős délutánt ahhoz, hogy közöld velem? - szava nem lehet, több opciót is felvetettem neki, ha ne adj Isten, még most sem tart elég értelmesnek ahhoz, hogy megpróbálja. - Tudod... nem lett volna feleennyire se gáz, ha anyámtól tudom meg, hogy közöm van hozzájuk, nem egy nevenincs firkásztól... lett volna időm, fel tudtam volna dolgozni, és akkor talán tudnék épkézláb választ adni erre a kérdésre, de tudod, mi van? Te vagy az, aki kibaszottul nem akar beszélni velem.... Így én se fogok veled - tüntetőleg pedig tovább eszem a müzlim, végig farkasszemet nézve vele, mert hát... csak anyám lánya vagyok, na.
