Athalea Brienna Rowle

Szeretnek? Hm... Ez fura. Anyám leginkább a lehetőségeket látja bennem. A jó családba való beházasodás lehetőségét. A nevelőapám szintén csak egy tárgyat, amelyet ide-oda pakolgathat kénye-kedve szerint. Mindenesetre, igyekszem összefoglalni mindazt, amit tudni lehet rólam...
Pókerarc. Ez az a kifejezés, amely állandóan a képemen honol, amikor otthon tartózkodom. Az érzelmek mesteri álcázása. Nem mutathatom ki, mit is érzek az adott pillanatban, hiszen anyám hamar ellenem fordíthatja azt. Igyekszem tehát a lehető leghiggadtabban kezelni az adott helyzetet, még abban az esetben is, ha legszívesebben törnék-zúznék. Fapofával fogadom a kimondott szavakat, kimért biccentéssel adok hangot az egyetértésemnek. Itt vitának helye nincs. Ha ellentmondok, annak következményei lesznek. Méghozzá komolyak. Ennek révén ritkán vitatkozom.
Akik személyesen ismernek, méghozzá évek óta, nagyon is tisztában vannak azzal, mennyi érzelem szorult belém. Szenvedélyes vagyok és - sok más emberhez hasonlóan - én is hiszek abban, hogy mindenkinek joga van a szerelemhez. Olyasvalakivel leélni az életét, akihez ragaszkodik. Számomra azonban a kényszerházasság jutott, amit engedelmesen el is fogadtam, de mégis... A buta, kamaszos kicsapongások részemről se maradtak el tizenéves koromban. A szerződés elleni lázongás. Akkoriban még hangot adtam a véleményemnek, a pofonok ellenére is, amelyekkel apám jutalmazott.
Hiúság. Laza, sportos, elegáns? Bármilyen alkalomról is legyen szó, nekem tökéletesnek kell lennem. A külsőmre nagyon is allergiás vagyok, egyszerűen nem jelenhetek meg mások előtt úgy, mintha az imént szabadultam volna a fegyházból. Ezen a téren maximalista vagyok, révén a származásom meg is követeli azt, hogy a nap minden percében a lehető legszebb oldalamat mutassam mások előtt. Kevesen láttak eddig kócos hajjal, smink nélkül.
Szabadságvágy. Tipikusan rossz tulajdonság a hozzám hasonló, aranyvérű libák részéről. Kitörni a láthatatlan falak közül. Élni az életemet és nem bábként táncolni a szüleim kezei között. Egyelőre azonban várok az alkalmas pillanatra. Ebben nem hibázhatok. Óvatosnak kell lennem. 
Csapongó. Bármiről is legyen szó, a figyelmem hamar lankad. Mindenbe csak belekapok, de sohasem fejezem be azt igazán. Ez a tanulmányi eredményeimen is nyomot hagyott annak idején. Csupán azokból a tantárgyakból teljesítettem jól, amelyek érdekeltek, a többi eredményem kritikán aluli volt. Hozzám nem méltó magatartás ez részemről, de már nem érdekel. Felnőtt nő vagyok. Egy dolog az otthoni, engedelmes oldalam és megint egy másik a valódi, melynek látványát anyám úgyis képtelen lenne elviselni részemről.

Talán az, hogy szeretek másokat irányítani és kéretlen tanácsokat osztogatni. Általában a szándék jó, de a kivitelezés katasztrofális. Olyankor egy pillanat erejéig mindig anyám arca tűnik fel a lelki szemeim előtt, így hamar elhallgatok. Nem szeretnék olyanná válni, mint ő.
A csapongásom. A tanáraim számára kifejezetten zavaró tulajdonság volt mindig is ez részemről. Értelmesnek tartottak ugyan, de egyikük sem díjazta, ha pont az ő tantárgyát nem tüntettem ki a kiemelt figyelmemmel.
A sznob énem. Hiába, megszoktam a luxus életet, ebben nőttem fel, így hát óhatatlanul is felülkerekedik rajtam néha. Nem érem be akármivel. Számomra mindenből a legjobb jár.

A születésem dátuma. Mit is mondhatnék? Érthető okokból nem sok minden maradt meg bennem abból a napból... Anyám részéről egyértelmű csoda volt, hogy képes volt teherbe esni velem, hiszen évekkel azelőtt meddőnek nyilvánították az orvosai. Nem is számított tehát arra, hogy gyermeket vár, amint rátörtek a rosszullétek. Ételmérgezés, vírus... Ezekre gondolt elsősorban, én pedig aligha hibáztathatom érte. Na, nem mintha különösebben meghatott volna, ha esetleg nem számol be az akkori körülményeiről és gondolatairól. Érzelmileg soha életemben nem álltam hozzá túl közel. Esélyesen ugyanis valamilyen okból kifolyólag az apámat látja bennem folyamatosan, emiatt pedig képtelen elviselni a közelségemet.
Apropó, az apám... A kiléte ismeretlen. Egy dolgot tudok róla biztosan, méghozzá azt, hogy véla volt, hiszen én magam félvélának születtem. Anyám ugyanis a Rowle-család tagja, egy aranyvérű családé, amelynek számtalan birtoka és kúriája van Nagy-Britannia szerte. Természetesen, amint a nagyszüleim fülébe jutott anyám kis kalandjának a híre és annak az eredménye, egyből kitört a botrány. A nagyapám máris intézkedni kezdett, keresni a megfelelő férjet anyám számára és még a születésem előtt nyélbe ütötték a házasságot. Gyors volt és egyszerű, semmi pompa. Kerülni a botrányt, ez volt a fő cél.
A mostohaapám tehát egy bizonyos Jack Montreville lett, aki egy rideg, kimért alak. Igazság szerint mindig is gyűlöltem minden egyes porcikáját. Ha ellenkeztem, megütött, én pedig tizenévesen gyakran nyitottam ki ellene a számat. A kettőnk veszekedésétől volt hangos az egész kúria, anyám pedig szinte folyamatosan neki adott igazat. Csoda hát, hogy a szüneteim nagy részét is inkább igyekeztem a Roxfort falai között tölteni? Aligha..
Hivatalosan tehát Jack Montreville lett az apám, a világ előtt ezt hangoztattuk és mivel még időben sikerült a menyegző, senki sem fogott gyanút. Mindenki azt hiszi, hogy aranyvérű vagyok és ez így is van jól. És hogy miért mégis Rowle a családnevem? Egyszerű a képlet: anyám neve nagyobb múlttal rendelkezik, mint a Montrevilleké, szóval ezt tartottuk meg. Hamarabb jelent belépőt az arisztokrata körökbe.



Egyedül nőttem fel, hiszen úgy tűnt, egyszeri alkalom volt csupán az, hogy anyám képes volt teherbe esni. Engem már nem követett több gyermek, így majdhogynem minden figyelem rám irányulhatott. Athalea Brienna Rowle, a család reménysugara. Lánynak születtem, így hát vajmi kevés előnyöm volt ebben a közegben, de anyám még így is meglátta bennem a lehetőséget: jó férj, hatalmas vagyon. Kiházasít és máris nem lesz több gondja velem. Naná...
A vőlegényem tehát Caelum Black lett, a híres-hírhedt Black-család tagja, szinte már a születésem első pillanatától kezdve. A kislánykorom tehát voltaképp teljes egészében arra éleződött ki, hogy felkészítettek a házas életre és arra, miként legyek tökéletes úriasszony a mindennapok folyamán. Talán pont emiatt, de már ekkor tudtukon kívül a jövendőbelim ellen hangoltak. Egyszerűen gyűlöltem tökéletesnek lenni. Meg szerettem volna élni a gyermekkorom minden apró mozzanatát, hemperegni a fűben, játszani a szolgálók gyermekeivel, helyette viszont ülhettem odabenn, a kúria ódon falai között és hallgathattam az oktatóimat. Remek. Mi több, csodás volt. Amint pedig fény derült arra, hogy voltaképp miért is volt szükség minderre, megfogadtam magamban, hogy sose fogom szeretni azt a fiút. Szentül hittem ugyanis, hogy abban az esetben felbontják az eljegyzésünket. Igen naiv voltam, ezt be kell látnom magamban.



Senkit sem lepett meg a levél, hiszen számítottunk rá. Hatalmas szégyen lett volna ugyanis, ha a családunk egyik tagja nem rendelkezik mágiával. Bár, anyám többször is hangoztatta, hogy nem támaszt nagy elvárásokat irányomba, hiszen az egész lényem egy hatalmas tévedés. Az egyetlen értékem az, hogy van valaki, aki hajlandó feleségül venni. Mert ezen kívül nem sok hasznom van. Én pedig elhittem. Az önbizalmam a béka feneke alatt volt és így kellett elmennem arra a helyre. Az első pár hét szörnyen telt számomra... A mardekárba kerültem, amely ház megfelelt ugyan az általam képviselt értékeknek, de mégis kilógtam onnan, hiszen nem csupán aranyvérűekkel barátkoztam. Sárvérűek, félvérek... Mindenkivel megtaláltam a közös hangot. Rengeteg barátom volt, ugyanakkor azonban számtalan támadás is ért. Arisztokrata családból származtam ugyan, de hát mindig találtak fogást rajtam, leginkább a vegyes származású baráti köröm miatt. Megszóltak, kigúnyoltak, én pedig nem vágtam vissza. Idő kellett ahhoz, hogy magamra találjak annyira, hogy kiálljak eléjük és beverjem a képüket. Mindegyiknek... Utána már nem volt megállás. A rivallók folyamatosan özönlöttek otthonról, én pedig unott képpel ettem a reggelimet, miközben anyám mágikusan felerősített hangja ott rikácsolt a fülemben. Egyáltalán nem hatott meg egy pillanatra sem. Soha életemben nem tartottam ugyanis az anyámnak, ehhez pedig a mai napig tartom magam. Igazság szerint családom sincs.



A vőlegényem. Tisztában voltam azzal, hogy a Roxfortban tanul, így hát még annak ellenére is izgatottan vártam a vele való első találkozást, hogy nem volt a szívem csücske. Mégis, a kislány énem reménykedett abban, hogy az életem hasonlítani fog egy mesebeli hercegnőére. Fogalmam se volt arról, milyen is a szerelem pontosan, de ha már adott volt hozzá egy herceg, akkor miért ne? Majd ő megküzd értem bármivel és bárkivel. Elrabol anyámtól, majd elvágtatunk a naplementébe.
Az első csalódás vele kapcsolatban akkor ért, amikor megpillantottam és elé álltam. Teljes mértékben ignorált ugyanis, holott mindent az ő kedvéért tettem egész addigi életem folyamán. Miatta kellett megtanulnom könyvvel a fejemen járni, miatta kellett órákon keresztül a tánclépéseket gyakorolnom, miatta kiabált le anyám, ha véletlenül megbotlottam a ruhám szárában, ő pedig fogta magát és elsétált mellettem. Egyetlen pillantás. Ennyit kaptam tőle csupán, majd ment is tovább a dolgára. Nem volt hát nehéz folytatnom az addigi célomat: utáltam.
Lázadozni kezdtem tehát, az addigi énemet teljesen felrúgva a csillagos égig fordultam ki önmagamból. Tizenhárom évesen leváltottam a csini kis ruháimat és nagyjából olyan volt a megjelenésem, mint a velem egykorú fiúké. Velük is lógtam leginkább, hiszen a lányokkal egyre kevésbé voltam képes szót érteni. Egyáltalán nem kedveltek, én pedig nem voltam hajlandó annyira megalázkodni előttük, hogy megszeressenek.
Végül történt valami Caelum és köztem. Az eleinte kényszerből együtt töltött idő alatt megismertük egymást, majd egyfajta barátság és bizalom alakult ki köztünk, amelyet a vonzalom követett, majd a szerelem. Én pedig mérhetetlenül boldog voltam, ennek fényében pedig otthon is a jobbik énemet vettem elő. Már semmi sem érdekelt, még anyám rombolói szavai se jutottak el a tudatomig, hiszen tisztában voltam azzal, hogy a gyerekkori tündérmese egyszer valósággá válik és Caelum elvisz majd innen. Csak egy kicsit... egy kicsit kell még kibírnom.


Caelum még azelőtt lelépett az iskolából, hogy elvégezte volna az utolsó évét, én pedig követtem őt. Tökéletesen megértem a motivációt, de nem hagyhattam, hogy csak úgy elinduljon a nagyvilágba... Fiatal voltam ugyan, mégis úgy éreztem, hogy segítenem kell számára. Vissza akartam vinni vagy legalább annyit elérni, hogy maradjon, de a szavaim majdhogynem süket fülekre találtak nála. Bármit is mondtam, lepattant róla, hiszen a céljai... az anyja gyilkosa... minden más... Féltettem őt, ahogy a mai napig teszem. Veszélyes játékot űz, ezzel nagyon is tisztában vagyok, de mindig megnyugszom pár óra erejéig, amikor kézhez kapom a következő levelét. Én ugyanis visszatértem az iskolába, hogy befejezhessem a tanulmányaimat. Na, nem mintha Caelum hagyott volna más lehetőséget számomra, hiszen szó szerint visszaparancsolt Angliába. Én pedig most első alkalommal öltöttem magam a tökéletes menyasszony szerepét. Engedelmeskedtem. De arra számíthat, hogy ez volt az utolsó alkalom, mert nem hagyom magára. Túlságosan is félek attól, hogy elveszítem őt.



Már javában a Docendo Discimus Mágusakadémia hallgatója voltam, amikor a szüleim hazaparancsoltak. Évek teltek el azóta, hogy Caelumnak úgymond "nyoma veszett", ők pedig szinte állandóan rajtam vezették le a csalódottságukat. Szerintük ugyanis előlem menekült, hiszen nem voltam elég jó számára. Hiába győzködtem őket, hajthatatlanok maradtak. Mert nem értik, hogy tizenkilenc évesen hogy lehetek még egyedül, amikor a legtöbb - hozzám hasonló anyagi háttérrel rendelkező - lány már rég gyermeket nevel. Én pedig csupán leszegett fejjel hallgattam, ahogy dobálják az ellenem felhozott vádakat, de ezúttal nem szóltam egy szót sem. Hiszen éreztem, hogy hamarosan elveszik Caeulomot tőlem.
És hogy mennyire utálom, ha igazam van! A jegyességet felbontották, majd egy másik fiúnak mutattak be: William Robinson. Első pillantásra elbűvölő, magával ragadó, kedves úriember, tökéletes családi háttérrel. Én pedig csupán bájosan mosolyogtam rá, amikor bemutattak minket egymásnak és igyekeztem úgy tenni, mintha egyáltalán nem lenne ellenemre a dolog. Mert ha tiltakozom, csak rosszabb lesz. Felöltöttem hát magamra azt a tökéletes maszkot, amelyet bőven volt időm gyakorolni, majd játszottam a szerepem. Mert akkor és ott már a szökésemet terveztem.
Végül kimutatta a foga fehérjét: amikor kettesben maradtunk és kissé összeszólalkoztunk egymással, megragadta a csuklóm, majd olyan erővel szorította, hogy a fájdalomtól kissé könnybe lábadt a szemem. Végül elengedett, vagyis - szebben szólva - taszított rajtam egy hatalmasat, én pedig akkorát estem a földön, hogy felrepedt a szám széle. Ő természetesen nem győzött utána bocsánatot kérni, de már teljesen mindegy volt. Anyámhoz mentem, elmondtam számára mindent, ő azonban nem hitt nekem. Nos, nem mintha másra számítottam volna részéről.
Nem sokkal később visszautaztam az akadémiára, habár a jegyességet még mindezek ellenére sem bontották fel. Továbbra is kénytelen voltam elviselni ennek a tahónak a társaságát, amikor haza kellett utaznom, miközben Caelum előtt titkolom mindezt. Az új vőlegényem híre természetesen eljutott hozzá, hiszen megírtam számára, de azt, hogy mennyire erőszakos, gondosan elhallgattam előle. Mert a végén még csapot-papot otthagyva rohanna vissza és ki tudja, milyen meggondolatlanságot művelne.
A vizsgáimat végül sikeresen letettem, majdhogynem kiváló eredményekkel, habár otthon ismét állt a bál, amint a szüleim megtudták, hogy ez nem csak valamiféle kis kilengés volt részemről, hanem igenis komolyan gondolom. Újságíró szeretnék lenni, ami - véleményük szerint - nem fér bele az életembe. Végül összeszedtem a cuccaimat, majd elutaztam Londonba albérletet keresni és jelentkezni a Reggeli Prófétához gyakornoknak. Természetesen biztos vagyok abban, hogy ezt nem fogják annyiban hagyni. Ha kell kényszerrel, de hozzá fognak adni Williamhez, ebben teljes mértékben biztos vagyok...

Egy sötét szempár pillant vissza rám. Gyönyörű, dús, mogyoróbarna hajzuhatag keretezi a meseszép arcomat, az ajkaim pedig egyszerűen érzékiek sokak szerint. Nem vagyok egy hatalmas növésű egyén, a magam 165 centijével nem igazán lógok ki a lányok sorából. Az alkatom tökéletes, soha életemben nem voltam hízásra hajlamos, pedig nagyon is édesszájú vagyok. A ruhatáram kifinomult, szinte állandóan a drága holmikat találom be a boltokban, egyszerűen érzékem van rá. Szinte minden színt szeretek magamon, szóval legalább ezzel nincs gondom. A lényeg annyi, hogy a ruhadarabok minden téren passzoljanak egymáshoz.