Godric Salazar Gaunt

Godricot egyfajta kettősség jellemzi: Az egyik pillanatban még határozott jövőképpel rendelkezik, a következőben pedig úgy elbizonytalanodik az életét illetően, hogy képes magába zuhanni. Szereti határozottnak mutatni magát, akire felnézhetnek a nála kisebbek, de a nagyszerű álca mögött egy szörnyen határozatlan és tétova fiú lakozik, akinek szüksége van a pozitív visszacsatolásokra.
Szörnyen hangulatfüggő. Jobb napjain ő a társaság közepe, élvezi, ha körül ugrálják, sőt gyakran az egyik leghangosabb tagja a csapatnak, azonban ha valamilyen módon kizökkentik őt a megszokott rutinjából, akkor nyűgössé, mogorvává válik. Ilyenkor mutatkozik meg igazán, hogy mennyire introvertált. Bezárkózik a csigaházába, és köszöni szépen, de nagyon jól elfoglalja magát olyankor az olvasmányaival, a mugli kütyüivel, vagy pedig megpróbálja magát valami művészettel kapcsolatos dologgal lekötni magát. Nem érdemes kizökkenteni őt abból, amit éppen csinál, ugyanis az tovább ront az aktuális hangulatán.
Alapjáraton kedves és figyel, viszont kerüli a konfliktusokat. A kíváncsisága ellenére nem veszi ki a részét vitákból, verekedni pedig pláne nem szokott. Úgy véli, az erőszak nem megoldás, és akire nem hatnak az ész érvek, azzal felesleges tovább küszködni. Noha a családja liberálisabb elveket vall, a mélyen gyökeredző arisztokratikus nevelés néha nála is kiütközik. Ennek legékesebb példája az volt, amikor kijelentette, hogy a húgával nem hajlandóak az iskolai kórust kísérni, ugyanis nem alacsonyodnak le az ő szintjükre. Mégsem vall neohalálfaló elveket, sőt irtózik az ilyen emberektől, de már korán megtanulta, hogy ő és a családja pontosan hol is helyezkednek el a társadalomban. Épp ezért, bár jószándékú, mégis hajlamos alattomos húzásokra, ha valamit el akar érni. Nehezen fogadja el azt is, hogy ha valami nem úgy alakul, ahogy ő eltervezte.
Sokszor kerül ellentmondásokba akár saját magával is, hiszen bár büszke, mégsem kérkedik. Komfortos környezetben azt képzeli magáról, hogy ő a világ közepe, de amikor egyedül marad a saját félelmeivel és aggályaival már nem is olyan nagy a szája.
Nem túl kitartó. Folyton motiválni kell valamivel, ugyanis hiába érdeklődő, sokszor hamar elunja magát. Rengeteg dolgot kipróbált már, azonban csak nagyon kevés hobbiját sikerült megtartania. Sok mindent tud felületesen, viszont ami nagyon érdekli, arról órákig tudna mesélni. Jelenleg a varázstalanok technológiája köti le, de ezt titokban tartja a családja nagyrésze előtt.
Szereti a csínyeket, bár sosem tenne olyat, amivel ártana másoknak, illetve ami rossz fényt vetve a családjára. Mindent módjára csinál.
Időnként úgy tűnik, hogy kifogyhatatlan energiatartalékokkal rendelkezik. Állandóan pörög, folyton mehetnékje van, szeretne tenni valami hasznosat, azonban amint eléri a mélypontot egyszerűen lehetetlen bármire is rávenni.
Sokszor bosszantja őt, hogy ennyire csapongó természet, és tisztában van vele, hogy ez a jövőben sem nagyon fog változni, ugyanis nem kamaszkori szeszély, ő gyerekkora óta ilyen. Érzékeny, művész szülők mellett talán nem is olyan meglepő, hogy bizonyos vonásokat örökölt tőlük.

Már egy órája elkezdődött a színészek megbeszélése, így Ignotus az öltözőjében hagyta őket. A férfi nem sejtette, hogy a gyerekek képtelenek lesznek egy helyben maradni, pedig ismerhette volna őket annyira, hogy tudja, nem sokáig kötik le őket a helyiségben található holmik sokasága. Megcsodálták a Frida Scamander által tervezett jelmezét, Rowena unottan lapozta át az asztalán pihenő szövegkönyvet, miközben Godric az apjuk zakójába bújva olyan hangon beszélt, mint Ignotus. Rowena nevetett a bátyján, vidám kacagásuk bezengte a helyiséget. Aztán minden elcsendesedett, ők pedig ráébredtek, hogy nincs semmi érdekesség, semmi játék az apjuknak fenntartott helyiségben, ezért kitalálták, hogy bújócskázni fognak.
− Tízig számolok, aztán megyek, jó? – Godric a homlokát ráncolva rázta a fejét, ahogy a húgával az édesapjuk öltözőjében egyezkedett a játékszabályokról.
− Szerinted, ha addig számolsz, akkor mennyi esélyem lesz elbújni? – ellenkezett, hiszen a színház hatalmas volt, tele mindenféle zuggal, ahol egy kisgyerek elrejtőzhetett, mégis túl kevésnek találta a rendelkezésére álló időt.
− Nem sok, épp ezért fogok én nyerni – mosolyodott el Winnie. Godric fintorogva rázta a fejét, hiszen ilyen kedvezőtlen feltételek mellett nem volt hajlandó belemenni a játékba.
− Számolj el ötvenig, és akkor hajlandó vagyok játszani veled – tette csípőre a kezét, de a túlméretezett zakóban a húga nem tudta komolyan venni őt.
− Legyen, de ha így is veszítesz, akkor egy hétig romlott doxitojásnak foglak hívni! – nyújtotta a kezét, hogy egy kézfogással megpecsételjék az alkujukat. Godric vonakodva ugyan, de megragadta a húga kinyújtott jobbját, és vigyorogva közelebb húzta magához.
− De ha én nyerek, akkor egy hétig brokkolis ételeket ehetsz! – Rowena arcára kiült a borzalom, talán a hideg is rázta a gondolattól, mégsem tágított. A lány szinte biztos volt a győzelmében, éppúgy, mint a fivére.
Godric kibújt a zakóból, visszaakasztotta a helyére, és kinyitotta az ajtót. A küszöbön állva a testvére felé fordult.
− Jól van. Takard el a szemeidet, és kezdhetjük!
Winnie a kezeit az arcához emelte, és hátat fordított a bátyjának. Számolni kezdett. Amint kettőhöz ért, Godric futásnak eredt. Végigszaladt a folyosón, benyitott az összes helyiségbe, ahogy búvóhely után kutatott. Folyamatosan azon járt az esze, hogy vajon hol tűnhetett volna el feltűnés nélkül, amikor eszébe jutott, hogy a színpadon lévő kellékek között volt egy nagyobb utazóláda, amiben kényelmesen elférhetett.
Több se kellett neki. A kellékraktár előtt lefékezett, majd hatalmas lendülettel irányt váltott. Elrobogott az apjuk öltözője előtt, még mindig hallotta a testvérét, ahogy számolt.
Ahogy felszaladt a színpadra, diadalmasan elmosolyodott. A léptei alatt meg-megreccsentek a deszkák. A ládához érve megragadta a fedelét, majd a válla felett hátralesett, hogy Winnie követhette-e őt. Pár másodpercig fülelt, majd amikor megbizonyosodott arról, hogy nem hallhatta hol csapódott be utána az ajtó, tétovázás nélkül bemászott a ládába, és óvatosan magára csukta a fedelét.
Nem félt attól, hogy beragadt volna, a levegővétel miatt sem aggódott, hiszen tudta jól, hogy akadtak apró szellőzőnyílások a kelléken, amiken keresztül a ládában rejtőző színész lélegezni tudott.
Rowena végül nem találta meg őt. Sőt, olyan ügyesen elbújt, hogy a színház személyzetének egy része órákig kereste őt, miután a húga elárulta, hogy bújócskáztak, de sehol nem találta őt. Ignotus nem repesett az örömtől, már csak azért sem, mert a próbájukat el kellett halasztani. Amikor Godricra rátaláltak, nyomatékosan megkérte a gyerekeit, hogy többé ne csináljanak ilyet, ha a színházban vannak vele.
Nos, a testvérek azonban elég makacsnak bizonyultak, így a sokadik alkalom után Ignotus beletörődött abba, hogy Rowena és Godric előszeretettel használják a munkahelyét játszótérnek.


− Izgulsz? – kérdezte Winnie fojtott hangon, ahogy kilesett a színpadot elválasztó függöny mögül. Godric egy házimanó által tartott tükörben izgatgatta a nyakkendőjét.
− Dehogy. Miért tennék így? – füllentette, hiszen ahogy a tükörbe pillantott, látta a húga arcára kiülő feszültséget. Még utoljára igazított egyet a nyakkendőn, majd a testvére felé fordult. Nem akarta bevallani neki, hogy ő is éppúgy tartott az előadástól, mint Winnie, hiszen valakinek példát kellett mutatnia. Mégis hogy nézett volna ki, ha a lány nagy és erős bátyja rettegett volna attól, hogy mit szólnak az előadásukhoz?
− Nem is tudom. Nem szeretnék szégyent hozni se a szüleinkre, se a nagyszüleinkre – felelte bizonytalanul, ahogy az odakint gyülekező tömeget szemlélte. A hölgyek szinte egytől-egyig mesés ruhakölteményekbe bújtak. Rowena irigyelte a szépségüket, amelyek olyan különlegesnek tűntek az ő egyszínű ruhájához képest.
Godric az ujjait ropogtatta, csuklókörzéseket csinált, miközben próbált ráhangolódni az esti fellépésükre. Valóban nem hagyhatták cserben a családjukat.
− Minden rendben lesz húgi. Hidd el – lépett oda végül a testvére mellé, és finoman ráhelyezte a tenyerét Rowena vállára. Winnie hátrapillantott Godricra, halványan elmosolyodott, és engedte, hogy a függöny lágyan visszahulljon a helyére.
− Végül is, Gauntok vagyunk. A lehetetlen szó egyikünk szótárában sem szerepel – húzta ki magát büszkén a lány, Godric pedig szélesen mosolygott a húga szavain. Valóban, nem engedhették meg maguknak a hétköznapiságot, és sose voltak azok. A nagyapjuk gondoskodott arról, hogy felnövekvő generációkból is nagy emberek kerüljenek ki.
− Már csak az a kérdés, hogy hol vannak az álarcaink… − pillantott körbe Godric tanácstalanul, míg végül a látóterébe került a harmadik fél, aki csellón kísérte őket. Leonie ugyan nem tartozott a család aranyvérű ágához, azonban oly’ tehetséges volt, hogy Mrs Gaunt a szárnyai alá vette a rokonát, és előszeretettel egyengette az útját.
− Parancsoljatok! – szólalt meg a triumvirátusuk harmadik tagja, akinek az arcát már a saját maszkja fedte.
− Köszönjük. − Godric elvette a lánytól a kézzel festett álarcokat, az egyiket a húgának nyújtotta, a másikat pedig ismét a tükör felé fordulva próbálta fel.
Odakintről beszűrödött a nagyanyjuk hangja. Mindhárman közelebb araszoltak a függönyhöz, így szemtanúi voltak annak, ahogy Lavinia Gaunt a pódiumra lépett, hogy elkomponálja őket.
− Hatalmas örömmel mutatom be Önöknek a kedves unokáimat, Rowena, Leonie és Godric Gauntot, akik ma este először lépnek színpadra nagy közönség előtt! Kérem, fogadják őket szeretettel! – konferálta fel a hölgy az unokáit.
A függönyt széthúzták, először a lányok léptek fel a pódiumra, végül pedig Godric zárta a sort. Mindannyian elfoglalták a helyüket a színpadon lévők hangszereknél: Rowena hegedűt vett a kezébe, Leonie egy csellóval foglalt helyet, Godric pedig a zongora fekete-fehér billentyűi fölé emelte az ujjait.
Ahogy az első hangok felcsendültek, a teremben mindenki elhallgatott. A fényeket a színpadra irányították. Aki ismerte a klasszikusokat, az hamar ráismerhetett az Operaház fantomjának ismerős dallamára.
A gyerekek kotta nélkül játszottak, hiszen megannyi órán át gyakorolták külön-külön és együtt is a darabot kifejezetten a mai partira készülve.
Godric félelme az első billentyűk leütése után szertefoszlott, és rutinból játszani kezdte a gyakorolt darabot. Ennél a zeneműnél még nagyon komolynak próbált mutatkozni, azonban amikor elhalt a zene, és egyesével is bemutatták a tehetségüket, az arcára mosoly ült ki.
Rowena Beethoven kilencedik szonátájából adott elő egy részletet, Leonie Antonín Dvořák csello Concertojából szolgált ízelítővel, míg Godric a kedvenc zongoristájától Rachmaninofftól választott darabot. A Liebesleiddal mindekit levett a lábáról.
Azon az éjszakán a Gaunt gyerekek belopták magukat a zenekedvelő művelt urak és hölgyek szívébe, illetve megmutatták a világnak, hogy mit is jelentett ilyen kiváltságos helyzetből elindulva, alázatos munkával felépíteni valamit.
A koncert végén az udvarias taps fokozatosan erősödött, végül bezengte az egész báltermet. Godric elégedett mosollyal hajolt meg a közönségnek, majd cinkos pillantással a húgára és az unokatestvérére pillantott.
Annyira büszke volt az előadásukra, hogy még hetekkel később, itt-ott kiszínezve az emléket, de még mindig felemlegette azt.


A zeneteremből muzsikaszó szűrődött ki. Mint minden délután, Mrs Gaunt miután befejezte a lányával való gyakorlást, kezébe vette a hegedűjét, és a következő előadására készült. Ahogy Godric az ajtóhoz settenkedett, úgy egyre jobban ráismert Mendelssohn hegedűversenyére. Felismerte az édesanyja által játszott zeneszerző sajátosságait, azonban azt már nem tudta volna megállapítani, hogy pontosan melyik darabról volt szó.
Nem is érdekelte különösebben, hiszen a hegedű sosem volt az ő hangszere. Hiába kísérletezett vele az édesanyja, a zongorabillentyűkön könnyedebben táncoltak az ujjai, mint a feszes húrokon. Meg aztán, nem is azért kereste Mrs Gauntot, hogy ismét nekifusson a hegedűleckéknek.
Óvatosan nyitotta ki az ajtót. Épp olyan méretű résnyire, amelyen keresztül könnyedén besurranhatott, majd nagyon lassan bezárta maga után.
Mrs Gaunt ebből semmit nem vett észre, hiszen a bejáratnak háttal állt. Szőke haját feltűzte, hogy ne zavarja őt játék közben, elegáns ruhát viselt, a mozdulatai pedig felsőbbrendűséget sugároztak. Godric ugyan nem látta az arcát, de tudta, az anyja teljesen átadta magát a zenének.
A fiú nem akarta kizökkenteni édesanyját a gyakorlásból, hiszen az asszony azt sosem díjazta, ha megzavarták, így helyet foglalt az antik szófán, és a helyiségben körbe pillantva várta, hogy Mrs Gaunt végezzen.
A helyiségben elhelyezett vázákba friss virágokat tettek még reggeli előtt, és egy apró varázslatnak köszönhetően még mindig bódító maradt az illatuk. Godric a szobában lévő versenyzongora felé pillantott, amelynél ő szokott gyakorolni, ha éppen órája volt. Azt a zongorát Mrs Gaunt még az anyósától kapta ajándékba, így olyan nagy becsben tartotta, hogy egyedül a családtagjai foglalhattak helyet a hangszernél. Mrs Gaunt tanítványainak másik zongorán kellett tanulniuk, ha az asszony hajlandó volt különórát adni bárkinek is.
A vonó megcsillant az édesanyja kezében, a kottatartón lévő oldalak lustán váltották egymást, viszont egy idő után a hölgynek nem volt szüksége arra, hogy a kották amolyan mankóként szolgáljanak neki.
Godric türelmesen várt. Már-már csodálva figyelte anyja minden egyes mozzanatát, hiszen a zenekritikusok és újságírók nem hiába írták róla azt, hogy valósággal dalolt a hegedű a kezei között.
A darab elérte a tetőpontot, így Godric felállt, már szóra nyitotta a száját, amikor Mrs Gaunt bosszúsan engedte le a vonóját. A fiú odasétált hozzá, többé nem érdekelte, hogy esetleg zavarja őt, hiszen mindenképpen beszélni szeretett volna vele.
− Anya! Anya, kérdezhetek valamit? – csendült talán a szokásosnál is izgatottabban a hangja.
Mrs Gaunt meglepetten fordult hátra, hiszen nem számított a kisfia felbukkanására. Visszahelyezte a tokjába a hegedűt és a vonót, majd halványan mosollyal megérintette Godric arcát.
− Nem is tudtam, hogy itt vagy Godric. Nem igazán érek rá, de kérdezz csak bátran – felelte szelíden. Nyoma sem volt a bosszúságának, amiért a végjáték előtt elrontotta a hangokat.
− Csak érdeklődni szeretnék, hogy van-e apával valami tervetek a pincét illetően. – Mrs Gaunt finoman összeráncolta a homlokát, hiszen nem értette a fia kérdését.
− Tudtommal nincs. Évek óta üresen áll. Miért kérded kicsim? – puhatolózott óvatosan, bár szükségtelen volt, hiszen Godric gyermeki naivitással – vagy éppen mérhetetlen bizalma jeléül – fecsegte el neki a tervét.
− Szeretnék engedélyt kérni a pince átalakítására. Arra gondoltam, hogy egy saját klubhelyiséget hoznék létre magamnak, Winnie-nek, Leonie-nak, Eliasnak és a barátaimnak. Szeretnék egy olyan helyet, ami csak a miénk – fogott lelkes magyarázatba, hiszen régóta dédelgetett terve volt egy ilyen hely kialakítása, de ezidáig nem volt mersze megkérdezni.
− Kicsim, ehhez miért a pincére lenne szükséged? Bármelyik helyiséget a kúriában átalakíthatjuk a kedvetek szerint – csóválta a fejét a nő értetlenül. Képtelen volt elképzelni, hogy mégis mi vonzotta a fiát egy dohos, üres pincével kapcsolatban.
− Azért, mert egy ilyen helynek akkor meg van a varázsa, ha a pincében, vagy a padláson van, de a tetőtér teljesen zsúfolt, és Rowena nem lenne hajlandó felmenni, mert szentül hiszi, hogy ott egy padlásszörny lakik. Így nem maradt más opció, mint a pince – érvelt a saját ügye mellett. Készen állt arra, hogy hosszú, végtelen vitába bocsátkozzon az édesanyjával. Végül erre nem került sor. Mrs Gaunt hamar beadta a derekát, de szigorúan kikötötte, hogy Mr Gaunt áldása is szükséges volt egy ilyen projekt kivitelezéséhez.
Godric széles mosollyal nyomott egy csókot édesanyja arcára, aki lágyan átölelte őt, és végigsimított szőkésbarna haján.
− Köszönöm Anya! Alig várom, hogy elújságoljam Winnie-nek és a többieknek! – bontakozott ki anyja óvó karjaiból. Annyira boldog volt, hogy legszívesebben kiszaladt volna a szobából, végig a hosszú, festményekkel, szobrokkal teli pakolt folyosón egészen a könyvtárszobáig, ahol a testvére és a rokonai ütötték el az időt. Mégis megfékezte a lábait, hiszen tudta jól, hogy a szülei nem szerették annyira a futkározást.
− Rendben van, de ne felejtsd el, hogy egy óra múlva zongoraleckéd lesz! – Godric bólogatva indult meg az ajtó irányába, míg Mrs Gaunt a fejét csóválva, mosolyogva vette ismét kézbe a hegedűjét, ugyanis addig nem akarta abbahagyni a gyakorlást, amíg nem ment zökkenőmentesen számára a darab.


Godric aznap, amikor a bácsikája látogatóba jött, különösen izgatott volt. Hosszas mérlegelés után úgy döntött, hogy Cadmus nagybátyja volt az egyetlen, akire ilyen fontos feladatot rábízhatott.
A szalonban ücsörgött a kanapén, mellette egy hatalmas doboz pihent, és arra várt, hogy az édesapja befejezze a Cadmusszal való beszélgetést. Amint meghallotta a távolodó lépteket, felpattant a helyéről, kézbe vette a dobozt, és kisietett a folyosóra.
− Bácsikám! – szólt Cadmus után, aki talán indulni készült volna, de Godric nem tervezte olyan könnyen elereszteni őt.
A pince már majdnem készen állt az utolsó simításokra: a falakat lefestették, szellőzőrendszert telepítettek oda, ami elűzte azt a fullasztó dohos szagot, illetve a hideg padlót puha szőnyeggel fedték le. Már csak a bútorok és a dekoráció hiányzott onnan, ahhoz pedig szüksége volt egy felnőtt segítségére. Édesapjának nem szólhatott, mert félt, hogy esetleg rossz szemmel nézné a mugli holmik iránti rajongását, édesanyja előtt pedig azért titkolódzott, mert úgy vélte, ő is hasonló véleménnyel lett volna a témával kapcsolatban. Azt pedig felesleges lett volna megemlíteni, hogy a szülei úgysem értek volna rá a gyermeki álmait teljesíteni.
A legtöbb dolgot ugyan saját kezűleg, vagy a házimanók kapcsán megoldotta, de jelen pillanatban szüksége volt a nagybátyjára.
− Ki ne lapítson az a nagy doboz – ugratta az unokaöccsét Cadmus, amikor Godric felé fordult. Godric valóban épphogy kilátott a doboz mögül, de ez nem zavarta őt különösebben.
− Ugyan, mindent kézben tartok – torpant meg a nagybátyja előtt, majd nagyot szusszantva a földre helyezte a terhét. A lábával finoman félretolta a dobozt, hogy átölelje a bácsikáját.
− Tudnál nekem segíteni? Hatalmas projektbe kezdtem bele, viszont mivel nem varázsolhatok még, ezért szükségem lenne egy kis segítségre, és akad még egy-két dolog, amihez szintén felnőttre lenne szükségem – hadarta lelkesen Cadmus nagy meglepetésére.
− Rendben, mutasd miben kéne segíteni.
− Elsősorban kellene egy apró varázsige ezekre – guggolt le, és nyitotta ki a dobozt, amelyben rengeteg apró repülő, léghajó és sárkánymakett pihent. Az egyik repülőmakettet kiemelte a dobozból. Rengeteg órán át ügyködött az összeszerelésükön, így mindenképpen szerette volna őket a pincében elhelyezni. – Szeretném, ha repülnének, de nem ez az egyetlen dolog, amit kérni szeretnék, az viszont némi diszkréciót kíván meg, így kérlek húzódjunk félre.
Godric az utolsó szavakat már csak suttogni merte, ahogy körbepillantott a folyosón. Sosem lehetett tudni, hogy a szülei mikor bukkantak fel. Cadmus alig tudott elfojtani egy mosolyt, hiába igyekezett komolynak tűnni, magában remekül szórakozott az unokaöccsén.
− Természetesen, nálam nincs is diszkrétebb. – Godric felnyalábolta a dobozt, és intette neki, hogy kövesse őt. Visszasétált a szalonba, ahol ismét megszabadult a terhétől, majd a zsebéből egy gondosan összehajtogatott papírlapot húzott elő.
− Szükségem lenne valakire, aki segít nekem a zsebpénzemet fontra cserélni, és beszerezni ezeket a holmikat a listámról – nyújtotta a papírt Cadmus felé. Letisztult betűkkel hosszú lista sorakozott, amelyen említés szinten olyan dolgok szerepeltek, mint egy generátor, kanapék, régi játéktermi gépek, zenegép, számítógép, konzol… Csupa olyan muglik által kedvelt eszközök, amelyeket nem biztos, hogy a szülei díjaztak volna. – Szeretnék létrehozni a pincében egy klubhelyiséget nekem és a lányoknak. Ehhez viszont szükségem van valakire, aki elintéz pár dolgot. Tudnál ezekben segíteni?
Cadmus meglepetten érdeklődött, hogy miért pont rá volt szükség. Godric tekintetéből olyan mértékű szkepticizmus áradt, mintha a nagybátyja a tulajdon nevét kérdőjelezte volna meg. A férfi mégis elvette tőle a listát, ahogy átböngészte a sorokat, úgy már nem tudta elnyomni a mosolyát.
− Rendben, segítek, majd megkérdezem Isabellát, honnan lehetne mindent beszerezni – vonta meg a vállát végül. Godric arca azonnal felderült, ahogy pozitív választ kapott.
− Remek, köszönöm szépen! A maketteket most el tudnád bájolni? – lelkendezett, hiszen ha rajta múlt volna, akkor azonnal nekiállt volna felépíteni a kis birodalmát. Mindent gondosan megtervezett, sőt még vázlatot is készített arról, hogy mit hová szeretett volna tenni, illetve még a helyiséget is lemérte, hogy ténylegesen elférjen majd minden.
Cadmus segített lecipekedni a pincébe, ahol Godric kérésére elbűvölte a maketteket. Godric álmélkodva figyelte, ahogy a repülők, a léghajók és a sárkányok a magasba szálltak.
− Leonie odáig lesz érte, bár igazi sárkánynak jobban örülne. Isabella azt sem enged a házba. – Szólalt meg kisvártatva a férfi. Godric halkan felnevetett, bár teljes mértékben átérezte Leonie fájdalmát, hiszen ő egy acromantulát kért a szüleitől, helyette pedig egy újfundlandit kapott.
Ezután a fiú még egy kicsit feltartotta a bácsikáját, ugyanis még pár apróságot szeretett volna átbeszélni vele.


− Rick, feltétlenül szükséges ez a szemfedő? – kérdezte Winnie, ahogy a bátyja karjába csimpaszkodott. Godric egész nap izgatott volt, szinte tűkön ülve várta, hogy a szüleik elmenjenek, ők pedig magukra maradjanak a házimanókkal a kúriában.
− Winnie, nem takarnám el a szemeidet, akkor oda lenne a meglepetés! – vezette végig óvatosan a húgát a pincefolyosón, majd megállította őt egy hatalmas vasajtó előtt, amelyre különböző táblákat aggatott olyan feliratokkal, hogy „Belépés csak engedéllyel!”, „Felnőtteknek tilos!”, illetve a szomszéd kapuján látott figyelmeztetést lemásolva egy olyat is kiakasztott, hogy „Vigyázat! A kutya harap!”. Talán a legutolsó tábla volt a legkevésbé helytálló, ugyanis Arthur minden volt, csak éppen agresszív nem. Ettől függetlenül Godric naivan remélte, hogy ezek a jelzések távol tartják a felnőtteket, akiket nem különösebben izgatott a pincében felhalmozott játékok sokasága, mégis Godric úgy védelmezte azt a helyet, mintha a Mágiaügyi Miniszter költözött volna be oda.
− Miért álltunk meg? – faggatózott Rowena türelmetlenül, ugyanis szörnyen kényelmetlenül érezte magát, amiért nem látott semmit.
− Mindjárt kiderül, legyél türelmes – nyitotta ki Godric az ajtót, majd beterelte a testvérét helyiségbe. A testvére tarkójánál összekötött szemfedőhöz nyúlt, hogy kibontsa azt. Amikor a ruhadarab a földre hullott, Rowena elképedve pillantott körbe.
A helyiség falait Godric a házimanóikkal festette le, amelyeken a testvérek, az unokatestvérek és a barátaik közös kalandjainak egy-egy emlékét varázsoltak oda, így mindig emlékezhettek azokra a különleges pillanatokba. A plafonnál a Cadmus által elbájolt makettek kerülgették a felfüggesztett fényfüzéreket, a háttérben pedig a generátor zakatolt egyenletesen. Hatalmas, puha kanapék várták a klubtagokat, amikkel szemben egy televízió és konzolok pihentek. A polcokon Godric képregényei és szuperhős figurái sorakoztak néhány közös, bekeretezett fénykép mellett. A sarokban pedig egy asztal pihent rajta egy számítógéppel, ugyanis Rick minden lehetséges mugli eszközt összehordott. A hangulatról egy régi zenegép gondoskodott, illetve egy-két játékgép, amelyeket szintén addig keresgélt, amíg a bácsikája nem segített neki összehozni.
− Hű! Ez varázslatos! – lépett beljebb Winnie, miközben Godric vigyorogva bezárta maguk után az ajtót.
− Tudom! És mindez csak a miénk – követte a testvérét ő is, büszkén levetette magát a kanapéra, ahol Arthur pihent. A kutya lustán felemelte a fejét a gyerekek érkezésekor, majd félig Godric ölébe mászott, amikor a fiú helyet foglalt mellette.
− Hogy csináltad mindezt?
− Cadmus bácsi és Isabella néni segítettek beszerezni a holmikat, a manók megfestették a falakat, Cadmus bácsi elbűvölte a régi maketteket, én pedig csak megálmodtam mindezt – tárta szét a karjait, majd Arthur fejét kezdte simogatni.
Winnie lassan körbejárt a helyiségben. Mindent megérintett, alaposan megbámult, majd a számítógép előtt megtorpant.
− Miért van számítógéped, amikor nincs is itthon internetkapcsolatunk? – ráncolta össze a homlokát. Godric sejtelmesen vigyorgása azonban nem ébresztett benne bizalmat. – Rick, mit csináltál? Ugye nem intézkedtél anyáék háta mögött?
− Mi? Dehogy! – rázta a fejét magabiztosan, de még mindig képtelen volt abbahagyni a mosolygást.
− Hát akkor honnan van?
− A szomszédtól.
− Rick!


A barátai körében töltötte a délutánt. A hűvös idő ellenére lesétáltak Roxmortsig, ahol miután bejárták az összes üzletet, végül a Három Seprűben kötöttek ki az egyik asztalnál.
Godric egy történettel szórakoztatta a fiúkat, amit még az édesapjától hallott a színházban. A srácok hangosan kacagtak az erős túlzásokat tartalmazó mesén, hiszen Godric az apjának köszönhetően remek előadó volt.
Miután befejezte, belekortyolt a mézsörébe, és hallgatta, ahogy a barátai egymást túlharsogva próbálták felülmúlni az ő kis történetét. Magában remekül szórakozott azon, hogy a többieket milyen könnyen lehetett manipulálni: mesterien értett ahhoz, hogy miként borzolja fel a kedélyeket, vagy éppen simítsa el a konfliktusokat. Simulékony modora leginkább a Roxfortban csiszolódott sokat, amikor egyre több vele egykorú gyerekkel találkozott. Hamar megtanulta hát, hogy a neve az iskolában kevés volt ahhoz, hogy kitűnjön a tömegből. Leleményesnek kellett lennie, ezért olyan barátságokat is kötött, amik nem feltétlenül őszinteségen alapultak, mégis, akit megkedvelt, érte a végletekig kitartott. Ilyen volt ez a négyfős társaság is, akikért bármikor a tűzbe tette volna a kezét, s nem utolsósorban egytől-egyig olyan családok gyermekei voltak, akiket még a nagyszülei is elismertek.
Nem volt baja sem a félvérekkel, sem pedig a mugliszületésűekkel, csupán tisztában volt vele, hogy benne volt valami plusz, ami többé tette őt a többieknél, és ami miatt őt magasabb pozícióba szánták az átlagembernél. Viszont elismerte, hogy szükség volt az átlagosra, különben nem lett volna viszonyítási alapja.
− Hallottátok? A zenekar létszáma eléggé megfogyatkozott – vetett fel egy új témát Malcolm, aki Godric jobbjától ült. Godric csupán egykedvűen megvonta a vállát, hiszen az iskolai kórus messze kívül esett az érdekeltségein.
− A húgoddal és az unokatesóddal tuti feldobnátok a zenekart – szólt közbe a vele szemben ülő fiú. Godric csupán a száját húzta a gondolatra.
− Haver, nem gondoltál rá, hogy csatlakozz hozzájuk? Kíváncsi vagyok, hogy mennyire lepipálnál mindenkit! – Bár ezek a szavak hizlalták Godric önbizalmát, mégsem érintette meg őt annyira annak a szakkörnek a helyzete, hogy lépést tegyen az ügy érdekében.
Hosszú ujjai között mélán forgatta a poharát, amelynek a visszatükröződésében a saját, elmosódott arcmását szemlélte. A barátai csak nem hagyták békén az ötlettel, így egy színpadias sóhaj kíséretében letette az asztalra a poharát, és végig futtatta a pillantását a társaságon.
− Nem fogok csatlakozni egy olyan zenekarhoz, amelyben összeverbuválódott, tehetségtelen diákok játszanak. Csupán a saját képességeimet rontanám vele. – Néhány érmét ejtett az asztalra, majd szó nélkül felállt az asztaltól, belebújt a kabátjába, és faképnél hagyta a fiúkat.
Talán sznobnak tartották őt ezért a kijelentéséért, azonban ez nem állt távol a valóságtól. Hiába tanították őt arra, hogy fogadjon el mindenkit olyannak, amilyen, azt is belenevelték, hogy ne alacsonyodjon le olyan személyekhez, akik egyáltalán nem méltóak rá.
Godricnak ezután elment a kedve a társaságtól, így egy hatalmas kerülőt téve indult vissza a kastélyba, ahol az aktuális olvasmányát a kezébe véve elvonulhatott a Sötét Varázslatok Kivédése terem felé, amelynek a folyosóján az egyik szobor mögött akadt egy akkora beugró, hogy kényelmesen elfért ott. Általában idevonult el, ha nem akarta, hogy mások zargassák. Egyedül Winnie ismerte ezt a helyet. A húga bármikor, bárhol képes volt őt megtalálni.


Amalia Mosst előszeretettel szekálták a mardekárosok. Godric sosem értette, hogy szegény lány mit ártott másoknak, hiszen csendes, barátságos természet volt, akivel a származása ellenére kellemesen elbeszélgetett, amikor egy-egy órai feladatot közösen kellett elvégezniük, vagy éppen egyszerre akarták kikölcsönözni a házidolgozatukhoz ugyanazt a kötetet.
Godric sosem kereste a bajt, sőt kifejezetten kerülte a konfliktusokat, azonban azt már sem tudta tétlenül nézni, ahogy elvették a lány holmijait, széttépték a könyveit, elhajították a táskáját, és Amaliára borították a tintáját. Igazságtalannak tartotta azt is, hogy négyen kellettek a piszkálására, így Winnie hiába próbálta visszafogni őt, félretolta a húga kezét, és megindult a mardekárosok irányába.
− Hé! Hagyjátok békén! – kiáltott oda a mardekáros fiúknak, akik a mozdulatuk közepén lefagytak, Godric felé fordultak, majd hangosan kinevették őt. Godric kezében már ott volt a pálcája, higgadtan mérte végig őket. Tisztában volt vele, hogy egyedül nem tudott volna kiállni ellenük, mégis tett egy próbát.
− Lane, biztos vagyok benne, hogy édesapád nagyon díjazná, ha a Wizengamotban ülő bácsikámig eljutna a hír, hogy a beosztottjának a fia védtelen lányokat zaklat az iskolában – szólította meg az első fiút, akinek lehervadt a mosoly az arcáról. Godric pedig folytatta, úgy vélte, talán nem volt szüksége a pálcára ahhoz, hogy lefegyverezze ezt a négy felfuvalkodott hólyagot.
− Edwards, te pedig remélem, tisztában vagy vele, hogy édesanyádat bármikor kirúgathatom a színházból – fordult a második mardekáros irányába, akinek az anyja a Helios Színházban dolgozott Godric édesapjával. A fiúnak csak egy levélbe került volna, hogy Ignotus Gaunt a befolyását kihasználva fellépjen másokkal szemben.
− Hamilton, tudom, hogy te félsz a legkevésbé tőlem, de tudtommal a nővéred szobrászi pályára készül, csupán nem engedhetitek meg magatoknak, ezért a nagyanyám támogatására szorul. Biztos vagy benne, hogy el akarod játszani a testvéred lehetőségét? – lépett közelebb határozottan a harmadik, nála sokkal magasabb és zömökebb testalkattal rendelkező fiúhoz. A negyedikre rá se kellett pillantania, hogy tudja: győzött.
Kínos csend telepedett közéjük, Amalia szipogása volt az egyetlen, ami idővel megtörte a hallgatásukat.
− Remek. Szóval, mind tisztában vagytok vele, hogy a Gauntok keze milyen messzire elér, szóval azt javaslom, hogy mielőtt bárkivel is szórakozni szeretnétek, gondoljátok át, hogy akadnak nálatok befolyásosabb emberek – engedte le a pálcáját, majd intett, hogy távozzanak. A mardekárosok futásnak eredtek, pedig Godric semmi rosszat nem csinált, csupán az apjától elesett fogásokkal hiteles alakítást nyújtott. A valóságban koránt sem volt ő ilyen magabiztos, mi több, nem lett volna képes tönkretenni mások életét. Ennyire nyomós okot még nem adtak neki.
− Sajnálom – pillantott Amalia felé, akinek a tekintetében mintha félelem tükröződött volna. A pálcájával először a kitépett lapok, aztán a lány táskája felé intett, hogy helyrehozza a károkat. Arra azonban nem tudott varázslatot, hogy Amalia miként tüntethette volna el a tintát magáról.
A lány nem találta a szavakat, hiszen kevesen barátkoztak vele, és még ritkább volt az, ha valaki kiállt mellette. Godric lehajolt, összeszedte a könyveket, majd a táskát a pántjánál fogva a vállára vetette.
− Gyere, elkísérlek a legközelebbi mosdóig, hogy megmosakodhass, addig pedig vigyázok a könyveidre – ragadta meg gyengéden a csuklójánál a lányt, és húzta magával. Az ajtó előtt viszont megtorpant, nem ment tovább, így csak várakozás közben nekidőlt a falnak. A szíve még mindig hevesen kalimpált a testét elöntő adrenalin miatt.

Külseje egyáltalán nem rendezi a szétszórtságát. Kellemes első benyomást tesz másokra, hiszen gyakran mosolyog, tekintete értelemről és kíváncsiságról árulkodik. Az édesanyja unszolására gondot fordít a tökéletes megjelenésre: szőkésbarna haját mindig alaposan kifésüli, ruháin nyoma sincs szakadásoknak, vagy foltoknak. Talán épp ezért tudják nehezen elképzelni róla, hogy mennyire csapongó tud lenni, hiszen a látszat nem éppen a valóságot mutatja.
A kamaszkorba lépve igencsak megnyúlt, már egy fejjel magasabb a húgánál, ezzel pedig előszeretettel ugratja Rowenát. Ugyan kifejezetten nem sportol semmit, csupán hobbi szinten űzi a kviddicset, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jó az erőnléte, ugyanis gyerekként szívesen mászott fára, kőfalakra, húzódzkodott fel magasabb helyekre.
Az arccsontja széles, az álla hegyes, ami elég egyedi vonásokat kölcsönös számára. Furcsa, különleges, mégis van benne valami, ami bizalmat ébreszt másokban. A kamaszodásnak köszönhetően a hangja fokozatosan elmélyül, már-már nyoma sincs annak a gyermeki hangnak, amely egykor jellemző volt rá.
Hosszú, vékony ujjaival kiválóan játszik a zongorán, de nagyon jó a kézügyessége, amely leginkább barkácsolásnál és bütykölésnek mutatkozik meg.
A bőre hófehér, nem csupán az angliai éghajlat miatt, hanem fiatalabb korában egy spanyolországi nyaralás során kiderült róla, hogy nagyon érzékeny az erős napsugárzásra. Mostanában pedig nyári szünetben talán még kevesebb időt tölt a friss levegőn, ugyanis megalkotta a saját és testvére számára a tökéletes klubhelyiséget.
Az öltözködésére kettősség jellemző, hiszen alapjáraton kedveli az elegánsabb ruhadarabokat, garbókat, ingeket, zakókat, de ha arról van szó, hogy Arthurral elmegy sétálni, vagy pedig tudja, hogy piszkos lesz, akkor melegítőnadrágot és pulóvereket is szívesen felhúz.