Türelmesen várakozok odakint, még egy cigaretta is belefér. Piros Marlboro. Hogy Patrick mennyire gyűlölte! De, csak azért, mert kurva erős volt neki, és ettől gyengének tűnt, és Patrick utált gyengének tűnni, mert legbelül ő is tudta: hiába van meg a magához való esze, vannak nála ügyesebbek, erősebbek és okosabbak is. És éppen ez lett a veszte is, és, szinte biztosra veszem, ha nem találkozunk, akkor előbb vagy utóbb ugyanez történt volna vele. Vagyis... hát, jó, arra kicsi az esély, hogy éppen ugyan ez, de valami ehhez rettentően hasonló dolog. Vagy rosszabb. Mire Alba megjelenik, a dekket már a szemetesbe pöcköltem, és már majdnem elővettem a telefonomat is, de, hát, a magamfajta, vénséges-vén banyák nem használnak ilyen ostoba, magnix kütyüket, ugyebár... Amikor a fiatal nőre pillantok, először rámosolygok, de látom, ahogy megrebbennek a pillái, hogy ajka szeglete rándul a mosoly nyomán, talán a tekintetemet is kerüli, és úgy nagyjából egészéből a béka feneke alatt van. - Oh, ugyan, kedvesem – sejtem, hogy most már késő visszacsinálni, én sem csinálnék magamból hülyét, hogy az egyik pillanatban még el akarok menni, a következőben mégis visszalibbenek, mondván, meggondoltam magam. – Ne sajnálja – legyintek, és belé karolok, ha hagyja, úgy sétálunk végig London utcáin. – Ami azt illeti, rettenetesen unalmas buli volt – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, és még kacagok is mellé érdesen reszelősen. - Holnap jobb lesz – próbálom nyugtatni, jelentőséget adni üres szavaimnak, mert honnan is tudhatnám? Nem tudom, milyen a házasságuk, a látottak alapján, nem teljesen tökéletes. Persze, nincs azzal semmi baj, ha valami nem tökéletes, meg az unalmas is, csak... mégis, van egy olyan boszorkányos megérzésem, hogy most jobb neki, hogy nem kell ott jó pofát vágnia, mosolyognia, tetszelegnie, hajbókolnia – ja, nem, azt én csináltam, haha! -, amikor valószínű semmi kedve az egész hóbelevanchoz. És, valljuk be, az sem sokat segít, hogy Mr. Alba jól magára hagyta. Nem is értem, mit eszik egy ilyen kedves, csinos, fiatal hölgy, egy olyan mogorva, vén fráteren. De ez már aztán végkép Alba dolga, szíve-joga eldönteni, kit választ maga mellé, és ebbe (kivételesen) tényleg nem fogok belepofázni. Kiscserkész becsszó.– Amúgy jól érzi magát? Minden rendben? – szemem sarkából sandítok Albára.
Mélyen beszívom a friss, hideg éjszakai levegőt, és megrázom a fejem, nem akarom, hogy Alejandra lássa, mennyire letörtek a mai este eseményei, pedig igazán nem történt semmi említésre méltó. Talán ott kezdett elromlani minden, amikor két és fél órán keresztül válogattam a ruháim közt, és mikor kiléptem az előtérbe, egy üzenet várt Edgartól, hogy ő külön érkezik ma este, mert még el kell intéznie valamit. Vagy talán már akkor, amikor az egyébként biztos kézzel húzott tusvonal nyolcadszorra is leginkább egy síró gyerek farsangi arcfestéséhez hasonlított. Régen mindig tudtam, mit vegyek fel, hogyan forduljak, kivel beszéljek és mit mondjak, az életemet nem fonta be keresztül-kasul egy már pedzegetett, de igazán sosem ismert szabályrendszer, amiben mégis fontos, igazán fontos jól teljesíteni, olykor a szabályok ismerete nélkül is. Edgar családja türelmes velem, Edgar türelmes velem, én pedig próbálkozom - szorgosan, fáradhatatlanul, azt kívánva, hogy bárcsak az én szüleim is el-eljártak volna ilyen helyekre ahelyett, hogy a huszadik házassági évfordulójukon egy egész hétvégét a Kelmscott könyvtárban és török talponállókban töltsenek, mert ők már csak ilyenek, és nekik ez mindig tökéletesen elég volt. Nekem is elég lett volna, de többé nem érhetem be azzal, hogy vállat vonok, ha valami nem sikerül.
Szótlanul bólintok, elindulok Alejandra mellett, aztán megtorpanok és felnézek rá. - Nem is tudom... kérhetnék egy cigit? - Eddig életemben összesen kétszer gyújtottam rá, mindkétszer remek okkal. Először akkor, amikor B-vel és C-vel megünnepeltük a sikeres RBF vizsgákat Roxmortsban, és egy padon összezsúfolódva röhögtünk mindenen és mindenkin, aki kitódult a Három Seprű hátsóajtaján. Akkor elég béna voltam, de amikor megtudtam, hogy Trevor Carney, a szélesvállú, zöld szemű Trevor Carney, akinek a pletykák szerint már hetedévben szerződést ajánlott a Porpicy SC, na, szóval megtudtam teljesen véletlenül, hogy szexinek találja, ha egy csaj cigizik - na, akkor úgy döntöttem, kiképzem magam. C sokat segített egyébként. Trevorral megért a dolog három randit. Ő azóta is a Porpicy-nél van, én pedig most vágyódva gondolok arra, hogy évekkel ezelőtt, egy ugyanilyen éjszaka ugyanilyen égboltja alatt az a srác úgy nézett rám, mintha a világot jelenteném neki. Edgar tanulhatna tőle. De, persze, ezt nem gondolom komolyan. - Ó, persze. Azt hiszem. Nem is tudom, mi ütött belém. Mármint... azt hiszem, nem. Nem igazán. De holnap reggel majd felébredek, ő ott lesz mellettem, és minden oké lesz. - Szeretném ezt hinni.
Ha őszinte akarok lenni – márpedig, miért is ne akarnék? – sok mindenre számítottam a mai este folyamán, és sokféle végkimenetelt elképzeltem lelki szemeim előtt, de ez pont nem szerepelt a legvadabb agyszüleményeim között. Hittem én, hogy majd jól kihallgatom Charlie-t, csak a hecc kedvéért, gondoltam, majd lepacsizok egy aurorral, vagy valakivel, akinek köze van hozzájuk, és minden nem természet adta bájt, és kellemet bevetve, kicsikarom az illetőből, hogy egyáltalán van-e okom tartani a holnaptól, és az elkövetkező holnapoktól, sőt, még az is megfordult a fejemben, hogy tényleg csak bebaszok egy kicsit, és jól érzem magam! De ez, itt és most? Na, ez minden, csak nem egy olyan opció, amivel számoltam volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez rossz, vagy kevésbé jó, mintha bármi más történik, mert, igazság szerint, jól érzem magam Albával. Jobban, mint a bátyámmal, jobban, mint a Minisztériumi tagokkal, jobban, mint bebaszva. És, azt hiszem, bár az ő nevében nem tennék nyilatkozatot erről, ő is jobban érzi magát. Most pont nem, ebben a pillanatban egyáltalán nem, de egyébként talán igen. Kész káosz van a fejemben, mi? Hogy végül is miért dobtam fel a lelépés javallatát, rém egyszerű: ott, azok között, velük nem érezte jól magát, és én már jártam hasonló cipőben, és nagyon jó lett volna valaki, aki engem is kirángat a szarból, ami a nyakamig ért. De nekem nem volt senkim, és megfogadtam, ha bármikor, bárkinek segíthetek, megteszem. Gondolkozás, hezitálás nélkül. És, mivel most itt sétálunk, kart-karba öltve, Alba is úgy gondolta, hogy jobb így. Remélem. - Hogyne – bólintok, és előveszem a blézerem egyik rejtett zsebéből a cigarettás dobozt a halálrudakkal, meg a benzines zippót – ebbe apám monogramja van gravírozva -, és átadom neki őket. – Parancsoljon – szelíd mosoly gyűr ráncokat orcámra. Oh, igen. Ez egy igazán fontos tényező: Alba még mindig azt hiszi, hogy Alejandra vagyok, és nem tudom, hogy a barátságunk mennyire lehetne őszinte, ha nem fejezem be a kamuzást. De, hogy mikor volna éppen aktuális felvenni eredeti alakomat, és úgy a szemébe nézni, tudván, hogy a férje amúgy egy Minisztérium közeli ember...? Azt hiszem, ez a millió dolláros fontos kérdés. Nem tudom, mit mondhatnék. Ezen a ponton lehet, hogy jobb lenne, ha már inkább semmit sem mondanék, mert már így is túlságosan belemásztam olyasmibe, amihez semmi közöm. És, töredelmesen bevallom... - Nem szeretném, ha holnap miattam veszekednének – bököm ki végül, gyermeteg szomorúsággal az arcomon. – Vagy úgy bármi miatt, ami azt illeti. Azt hiszem, nem boldog. Miért nem? – függesztem rá kíváncsi tekintetemet.
Kicsit ügyetlenül meggyújtom a cigarettát, az öngyújtót pedig Alejandra felé nyújtom. Beleszívok, és ismét ott ülök, tizenöt évesen, C mellett, aki dorombolva instruál, na, A, nehogy megfulladj nekem, mit fogok mondani az őseidnek?, és köhögés helyett krákogós nevetésben török ki. - Bocsánat, khm, khm kicsit kijöttem a khm gyakorlatból - sikerül közbeszúrnom magyarázatként, mielőtt mohón ismét a cigibe szívnék. Ez korábban sosem esett ilyen jól, most viszont megszorítom Alejandra karját, és könnyűnek érzem magam, könnyebbnek, mint az utóbbi napokban bármikor. Már nem nézem a lábamat, egyébként is, kinek az ötlete volt ez a ruha? Lehetne sokkal rövidebb, sokkal praktikusabb, hogy ne úgy érezzem benne magam, mint egy szobor egy gyéren megvilágított kiállítóteremben. Össze kéne fognom a hajamat, így Alejandrát elengedve, kotorászok egy kicsit a szabad kezemmel a kabátom zsebében, míg ráakadok egy hajgumira. Hogy a beszárítással is mennyit szórakoztam! Most pedig olyan hanyag mozdulattal fogom lófarokba, mintha otthon lennék, és fürdéshez készülnék, ahol az esztétika igazán nem számít.
Egyébként szótlanul lépkedek Alejandra mellett a jobbára néptelen, de erőteljesen kivilágított utcán. Összeszorított ajkakkal gondolkodom, szívok még egyet, de nem tüdőzöm le, arra, azt hiszem, nem lennék képes, és ez az egész tökéletesen dekadens este egy drámai fuldoklórohamban érne véget, a bénázásom megkoronázásaként. Vajon tényleg nem vagyok boldog? Vajon, ha kimondom, azzal igazzá válik? Megmásíthatatlanná? - Ezt azért így nem mondanám. Inkább csak - egy hónappal ezelőtt nagyon, nagyon, nagyon boldog voltam - kezdek bele, ez három nagyon, ennek jelentenie kell valamit. - A férjem, bár ma este nem úgy festett, csodálatos ember. Komolyan. Törődik velem, és úgy érzem, hogy egészen úgy fogad el, amilyen vagyok. Sajnos, amikor nem kettesben vagyunk, muszáj idomulnom egy sor hülye szabályhoz, de a zárt ajtók mögött tényleg boldog vagyok vele. Úgy szeretem őt. - Sóhajtok. Rövidre kéne fognom, hogy ezt a szegény nőt ne untassam halálra, de ő hetek óta az első, aki megkérdezi, hogy vagyok, és nem azt érti alatta, hogy Edgar hogy van velem. - De hát te is láttad, nem? Vagyis, ne haragudj, nem baj, ha tegezlek? - Most már végülis mindegy, nem? - Ő a legsokoldalúbb, legműveltebb, legelhivatottabb ember, akit valaha láttam. És azért nem rossz képű, mondjuk - fanyarul elmosolyodok. Ez a világtörténelem eufemizmusa. - A nyár elején ismertem meg, egy helyen nyaraltunk, és ott olyan könnyű és jó volt minden. Elég volt becsukni az ajtót, és csak ő volt meg én. Most viszont olyan, mintha akárhogy próbálom, az ajtó nem csukódna be igazán. Mindig beszűrődik valaki vagy valami, ami halaszthatatlan, ami elvonja őt tőlem. - Nevetséges, hogy azért panaszkodom, mert a házasságom nem egy végtelen nászút története. Anya nem ezt a szót használta, de nagyjából ezt jelentette. És utána apával úgy néztek egymásra, ami egyenértékű azzal: Albát nem sikerült felkészítenünk a való életre, sajnos. - Butaság, igaz?
- Csak óvatosan – dorombolom az utca fényeibe, ajkam szegletében hamiskás mosollyal, miközben elteszem az öngyújtót. Figyelem, ahogy összeköti a haját, aztán támaszként nyújtom a karomat, valamit, amibe belekapaszkodhat – ténylegesen, és átvitten is. És, miközben ő beszél, én félig-meddig már egy másik pályán süvítek az övé mellé. Kevés, csodálatos tulajdonságom közül ezt szeretem a legjobban: mindenre kiterjedő figyelem, akár több dologra is, egyszerre, egy időben, töretlenül. Charlie persze sokszor azt hiszi, hogy egyáltalán nem figyelek rá, amikor a mondandója végén közbeszúrok egy teljesen más gondolatot, ami egy egészen kicsit sem illik a témába, de ez csak azért van, mert vele ellentétben, engem érdekel, hogy mi a véleménye azokról a dolgokról, amik engem megmozgatnak. Persze, ilyenkor általában felkapja a vizet, és csak legyint egyet. És vajon ő is úgy szeret téged? – ezt szeretném kérdezni, de kussolok. - Értem – bólintok -, ez azért megnyugtató – lófaszt az. Oké, értem én, hogy nem lehet a férjét, és Patrick-et egy lapon emlegetni, mert náluk különbözőbb embereket aligha tehetnénk egy mérleg egy-egy tányérjára, de, mégis... Patrick-nek mindig fontos volt a maga kis biznisze, és nem szívesen engedett ebbe sem betekintést, pláne nem beleszólást. Akkor is kussoltam, mint most, Albával szemben, egyébként, főleg a kezdetek-kezdetén, amikor még csak a szárnyai alá vett. Neki is voltak barátai, és kapcsolatai, és hiába mentünk el ugyanarra a bulira, ugyanabba a klubba, hiába segítettem neki, soha nem értékelt engem eléggé. June, too much vagy – mondogatta. – Körülményes. Hangos. Olyan nagy lángon égsz! Chill – a szívem mélyén én is tudtam, hogy nem én vagyok túl sok, hanem ő túl kevés. De túlságosan kedveltem – nem merem biztosan kijelenteni, és azt állítani, hogy szerettem -, hogy ezt beismerjem magamnak, és elhagyjam. - Dehogy baj – ingatom meg a fejemet, és közben arra gondolok, hogy végül is csak megközelítőleg öt-hét év lehet közöttünk. – Ezt az oldalát nem láttam, de neked elhiszem – nevetek. Az én szememben ugyanis csak egy unott alaknak tűnt, akinek fontosabb a munka, meg a minisztériumi haverjai, mint a tulajdon felesége, akinek már azért pár oldalát láttam ahhoz, hogy azt gondoljam, a munka nem állhat közéjük. Egy pontig megértem, hogy nem kell feszt egymás oldalbordájaként pózolni, és nem kell az emberek alá adni a lovat, édes összenézésekkel, meg finom csókokkal, végig összekulcsolt ujjakkal, de... csak egy szikrányi jelét mutathatta volna annak az a ficsúr, hogy tényleg, komolyan szereti a feleségét, eldobhatott volna mindent, egyetlen percért cserébe. Hát, nem ilyen a szerelem? Nem olyan, hogy egy emberekkel telezsúfolt helyiségben csak őt keresed? – Azta – szinte leesik az állam. – Azt hittem, hogy vagy ezer és egy éve ismeritek egymást, és együtt vagytok már. Nem semmi vagy, te lány... – elismerően biccentek, és kifújom a füstöt. Nem válaszolok a kérdésére. Legalábbis egy szívdobbanásnyi ideig nem. - Nem – mondom végül -, egyáltalán nem butaság – ráfüggesztem melegséget árasztó, csokoládészín pillantásomat. – Viszont ezt az úriembernek is elmondtad, hogy így érzel? Tudja ő ezt egyáltalán? – ha nem, hát miért nem, s, ha igen, hát nem látja, hát nem érti, hogy mire van szüksége a nőnek? És, ha utóbbi, miért nincsenek megszorongatva a tökei?
Dehogy butaság, Alejandra szájából ez olyan könnyedén, olyan magától értetődően igaz, hogy nem tudok mit tenni, megkönnyebbülten felnyögök, felé pördülök és átölelem, nagy igyekezetemben éppen csak arra tudok figyelni, hogy az égő cigarettát ne nyomjam a bordái közé, így elég, hogy is mondjam, esetlen a mozdulat, de legalább őszinte. - Köszönöm - suttogom a hajába, de megállom, hogy ismét elbőgjem magam. Foghatnám a pezsgőre, meg arra, hogy a gyomorgörcstől egész délután nem tudtam enni, de valójában, azt hiszem, ez csak én vagyok. Én, amikor nem igazán tudom, mi történt az életemmel, amit annyira szerettem, és én, amikor sehova nem tudok tanácsért fordulni, mert Merlin irgalmazzon nekem, ha bármi olyasmi elhagyja a számat a szüleim házában, hogy Edgarral a házasságunkban valami nem az elvárt módon alakul. Amilyen nehezen akarták elhinni, hogy köztünk ez a dolog működőképes, mostanra igencsak magukévá tették az ötletet. És, persze, nem akarják, hogy boldogtalan legyek. Minden házasságban vannak hullámvölgyek, ezt is megoldjátok, de hát tudtad, Édesem, hogy Edgar sokat dolgozik, azért tart ott az életben, ahol, de attól még ugyanúgy szeret téged, és így tovább. Tudom, hogy egyébként igazuk van. Hinni akarom, hogy igazuk van.
- Hogy elmondtam-e? - hátrébb lépek, megigazítom a kabátomat, majd szívok még egyet. Aztán köhögök, nagyjából tizenkét másodpercig, mert ezúttal egy kicsit bénázok, és mélyebbre megy. - Nem. Pedzegetem, de még nem. Mostanában nem nagyon volt időnk úgy igazán beszélgetni egymással. - Meg másra sem, de ha ezt is Alejandra orrára kötöm, akkor tényleg igazán kétségbeesett vagyok. Nem, nem fogom a házasságom intim részleteit kitárgyalni egy boszorkánnyal, akit csak másfél órája ismerek. - Kivárom a megfelelő időt, tudod. Azt a húsz percet, amikor senki nem akar vele semmi életbevágóan fontosat közölni. - Őrült kérdés. Megtorpanok egy kereszteződésnél, tanácstalanul nézem a házakat, majd pár perc múlva jobbra indulok. - Ritkán járok erre, de azt hiszem, nyomon vagyok. - Már több, mint két hónapja élek Edgar lakásában, de még mindig megdöbbenek magamon, amikor onnan bárhová el akarok indulni. Túl sokat hoppanálok, mert állandóan késésben vagyok, és túl keveset talpalok, pedig néha le tudnék menetelni a térképről. - Azt hiszem, még korai lenne erről beszélnünk. Előbb otthon szeretném érezni magam ebben az új helyzetben, megszokni az új dolgokat... addig is, találtam valamit, ami megnyugtat. Elkezdtem festeni. - És Edgar még nem is tudja. Majd rájön, mikor a festéken, ecseteken és vásznakon kívül arra fogom kérni, hogy hadd iratkozzak be egy kurzusra. Semmit nem csinálok félgőzzel, és ennek legalább van értelme - nem úgy, mint annak, ha egy könyvvel az ölemben ülök éjszaka fél tizenegykor, és várom, hogy hazajöjjön az üzleti vacsoráról.
Nem tudok mit kezdeni a gesztussal, és ez valószínűleg azért van, mert a lelkem legmélyén tudom, hogy mégis csak hazudtam neki. Alejandra ugyanis nem létezik, ez a személy csak illékony mágia, szemfényvesztés, varázslat. Hiába vagyok én én, attól még az asszonyság egy hatalmas kamu. Márpedig hogyan is viszonozhatnám az őszinte ölelését úgy, hogy közben tudom, hogy én őszintétlen vagyok vele? Hát, ez az... ilyen egyszerű, és bonyolult ez az egész. Azért mégis csak átölelem, mert, valljuk be, nekem eléggé régen volt részem hasonlóban. Igazság szerint, fel sem tudom idézni, hogy pontosan mikor. Talán még a színművészetin? Igen, valószínű; akkoriban még nem rettegtem a kötődéstől, és nem próbáltam meg mindenkit ellökni magamtól, és felégetni magam körül mindent. Annakidején még olyan egyszerű volt minden. Finoman biccentek a köszönetre. Félek, ha most megszólalnék, elcsuklana a hangom, és egyetlen szó sem volna képes elhagyni az ajkaimat, és azt az ilyesfajta dámák nem engedhetik meg maguknak. De mondani akarok valamit, éppen csak a szó megakad valahol a szívem, és a torkom között. Nagy levegőt veszek. Tekintetemet a csillagtalan égbolt felé fordítom. És mindent elkövetek annak érdekében, hogy nehogy elszökjön akár egyetlen, kósza könnycsepp is. - Igen – bólintok erélyesen, amikor eltávolodik tőlem. – Ha mindig arra vársz, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat, örökké fogsz várni – hú, de kurva bölcs vagy, anyukám! Ez igen! Voltaképpen minden problémám innen eredeztethető, és, ami a legdurvább az egészben, hogy még csak nem is szeretnék változtatni ezen. Carpe diem, baszd meg! Persze, ha csak egy kicsit lennék megfontoltabb, és sokkal-sokkal óvatosabb, akkor rettenetesen sok mindentől megkímélhetném magamat is, meg a környezetemet is. Szokták mondani – főleg Charlie -, hogy nőj fel, de szerintem ennél nagyobb baromságot aligha követhetünk el. Szívvel kell élni, lélekkel, mert különben mi maradna belőlünk? Élnénk-e igazán? - Bízok benned – nevetek, amikor jobbra fordulunk. Mi mást tehetnék? Én aztán pláne nem ismerem a városnak ezen részét. A cigarettába szívok, hagyom, hogy belém marjon. – Minél tovább tologatod magad előtt, annál nehezebb lesz ez az egész. Ne érts félre, nem ismerem a férjedet sem, meg téged sem, és nem akarok beleszólni, csak... saját tapasztalatból beszélek – mert én is pontosan ugyanezt csinálom. Tetrisezek a problémákkal, mintha az bármit megoldana, amiről én is tudom, hogy hülyeség, de mennyivel egyszerűbb ezt valaki másnak az arcába mondani, semmit a saját tükörképemre ordítani! - Na, jó... Hirtelen ötlettől vezérelve rántom be az egyik sikátorba, nincs nehéz dolgom, mert az előbb belé karoltam már. Még teátrálisan meg is pördítem, hogy a téglafal-, és közém kerüljön. Két kezemmel mellette támaszkodok, hogy ne tudjon elszaladni. - Kérlek, kérlek, kérlek, ne akadj ki, jó? – suttogom, és még a mutatóujjamat is a szám elé emelem, miközben felveszem az egyetlen, az eredeti, a megismételhetetlen alakomat. Felkészülök rá, hogy sikítani fog, ha így tenne, Silenciót szórnék a tenyérnyi területre. – Isten a tanúm rá, hogy nem téged akartalak átbaszni, Alba.
Persze, ez a maga nemében érthetetlen, de örökké várni Edgarral a pakliban még mindig sokkal jobban hangzik, mint valahol máshol élni, egy válással, és főleg Edgarral a hátam mögött. Hümmögve biccentek Alejandrának - értem, de egyelőre nem vagyok kész arra, hogy ezekről a dolgokról őszintén beszéljek, nos, rajta kívül bárkivel. Bárki más szemében, ha felhoznám ezt a témát, az egy vereségbeismerés lenne, pár hónappal az esküvőnk után - nem, egyáltalán nem ízlik még a gondolat sem. - Tudom, hogy igazad van, de... én tudom, hogy nem ez az egyetlen megoldás. Ez is csak egy időszak. Majd túlleszünk rajta. - Felnevetek, az ujjaim közt forgatom a cigit. Bárcsak kicsit ügyesebb lennék ezzel. Bárcsak kicsit ügyesebb lennék Edgarral.
- Mi a - ó! - Az egész egy pillanat alatt történik. A cigi kiesik az ujjaim közül, a tüdőmből egy pillanatra minden levegő kipréselődik, ahogy a hátam a hideg falhoz ér, és, és azt hiszem, túl sokat ittam, mert ebben a pillanatban látom, ahogy Alejandra arcáról lefolynak a ráncok, ahogy az egész testtartása, a hajszíne, a vonásai, mindene megváltozik. Hű. Hűű! Hűűű. - Ee-ez most komoly?! Akkor Alejandra...? Mármint...? Úristen! - Ez hihetetlen. Biztosan nem csak túl sokat ittam. - Ez nagyon, nagyon menő!
Nem akarom elkeseríteni, ezért bólintok. Ha az ember szerelmes, úgy igazán, akkor az nem illan csak úgy el, fél évvel később! Legalábbis, a romantikus regényekben és filmekben általában nem. És, azt hiszem, a valóságban sem, lévén a szüleim is vagy negyven-ötven-, tudja a nem létező tököm, hány éve vannak együtt, és még mindig úgy néznek egymásra, mintha a másik a világot jelentené számára. Valószínűleg így is van. Most már azért felnőttem annyira, hogy érezném, látnám, ha nem így lenne. - Minden bizonnyal igazad van, Alba. Sajnálom, én tényleg nem akartam beleszólni, vagy... ilyesmi – felelem végül. Ettől függetlenül gyanús nekem ez a fickó. Feszült figyelemmel hallgatok, és várok, amikor már ott állunk, a téglafal árnyékában, a romantikus félhomályban. - Igen – bólintok, immár saját, karcos hangomon szólva a fiatal nőhöz. – Nem létezik. Vagyis, de. Félig. Csak az én agyszüleményem – mosolyodok el szélesen, aztán az ajkamba harapok, és lesütöm pillantásomat. Az, mondjuk, már egész jó, hogy nem sikoltotta el magát, de az persze még koránt sem biztos, hogy egy cseppet sem fog haragudni rám – mármint, rám, June-ra -, most, hogy kiderült, nem az vagyok, akinek mutattam és mondtam magamat. Megütközve nézek rá. - Igazán köszönöm – ejtem magam mellé a karjaimat, mosolyra görbült ajkakkal. – Nem haragszol? Sajnálom, hogy így kellett találkoznunk, de majd egyszer elmondok mindent – majd, ha egy picit beszámíthatóbb lesz, és, ha kiérdemeltük egymás bizalmát. - Oh, egyébként, June. Ez... az igazi nevem. June – nyújtom felé újra a jobbomat.
A francba, miért is ittam egyáltalán bármit? Most olyan nehezen forognak a gondolataim, mintha ólomból lennének, a nyelvem pedig tanácstalanul tétovázik, mert olyan sok mindent mondanék egyszerre, hogy az egyszerűen röhej - egyáltalán, tanultam én valaha az ilyesmiről valamit? Mintha emlékeznék egy roxfortos órára, ahol volt erről szó. Mármint, ha ez egy egyszerű transzformációs bűbáj lenne, de gyanítom, nem az. Ezt mindenképp tisztáznunk kell. De most? Jaj, de jó lenne, ha reggel emlékezhetnék mindenre, amit most kinyögök! Az biztos, hogy ezt a nőt nem fogom elfelejteni, de vajon megtalálom-e? Meg akarom majd találni? - Mindent? Mármint, mi mindent? Hú, csak nem valami titkosügynök vagy, akit azért küldtek ide, hogy a Királynő után kémkedjen? - Oké, hiába minden óvintézkedés, a gondolataim már szárnyalnak. - Ez hihetetlen! Szóval - June. Jó név. Rövid, könnyű megjegyezni. Az Alejandránál rövidebb - hadarok, bár nem is tudom, miért nem fogom egyszerűen be.
Felnézek az égre. Edgar nem fogja elhinni, ha ezt elmesélem neki! De vajon el kéne mesélnem? Vagy legyen ez csak a mi titkunk? Mármint, ezé a tök idegen nőé és az enyém? Jólesne, ha lenne valamim, ami ennyire csak az enyém, amibe másnak nincs beleszólása - illetve másnak, aki eddig ismert engem, és aki már kialakította a saját kis véleményét. A múltkor hallottam, ahogy apa azt mondja, hát, nem tudom, néha attól tartok, hogy Albát nem sikerült felkészítenünk a való életre, és olyan dühös lettem, hogy legszívesebben bokán rúgtam volna, de pont nem tehettem, mert Edgar ott ült vele a könyvtárban, és Edgar nem láthatja, ahogy bokán rúgom apámat. Oké. Ha azt nem láthatja, akkor erről sem tudhat. Nem tudom, miért, de ez így logikus. - És ez... mármint, ez, amit csináltál - ez egy bűbáj? Mert, ha az, akkor biztosan mestere vagy a megidézésének, még sosem hallottam olyat, hogy az embertranszformáció órákon át tartson, hiba nélkül. Nem rossz.
Várok és várok. A pillanatok és a másodpercek hosszú-hosszú óráknak tűnnek, nem pislogok, és még levegőt venni is elfelejtek, amíg várom, hogy Alba magához térjen a sokkos állapotból. Nem hibáztatom, fordított esetben én is kiborultam volna. Sőt, minden bizonnyal visszakézből húzok be neki – ezen a ponton még mindig a fordított helyzetet vizualizálom – egyet, meg még egyet. Első körben. Aztán kérdeztem volna csak. - Hosszú – mondom, mert rövidre akarom zárni, és rohadtul nem akarom az orrára kötni, hogy amúgy egy körözött bűnöző vagyok, a vegasi rendőrség tud rólam, és valószínűleg a MACUSA radarjáról sem sikerült lesasszézni; arról pedig ne is beszéljünk, hogy akkor mégis miért riszáltam be a Minisztériumba. Poénból? Heccből? Kekeckedni akarok velük? Imádom a balhét? Annyira azért mégsem akarok eltűnni, hogy mindenki elfelejtsen? Ja, valahogy így, mindegyiket, egyszerre, az egyik egy kicsit igazabb, mint a másik. – Aj, Alba... – ingatom meg a fejemet, ravaszdi mosolyra rándult ajkakkal. – Hogy trafálhattál bele? – mármint Liz a Királynő után való kémkedésbe. Illetve nem-kémkedésbe, de akkor a leghihetőbb a hazugság, ha azt mondod, amit a másik hallani akar, ha az nem az igazság, amit titkolni akarsz. Tudsz követni, ugye?– Maradjon köztünk, jó? Nem volna szerencsés, ha kiderülne, hogy a Királynő sarkában vagyok – nemtörődöm, hanyag eleganciával vonom meg a vállamat, mint, ahogyan azt a kémek tennék. – June, igen – bólintok, de már akkor, amikor kimondtam, rájöttem, hogy jó nagy barom vagyok. Londonban ugyanis mindenki (amely személy nem sok, de kevés)Marlenaként ismer, akinek volt szerencséje találkozni velem. Kivéve őt, Albát. És, ha valamiről már ketten tudnak, az már nem titok, ugyebár. Azzal nyugtatom magam, hogy be van csípve annyira, hogy minderre holnap már ne emlékezzen. Kérdését hallva leveszem a kalapomat, és a hajamba túrok. - Metamorfmágia – felelem nemes egyszerűséggel. – Mióta az eszemet tudom, képes vagyok rá, úgyhogy volt időm gyakorolni – lesütöm a pilláimat. – Köszi – biccentek röviden a nem rosszra. És akkor most hogyan tovább? – teszem fel magamnak a költői kérdést. - Még mindig szeretnéd, ha hazakísérnélek? – ezt pedig már Albának intézem.
