Vivian Fletcher

Zenghetnék ódákat magamról, hogy milyen csodálatos és nagyszerű ember lennék, de ez korántsem igaz. Mások talán kedvelik a megbízhatóságomat, a gyerekek pedig, akiknek az életem során segítettem, bátornak tartanak. Ők nem tudják, hogy nem kevés erő kell ahhoz, hogy nap, mint nap szembe nézz és felülkerekedj a saját démonaidon. Hiszen a tulajdon félelmeim árnyékában élek gyermekkorom óta, csupán eddig mindig én arattam győzelmet felettük. De vajon meddig harcolhattam a természetem és a sorsom ellen?
A családunkról szóló prófécia is megmondta, hogy a sötétség úgyis győzedelmeskedni fog, s olyan büszkén hirdették mindezt, hogy a mottónkká vált. Én már akkor keserű szájízzel gondoltam erre, s minél jobban telnek felettem az évek, annál jobban küzdök, hogy velem ez ne történhessen meg.
Szeretnék hinni és bízni az emberekben, s abban, hogy ami körülvesz minket az még megmenthető. Eltökéltségemnek köszönhetően követtem a nevelőanyám példáját, és kommandósnak álltam, hogy tényleg jobbá tegyem a világot. Elvégre az eszem és a képességeim megvannak hozzá, hogy mások szolgálatába álljak egy olyan helyen, ahol mindezt nem rossz dolgokra akarják használni.
Egyes aurortársaim talán kicsit rögeszmésnek találják a gonosszal való harcomat, de ők nem voltak ott, nem tapasztalták meg azt, amin én annak idején átmentem. Márpedig bőven akadnak emberek a világban, akik ahhoz a férfihoz voltak hasonlóak, s ki tudja mennyi áldozatuk volt. Számomra fontos az igazságszolgáltatás, ezért a célomtól nehezen tudja bármi is elterelni a figyelmemet. Tisztában vagyok azzal is, hogy mi a kötelességem, a parancsoknak igyekszem eleget tenni, de ha a megítélésem szerint van egy jobb opció is és kellő idővel rendelkezünk a kivitelezéshez, akkor felvetem a felettesemnek. Ha minderre nincs lehetőségem, akkor viszont gyakorta mérlegelés nélkül cselekszem, ezzel rengeteg fejfájást okozva a parancsnokomnak.
Számtalanszor a fejemhez vágták már, hogy makacs és engedetlen vagyok, pedig csak ismerem a határaimat, és nem tudom tétlenül nézni, ha valaki szenved. Ezért néha kénytelen vagyok merész lépéseket tenni, hiszen mint említettem a saját biztonságom nem fontos annyira, mint másoké. Nem meglepő hát, hogy sok időt töltök kórtermekben, illetve az „egyszer meg fogod öletni magad” mondat igen gyakran hangzik el mások szájából.
Azonban, ha nem dolgozom, akkor a végtelen energia, amely hajt előre, megcsappan, a tempóm nyugodtabbá válik. Olyankor döbbenek rá igazán, hogy a nevelőanyám halála óta mennyire magányos vagyok, ez pedig még több nyugtalanságot szül bennem. Amíg ő mellettem volna, addig nem akadt olyan dolog, ami félelmet keltett volna bennem. Mostanában viszont elég gyakran azon kapom magam, hogy valami ismeretlen dolog miatt szorongok és az átlagosnál is érzékenyebbé válok.
Ha van némi időm, akkor szívesen áldozom arra a kevés emberre, aki nem sajnál velem lenni. Tényleg csekély a számuk, mégis velük mindig igyekszem figyelmes lenni. Lelkiismeretesen megjelenek a találkozóinkon, ha pedig közbejön valami, akkor úgyis üzenek nekik. Nem szeretek cserbenhagyni másokat, hiszen tudom jól milyen az, amikor te maradsz magadra.

− Léon! Pszt! Léon! Gyere vissza! – szóltam a testvérem után, aki anya kérése ellenére kilógott a szobánkból, hogy megint beleüsse az orrát a felnőttek dolgába.
A fivérem azonban ügyet sem vetettem rám, már nyílt is az ajtó, ő pedig először csak kidugta a fejét rajta, majd kinyomakodott a résen. Rosszallóan csóválva a fejemet tettem le a ceruzámat, hiszen éppen nagy munkában voltam. Az egyik képeskönyvből szerettem volna lerajzolni egy mágikus lényt, amikor Léonnak megint kedve támadt kotnyeleskedni.
Sose értettem, hogy miért volt jó ez neki, hiszen a szüleink nem szerették, ha így viselkedtünk, és kemény büntetést szabtak ki ránk, ha rosszak voltunk. Lecsusszantam az ágyamról azzal a szándékkal, hogy visszacibáljam őt a közös szobánkba, mielőtt még megint bajt okozna.
Az ajtón túl lehajolva osontam el a korlátig, ahol a testvérem gubbasztott, és épp a földszinten zajló beszélgetést hallgatta. Odalent a szüleink egy feketekabátos varázslóval beszélgettek, bár az idegen dühösnek tűnt. Hevesen gesztikulált, s bár nem értettem a szavait, mégis éreztem a belőle áradó feszültséget. Anyának a tartásán is látszott, hogy félt a vendégünktől, apa hangjába pedig kétségbeesettség vegyült.
− Léon, menjünk innen! – húztam meg óvatosan a testvérem pólóját, de ő csak elhessegette a kezemet, és közelebb hajolt a korláthoz. Nagyon rossz érzésem támadt, de nem akartam őt magára hagyni. Féltem, hogy ha lebukik, akkor csúnyán elpáholják, azt pedig nem bírtam volna végignézni.
− Hagyj már Éleonore! – sziszegte, ahogy másodjára is elütötte a kezemet. Tovább próbálkoztam, hiszen az ösztöneim szinte sikítottak, hogy meneküljünk innen. Főleg akkor rémültem meg, amikor a férfi kezébe került a varázspálcája, és a szüleink szegezte azt.
Kénytelen volt a kezemet a számra tapasztani, hogy egy pisszenést se halljanak belőle odalent. Mondhatnám, hogy ez a pillanat meghozta a bátyám józan eszét, de… Akkor hazudtam volna. Sőt, inkább elindított egy lavinát, ugyanis a mai napig nem tudtam eldönteni, hogy szánt szándékkal, vagy véletlenül lökte-e le a korláton álló vázát, de az hangos csörömpöléssel az ismeretlen mellett landolt a padlón.
Megragadtam a testvérem kezét, ahogy szinte egyszerre pattantunk fel, de nem tudtunk elszaladni.
− Úgy tűnik, nem csak ti vagytok engedetlenek, hanem a gyerekeitek is. Adok nektek egy leckét abból, hogy miért nem jó ujjat húzni velünk. Talán ez majd emlékeztet benneteket arra, hogy rendesen ellássátok a feladatokat! – A hangja hirtelen higgadtra váltott, én pedig szaladni akartam előle, hiszen olyan ridegség áradt belőle, amelytől minden épeszű ember menekülne.
Csakhogy nem voltunk elég gyorsak. Mire fedezékbe érhettünk volna egy átok repült a testvérem felé, én pedig gondolkodás nélkül cselekedtem.
− Léon, vigyázz! – ugrottam oda, hogy ne találja el az átok, de ezzel engem ért találat. Léon talán megúszta, vagy csak súrolta. Ez a rész homályossá vált, csupán annyira maradt, hogy a falnak ütköztem. Erőtlen sikollyal csuklottam össze. Reszketve kaptam a fejemhez, ugyanis szét akart robbanni a fejem. Ahogy pedig rátaláltam a hangomra, úgy az árnyak növekedni kezdtek körülöttem.
Sötétség borult a házra, mintha nem csak belőlem, de az otthonunkból is kiveszett volna a fény.
Aztán véget ért. Én pedig nem bírtam megmozdulni, csupán magam elé meredve feküdtem a padlón. Sírni akartam, de nem szöktek könnyek a szemembe. Anyát akartam szólítani, de az ajkaim nem mozogtak. Fel akartam állni, de a testem megtagadta a parancsot.
Csak feküdtem, és néztem, ahogy az árnyak körülvesznek engem.


A napok elteltek felettem. Külön szobába kerültem, ahol nem láthatott senki az ápolómon kívül, a családom pedig előszeretettel viselkedett úgy, mintha sose léteztem volna. Honnan tudtam mindezt? Beszéltek hozzám.
Azt hitték, hogy nem hallottam őket, vagy éppen az utasításokat, amelyeket az ápolómnak adtak ki, pedig végig jelen voltam, csak éppen a saját testembe zárva.
Az első ápoló azonban nem vált be, ugyanis túlságosan is sokat fecsegett, ezzel kellemetlen helyzetbe hozva a családot. Mást kellett keresniük, aki hajlandó volt ellátni a feladatát úgy, hogy közben hallgatott, mint a sír.
A következő ápolónő Amanda Fletcher néven mutatkozott be, aki egyenesen az Egyesült Királyságtól menekült Svájcig. A szüleimnek azt állította, hogy egy egykori betegének a hozzátartozója kikezdett vele, és komoly zaklatási ügy lett belőle. Utólag kiderült, hogy mindez csupán egy gondosan tálalt mese volt.



Hosszú ideig a saját testem rabságában magatehetetlenül néztem végig, ahogy a családom elindult egy lejtőn, és vélhetően megpecsételték a fivérem sorsát is a döntéseikkel. Sajnos azonban nem állt módomban megmenteni őt, hiszen én magam is arról ábrándoztam, hogy valaki majd feloldja az átkomat, mielőtt végleg elnyelne engem a sötétség.
Ugyanis a szüleim nem értették miért, de számtalan alkalommal esett meg, hogy másnap reggel a kezeimet vágások borították, s nem értették miként lehetett ez, hiszen képtelen voltam mozogni. Én azonban ott voltam, amikor az árnyak megnyúltak, s mivel ellenálltam a hívásuknak, ezért kárt akartak tenni bennem. Azóta szentül hittem, hogy a sötétben olyan gonosz lények lakoztak, amelyeknek nem volt szabad hatalomra jutniuk. Ezt a nézetet azonban nem osztottam meg senkivel, különben még inkább bolondnak néztek volna.
Az új ápolónő viszont nagyon kedves és gyengéd volt velem. Odafigyelt rám, gyakran beszélt hozzám, még akkor is, ha tudta, képtelen voltam válaszolni nekem. Számtalan mesét hallottam tőle, főként a jó és a rossz, a fény és a sötét örökös harcáról, amely miatt nekem is kedvem támadt kivenni a részemet a csatából. Ruth Fletcher már akkor is gondoskodott rólam, amikor senki nem várta el tőlem. Addig kutatott és próbálkozott, amíg szép lassan meg nem tört a varázst.
Az első jelek akkor mutatkoztak, amikor képes voltam megmozdítani az ujjaimat, vagy amikor a tekintetemmel követni tudtam a mozgását. Mindezt titokban tartottuk, bár nem értettem, hogy miért hallgattuk el ezt a szüleim elől, mégis, amikor idősebb lettem, minden világossá vált számomra.
Mademoiselle Fletcher pedig nem csak rólam akart gondoskodni, hanem a fivéremről, Léonról is. Léon viszont szörnyen elutasítóan viselkedett vele, pedig a nő nem tett semmi rosszat. Éppúgy óvta őt is, ahogy engem, mégis Léon már-már rögeszmésen le akarta buktatni őt. Vagyis, egyszer mintha hasonlót vágott volna a fejéhez.
Mademoiselle Fletcher egyébként nem azért érkezett hozzánk, hogy az én ápolónőm legyen, hanem a szüleim üzletének akart utánajárni. Csakhogy Léon kotnyelessége veszélybe sodorta őt és a küldetését is, így szökést tervezett.
A tervének pedig az is a része lett volna, hogy minket magával visz, csakhogy az én botor testvérem ismét közbelépett, és felverte az egész házat.
Ha lett volna választási lehetőségem, akkor sem cselekedtem volna másképp. A szüleim lemondtak rólam, és a birtokon elrejtettek, mintha valami bolond lennék. Ruth Fletchertől több szeretetet kaptam, mint a tulajdon édesanyámtól, így tétovázás nélkül rántottam volna magunkkal Léont, csakhogy akkor még mindig a saját testembe voltam börtönözve. Ha képes lettem volna a beszédre, talán meggyőzhettem volna Léont… Talán neki is jobb élete lett volna, s nem egyedül kellett volna szembe néznem azzal a sok ijesztő nehézséggel, amellyel az utam során találkoztam…  


Egy alapos kivizsgálás után a legjobb medimágusok gondjaira bíztak. Hónapokat töltöttem a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban, mire újra elsajátítottam a beszéd képességét és a testem is hajlandó volt úgy reagálni, ahogy én szerettem volna.
A kórteremben egyedül voltam. Talán jobb volt így, hiszen az idegenek társaságától így is feszélyezetten éreztem magam, csupán akkor múlt el a szorongásom, amikor Miss Fletcher mellettem volt.
Az idő javarészében néma voltam. Nem szerettem beszélni még a nővérekkel sem, bár bevallom, sokáig nem is értettem őket. Általában bólintással vagy fejrázással válaszoltam a kérdéseikre, miután megtanultam, hogy mire kérdezhettek rá. Szerettem volna bízni bennük, mégis az egész helyiség, sőt maga az ispotály olyan rémisztő volt egy gyermek számára, hogy nem éreztem magam ott biztonságban.
Miss Fletcher szerencsére sok időt töltött velem. Könyveket hozott, amelyeket eleinte csak lapozgattam, hiszen nem értettem a nyelvet, amelyen a szöveg íródott. Ő pedig türelmesen tanított engem angolul, és azt is elmagyarázta, hogy miért hozott magával.
Szerettem volna megbizonyosodni az ellenkezőjéről, de a szüleimről kialakult kép az elmémben az évek során megváltozott, és megláttam azokat a hibáikat, amelyek miatt egyszerűen féltem tőlük. Nem akartam visszamenni hozzájuk, hiszen tudtam, hogy súlyosan megbüntettek volna érte. Apa számtalanszor ütött meg minket, anya pedig szemrebbenés nélkül végignézte, amikor bántottak bennünket. Csupán Léonért akartam volna visszaszökni, hogy magammal hozhassam a testvéremet. Ki tudja… Talán mindkettőnket befogadták volna.
Gyermekként szerettem naiv ábrándokat kergetni, mint például az, hogy a testvéremmel boldog életet élhettünk volna, vagy pedig eleve egy olyan családban nőttünk volna fel, ahol nyoma sem volt az erőszaknak.


Ahogy telt az idő, úgy egyre több gond akadt velem. Ugyanis az éjszaka közepén történő rejtélyes sérülések nem szűntek meg Angliában sem, sőt mi több, minél jobban rettegtem a sötéttől, annál gyakrabban előfordult a dolog.
A medimágusok és az ápolónők nem értették, hogy mi történt velem. Számukra teljesen megmagyarázhatatlan dolog volt, pedig előfordult az is, hogy éjszaka a szobámban maradtak, lekötöztek engem, mégis sikoltozva riadtam fel álmomból, a karjaimon pedig ugyanúgy vágások éktelenkedtek.
Miss Fletcher akkor döntött úgy, hogy magához vesz, hiszen az ispotályban úgysem tudtak tovább ott tartani, nekem pedig egy otthonra volt szükségem.
A gyámsága alá kerültem. Egy apró, londoni lakásban lett saját szobám, ahol minden egyes éjszaka égett a lámpa, mert akkor az árnyak elkerültek engem. Egyikünk sem értette, hogy mi történt velem, de annyira rettegni kezdtem mindentől, hogy nem voltam hajlandó elhagyni a második emeleti lakást.
A pánikrohamok a mindennapjaim részévé váltak, csupán minél jobban eluralkodott rajtam a félelem, annál jobban sötétségbe borult az otthonunk. Miss Fletcher akkor kezdett gyanakodni arra, hogy talán olyan képesség birtokában lehetek, amelyet nem sokan ismertek. Legalább is, ő még biztosan nem volt szemtanúja ilyennek.
Ezúttal a Minisztériumba vitt engem. Azt mondta, hogy profi segítségre volt szükségem, hogy megtanuljam kontrollálni ezt az erőt, amivel rendelkeztem. Ekkor derült ki, hogy irányítani tudtam a sötétséget, amelytől tulajdonképpen rettegtem.
Éveken keresztül tréningeztem a minisztériumi emberekkel. Az ő felügyeletük alatt tanultam meg a háttérbe szorítani a félelmeimet, és uralkodni felettük. Gyakran még a roxfortos éveim alatt is kikértek egy-egy hétvégére az iskolából.
Soha nem árultam el senkinek. Kinek is árultam volna el? Nem igazán voltak barátaim.
Az első években keveset beszéltem, hiszen nem beszéltem annyira magabiztosan az angolt, hogy nyitni merjek mások iránt, másrészt féltem, hogy kárt tehetek egy diákban, amiért nem tudtam uralkodni magamon. Az utolsó években pedig annyira az aurorlét megszállottjává váltam, hogy már nem is érdekelt igazán a másokkal való ismerkedés.


Szinte a fél életemet a Mágiaügyi Minisztériumban éltem le, így amikor a nevelőanyám visszavonult, akkor sem volt kérdés számomra, hogy szeretném folytatni a munkáját.
Szórakoztató volt belegondolni abba is, hogy az a fiatal férfi, aki a nevelőanyám parancsnoksága alatt dolgozott, s akire mindig csúnyán néztem, amikor beszélgetni akart velem, végül az én felettesem lett. Ahogy pedig anyámnak meggyűlt a baja az ő hősködő természetével, úgy most neki is meggyűlt a baja az én temperamentumommal.
Mindig menni akartam, csinálni a dolgomat, valami jót cselekedni az életem során, még akkor is, ha a saját épségemet kockáztattam. Ez pedig különösen igazzá vált, amikor nemrégiben elvesztettem az anyámat, s magamra maradtam. Nekem nem volt senkim, csupán a kollégáim, akikkel nap mint nap azon dolgoztunk, hogy a következő generáció talán egy jobb világba születhessen.
A magány pedig annyira rögeszméssé tett, hogy bármilyen feladatot hajlandó voltam bevállalni, csak azért, hogy ne kelljen otthon ülnöm. Hogy ne kelljen ráakadnom a konyhaszekrényben Ruth kedvenc kávésbögréjére, vagy éppen elkerüljem a holmijainak a kiválogatását. A lakás ugyanis tele volt a cuccaival még ennyi idő távlatából is, hiszen képtelen voltam megszabadulni tőlük.
Szerettem volna azt hinni, hogy bármelyik pillanatban betoppanhatott volna a lakásba, még akkor is, ha a lényem egy része tisztában volt vele, hogy ez nem fog megtörténni. Ráadásul, miután eltávozott, azóta az árnyak ismét gyülekezni kezdtek körülöttem, nekem pedig ötletem se volt arra, hogy miként fogok egyedül megbirkózni velük.
Mondjuk, a legutóbbi akció, amelyben részt vettem olyan jól sikerült, hogy a lábadozásom ideje alatt bőven volt időm kitalálni mindezt.

Azt mondják, a tükrökben meglátod a valós személyiségedet. Én évek óta egy sötét árnyékot látok magasra nyúlni a hátam mögött. Mert lehet bármilyen kedves az arcom, tudom jól, hogy a felszín alatt rejtőzik valami, ami nem csak másoknak, de saját magamnak is árthat.
Egy külső szemlélő számára teljesen átlagosnak tűnhetek: enyhén hullámos, barna haj, közepes magasság, edzett testalkat… Senki nem gondolná, hogy az elmémben állandó küzdelem zajlik. A mosolyom mögött a figyelmesebbek észrevehetnek némi keserű óvatosságot, a nevetésembe is szomorúság vegyül. Az elszánt tekintetembe keveredik a dac, amellyel időnként a parancsokat szegem meg, és indulok el a saját utamon. A hangomnak is időnként cinikus az éle, ha valaki bántani szeretne, csakhogy rólam már nagyon sok minden lepereg.
A testemet különféle sérülésekből fakadó halvány hegek borítják, hiszen sosem voltam az az ember, aki a háttérben meghúzta magát, sőt talán az elsők között vetettem bele magam az események sűrűjébe. Azonban ezeket az ezüstös sebhelyeket a mindennapokban elfedi a tengerészkék egyenruhám, ha pedig kényszerszabadságra küldenek a muglik közé, akkor ismerek egy jó kis bűbájt, amely simává varázsolja a bőrömet a muglik előtt.
Úgy vélem, általánosságban egészséges önképpel rendelkezem, kivéve azt, hogy néha úgy érzem, mintha a saját árnyékom önálló életre kelne. Ezt azonban nem nevezhetném paranoiának, ugyanis valamiben tudom irányítani a sötétséget, csak nehogy egyszer az árnyak kerekedjenek felülrajtam.