Aneira Llewellyn

Nem vagyok túl ügyes önmagam bemutatásával kapcsolatban. Mármint, sose ment az ilyesmi. Még a pszichológusnál is tök furán éreztem magam, amikor arra kért, hogy meséljek a múltamról. De megpróbálhatok tenni egy kísérletet.
Ami talán a legjobban jellemző rám az a kettőség. A végletek embere vagyok. Vagy valamihez nagyon értek, vagy pedig nagyon tehetségtelen vagyok benne. Például, akadnak dolgok, amikkel kapcsolatban nagyon határozott véleményen vagyok, ellenben a világról általánosságban véve bizonytalan, illékony képet látok. Talán azt is mondhatnám, hogy a belső körökben, ahol otthonosan érzem magam, ott magam vagyok a szilárdan álló, megrendíthetetlen kőszikla, de ha kikerülök a komfortzónámból, akkor máris minden ingoványossá válik. Ezt leginkább a gyerekkoromra eredeztetem vissza, hiszen a családom biztonságot nyújtott számomra, azonban a falunkban élő gyerekeknek szörnyeteg voltam, akit előszeretettel pécéztek ki maguknak.
Ennek tudom be azt is, hogy hatalmas igényem lenne a szeretetre. Legyen egy ölelés, egy puszi, egy csók, vagy csupán egy kedves gesztus. Bármelyik feldobná a napomat, hiszen sajnos az életem során sokkal több negatív érzéssel találkoztam, olyannal is, amely felém irányult.
Gyerekként sok időt töltöttem a természetben. Számtalanszor álmodtam az erdővel és annak lakóival. Gyakran azt játszottam, hogy tündéreket keresgéltem odúkban, egyszer pedig olyan volt, mintha láttam volna egy egyszarvút. Persze, amikor ezt elmeséltem a többieknek, kinevettek, sőt dilinyósnak neveztek engem. Egy idő után már nem avattam be őket azokba a kalandokba, inkább menekültem a társaságuk elől.
Régen nyitottam voltam másokra. Barátkozni akartam mindenkivel, hiszen csak annyira vágytam, hogy én is tartozhassak valahová, ahol elfogadtak engem. Csakhogy, akárki felé közeledtem, mindig érzékeltem, hogy ellenérzéseket tápláltak irántam. Nem kellett kimondaniuk, láttam az aurájukból, vagy pedig az ösztöneim súgták meg, hiszen minden alkalommal, amikor megjelentem, az ő kisugárzásuk is megváltozott. Annyiszor becsaptak, átvertek és kihasználták a sebezhetőségemet, hogy idővel felismertem a jeleket, óvatossá és talán kicsit keserűvé is váltam. Manapság már nem osztogatom a bizalmamat olyan könnyedén, mint egykoron.
Megtanultam, hogy a családomon kívül csak magamra számíthatok, így talpraesetté és leleményessé kellett válnom. Mégis, el kell fednem azt az érzékenységet, amely belőlem árad, mert ha mások tisztában lennének vele mire vagyok képes, akkor megpróbálhatnák ellenem, vagy mások ellen fordítani. A távolságtartó viselkedésem miatt nehezen illeszkedek be közösségekbe, amely leginkább az iskolás éveimre nyomta rá a bélyegét, viszont akit megkedvelek, ahhoz a személyhez lojális maradok. Még a legrosszabb helyzetekben is lehet rám számítani, Calista rengetegszer hívott fel az éjszaka közepén, amikor nem érezte jól magát. Ezért se tudja a lényem egy része felfogni, hogy többé már nem fogom látni őt, ahogy éjjelente nem csörren meg többé miatta a mobilom.
Cally elvesztése hatalmas érvágás volt számomra, hiszen ő volt az első ember, akiben semmilyen rosszindulatot nem éreztem, mármint szó szerint egy csepp se volt benne. Miután viszont magamra hagyott, utána apa is eltávozott. Apu sokáig nem árulta el milyen betegséggel küzdött, csupán az utolsó heteiben értesítettek róla. Akkor jöttem először vissza az Egyesült Királyságba. Ott ültem a kórházi ágya mellett, osztoztam a fájdalmában, de nem csak abban… Amikor elment erről a világról, úgy éreztem, mintha az én lényem egy darabkája, − amely szerette volna elhinni, hogy az élet csodálatos −, vele halt volna.

Minden feketével kezdődött.
Feketével, amely fegyelmezettséget és eleganciát sugallt. Olyankor azonban a gyász színe volt, az elmúlás és a lemondás tartozott hozzá.
Huszonhat évvel ezelőtt, a porthmadog-i kikötő közelében egy apró ház emeletén egy fiatal pár együtt töltötte az éjszakát. Vacsorakor a nő feltűnően szótlan volt, mintha teljesen máshol jártak volna a gondolatai. A férfi jóízűen falatozott, ügyet sem vetett a nő csendességére, sőt kifejezetten örült annak, hogy a partnere hallgatag volt.
A férfi előrébb tolta az asztalon a borospoharat, hogy a nő töltsön neki. A fiatal nőnek megremegtek az ujjai, ahogy megemelte az üveget, az majdnem kicsúszott a kezei közül. Az ajkába harapva öntött a borból, azonban továbbra is annyira reszketett, hogy a terítőre csepegtette az alkoholt.
− Minden rendben? – kérdezte a férfi, hiszen a nő pohara érintetlen maradt, illetve kerülték a tekintetét.
A nő halkan mondott valamit. Alig lehetett érteni a szavát. Felállt az asztaltól, bekapcsolta a rádiót, majd odalépett a csaphoz tölteni magának egy pohár vizet. Finoman nekidőlt a pultnak, elmélázva forgatta a poharát, miközben a háttérben a helyi rádióállomás a legfrissebb híreket olvasta fel.
A férfi továbbra sem állt fel az asztaltól. Némán folytatta a vacsorája elfogyasztását, időnként felpillantott a nőre. Továbbra sem beszéltek egymással, holott a levegőben érezhető volt az őket körül lengő titkok súlya.
− Gyermeket várok – szólalt meg hirtelen a nő hosszas tépelődés után. A férfinek megállt a kezében a villa. Az evőeszközök csörömpölve hullottak a tányérjára, ahogy döbbenten felemelte a fejét.
Aztán gyorsan peregtek az események. A férfi felpattant a helyérők. Hangos csattanással dőlt el a széke. A nő a mosogatóba helyezte a poharát, amíg a férfi elért hozzá. A férfi megragadta a csuklóját, dühödten a nő arcát fürkészte.
− Hazudsz – jelentette ki határozottan.
A nő arcára kiült a rémült. Nem tudta mire vélni a férfi reakcióját. Azt hitte, hogy boldog lesz. Remélte, hogy a baba érkezése végre ráveszi a férfit arra, hogy kilépjen a boldogtalan házasságából.
A férfinak legilimenciát se kellett alkalmaznia ahhoz, hogy tudja, a nő valóban igazat mondott. Mégsem volt elragadtatva az ötlettől.
− Nekem családom van. Nem tarthatod meg, azzal tönkre tenne mindent! – jelentette ki határozottan, főként a karrierjére és a társadalmi státuszára gondolván. A nő meg akarta érinteni az arcát, de a férfi nem engedte neki.
− De hát nem szereted őket… Miért ne tarthatnám meg? Ha elválnál, ahogy ígérted, akkor olyan boldogok lehetnénk… − Nem volt esélye befejezni a mondatát, ugyanis a férfi pofon vágta őt. Összecsuklott a konyhapult előtt, a szemeibe könnyek szöktek, ahogy az imádott férfira pillantott. Akkor, abban a pillanatban valami összetört benne.
− Nem tartod meg azt a gyereket, vagy én ölöm meg. Világos voltam? – guggolt le a nővel szemben a férfi. Sose vágyott egy harmadik porontyra, akit fel kellett volna nevelnie, főleg nem egy olyan, aki házasságon kívül született. Képes lett volna megtenni mindent, hogy ennek az afférnak nyoma se maradjon.
A nő bólintott. A férfi pedig kiegyenesedett, belebújt a kabátjába és a cipőjébe, majd szó nélkül otthagyta a nőt.
A nő nem tudta elfogadni, hogy megölje a kisbabáját, így másképp mondott le róla.



A barna sokfajta érzelmet testesített meg: a ragaszkodást, a megbízhatóságot, de bizony a barna jelezte a bűnbánatot és a bizonytalanságot is.
A nő az egyik barátja családjánál húzta meg magát. A családnál bőven akadtak aurorok, így nem állt fenn az a veszély, hogy a gyermeke apja megtalálhatja őt. Illetve a barát egy közeli kórházban dolgozott, így nyugodt szívvel avatta be őt a tervébe.
− Biztos vagy benne, hogy így akarod? – pillantott rá a jó barátja, aki továbbra sem akarta elhinni, hogy a nő lemondott volna a saját gyermekéről.
− Nincs más választásom. Azt mondta, ha nem szabadulok meg tőle, akkor megöli őt. – Csengett kétségbeesetten a nő hangja. Rettegett attól, hogy az apa megtalálhatná őket, és azt soha nem bocsájtotta volna meg magának, ha miatta halt volna meg a kisbaba. A saját életét kevésbé féltette, mint a hasában növekvő gyermeket.
− Ezért inkább lemondasz róla? Csak akad másik út…
− Nincs másik. Így lehet biztos benne, hogy soha nem fog rátalálni – rázta meg a fejét a nő. Ezúttal sokkal határozottabbnak tűnt. Erről a kérdésről nem nyitott vitát.
Elrejtőzött a világ szeme elől, hogy hónapokkal később világra hozhassa a kislányát. A lányát, akihez az első pillanattól fogva ragaszkodott, ahogy a karjaiba zárta, és akitől meg kellett válnia.
Az újszülöttek között akadt egy olyan kisbaba, aki talán nem élte meg a holnapot, így némi segítséggel ugyan, de véghezvitték a cserét. A beteg gyermeket, akinek nem adatott meg igazán a lehetősége az életre, elvitte magával, majd a sajátjaként eltemette, míg a lánya egy olyan szerető családhoz került, akik mindent megtettek érte.



Mint minden kislánynak, neki is rózsaszínnel dekorálták a szobáját. A feltétel nélküli szeretet, a törődés, az empátia, illetve a sebezhetőség és a kiszolgáltatottság színével.
Neira kapott hideget és meleget az élettel. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint a gyermekkora. Amíg óvódába nem került, addig semmi jele nem volt a furcsaságának. Kacagott, ha a környezetében mindenkit boldognak látott, és pityergett, amikor a bárki is megemelte a hangját a közelében.
Otthon, a családja óvó körében gondtalan élete volt. Annyi szeretetet kapott azoktól az emberektől, hogy a mai napig hálásan gondolt rájuk, s néha attól tartott, hogy ezt a sok törődést soha nem lesz képes visszafizetni. Az édesanyja imádta őt. Neira folyton a közelében lebzselt, édesapjának pedig ő volt a szeme fénye.
Elalvás előtt újabb és újabb estimesék miatt nyúzta az édesapját, belecsimpaszkodva a férfi ingjébe, visszahúzva őt az ágyára. Nem tudott elaludni addig, amíg az apja nem mesélt neki valamit.
Reggelente pedig a szokásos öltözködési rituáléját az édesanyjával kezdte meg, aki mindig segített neki ruhát választani, és óvatosan kifésülte a haját még reggeli előtt.
Aztán eljött az idő, hogy Neirának el kellett hagynia az otthonát, s ekkor kezdődtek meg a gondok.
Kedves, barátságos gyermek volt, csakhogy a többiek mindig találtak valami furcsaságot, ami miatt fokozatosan eltávolodtak tőle. A két dolog miatt találták őt csodabogárnak: az egyik, hogy folyton tündérekről, koboldokról és egyéb varázslényekről beszélt, akiket csak és kizárólag őt látott a környéken. A másik pedig, ami talán jobban megijesztette a kortársait, hogy valami furcsa oknál fogva, a saját szavaival megfogalmazva ugyan, de le tudta írni, hogy mit éreztek a környezetében lévők. Anélkül tudta azt, hogy valaki szomorú volt, hogy az illető elmondta neki, és még azelőtt tudta, hogy mást hatalmas öröm ért, mielőtt elújságolhatta volna.
Neira közvetlensége és hatalmas fantáziája tette őt a leginkább sebezhetővé.


Kék. Elsősorban a végtelen égbolt, vagy pedig az óceán, a tenger juthatott eszébe másoknak róla. Állítólag a kék sok jelentéssel bírt: nyugalom, hűség és együttérzés, de Neira számára ez a szín egyet jelentett a szomorúsággal, a félénkséggel és a depresszióval.
A beddgelerti gyerekek ugyanis nem voltak elragadtatva az ő képzelő erejétől. Ahogy pedig idősödtek, úgy a félelmük agresszióba csapott át. Ahol alkalmuk nyílt rá, ott kikezdtek vele: az utcán, a buszon, az erdőben, ahová Neira játszani járt, sőt még az iskolában is.
− Hé! Adjátok vissza a cuccaimat! Kérlek! – kapott a levegőben repülő tolltartója után, azonban túl magasan volt neki. A srácok az osztályteremben folyamatosan csúfolták, elvették a holmijait, és vagy olyan magas helyekre tették fel, amiket nem ért fel, vagy egyszerűen csak kidobták őket a kukába.
− Tessék, itt van – nyújtotta a tolltartót Neira felé az egyik fiú, de amikor a lány érte nyúlt, nevetve elrántotta a kezét. – Hogy dőltél be ennek, te dilis?
− Mondd csak Neira, hogy vannak a mókusok, akikkel beszélgetni szoktál? – szólalt meg a terem végéből az egyik lány, aztán nevetve nekidőlt a barátnőjének.
− A mókusokba több emberség szorult, mint belétek! – fakadt ki Neira, és mielőtt a tanár megérkezett volna a terembe, kiszaladt onnan, és elindult az igazgatói iroda felé.
Szerette volna szépen rendezni a dolgokat, de nem hagytak neki más választást, és a szülei azt mondták, hogy ha a gyerekek továbbra is piszkálják őt, akkor forduljon a felnőttekhez.
Megtorpant az igazgatói iroda előtt. Olyan hatalmasnak és rémisztőnek tűnt az ajtó, mégis erőt vett magán, és bekopogott.
Pár perccel később már zokogva ült az igazgatói irodában, zsebkendőket fújt tele mialatt az igazgatónő próbálta lecsillapítani. Soha nem érezte még magát olyan magányosnak és tehetetlennek.


Amikor Neira tudomást szerzett arról, hogy varázserővel bírt, szinte minden sárgában úszott. Mégis, a boldogsága némi szorongással vegyült.
Örült annak, hogy valóban különlegesnek számított a többi gyerek között a faluban, s szinte biztos volt benne, ha tudnának a boszorkány mivoltáról, akkor most megette volna a többieket az irigység. Mégis, ahogy az édesapjára pillantott, mintha azonnal elillant volna minden öröme és kíváncsisága.
A férfi egy egyszerű mugli volt. Nem értette és ismerte ezidáig a varázsvilágot, így számára hatalmas rémületet okozott, amikor Neirának először mutatkoztak a képességei.
Az apja eleinte nem tudta feldolgozni a varázsvilág létezését, ezért Neira édesanyja – aki a férfi miatt lemondott a varázserejéről −, úgy döntött, hogy békés úton rendezi el mindezt. Nem tudott volna nap, mint nap a férfi szemébe hazudni, és egy hazugsággal hitegetni őt.
Elváltak. Neira anyukája módosította az egykori férje emlékeit, elfeledtette vele a varázsvilág létezését, majd Neirával Amerikába utazott. Amerika az újrakezdés lehetőségét hordozta magával. Neira megismerhette a családja többi tagját, akikkel nagyon ritkán találkozott ezidáig: a bácsikáját és a feleségét, illetve az unokatestvéreit.
Az unokatestvérei azonban nagyon fiatalok voltak még, így Neira egyedül kezdte meg a tanulmányait az Ilvermorny falait között.


Környezetváltozás ide, vagy oda, még az új hely sem mentette meg Neirát az emberek gyarlóságától. Volt, aki aranyban mérte a kapzsiságát, akadtak olyan emberek is, akik önteltségükben azt sem nézték kit taposnak éppen a porba. Neirának azonban Calista Undergrove barátsága többet ért minden kincsnél.
Calista tehetős családba született, mégsem ragadtatta el magát, hanem épp úgy szóba elegyedett egy szegényebb diákkal, mint olyasvalakivel, aki hasonló társadalmi státuszon osztozott. Cally viselkedése, ahogy az emberekhez viszonyult pedig dicséretes példa volt Neira szemében.
Aneira emlékezett még az első ilvermornys éjszakájára, amikor Calista átült az ágyára, mert szerette volna egy kicsit megismerni. Neira nem szívesen és nem sokat beszélgetett másokkal, hiszen a korábbi rossz tapasztalatai élénken éltek még benne. Továbbá, az Ilvermorny falai közt sem találta meg annyira a helyét, mint szerette volna. Calista pedig Neira népszerűtlensége ellenére nagyon sokat törődött a lánnyal. Az évek során számtalanszor állt ki mellette, vezette be őt a varázsvilág rejtelmeibe, sőt mi több, ő volt az, aki felfedezte Neira képességét is.
Cally volt az egyetlen személy, aki nem tartozott a családjához, mégis teljes mértékben megbízott benne. A lány kiérdemelte magának Neira bizalmát, épp ezért olyan hatalmas veszteség Calista halála.


Neira és Cally rengeteg időt töltöttek a szabadban, talán nem is volt olyan meglepő, hogy mindkettejük kedvenc színe a zöld volt.
Calista támogatásának hála Neira képes volt megőrizni a nyugalmát akkor is, ha egyszerre túl sok érzelmi hatás érte. Neira fiatalkora óta rengeteget gyötrődött. Eleinte nem is értette, hogy különleges képességgel rendelkezett, csupán ösztönösen érezte, hogy mi zajlott le a körülötte lévő emberekben. Amikor pedig túlcsordult, szédülni kezdett, hányingere támadt és migrénes fejfájás gyötörte. Cally mellett azonban mindez egy csapásra megszűnt, ugyanis a barátja tudta, hogy mivel terelhette el a figyelmét a mindennapos dolgokról. Gyakran csalta ki a természetbe olvasni, ahol Neira végre nyugalomra lelt.
Talán ekkor szippantotta be őt a leginkább a könyvek világa. Olvasás közben ugyanis kiürült az elméje, és megtöltötte azt színes képekkel, amelyeket a papírlapokon olvasott.
Neira ekkor tapasztalta meg először, hogy mit is jelentett igazán a béke és a csend. Ezek a napok nagyon sokat jelentettek neki akkor, és a máig siratja a Calistával töltött perceket, hiszen valóban ő volt az egyetlen személy, aki elfogadta őt teljes valójában.


Cally halála után Neira sokat gubbasztott a szobájában, maga köré csavarva azt a lila plédet, amellyel a barátnője takarózott, amikor náluk vendégeskedett. Hosszú napokig, sőt hetekig nem volt hajlandó elhagyni a házat, csupán Calista temetésén jelent meg.
Azóta is azt kívánta, hogy bár ne tette volna meg, ugyanis a gyászoló tömeg érzelmei úgy maguk alá temették, hogy rosszul lett, amikor a koporsót leengedték a gödörbe. A nagybátyja hozta őt haza, azóta pedig tényleg nem igazán látták őt a városban.
Magányosnak érezte magát. Hiába volt mellette a családja, tudta, hogy nem élhetett abban a burokban, amivel a rokonai akarták óvni őt. Tele volt ellentmondásokkal is, hiszen szinte biztos volt benne, hogy Calista valami olyasmibe ütött az orrát, amibe nem kellett volna. Az egyik fele azt súgta neki, hogy járjon utána a dolognak, és derítse ki mi történt pontosan, hiszen tartozott ezzel a barátnőjével, a józanabbik oldala azonban óva intette attól, hogy butaságot csináljon, és megölesse saját magát.
Mivel alig mozdult ki a szobájából, és ha vittek is neki valami ennivalót, alig evett belőle, ezért kórosan lefogyott. Minél inkább őrlődött, egyre inkább arra jutott, hogy el kell hagynia ezt a várost, és vissza kell térnie az Egyesült Királyságba, hiszen az édesapjának szüksége volt rá.
Nehezen hozta meg ezt a döntést, de amikor ott ült Pwllheliben az apja halálos ágyánál, és megtapasztalta milyen érzés, ha egy szeretted eltávozik a világból, rájött arra, hogy képtelen lett volna Danversben maradni.
Eszébe jutott azonban még egy lehetőség, hiszen emlékezett még arra a kelta amulettre és az üzenetre, amit kapott általa. Ha már Calista ügyének a végére nem tehetett pontot, akkor úgy érezte, hogy a saját helyét kellett megkeresnie a világban.


Az előtte álló férfinak az aurája a vörös minden árnyalatát felöltötte, s olyan hevesek voltak az érzelmei, hogy megrémítette Neirát. Nem értette, hogy a tulajdonosból miért áradt harag, hiszen semmi rosszat nem tett ellene. Szerencsére, mióta tudatosabban viszonyult a képességéhez, azóta nem volt olyan ostoba, hogy összekeverje az árnyalatokat, így még véletlenül sem fordult meg a fejében az, hogy a férfi szerelmes lenne, vagy valakit ilyen vehemenciával szeretne.
Az indulatai a frászt hozták rá, a feje is hasogatott, így amikor elhajtották őt az üzletből, nem kellett kétszer utasítani rá. Odabent a légkör fojtogató volt a számára, a feje szörnyen hasogatott, ettől függetlenül nem akarta ilyen könnyen feladni.
Az amulettet annak idején ebben az üzletben adták el, neki pedig válaszokra volt szüksége. Ha a férfi nem akart beszélni, akkor talán a testvére közlékenyebb lesz. Neira úgy gondolta, hogy majd egy másik alkalommal ismét felkeresi a boltot, amikor más fog a pult mögött állni, mert ezt a találkozót nem szívesen ismételte volna meg.
Túl sok negatív érzés dúlt abban az idegenben, amelyet még ő maga sem tudott kezelni. Ilyen intenzív agresszivitást még akkor sem érzett, amikor gyerekkorában a falubeli gyerekek úgy elverték, hogy eltörött a keze.


Neira lakása igen apró, letisztult volt. A Czirkonyai és Patza felett lakott, ugyanis a nagynénjének másutt volt az otthona, így Neira nyugodtan elfoglalhatta azt a picike garzont, amely szintén az üzlettel járt.
Másnak talán túlságosan is kicsinek tűnt volna a hely, de olyan magányos, könyvmoly nőnek, mint amilyennek Neira is számított, tökéletes volt. Nem kellett sokat vesződnie a takarítással, mégis elfért minden holmija. Csendesnek számított, hiszen a hangtompító bűbájoknak köszönhetően csak akkor szűrődött be zaj, ha éppen kinyitotta az ablakot.
Az ágyán feküdt. A fehérre meszelt falakat bámulta, amelyek a tiszta lappal való indítást is jelenthették volna, azonban ő csak ürességet és szenvedést látott mindenben, amerre pillantott. Tele volt gátlásokkal és félelmekkel, ezeket az aggályait pedig nem osztotta meg senkivel, ugyanis attól félt, hogy ha valakit közel enged magához, akkor az a személy úgy fog járni, mint Calista.
Nem is érdekelték az emberi kapcsolatok, sokkal jobban érezte magát a könyvek közti álomvilágában. Egyedül csupán arra a kérdésre szeretett volna választ kapni, hogy kik voltak a valódi szülei, azonban még ilyen téren is nehézségekbe ütközött.

Magam vagyok a megtestesült átlagosság.
Nem vagyok túlságosan magas, sőt alulról súrolom a 170 centimétert. Nem vagyok sem túlsúlyos, sem pedig kórosan vékony (az elmúlt hónapok során kezdtem visszaszedni pár kilót), de még azt se állíthatom magamról, hogy edzett lennék. Épp annyira vagyok erős, hogy könnyűszerrel cipeljem fel az emeletre a könyveket az üzletben, vagy éppen hazavigyem az összevásárolt holmikat.
A stílusomat tekintve szeretek minden ruhadarabot, amelynek az anyaga puha, sőt azt se bánom, ha az otthoni viseletem egy kicsit lóg rajtam. A könyvesboltban, vagy az utcán azonban sose jelenek meg ápolatlanul, olyankor mindig az egyszerű, de kényelmes viseletre törekszem.
A hajamat gyakran hordom összefogva, vagy feltűzve, hiszen a sok pakolászásnál nem feltétlenül előnyös, ha az arcomba lóg.
Nincs bennem semmi különleges, az egyetlen dolog, ami feltűnőbb lehet az a bal karomon lévő műtéti heg, ugyanis gyerekkoromban volt egy csodálatos nyílt kéztörésem.
Ezt leszámítva csupán egy szőke, kékszemű, magának való csodabogár vagyok.