Emmaline Morton

Nagyapa valószínűleg azt szereti bennem, hogy személyiségre hasonlítok a mamára. Makacs vagyok, céltudatos és ugyanannyira imádom a színpadot, mint ahogy azt ők ketten tették. De ennek ellenére a komolyság sem áll távol tőlem, aminek apa gyanúsan akkor örült a legjobban, amikor nem társultam már olyan gyakran Emerson éppen aktuális csínytevéséhez és helyette inkább megmostam egy kicsit helyette is a testvérem fejét - vagy rásóztam inkább egyet a cukortartóval, mert úgy tartotta kedvem.
Az anyától örökölt nyájas kedvességemet pontosan hármójuknak tartogatom különleges alkalmakra - feleslegesen nem fogyasztom és a legkevésbé sem mutogatom azoknak, akik nem érdemlik meg.
De, ha bárki engem kérdez akkor azt szeretem a legjobban magamban, hogy még a jég hátán is megélek, ha arra kerül a sor. Hiszen három férfi mellett felnőni őszintén nem egy leányálom, viszont egy biztos: hogy megtanít az életre, ha akarod, ha nem...

Talán az a rettentő nagy adag kitartás és akaratosság, ami miatt egyszerűen képtelen vagyok bármit is máshogy megvalósítani, mint ahogy azt előre elterveztem vagy szimplán feladni? Hogy mindig, minden körülmény között véghez viszem, amit kigondoltam még akkor is, ha az másnak egyáltalán nem tetszik? Lehet.
Vagy az is megeshet, hogy a majdnem szó szerinti torokátharapás sem nyeri el annak a tetszését, aki éppen arról próbál meggyőzni, hogy a nagyapám nem is akkora sztár, mint, amilyennek gondolja magát, az apám egy hozzá nem értő professzor, aki a saját gyerekeivel kivételezik csak, a bátyám pedig egy antiszociális nagymenő, akinek a kviddics jobban számít, mint a legjobb barátja élete?
Amúgy meg őszintén lesza hidegen hagy ki és mit gondol rólam - csak a családomat ne bántsák...

Apa a holdat szereti, én a csillagokat - a hullócsillagért pedig egész egyszerűen odáig vagyok; mondjuk, nem láttam még sokat az évek alatt.
Az elsőt azon az éjszakán fedeztem fel, aminek a délelőttjén anya meghalt. Akkor és ott rosszul is éreztem magam tőle, mert, ha legalább csak egy nappal korábban látom, akkor tudtam volna mit kívánni... Így viszont már nem volt visszaút: nem voltam már annyira gyerek sem, hogy a nyilvánvaló ellenére harmincszor is elmakogjam magamban azt a bizonyos mondatot, hogy hirtelen varázsütésre visszakapjam az édesanyámat.
Furcsa ez a világ amúgy. A mágia mindig, mindenhol ott van, de, ha a halálról van szó, akkor még ez az átkozott pálca sem tud segíteni és az is hiábavalónak tűnik, amit az iskolában oktatnak a tanárok. Mert minek annyi varázsige és bájital, ha ilyenkor semmi és senki sem segít?

- Már megint olvasol?
- Túlságosan jó ez a könyv, nem tehetek róla.
- Na, akkor ma nem lesz tanulás.
- Most viccelsz? A hétvégén már minden feladattal végeztem.
- Ne szórakozz már! De az a három oldalas esszé halál volt. Majdnem belerokkantam.
- Nekem kilenc oldal lett...
- Te tényleg nem vagy normális, Line! Csak azt ne mondd, hogy a bájitaltant is bevágtad már...
- Ha ez kell ahhoz, hogy megnyerjem végre azt a fránya versenyt... Ez van.

A papa szerint Lillian nagymama még mindig él valahol és egy nap majd megjelenik az utcán, besétál az ajtón és olyan lesz majd minden, mint régen - számára legalábbis. Mintha tudnám, hogy milyen volt az akkori életük. Még apa se tudja, mert olyan kicsi volt, hogy nem is emlékezhetne rá.
Emlékszem, talán hatéves lehettem, mikor felajánlottam nagyapának, hogy üljön ki velem az erkélyre hullócsillagot keresni, aztán pedig kívánja azt, amit amúgy is mindig kívánt: a mamát. Soha sem fogom elfelejteni azt a keserédes mosolyát...

A testvérem szerint minden kívánság hülyeség - persze azért elfújta a születésnapi tortáink gyertyáit mindig... Eleget nyaggatott is vele gyerekként, hogy felesleges ilyen dologban hinnem meg amúgyis milyen unalmas már minden este az eget bámulni ahelyett, hogy vele játszanék.
Ezért nappal csak még jobban igyekeztem az agyára menni és addig hergelni, amíg el nem érte a türelme határát, majd úgy viszonoztam a harapását és a hajtépését, mintha nem a húga, hanem az öccse lennék. Na, igen, ha nincs nő a családban...
Apa talán akkor tépte a saját haját és kívánta, hogy legalább két percig tudjunk viselkedni, amikor nagypapa színházi fellépésein egymás mellé kerültünk Emersonnal és előszeretettel idegesítettük az előttünk ülő embereket. Olyankor még megfékezhetetlenebbek voltunk, mint amikor egymással veszekedtünk. Aztán már ülésrenddel érkeztünk az előadásokra... És közel sem volt olyan szórakoztató, mint azelőtt.
Persze csak addig, amíg egy reggel arra nem ébredtem, hogy a színészettel akarok foglalkozni és színésznő lenni - pontosan úgy, mint a nagyszüleim. Hogy ez apát örömmel töltötte-e el vagy éppen megijesztette, azt nem tudom, de az biztos, hogy a család legidősebb tagja igenis örült neki.

- Szóval, a színjátszás.
- Igen, az. Nem is tudom miért nem gondoltam rá előbb, hiszen a mama és a papa is a színpadon éltek szinte.
- Hát, azért gondolkozhatnál másban is. Lehetne egy b terved, hogyha...
- Á, az nem kell, felesleges.
- De talán mégis...
- Ne aggódj! Nincs az az isten, hogy egy nap ne én legyek a Mirzam Színház csillaga!

Még soha sem hiányzott úgy a nagymama, mint amikor az iskolai színjátszócsoport vezetője lettem. Tudtam, hogyha itt lenne és nem pedig valamelyik valahol máshol - mert él, az biztos és papa is váltig állítja, én meg hiszek neki, természetesen -, akkor talán ő lenne a legbüszkébb rám, amiért fel mertem vállalni az álmom és elkezdtem tenni is érte.

- Na mi van, Morton? Még mindig Csipkerózsikát játszik a barátod?
Elég volt egy pillantást vetnem Emerson arcára, pár másodperccel később már a karjánál fogva igyekszem elrángatni a gyerek mellől.
- Ugyanmár, tudod, hogy nem éri meg, ha betöröd az orrát. Amúgyis direkt provokál, mindig is ez volt a kedvenc elfoglaltsága - próbálok egy kis értelmet verni a testvérem fejébe. - Nem tehet róla, hogy ennyire unalmas az élete.

Nem gondoltam volna, hogy egy nap a bátyám majd összerámolja a dolgait és kilométerekkel arrébb költözik egy másik iskola kedvéért, maga mögött hagyva az eddigi életét... és a családját.
Fogalmam sincs róla, hogyha nekem adódna egy lehetőség a komolyabb hangvételű színjátszásra, akkor lenne-e elég erőm egyedül hagyni nagypapát, apát és Sonnyt, de most nem is rólam van szó. Hanem arról a személyről, aki egész eddigi életem során a másik felem volt; akivel egyszerre imádtuk és utáltuk egymást, mégis mindig számíthattunk a másikra, ha kellett, erre tessék: gondol egyet és csak úgy megpattan, meg sem állva egészen Angliáig. Nem tagadom, nagyon kicsit bánt, hogy egyszersem kérdezte meg, hogy vele tartanék-e, viszont én sem engedtem meg magamnak, hogy eléálljak és közöljem vele, hogyha akarja, akkor talán elgondolkodok rajta, hogy megnézzem: Londonban milyen is a színház világa. Így maradtam és habár eszeveszett módon hiányzik a testvérem, ugyanennyire meg lennék lőve a család megmaradt férfitagjai nélkül is...

Hát, nem is tudom, Sonny... Apa kicsit olyan furcsán viselkedik mostanában. Mintha titkolna valamit. Hogy honnan tudom? Fogalmam sincs. Ez csak egy megérzés, de azért elég erős. Nem, tuti, hogy nem csak beképzelem az egészet. Azért annyira már ismerhetnél, hogy általában igazam van. MI AZ, HOGY NINCS?!

Ha már modellnek alacsony vagyok a kemény 160 centiméteremmel és a divat sem érdekel jobban, mint a többi korombeli lányt, azért a színjátszásban kamatoztathatom a porcelánarcomat, amit hosszú, sötétbarna haj keretez és amelynek közepén egy zöldeskék szempár foglal helyet.
Hasonlítok anyára, apára és Emersonra is - jóhogy, hamár az ikertestvérem -, meg azért a nagyszüleimtől is örököltem ezt-azt, szóval le sem tagadhatnám, hogy bennem is az a bizonyos Morton vér csörgedezik. Na, nem mintha valaha is megfordult volna a fejemben, hogy másnak valljam magam...