Felpillantok a hotelszoba falán levő órára. Két perc a találkozóig. Mély levegőt veszek, és az íróasztalhoz lépek, majd felnyitom a művészi faragásokkal díszített doboz tetejét, hogy még egyszer utoljára ellenőrizzem annak tartalmát. A világ három talán legértékesebb tőre hever benne mélyvörös bársonypárnán. A híres Vladovski-készlet. Minden darabja hibátlan koboldmunka. Akárcsak Griffendél Godrik kardja, ezek a különleges fegyverek is át vannak itatva olyan mágiával, amitől magukba szívják az ellenfél erejét, és ezáltal minden alkalommal egyre erősebbé válnak. Nem csak arra alkalmasak, hogy megsebezzenek valakit, de egyes átkok, védőfalak és kötővarázslatok megtörésére is képesek. Természetesen attól függően, hogy melyiket mire használjuk. Több különféle legenda is övezi őket, de a legnépszerűbb szerint legalább öt-hatszáz évesek, és a készítőjük, Bhaftaaz, jó barátjának, a lengyel származású Vladovskinak kovácsolta őket, miután a varázsló három különböző alkalommal is megmentette a kobold életét. Már közel száz éve annak, hogy a készlet eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, és azóta is sokan keresték, eredménytelenül.
Én már csak tudom, köztük voltam. Az elmúlt másfél évtizedben többször is megpróbáltam a nyomára bukkanni abban a reményben, hogy ezekkel a tőrökkel valamiképpen talán meg tudom törni a Greengrass családot súlytó vérátkot. Meglehetősen ironikusnak találom, hogy éppen most, hónapokkal Astoria halála után találtam csak rájuk, nem is beszélve a körülményekről, illetve arról, hogy mik a szándékaim vele.
Bár az elmúlt évek nagyrészt azzal teltek, hogy a feleségem életét próbáltam megmenteni, azért nem váltam süketté a külvilág felé, és viszonylag hamar eljutottak hozzám is a hírek az újonnan alakult, majd egyre erősebbé váló neo-halálfaló szervezetről. És nem csupán azért, mert a “Magic is Might” tagjai többször is felkerestek, hogy beszervezzenek. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy Isaac, Phineas és a többiek a nagyfőnökük kérésére jártak-e közben nálam, vagy csupán olyan szövetségest láttak-e bennem, akit a hasznukra fordíthatnak, hogy feljebb kapaszkodjanak valamiféle ranglétrán, de ez korábban nem is érdekelt. Amíg Harry Potter aurorjai nem kopogtattak az ajtómon, eszembe sem jutott csatlakozni hozzájuk. És nem csak azért, mert a küzdelem Tori életéért lefoglalt. Végül éppen ő volt az, aki megadta nekem a végső löketet ahhoz, hogy lehetséges informátorként mozgósítsam magamat.
A Malfoy vagyon, befolyás és kapcsolatok ugyan belépőt jelenthettek ebbe a közegbe, ugyanakkor kezdettől tisztában voltam vele, hogy egyéb tényezők miatt – kezdve azzal, hogy kissé későn csatlakozom a partihoz – viszont egész lentről, az alapoktól kell beépítenem magamat. És készen is álltam erre a kihívásra. Több kisebb szívességet is megtettem Phineaséknak, beszereztem dolgokat, de amikor tudomásomra jutott, hogy a Vladovski-készletet keresik, majd ebben a közreműködésemet kérték, és ezzel szinte egyidőben hallottam pár pletykát arról, hogy az értékes tőrök talán Oroszországban vannak, tudtam, hogy ez lehet az én lehetőségem a feljebb jutásra. Bár az együttműködés a Borgin&Burke’s-szel nem volt éppen zökkenőmentes, és a közös kalandunk kissé veszélyesebbre sikeredett, mint vártam, de végeredmény a lényeg. Sikerrel jártunk. A tőrök immár az én birtokomban vannak. És eszem ágában sincs annak a balfácán Phineasnak a kezébe adni őket.
A második nagy varázsháború után a Malfoy nevet mindenfelé bizalmatlanság vette körül, és bár sokat munkálkodtam azon az elmúlt két évtizedben, hogy ezen változtassak, máig sokan gyanakvással fordulnak felénk. A családomra mindig is jellemző volt, hogy kijátszottak másokat, abba az irányba fordultak, amely a leginkább az érdekeiket szolgálta. Hogy alattomosak, és elsősorban saját magukra gondolnak. Ha úgy vesszük, ez ma is igaz. Szóval tulajdonképpen elsősorban arról kell meggyőznöm Corban Yaxley-t, hogy az érdekeink és a céljaink egyeznek. Hogy ugyanazt akarjuk, és hogy ezért bármire képes vagyok. Ezzel pedig ritka hasznos és erős szövetségesre találhat bennem. Éppen ezért személyesen akarom átadni neki a tőröket, amelyeknek – a híresztelések szerint - már maga is régóta próbált a nyomára bukkanni.
Persze elővigyázatos vagyok, több szempontból is. Az utazásomat Amerikába alaposan megterveztem, és a találkozónk előtti napokra leszerveztem néhány üzleti megbeszélést is. Ha minden jól megy, a jövőben gyakran kell majd ide utaznom, és egy üzleti terjeszkedéssel bebiztosítottam magamnak, hogy ezzel ne keltsek túl nagy feltűnést. Többek között Scorpius előtt sem, akinek egyelőre fogalma sincs semmiről, és remélem, hogy ez egy ideig még így is marad. Ami őt illeti, én épp egy sportseprűket gyártó és forgalmazó céget vásárolok, amely vezetésébe a jövőben akár őt is bevonhatom.
Mielőtt az óra ötöt ütne, a hónom alá kapom az értékes dobozt, kandallóhoz lépek, és smaragd színű lángok kíséretében távozom a hotelből, hogy a következő pillanatban megérkezzem a Byrne villába. Egy szorgosan hajbókoló házimanó szinte azonnal előttem terem, hogy a házigazda elé vezessen. Egy gyors simítással ellenőrzöm, hogy a remekbe szabott taláromon keletkezett-e bármiféle gyűrődés a hopp-porozástól, aztán határozott léptekkel követem őt az épület tágas, modern hangúlatú folyosóin és terein át.
- Helló, Yaxley! - üdvözlöm a régen látott ismerőst szenvtelen tekintettel. Aztán lassan egy féloldalas mosoly költözik az arcomra. - Vagy inkább Byrne-nek szólítsalak? Igazán figyelemreméltó az otthonod. - fut végig a pillantásom a berendezésen. Mi tagadás, mostanáig elképzelni sem tudtam volna Corban Yaxley-t egy ilyen amerikai stílusú villában, de változnak az idők. - Mondanám, hogy te pedig mit sem változtál, de... huszonöt év az mégiscsak huszonöt év - villantok ezúttal egy valódi mosolyt. Legutóbbi találkozásunk idején még én is csak egy tizenéves kölyök voltam, a felnőttkor küszöbén, most viszont... Hát igen, sok minden történhet negyed évszázad alatt. - Azt hiszem, már sejted, miért vagyok itt, de... hoztam neked valamit, ami úgy vélem, érdekelhet... - lépek beljebb és a hónom alól kiemelve, a két kezembe fogom az ajándékomat.
Utoljára 1998 májusában láttam Draco Malfoyt, rettegő, vívódó gyerekként, aki belecsöppent a roxforti ostrom sűrűjébe és akkor még nem is sejtette, hogy az anyja színtiszta szeretetből elkövetett árulása fog majd pontot tenni a második varázslóháború végére, pusztán azért, hogy biztonságban a karjába zárhassa a fiát és hazavihesse a semmirekellő férjét. Természetesen nem ítélkeztem - már ami Narcissát illeti, csodálatos asszony -, én magam is elsők között távoztam a roxforti birtokról, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy innen nem mi fogunk győztesként hazamenni. Hittem az eszmékben, de nem voltam Bellatrix Lestrange, hogy megölessem magam az aurorokkal vagy a Főnix Rendjével, és végképp nem voltam olyan őrült, hogy luxuslakosztályra várjak az Azkabanban. Elmenekültem és azóta egyszer sem láttam Malfoyékat, bár hallottam a híreket, hogy Lucius ismét tisztára hazudta a nevüket és vígan élhettek tovább a brit varázstársadalomban, mintha Lucius nem követett volna el éppen olyan háborús bűnöket, mint én - vagy legalábbis elkövetett volna, ha az azkabani kiruccanása után a Nagyúr egyáltalán tartja annyira, hogy bármivel is megbízza azt a szőke patkányt. Draco és Narcissa természetesen más megítélés alá estek, a drága Cissyből hiányzott Bella eszelős vérszomja (Merlinnek hála), Draco pedig csak egy gyerek volt. Egy okos, tehetséges, de gyenge gyerek, akinek az apja baklövései miatt túl sok teher szakadt a nyakába. Ott voltam a csillagvizsgáló toronyban, amikor meg kellett volna ölnie Dumbledore-t - bár akkor még senki sem sejthette, hogy egy egyszerű lefegyverző bűbájjal milyen kincshez jutott hozzá a fiú -, láttam a bizonytalanságot a tekintetében, a könyörtelenség teljes hiányát, ahogy remegő kézzel szegezte a pálcáját a Roxfort igazgatójára. Én söpörtem félre Fenrir Greybacket, mikor le akarta aratni a babérokat Draco helyett, de ez sem volt elég ahhoz, hogy megtegye. Csak ki kellett volna mondania azt a két egyszerű szót, egyetlen pillanat lett volna az egész, de Draco Malfoy nem tudott meggyilkolni egy fegyvertelen embert. Ugyanezt a némaságba burkolózó, fagyos rettegést láttam rajta minden halálfaló gyűlésen, szemközt ültem minden alkalommal a Malfoy-családdal, Piton balján, tökéletes rálátásom nyílt a kis Draco minden rezdülésére. Hiányzott belőle valami. És most mégis felkeresett. Természetesen igent mondtam a megkeresésére, bár nem bocsátkozott bővebb részletekbe, talán sejtette, hogy puszta kíváncsiságból is rá fogok bólintani a találkozóra. Látni akartam, mi lett a Malfoy örökösből, fel akartam mérni, hogy ugyanaz a gyenge, haszontalan fiú még mindig vagy sikerült túlszárnyalnia azt a gyáva féreg apját. Egy Malfoy hasznos szövetséges lehetett, de csakis akkor, ha az a bizonyos Malfoy több gerinccel rendelkezett Luciusnál. A pénz és befolyás mit sem ér, ha nincs mellette hűség és elköteleződés. Az otthonomban fogadtam Malfoyt, nem láttam értelmét, hogy ne így tegyek, a nyárvégi események nyilvánvalóvá tették, hogy a brit aurorok tudták ki vagyok és azt is, hol élek - még szerencse, hogy ezzel az információval jelenleg nem kezdhettek semmit. Attól pedig nem féltem, hogy Draco Malfoy egy kisebb osztag kommandóssal érkezne vagy személyesen próbálna az életemre törni. Yumának mindkettőhöz lett volna néhány szava. Draco pontosan érkezett az egyik házimanónk társaságában. Felálltam a dolgozószobám íróasztalától, hogy illendően köszönthessem a fiatal férfit. Bár eltelt több mint huszonöt év, de a szőkés borosta, a megkomolyodott vonások alatt még mindig láttam a tizenhét éves fiút, aki egykor volt... és természetesen Luciust és Narcissát is. - Ahogy neked kényelmesebb, fiam, hallgatok mindenre - legyintettem egy határozott kézfogást követően. - Javarészt a feleségem érdeme, majdnem olyan bámulatos a szépérzéke, mint amilyen gyönyörű ő maga is. Rövid, lélegzetvételnyi szünetet tartottam, mielőtt a kötelező udvariassági körök újabb állomására érkeztünk volna. - Hallottam, mi történt a nejeddel. Őszinte részvétem, tudom milyen borzalmas ilyen korán elveszíteni a feleséged. - Semmit nem éreztem Thalia halála miatt, azon pedig nem merengtem, hogy Diane-t idejekorán kéne eltemetnem. Augusztusban is tudott magára vigyázni. - A kis Scorpius hogy viseli? Nem érdekelt a kis Scorpius, csupán érzékeltetni akartam Dracóval, hogy bár nem egy kontinensen éltünk, mindent tudtam az életéről és a családjáról. - Az idő senkit sem kímél, de ez a természet rendje. - Hátat fordítottam neki, éppen csak annyi időre, amíg kitártam az italszekrény fényes faajtaját. - Milyen itallal szolgálhatok? Egy pohár Lángnyelv whisky a régi szép, angol idők emlékére? Csupán az ajándék említésére fordultam vissza teljes figyelemmel Draco felé. A pillantásom a kezében tartott csomagra tévedt, a szépen megmunkált fadoboz azonban nem árulkodott róla azonnal, hogy mit rejt magában. A rendezett íróasztalra tettem a whiskys üveget és két tiszta poharat, mielőtt elvettem volna Dracotól a ládikát. Nem kézzel nyitottam fel, több eszem volt annál, mint hogy ismeretlen eredetű, öreg dobozok zárját kattintsam fel minden elővigyázatosság nélkül. Azonban a kis lakat kattanását nem követte semmilyen fenyegetés. Hosszú másodpercekig szemléltem a bársonybélésre fektetett tőröket, jelek után kutatva, amik egyértelműen cáfolhatták a sejtéseimet, hiszen ez egyenesen lehetetlen volt. Nem akartam elhinni, hogy a Malfoy fiú, éppen ő hozta el nekem a Vladovski tőröket. - Nos, jól sejtetted, ez valóban érdekelhet... Mondd csak, hol találtad meg őket? Koboldok ellenőrizték már az eredetiségüket?
Nem tagadom, kissé olyan érzés ez, mint visszamenni az időben. Vissza a tizenhat éves önmagamhoz. Talán nem is árt felidézni, milyen volt. Milyen voltam. Emlékeztetni magamat. Akkor is elsősorban a családomért tettem, amiket tettem. Ha úgy vesszük, a motivációm nem sokban változott. Most mégis minden más. Most kevésbé érzem úgy, hogy csak egy gyalog vagyok a sakktáblán mások játszmájában. Valójában kezdetben akkor sem ezt éreztem. Csak idővel jöttem rá, hogy egy jól manipulálható eszköz voltam mások kezében. Többek között a szüleimében is. A jelenlegi szerepem azonban... Nos, idővel majd ez is kiderül. Talán az egyik legfurcsább tényező, hogy ehhez bíznom kell Potterben.
Míg az elém küldött házimanó Yaxley-hoz vezet, nincs kimondottan sok időm nézelődni, de azért igyekszem felmérni a környezetet, és le is vonom a magam következtetéseit. Eltűnődöm azon is, hogy a házigazda vajon meddig tervez az Államokban rejtőzködni tovább? Szándékában áll-e egyáltalán visszatérni Angliába, vagy megelégszik azzal, ha a háttérből mozgatja továbbra is a szálakat, állnéven bujdokolva? Bár amennyire tudom, a nyár vége óta a kiléte és a tartózkodása odaát már amúgy sem titok, ám így sem érhetnek hozzá amerikai földön. Főleg az az augusztusi húzás után. Bizonyítékok nélkül biztosan nem, azt meg nehezen fognak találni. Nem kétséges, hogy Yaxley elég okos, és elég óvatos ahhoz, hogy elfedje a nyomait. Vannak terveim, hogyan változtathatnék ezen... de persze ezek egyelőre mind csupán tervek.
Bólintok a válaszára, hogy a megszólításából nem csinál ügyet, és közben elfojtok egy szórakozott, gúnyos mosolyt, mikor fiamnak nevez. Nem is emlékszem, mikor szólított így utoljára bárki, a szüleimen kívül. Mintha éreztetni akarná, hogy a szemében még mindig az a tizenéves suhanc vagyok, aki a legutolsó találkozásunkkor voltam – illetve, hogy bizonyítanom kellene az ellenkezőjét. Hmm...
- Áá, igen, hallottam, hogy újranősültél, és szép nagy családot alapítottál. A nagyobb lányod, Maeve, egyidős a fiammal - bólogatok. Ráadásul nem is akárkit, egy igazi Boot-ot vett el, aki röpke húsz évvel fiatalabb tőle. Kettőnk közül nem csak ő a jól értesült. Ám amikor Astoriát említi, alig észrevehetően mély levegőt veszek, és csupán egy biccentéssel fogadom a részvétnyilvánítását.
- Ahogy egy tinédzserfiú viselheti az édesanyja elvesztését. De azt hiszem, ezt sem kell neked részletesebben magyaráznom. - Hisz annak idején ő is egy tizenéves gyerekkel maradt özvegyen, még ha a körülmények mások is. Valójában eddig nem is igazán gondoltam bele kettőnk életének hasonlóságaiba, és ha őszinte akarok lenni, ezután sem kifejezetten szeretnék. Ugyanakkor ezek a részletek kétségtelenül segíthetnek kapcsolódni, azt a látszatot erősíteni, hogy nem vagyunk túl különbözőek, hogy ugyanazon az oldalon állunk.
- Egy pohár whiskyt szívesen elfogadnék. Köszönöm - lépek is valamivel közelebb magam is, ahogy megközelíti az italszekrényt, és szélesre tárja annak ajtaját. A neki hozott dobozt azonban már nem szeretném sokáig tartogatni a kezemben, ezért fel is hívom rá a figyelmét.
- Moszkva alvilágában akadtam rá, és ami azt illeti, elég kalandos volt az útja idáig. - Valóban érdekes történet lehetne, a közös munka Burke-ékkel, az aukció, a menedékház Dubrovnikban... - Valamikor talán el is mesélem. - Kissé oldalra lépve adok neki teret, hogy alaposabban szemügyre vehesse a láda tartalmát. A Vladovski-készlet már látszatra is lenyűgöző. - Természetesen megvizsgáltattam, ilyesmit nem bíznék a véletlenre, ahhoz túl sokat fizettem érte - bólintok határozottan. - De persze szíved joga, hogy elvégeztesd rajta magad is a szükséges ellenőrzéseket - teszem hozzá, ezzel egyben már egyértelműen utalva arra is, hogy a készletet neki szánom.
- Nyilván tisztában vagy vele, hogy néhány hónapja már közvetetten - vagy épp közvetlenül, helyzettől függően - a szervezetedet segítem, az embereiden keresztül. És bár valódi élmény Phineas Quinn-nel együttműködve tevékenykedni, mégis azt hiszem, itt volna az ideje szorosabbra fűzni a szálakat - csúsztatom könnyedén zsebre a kezeimet, és magabiztosságot sugallva keresem Yaxley tekintetét mielőtt folytatnám. - Ezzel a kis figyelmességgel szerettem volna érzékeltetni, hogy lehetek sokkal hasznosabb is számodra egy apró csavarnál a gépezetedben - intek tenyeremmel az ajándékom felé. - Közvetlenül veled akarok dolgozni. - Nem teketóriázom, nem habozom, minden egyéb körítés nélkül közlöm az itt létem okát, és ezzel immár az ő térfelére került a kvaff.
Volt valami a puszta kisugárzásában, amiről menthetetlenül Lucius jutott eszembe. Nem a szőke haj, a szürke szemek, még csak nem is a hasonló vonások tették - nem, a kis Draco felnőtt, épp olyan rendíthetetlen határozottság áradt belőle, mint az apjából fénykorában. És mégsem állíthattam, hogy az ifjabbik Malfoy az édesapja kiköpött mása lett volna. Nem tudtam megragadni és szavakba önteni a különbséget, de ott volt, körüllengte valami, ami élesen elhatárolta Luciustól. Erről azonban egyelőre nem akartam véleményt alkotni, nem, amíg nem sikerült pontosan körülhatárolnom, milyen férfivé is érett a tizenhét éves fiú, akit utoljára láttam a végső csata forgatagában. - Valóban, valóban, csak úgy szalad az idő, kettőt pislog az ember és a gyerekek szinte már fel is nőnek. Biztos vagyok benne, hogy a lányom és Scorpius közelebbről is megismerik majd egymást, ugyanis szeptembertől Maeve is a Roxfort diákja lesz. Nem rossz az Ilvermorny, de a Roxfort mégis csak a Roxfort, ha érted mire gondolok... - Az oktatás színvonala másodlagos szempont volt csupán az iskolaváltás terén. Tökéletesen elégedett voltam azzal, amit az Ilvermorny nyújthatott a gyerekeimnek, amiben hiányt érzékeltem, arra pedig léteztek jó pénzért megvásárolható magántanárok. Az intézményváltás valódi okát azonban nem óhajtottam Dracóval is megosztani, bár nyilvánvalóan magától is sejtette, hogy a nosztalgikus diákkori emlékeknél és a nagyszerű átváltoztatástan kerettantervnél nyomósabb okok álltak a háttérben. - Nem, tényleg nem kell. De ahogy az én Williamem, úgy a te fiad sem maradt egyedül. A társadalom hajlamos alulértékelni az édesapák szerepét, nem gondolod? - Nem akartam a feltétlenül szükségesnél sokkal több szót fecsérelni a család mellesleg rendkívül fontos kérdésére. Aranyvérűek voltunk, akik bár alkalmazkodtak ehhez a jobb szó híján modernnek nevezett világhoz, de valójában nem távolodtunk el igazán a tradícióktól. Ezeknek a tradícióknak pedig az alapköve mindig is a család volt és mindig az is marad. Nem a szó regénybe illően idealista, érzelmes vonatkozásában, nyilván, ezek a kötelékek és a velük járó kapcsolati tőke jócskán túlmutattak azon, hogy ki kit szeretett és ki kivel ült le karácsonykor egy asztalhoz. Ezt Draco Malfoy is tudta, és ha esetleg az évek folyamán valamelyest el is távolodott az apja által képviselt eszméktől, túl messzire biztosan nem kóborolt: egy Greengrasst vett el és legjobb tudomásom szerint továbbra is a brit arisztokrácia kiemelt tagjaként tartották számon. Kitöltöttem a dekanterből a whiskyt, mindkét pohár harmadáig öntöttem a drága italt, hogy aztán az egyiket Draco felé nyújtsam. - Foglalj helyet, fiam, ez egy hosszú beszélgetés lesz - mutattam a velem szemközti székre, mielőtt én is helyet foglaltam volna az íróasztal másik oldalán. - Szóval Moszkva... Nem nyúltam azonnal a tőrökhöz, hosszú másodpercekig tanulmányoztam őket, rúnák és átkok más jele után kutatva, azonban egyiknek sem láttam jelét. Lassú, óvatos lebegtető bűbájjal emeltem ki az egyik kést a bársonyágyából, az arcom magasságában, könnyed pálcamozdulattal forgatva körbe, hogy alaposan, minden szögből tanulmányozhassam. - Lenyűgöző - szakítottam el őszinte ámulattal a tekintetemet a tőrről, hogy újra felvegyem a szemkontaktust a Malfoy fiúval. - A tőrök képességeit volt már alkalmad gyakorlatban is tesztelni? Bár nem gondoltam, hogy Malfoynak volt bátorsága hamisítványokkal elém járulni, gondolatban már mégis a levelet fogalmaztam a legmegbízhatóbb kobold munkatársamnak, aki ellenőrízhette a varázstárgyak eredetiségét. Dracónak is meg kellett értenie, hogy az udvariasság nem nyúlhatott át a naiv ostobaság határain. Jól érzékeltem: valóban olyan határozott volt, mint az apja, mielőtt megtört és összeomlott a rá nehezedő felelősség és a kudarcokat követő büntetések súlya alatt. Tetszett, amit láttam, sokkal jobban, mint az a rettegő fiú, akinek megismertem. Ez azonban közel sem volt elég, hogy elnyerje a szimpátiámat - hát még a bizalmamat... - Értékelem a figyelmességet, Draco, ahogy a segítséget is, ami természetesen a fülembe jutott az elmúlt hónapok alatt. Viszont nem ez az egyetlen információ, amit a madarak csiripeltek mostanság. - Visszahelyeztem a tőrt a dobozba, a varázspálcámat pedig az asztal fényes falapjára tettem. - A Briggs-kormánynak dolgozol, méghozzá igencsak magas pozícióban. És végiggondolva a háború utáni önéletrajzodat, bevallom, nehéz számomra beazonosítani, milyen ideológiát képviselsz. Bizonyára te is belátod, hogy ezek fényében nem teljesen egyértelműek a motivációid és a hosszú távú terveid. Miért akarsz velem dolgozni? Ne mondd, hogy elöntött a nosztalgia, ahogy azt sem hiszem el neked, hogy hirtelen radikális nézeteid lettek, mert ennek az ellenkezőjéről pletykálnak veled kapcsolatban. Szóval, Draco, mit szeretnél tőlem és pontosan mit tudsz nyújtani nekem, amit más nem? Szépek ezek a tőrök, hasznukat fogom venni, de a csillogó ajándékokkal ebben a házban a feleségemet lehet meggyőzni, nem engem.
A dolgozószobájába való belépésem után igyekszem minél hamarabb felmérni Yaxleyt, a gesztusait, a hanghordozását, a kisugárzását, valamint a környezetét is. És a néhány percnyi megfigyelésem eredménye az, hogy nem csak én változtam sokat az elmúlt huszonöt évben - és nem csak arra értem, hogy negyed évszázaddal ezelőtt még volt haja. Mindig is hideg és számító alaknak tűnt, de mostanra ehhez párosult egyféle könnyedség is, ami azt sugallja, hogy vagy megtanulta sokkal inkább elrejteni a valódi érzéseit és gondolatait, vagy valami olyan bölcsességgel gazdagodott az évek során, ami sokkal türelmesebbé és nyugodtabb természetűvé tette. Bár ez csak a látszat, és ki tudja, mit rejteget mögötte? Mindenesetre egy egész könnyed, szinte már szórakoztató bájcsevejjel indítunk, persze az aranyvérű etikett ezt meg is követeli.
- Hogyne. Illetve az oktatás minőségén, színvonalán túl a gyökerek ápolása és a kapcsolatok építése is igen fontos – teszem hozzá megértően és készségesen, további igencsak logikus magyarázatot szolgáltatva neki arra, miért is válik majd a gyerekeinek javára a váltás. Bár valójában őszintén kétlem, hogy a roxforti curriculum a valódi oka annak, hogy a Yaxley csemeték az egyik kiváló intézményből a másikba költöznek. Ám tulajdonképpen az érdekel most a legkevésbé, hogy milyen titkok vagy hátsó szándék vezérelte ennek a döntésnek a meghozatalára.
- Valóigaz. - Nekem ugyan csak néhány hónapnyi tapasztalatom van arról, milyen egyedülálló apának lenni, illetve, hogy a társadalom mennyire képes alábecsülni az apák szerepét a gyereknevelésben, de ebben most egyet kell értenem vele. Ugyanakkor az is igaz, hogy amíg Astoria élt, én sem tulajdonítottam akkora jelentőséget a saját szerepemnek Scorpius nevelésében, hisz ezekhez a dolgokhoz a nők mégis csak jobban értenek.
Yaxley kitölti az italokat, majd miután elkapom a sajátomat, az unszolására szó nélkül helyet foglalok. Figyelmeztet, hogy hosszú beszélgetés vár ránk, bár én egy percig sem kételkedtem abban, hogy így lesz. Hónapokat vártam erre a találkozásra, és úgy vélem, amennyire csak lehetséges, felkészült vagyok, készen állok eloszlatni a főbb kétségeit vagy aggodalmait, megválaszolni a kérdéseit. Újra elkezdtem rendszeresen okklumenciát gyakorolni, lakat alatt tartani a valódi érzéseimet és gondolataimat, és nem szándékozom hibát véteni. De természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy a bizalmát elnyerni ennél jóval időigényesebb lesz, és ez csupán az első lépcsőfok, az első próba, ha úgy tetszik. Ugyanúgy, ahogy az értékes és nem kevésbé veszélyes tőrök számomra csupán a belépőt biztosították hozzá.
- Ami azt illeti, igen, apám egy régi ereklyéjén teszteltem, ami, azt hiszem, érdekes plusz adalékot jelent a tőrök képességeinek repertoárjában. Mindenesetre a helyedben a legnagyobb tőrt semmiképpen nem használnám olyasmin, ami értékes számodra, mert az rövid időn belül könnyen sorvadásnak és bomlásnak indulhat – figyelmeztetem, miközben egy kisebb, szórakozott mosollyal azt figyelem, ahogy az ajándékát tanulmányozza. A tőrök valódi titka ugyebár abban rejlik, hogy magába szívják annak a személynek vagy tárgynak az erejét, ami ellen használják, de ennél fogva minden egyes használat után egyre erősebbé és veszélyesebbé válnak. Mostanra valószínűleg egyenesen elpusztíthatatlanok, és nem kétlem, hogy bármilyen átkon és varázslaton képesek keresztülhatolni. Emiatt pedig az értékük szinte felbecsülhetetlen.
Míg Corban megfogalmazza nekem a kérdéseit és mondandóját, én lassan egy újabbat kortyolok az italomból, aztán kimért mozdulatokkal, látszólag elgondolkodva, a szavakat keresve helyezem le magam elé a poharamat az asztalra. Végül a kényelmes fotelben hátra dőlve, ujjaimat az ölemben összefűzve nézek fel egyenesen a szemeibe. - Teljesen jogosak és helyénvalóak a kérdéseid. Csalódott is lettem volna, ha nem szegezed őket nekem, mert az azt jelentette volna, hogy nem is veszed komolyan fontolóra a szándékaimat. Nézd... - dőlök ezúttal kicsit előrébb, a karfára könyökölve. - Őszinte leszek veled, hisz nincs semmi okom nem annak lenni. Az elmúlt nagyjából két évtizedben kettő dolog foglalkoztatott igazán. Az egyik, hogy gyógyírt találjak a feleségemnek, és megmentsem az életét. A másik, hogy helyreállítsam a családom régi nevét és becsületét. A háború után Malfoyként ellenségnek számítottam mindenfelé. A varázstársadalom egyik fele azért ítélt el bennünket, mert mondhatni nyíltan támogattuk a Sötét Nagyurat, a másik fele pedig azért, mert a szüleim az utolsó pillanatban a bőrüket mentve hátat fordítottak neki. És apám ezt már nem hozhatta helyre, de én még igen, és ez volt az egyik legfőbb célom. Persze a határ, ami a varázsvilág minden rétegének szemében elfogadható, meglehetősen vékony, és hihetetlenül fárasztó húsz hosszú éve ennek mentén egyensúlyozni. De ezzel nem vagyok egyedül. A Királyságban a legtöbb aranyvérű család ezzel küzd Potter győzelme óta. Megnyirbálták a jogainkat, sokszor annyit sem ér a szavunk, mint a félvéreknek vagy a sárvérűeknek, és ez egyáltalán nincs így rendjén - ingatom a fejemet undorodó arckifejezéssel. - Ennek tetejében meggyőződésem, hogy amennyiben aranyvérűként a családom megkapta volna azt a kiemelt figyelmet és segítséget, ami járna, Astoria tovább élhetett volna - fűzöm hozzá ezúttal haraggal a tekintetemben. Ebben a pillanatban talán valahol még el is hiszem a saját szavaimat.
- A Briggs-kormánynak dolgozom, de ez nem jelenti azt, hogy egyet is értek a politikájukkal. Őszintén szólva Maurice Briggs szerintem egy semmirekellő pojáca, aki a legtöbbször azt sem tudja, mi történik körülötte, túlságosan legfoglalják az... úgymond... szabadidős tevékenységei - az ajkaim ezúttal gúnyos mosolyra húzódnak. - Már csak ezért is hasznos közel lenni a tűzhöz, befolyással lenni a történésekre. Ám... tulajdonképpen már hosszabb ideje gondolkodom a váltáson... Talán magad is hallottad, hogy a Lumos párt a következő választásra Theodore Nott-ot indítja jelöltjének, aki történetesen régi barátom, szívesen látna a csapatában, és hiszem azt, hogy ketten együtt nagy dolgokat érhetnénk el. Ám ez nem ennyire egyszerű, ráadásul a következő választásokig még majdnem négy év van... - tárom szét a két karom, majd újra hátradőlve kényelmesedem el.
- Miért akarok veled dolgozni? Én úgy vélem, Yaxley, elég intelligens varázsló vagy ahhoz, hogy egyetérts velem abban, ezeket a dolgokat okosan és óvatosan érdemes csinálni. Mindaz, amiket a Sötét Nagyúr ígért a népnek, jól hangoztak, de utólag talán már kimondhatjuk: egy hatalommániás őrült volt, akit jobban érdekelt egy jóslat és a saját halhatatlansága, mint az, hogy megvalósítsa az ígéreteit és terveit. Ám ettől még töretlenül hiszem, hogy mágusként és aranyvérűként magasabb hely illetne meg bennünket a társadalomban, és erre emlékeztetni kellene a varázsvilágot. Ehhez pedig olyan személy mellett tenném le a voksomat, akinek valóban megvan a magához való esze, illetve a kellő hatalma és befolyása, hogy ezt végre valóban meg is valósítsa - emelem meg a szemöldököm rá pillantva.
- És hogy mit tudok nyújtani? Ez attól is függ, mire volna szükséged a terveid megvalósításához. A Vladovski-készlet felkutatása is bizonyítja, hogy messzire elér a kezem, és olyan értékes kapcsolataim vannak, amelyeknek magad is hasznát vehetnéd. Illetve... történetesen tudom, hogy a brit aurorok közbeavatkozása miatt nemrégiben elveszítetted egy nagyon fontos beszerződet, Bernard Colwick személyében, aki többek között az elképesztően ritka és nehezen hozzáférhető fekete Vryheid port szállította neked Dél-Afrikából. - Részletkérdés, hogy közöm volt a férfi lecsuktatásához, de ez is a tervem egy igencsak fontos alappillére volt. - Ha még nem találtál mást a helyébe, azt a port én is be tudom szerezni neked, valószínűleg sokkal jobb minőségben. - Csak fél infóim vannak arról, hogy mire kell az neki - tengerentúli titkos üzenetváltásokhoz -, de azt gondolom, épp elég fontos volna ahhoz, hogy megfontolja az ajánlatomat.
