Maxim Karkaroff

Ha megkérdezel másokat, bíztosan elárulják neked, miért is keresik társaságom. Csak azt tudom mondani, amit én ismertem meg magamról, az elmúlt évtizedek során. Kitartó vagyok, s alkalma válogatja, hogy faltörő kosként inkább elseprem az akadályt, s utólag foglalkozom a kár megtérítésével, vagy egyszerűen csak átugrom a falat. Vagy komótosan megvizsgálom, van-e gyenge pontja. Lehet ezt rugalmasságnak is nevezni, én csak józan észnek hívom.
Hűséges vagyok azokhoz, akiket belső körömbe veszek be. Oda felettébb nehéz bejutni, s nem ajándékként kezelem, hanem egy olyan jutalomként, amiért az illető vért izzadt. De ha bejut, onnantól kezdve nehéz kijutni.
Jó hallgatóság vagyok, szeretem először megfigyelni a környezetemet, azután dönteni arról, merre is tovább. Nincs értelme elkapkodni dolgokat, s mások (rengetegen gondolják így, s ezért minduntalan beletörik a bicskájuk ebbe a türelmembe) ráérősnek vélnek. Ami irigylésre méltó, hiszen aki nehezen felhúzható, sürgettethető, azt nehéz befolyásolni is.
Megtalálom a másikban, miként tudja tudását és képességét kicsiszolni magában. Vannak dolgok, amik törvényszerűen követik egymást, csak úgy tudnak létrejönni. Minden más az egyénen múlik. Ha valaki elakad, bizonytalan, képes vagyok megtalálni azt a fonalat, amin végighaladva eltüntetheti ezt az akadályt. Ehhez pedig nem csak türelemre, hanem jellemismeretre is szükség van.
S legyen bármennyire is meglepő, rendelkezem humorral, s csiszolgatom is. A legnehezebb pillanatokra feszültségoldó, hülyék ellen pedig a legjobb orvosság.

Rengetegen túl későn jönnek rá, hogy nem érdemes próbálgatni a tűrőképességemet. Nagyon nehéz felhúzni, de ha valóban bedühödök, nem lehet leállítani. És rendszerint nem ők nyernek. Túl jól meglátom, megtalálom a gyenge pontjaikat, és nem nézem, kinek fáj: odavágok.
Szigorúság a második nevem. Aki tanítvány az én kezem közül kikerül, az talpon marad abban, amit átadtam neki tudást. Mégsem feltétlenül kíméletlenül szedem ki belőlük, a hírem azonban egybefonódott a szigorúsággal.
Konzervatív nézeteimmel kevesen értenek egyet, akik viszont ismernek, s volt már részük ebben, nagyon jól tudják, kérdezz csak rá náluk nyugodtan. Ha úgy látom, van egy jobb lehetőség, akkor úgy gyúrom össze a kettőt, amiben megőrzöm nézeteimet, ám a helyzetnek is megfelel, s az illetőnek is. A végeredmény számít, s ha elég jó indokot hozol fel, miért úgy történjen, ahogy, ugyan minek ragaszkodjak egy olyan elgondoláshoz, aminél van jobb is? Én tanultam belőle, neked pedig hasznodra lesz.
Vannak megváltozhatatlan nézeteim. Kőbe vésetten, széttörhetetlenül, átírhatatlanul. Lehet azonban elegánsan is ragaszkodni ezekhez a nézetekhez. Meg néha ököllel.

A legelső, amivel szembe kellett néznem már egészen korán, az apám árulása. Ez olyan mély sebet ütött a családban, annak nevén, megfogadtam: egy nap a családunk neve nem csak a régi fényét kapja vissza, hanem annál jóval tovább, magasabbra halad. Nem magamra gondoltam, hanem azokra, akik apám előtt sokat tettek a családunk nevéért, s azokéra, akik majd utánunk jönnek. S anyámra, akinek nem akarom soha többé látni azt az arckifejezést, amit évekig ott láttam benne, noha erősen takarta.
Bohó, s vakmerő elgondolás ez, mondanád, fiatal koromat nézve, mikor ezt a döntést hoztam. S valóban. A jövő rengeteg sok mindent rejt magában, másíthatja elhatározásunkat, életünk lapjainak sorait.

Csakhogy nekem az a lap kőből vésetten állt előttem, nap mint nap. Ez adott erőt, hogy hihetelten erővel álljak ellen a késztetésnek, belemenjek minden verekdésbe, vitába. Rengeteget kaptam: hideget-meleget, megvetést, ütlegeket. Nekem csak a cél lebegett a szemem előtt, s az ökölbe szorult kezem csak időnként sújtott le, mikor úgy véltem, jogosan emelem a másikra. Féltek tőlem? Nem érdekelt. Utáltak? Nem foglalkoztam vele. Van valami erő abban, amikor rájönnek, azt a valakit nem lehet megtörni, leperegnek róla a sértések, s mindaz, amit rájuk borítanak. S egy idő után abbahagyták. Ebben néha az öklöm, néha az eszem járult hozzá.
Pedig hányszor éreztem úgy, hogy most megtörök! Hogy most! Most össze fog csuklani a lábam, elerednek könnyeim, s hogy legszívesebben széttépném azt, aki előttem áll! Megtapasztaltam, hogy az atyák bűne a fiaikra száll. De ha hagyom magam elbukni, akkor ki fogja újra megfelelő helyre tenni családunkat? Félre ne érts, nem éreztem magam se Istennek, se Megváltónak. Megvoltak, s ma is megvannak a gyengeségeim, a félelmeim, s most már egyre jobban látom (remélem), s be is ismerem tökéletlenségeimet (szigorúan magamnak!). Ez még nem jelenti azt, tudok is rajtuk változtatni. És legfőképpen: akarok-e.
Nem akartam, nem akarok olyan életet élni, amiben a Karkaroff név egyenlő a szégyennel. De ez nem volt elég. Többet akartam.

Az idő lassan érlelte sikereimet, kitartásomat, s egy napon arra ébredtem, nem fogom ezt tudni többet csinálni. Hogy gyenge vagyok, s nem vagyok méltó arra, helyrehozzam a családom becsületét. Azon a napon ült mellém valaki az egyik órán, mert helyet kellett cserélni a varázslathoz, akinek szavai, hiszem a mai napig, megváltott.
"Minél erősebben szegülsz ellen, annál erősebben lök vissza a másik. De ha a talpad alatt biztos a talaj, foroghatsz bárhová, elvezeti azt az erőt."
Mindezt azok után mondta, hogy az ujjaim már szinte hófehérek voltak, ahogy a pálcát fogtam, s erőlködtem, meglegyen a varázslat. Hosszú pillanatokig meredtem rá, s tudtam, ez nem feltétlenül a pálca miatt történt. Leengedtem a vállaimat, mély levegőt vettem, és...
Ha csoda nem is, azt a napot számítom fordulópontnak, onnan, ahová most értem el.
Arra kezdtem fókuszálni, amiben igazán jó vagyok, s erről az oldalról közelítettem meg minden mást, fordultam felé.
S most jönne az a rész, hogy és lettek barátaim.

Nem lettek barátaim.

Szövetségeseim annál inkább, akikre sokkal nagyobb szükségem volt, mint barátokra. A barátok elárulhatnak, egy szövetséges, ha megteszi, jár pórul a legjobban. S nekem erre a biztosítékra volt szükségem, nem barátokra. Lassanként alakult ki, s aztán erősödött meg a kapcsolatom azokkal, akikkel ma is szövetségben vagyunk, azokon kívül, akik még kitartottak a családunk mellett.
Példaképül anyám, s nagyszüleim álltak, az ő elveiket emeltem be, vittem tovább a későbbiekben. Olyan szentnek, s sérthetetlennek éreztem ezen elveket, s hozzánk tartozónak, amit nem kívántam, s nem is akartam megmásítani. Utólag visszatekintve értékelem igazán ezt a lépésemet, mert ha másítottam volna a család szokásain, az ismét apámra vezette volna vissza az indokot, miért is nem kéne a családunkat tisztelni, elfogadni.
Annak példájaként, pontosabban ellenpéldájaként, amit apám tett, visszatértem tanulmányaim befejezése, és tapasztalati ismeretek szerzése után a Durmstrangba, s a Sötét Varázslatok, s Kivédése professzora lettem. Ennél nagyobb sikert már csak gyermekeim születései okoztak. Ezzel együtt újabb aggodalmakat, melyek arra sarkalltak, minden árnyat űzzek el a fejük felől, amit apám vethet rájuk. Tegyem őket olyan erőssé, S keménnyé, amin nem foghat semmi.

Magas, szikár testalkat, sötét haj, sötét szem. Testtartásom egyenes, határozott lépteim sokkal inkább olyan energiával telítettek, ami mindent visz magával, s nem feltétlenül annak gyorsasága, mi mutatja. Egy bika és egy medve sem nyargal fénysebességgel, mégis, ha találkozol vele, s nem térsz ki útjából, nem egy kellemes élmény a következménye.
Kisugárzásom ellentmondásos, mégis, első és második pillantásra is a nyugalmat, a belső szilárdságot látod. Talán negyedikre, és ha jó megfigyelő vagy, azért a könyörtelenség is ott lapul. Nem hagyom magam, ennyi az oka.
Tekintetem sok szenvedésről árulkodna, ha nem fedném be egy nyugodt, komor pillantással. Tele vagyok sebhelyekkel, de ez az életünk része, velejárója. Aki kényeskedő, nem éli túl se a családom, se a Durmstrangot. Gyengéknek nincs helye a családomban.