Lewy Morton

Betűk - minden apró mozzanatokból épül fel, abból alakul ki a teljes egész. Figyel ezekre az apró jelekre, mozzanatokra, mindenben és mindenkiben.

Hangok - kiegészítik az apró mozzanatokat, mélységet adva értelmüknek. Meglátja az apró mozzanatok mögötti lényeget, s képes hangot adni nekik.

Mozzanatok - egy apró rezzenés többet árul el a valóságról, mint egy kötetnyi értekezés. Képes egy pillantásával többes értelmet adni a hangoknak.

Szavak - kimondva nem mindig könnyű eltalálni a megfelelő értelmet a mozzanatoknak, ő azonban ért ahhoz, miként lehet úgy megformálni, hogy a címzett tökéletesen azt kapja, amit érteni szükséges alatta. Ez nem mindig kellemes, s néha nem is az a szándéka. Van, amikor éppen ez adja át a valós üzenetet.

Mozdulat - kiadják a teljes kört, mit is akart a szavakkal kifejezni. Testbeszéde pontosan követi szavait, ezzel őszinteséget és nyitottságot ad, megerősítést, és biztonságérzetet.

Mondatok - kitöltik a keretet, értelmet adva a szavaknak. Mindent megjegyez hallás és olvasás alapján, kiváló memóriával bír

Mozdulatok - képes összekötni olyan jelenségeket, amik között elsőre nem feltételezni. Néha ezért lehet, furcsának tartják, később azonban általában beigazolódnak sejtései.

Dráma - vannak pillanatok mindenki életében és jellemében, amikor a húr elpattan. Drámája nem a hang, hanem annak hiánya. Hol ignorálja mások gondjait, szavak nélkül hagyja, vagy éppen eltereli, ezzel megoldatlanul hagyva azokat.

Vígjáték - időként akkor és úgy ad elő vicces beszólásokat, hogy a lehető legkellemetlenebb helyzetbe képes hozni a jelenlévőket.

Horror - bárki, aki szóba hozza, ideje túllépnie azon, hogy felesége nem tért vissza, a legrosszabb verziók egyike, ha ezt választja reakciónak. Nem adta fel, nem adja fel, és néha nincs olyan hangulatban, hogy kedvesen oldja meg, vagy sehogy sem.

Dokumentum - ha felhúzzák, akiknél a legjobb visszacsapásnak tartja, a lehető leglogikusabb, legrészletesebb teljességgel fejti ki, miért is tartja baromnak az illetőt. Szerinte megérdemlik.

Misztikus - a bosszúja eléggé összetett, ha valakit érdemesnek tart rá. Lassan szövögeti, a legapróbb részletességgel, hogy a csattanó csak egy szálhúzás legyen, s az illető maga alatt vághassa a fát.

Tragédia - Rühelli az olyan művészeket, akik idézetekkel, effektált beszéddel, mozdulattal, bonyolult és hosszú (amúgy érthetetlen és követhetetlen) körmondatokkal kívánnak művészeknek mutatkozni, ami valójában nem más, mint mindenki lenézése. Szerinte fogalmuk sincs, mi az az igazi alázat a hivatásuk iránt, és az ilyeneket úgy nézi levegőnek, hogy azok a porban fentrengenek tőle, ha reagál rájuk.

A csendre ébredek magamhoz, de nem mozdulok. Nagyon is jól tudom, ismerem ezt az érzést. Minden reggel megtörténik. Aztán meghallom. Közeledik. Csend lesz. Aztán távolodik, s ismét csend lesz. Aztán újra közeledik, ezúttal már a fejemhez ér a közeledése. Érzékelem a várakozást. Távolodik, de most nem olyan messzire. Végül érzékelem, ahogy felgyorsul, s csak imádkozni tudok, nem oda érkezik, ahová minden reggel szokott, ha nem akar a takaróm alá bújni.
De! Pont ODA!
Felnyögök, de nem mozdulok, direkt. A szaglászása egyre közelebb jön, végül a fülembe szuszog, majd befúrja az arcom és a karom alá a fejét és megnyal. Hatalmas kiáltással tárom szét a kezem, s vetem rá magam, óvatosan ráfekszek.
- Cserébe a kettétört gerincemért, teeee átokfajzat - adok puszit a fejére, majd kimászok az ágyból, ami inkább arra hasonlít, hogy mivel a takaróra feküdtem, ő lehúz vele együtt az ágyról.
- Rendben, rendben, nyitom már az ajtót. Edd meg az összes szomszédot - amit megnéznék, mert a közeli szomszéd is elég messze van.
Ásítva állok be frissüléshez, miközben a ház is felébred, s mire készen leszek, addigra már illatozó reggeli vár.
A tükör először nem akar mutatni.
- Nem vagyok ennyire szégyellős ám - mire megjelenik az a valós arcom, akinek kinézek, a koromnak megfelelően. Van pár ősz hajszálam, az idő is ráncot szántott már arcomra, de még így se mondaná meg senki a valós koromat. De jelen pillanatban a kialvatlan arcom rémiszt meg.
- Ez a buli kicsit sok volt már nekem - húzom le a szemem alját, abban reménykedve, eltűnik a sötét karika alóla. Sóhajtok egyet, ahogy mégsem. - Akkor legyen - vonok vállat, s pár perc múlva mert elégedettebb, mosolygósabb, s nem mellesleg egy jóval fiatalabb kiadásom néz rám a tükörből. Az a valaki, akit utoljára látott ő.


A kanapén most hasznosabb vagyok, mint Grayson és Lilly mellett. Én csak még jobban megsirattattam, ahogy meglátott, így csak egy bocsánatkérő mosoly kíséretében kiosontam a nappaliba, elfoglalva magam egy könyvvel, valójában a gyerekszoba felé kagylóztam, ha esetleg mégis a nevemet hallom.
Már a mozdulatából tudom, hogy valami készülőben van. Egy ideje nagyon rossz előérzet gyötör, de még nem mertem elmondani neki. Biztosan csak túlaggódom magam. A könyv kikerül a látómezőmből, s a könyv helyett már derekára simulnak kezeim, tekintetem az övébe fúródik, a sorok helyett.
Megvárom, míg elmondja, mit is akar. Pedig olyan szívesen közbevágtam volna többször is! De tudom, úgy csak nehezebbé teszem a dolgokat. Én jönnék a szavakban, ám ő szökken egyet, kecsesen, s elmerülök a látványában. A Zenénk. A Miénk. Kettőnké. Miért van az az érzésem, hogy erre az estére örökre emlékezni fogok?

Vastaps fogadja a csapatot az előadás végén, s mindig meglepődök, hogy szerepem, karakterem kapja az egyik legnagyobb tapsot. Hiába az életem, lényem része a színészet, s minden szerepbe kíváncsian bújok, belemélyedve, lélekig, szívig, nem hiszem magam olyan jó színésznek. Mégis, megszűnök létezni Lewynek. Olyankor tündérkirály, gonosz, álnok varázsló, gyilkos gazember, hősszerelmes, tragédiába torkolló öngyilkosjelölt, csodát hozó hőssé válok. Akivel, akin keresztül a nézők átélhetik saját katarzisukat, elvitetik magukat egy olyan világba, ami nem létezik szerintük, mégis, olyan közel van, orruk előtt, hogy nem hiszik el.
Fiam, s unokáim minden alkalmat megragadnak, hogy eljöjjenek, s a hely, ahová leülnek, kötelezően üresen hagyatom. Senki nem ülhet ott, az a királyi hely. Ismét kiszúrom őket, noha oda sem pillantottam egész játékidő alatt, mert akkor a karakterem voltam, a szerepem, s annak története.
Egy pillanatot sem vesztegetek, miután ismét Lewyvé válok az öltözőben, kisietek a dolgozói bejárathoz, s átölelem Emmaline-t, majd kifogyasztva egymást a szuszból. Szavakkal is ki tudnám fejezni, mennyire fontosak nekem, mégis, a mozdulatom az, hiszem, amely a legjobban, s legtökéletesebben visszaadja szeretetemet.

Magas, izmos, sötét haj, sötét szemek, határozott járás. Ritkán látni öltönyben, vagy köpenyben, a kényelmes ruhákat jobban kedvelem. Nyitott és érdeklődő hangszínembe sokszor keveredik a tartózkodás, szeretem megadni mások számára a teret, s a tiszteletet.
Hogy mégis mi nem stimmel? Metamorf mágusként, és színészként, sokszor alakítom magam fiatalabbra. Sokkal könnyebb így életet élni, mint amikor rád néznek, és szánakozva nézik ősz hajadat, s bár a hátam nem hajlott, járásom nem lomha, nem vágyok ilyen megjegyzésekre, még gondolatban sem. S nem mellesleg kiváló karbantartása képességemnek!