Ahogy a nap egyre alább és alább bukott, miközben az ég alja rózsaszínbe öltözött, úgy vált a kellemes, őszi hűs is téli hideggé. Szerettem az évszak ezen kettősségét, most mégis a hideg futkosott a hátamon. Nincs mit szépíteni a helyzeten: fáztam, még sem mozdultam. Tudtam, hogy lassan vissza kéne érnem, elkezdeni a prefektusi munkát, de… nem. Ma, ezen a napon úgy éreztem, egyszerűen csak nem. A szüleim halálának - meggyilkolásának! - tizedik évfordulóján egyszerűen képtelennek éreztem magam arra, hogy bármennyire is funkcionáljak, másra is összpontosítsak rajtuk, és a történteken kívül. Igyekszem, de nem ment... Hiába tudtam, láttam, hallottam mi történt, ha megpróbáltam elmondani, akkor az emberek csak elnéző mosollyal ingatták a fejüket, majd olyan szánalommal telve néztek rám, mintha csak egy megzavarodott gyerek lennék. Talán ők maguk annak is láttak, hiszen a szemükben egyértelmű volt az eset. Öngyilkosság. Ahogy azt az aurorok megállapították, természetesen. Csak három ember akadt ezen a földön, aki hitt nekem. Édesapám húga, Miranda néni, a másodunokatestvérem, Sebastian és persze maga Mr. Crouch, aki tudta, hogy tudom, mégis mindig szórakozott mosollyal szemlélte, ha szóba hoztam. Noha biztos voltam benne: valóban jól mulatott a helyzeten, hiszen úgy tűnt, minél jobban akarom bizonyítani az igazam, ő maga annál kevésbé tűnik gyanúsnak. A szegény bolond lány, ugyebár. Sóhajtva szakadtam el a fodrozódó víztükörtől, majd kényszerítettem magam, hogy a kezemben tartott, mozgó fotográfiára koncentráljak. Régi kép volt, tizenkét éves, mégis az egyetlen, amin mind a hárman szerepeltünk. Az egyetlen őket ábrázoló emlék, amim maradt. Amennyire szerettem, legalább annyira utáltam is ránézni. Még most, ennyi idő elteltével is képtelen voltam megállni a sírást, mire észbe kaptam, folytak is a könnyeim. A mosolyok és a mozdulatok olyan valódinak tetszettek, mintha bármelyik pillanatban kiléphettnének a fehér keretek közül. De nem tették, ők nem, ellenben valaki más rám talált. Lépések hangját hallottam és bár Merline, mindennél jobban szerettem volna hinni, hogy csak egy elkóborolt állat, tudtam hogy nincs így. Túl hangos és túl ormótlan volt ahhoz. - Lassan… - bicsaklott meg a sírástól rekedtes hangom, mire ráharaptam az alsó, remegő ajkamra. Gyűlöltem, hogy egy ismeretlen előtt gyengeséget mutattam. Kifújtam a levegőt, de nem fordultam oda. Menni fog Maisy, menni fog.- Lassan takarodó, ideje lenne visszatérned a kastélyba - vetettem oda végül az ismeretlennek, aki mintha megtorpant volna. Merlinnek hála! Csak fordulj vissza és hagyj itt, kérleltem némán, miközben, bár tudtam, hogy lehetetlen, megpróbáltam beleolvadni a köbe, amin ültem, hátha úgy akkor se vesz észre, ha marad. Tulajdonképpen nem akartam mást, csak egyszerűen nem létezni.
Balthazar Crouch varázslatosnak találta
Nothing
you can take from me was ever worth keeping. Cause you can't take my sass. You can't take my talking. You can't take my past. You can't take my history.
Nem voltam benne egészen bizonyos, hogy jó ötlet, amire készültem. Jó, ez egy hatalmas kamu, mert pontosan tudtam, hogy mekkora hülyeség, és meg fogom bánni, vagy legalábbis semmi igazán jó nem sül majd ki belőle. Fel voltam rá készülve, Sátánfattya amúgyis edzésben tartott, ha arról volt szó, hogy “testi fenyítés”, mégis önmagamnak mondtam volna ellent, ha nem mentem volna utána. A feleségem után… Nevetségesen hangzott, pedig ebben kivételesen egyetlen poén sem volt, a nyáron köttetett esküvőt nem csak álmodtam, pedig amennyi alkoholt igyekeztem magamba tölteni, így is lehetett volna. És ha egyetlen egy percig is megfordult a fejemben, hogy ez bármin változtatna a Maisy és köztem lévő kapcsolaton, nos, akkor nagyot tévedtem volna. Mert tulajdonképpen pontosan ugyanannyira nem szólt hozzám “otthon”, mint amennyire elkerült az iskolában. Igazi művészi szinten űzte, ezt mondjuk el kellett ismernem, én még véletlen is képes voltam sokszor olyanokkal találkozni, akikkel egyáltalán nem szerettem volna. A mai nap azonban más, fontos, nehéz, komoly. Olyan, ami egyáltalán nem nekem való, ha mondani kellene egy személyt, aki távol áll a komoly kérdésektől, még én is magamat nevezném meg. Valami szóviccel karöltve, mondjuk, vagy ilyesmi. Viszont legalább ilyen távol állna tőlem az is, hogy amikor tudom, mi történt vele tíz éve ezen a napon, amikor sejtem, miként érez, akkor mit sem törődve vele, egyszerűen csak vissza sétáljak a toronyba. Ezt kellene tennem? Kétség sem fér hozzá. Bizonyosan nem tudnék olyat mondani, ami vigasz lenne számára, mégis a lábam abba az irányba indul el, amerre láttam távolodni. A világ egyik legnagyobb hülyéje voltam, önként vonultam vesztes csatába, már-már önként tartottam arcomat a pofon felé, ami igazából csak némileg hasonlat, meglehet hamarosan valóságosabb lesz, mint azt szeretném. Reszkető hangjára megálltam egy pillanatra, biztos itt kellene lennem? Már oly’ sokszor kifejezte, hogy elképzelései szerint milyen messzire kellene elkerülnöm, és a köztünk húzódó néhány méter ennél közelebb volt. Megvakartam a tarkóm. - Még se térhetek nyugovóra, miközben a feleségem idekint fagyoskodik… - Jegyeztem meg, kissé régies tájszólással, hátha ez majd legalább megmosolyogtatja. Volt egy sejtésem, hogy nem, de azért ilyen gyorsan nem vonulhattam vissza. - Eléggé lehűlt már az idő… Szinte sose fordult elő, hogy ne jutott volna eszembe valami frappáns, vagy odavágó fél mondat, azonban érezhető volt a feszültség, hogy bárki lenne itt, nem szívesen látná. Nos, legalább nem csak engem kíván a pokol egy mélyebb bugyrába, ez egészen megnyugtató. Tettem még egy lépést, és a vállára terítettem a pulóverem, tényleg csípős idő volt. - Majd gyomorszájon vághatsz később, tökre hagyom magam. - Amúgy se voltam túl jó a verekedős dolgokban, én csak egy békés idióta vagyok, eskü.
Ha néha, alkalomadtán azt találtam hinni, hogy már nem lehet rosszabb, az élet mindig rám cáfolt és bebizonyította: Merlin bizonyosan utál engem. Nem kicsit, nagyon. Megdermedtem, amint meghallottam az ismerős orgánumot. Olyan hatalmas volt ez a kastély, megannyi diák járt a falai közé, százas nagyságrendben kellett őket számolni és mégis, félredobva a nagy számok minden törvényét, nem egy ismeretlen állt mögöttem. Nem, hanem Balthazar Crouch. A férjem… Nevetséges volt még a gondolat is, hiába nem szórakozott jól rajta senki, kiváltképpen én magam. Hirtelen nem is tudtam mit mondhatnék. Szerettem volna azt hinni, hogy ha behunyom a szemem és úgy csinálok, mintha nem lennék több, csak része a kőnek és a szélnek, akkor elmegy, de… tudtam, ez nem ilyen egyszerű. Valamiért, hiába cáfolta minden valaha a számon kiejtett állításom amivel az apját illettem szentimentális, inkább érzelmeken, mint sem tényeken alapuló érvek hadával, mégis egyfolytában a nyomomban volt. Nem értettem mit akar tőlem. Hát nem tett így is elégé tönkre a családja engem és az életemet egyaránt? - Nem olyan nehéz az - nyeltem egy nagyot, próbálva némi határozottságot tuszkolni a hangomba, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Elsiklottam a különös kiejtése felett, nem tudtam és ma, most, ilyen állapotban nem is akartam mire vélni. - Lefekszel, betakarózol, becsukod a szemed és alszol - vezettem le játszi könnyedséggel, mintha ez valóban ilyen egyszerű lenne, csak egy gépies folyamat, semmit több. Akartam, hogy így legyen. Annyira akartam, noha biztos tudatában voltam annak, hogy nem győzöm meg. Ha mást nem, azt már megtanultam az elmúlt évek alatt, hogy Balthazar Crouch hasonlatos egy bumeránghoz. Hiába próbálsz megszabadulni tőle, mindig visszatalál. Váratlanul ért az érintése, nem volt ugyan valódi bőr-bőr, test-test kontaktus csak egy pulóver, mégis elárulva éreztem magam, amit nem nevezhettem logikusnak, jogosnak pedig még annyira se. Nem tudhatta, hogy mi zajlik bennem, hogy érzem magam valójában, hiszen nem avattam be. Már a gondolatnak se láttam értelmét azok után, hogy amint csak óvatosan, finom utalás szintén megemlítettem neki a történteket (amik szerintem történtek), az első, vélhetően átgondolt reakciója az volt, hogy félreértés. Én pedig nem tudom hittem-e neki. Talán. Mégis… azóta képtelennek bizonyultam arra, hogy elviseljem bármilyen férfi érintését, aki nem volt tagja a családomnak. Szaporán kapkodva a levegőt, hevesen gyorsuló szívvel, enyhén remegve pattantam fel, majd fordultam vele szembe. Kevésen múlott csak, hogy nem csúsztam meg a nyirkos kövön, majd estem bele a vízbe. Legalább volt értelme öt évnyi kispadnak a kviddics csapatban. Hirtelen nem tudtam mit és hogyan kellene mondanom. A torkom száraz volt, az ajkaim cserepesek, a csuklómon pedig éreztem az apósom érdes kezének szorítását, a kontroll teljes elvesztését. Nem akartam ezt... nem akartam... - Ne nyúlj hozzám, csak… ne nyúlj hozzám, kérlek - súgtam halkan, olyannyira, hogy talán meg sem hallotta, miközben még álltamban is igyekeztem minél apróbbra összehúzni magam. - Amúgy nem... nem szokásom senkit sem megütni - motyogtam mintegy mellékesen, nem hozzátéve, hogy ha nagyon akartam volna ilyesmit, akkor se én intézem. Voltak ebben a témában sokkal dörzsöltebb ismerőseim, hogy így mondjam. Ötletem se volt hogy kéne folytatnom ezt a beszélgetést annak fényében, hogy elkezdeni sem kívántam. Inkább csak kivártam. Bármikor máskor felé fordulva, fejemet büszkén és talán kissé dacosan felszegve, a tekintetét keresve szuggeráltam volna, most azonban… inkább csak a kissé nedves köveket néztem, mintha valami igazán érdekeset találtam volna a diák lábak által már simára koptatott felszínükön. Nem akartam, hogy itt legyen. Nem akartam, hogy ilyen elesettnek lásson, vöröslő arccal és puffadt, kisírt szemekkel. Remegtem és nem tudtam eldönteni, hogy a rettegés vagy a hideg miatt. Az utóbbi felé halottam. Bármennyire is ódzkodtam, félre kellett tegyem a büszkeségem. A pulóverét, amit az imént terített a vállamra és eddig féloldalasan lógott rajtam ügyetlenül eszkábáltam fel magamra, sose vallottam volna be, hogy jól esett a melege. Hanyagul dugtam zsebre a kezeim, hirtelen mégis hiányérzetem támadt. Mintha valamit elfelejtettem volna. - A kép... - leheltem döbbenten, mit sem törődve a csúszásveszéllyel a kő szélére álltam, onnan néztem le a víztükörre, ahol ott lebegett a papír, az egyetlen dolog, amin még láthattam a szüleimet. Kicsúszott a kezemből, amikor megijesztett. - Nem, nem, nem, nem. Minek kellett megzavarni?! Miért nem lehet egyszerűen békén hagyni legalább itt, legalább ma?! - ennyit a kivárásról. Dühösen villogó szemekkel pillantottam rá, majd se szó, se beszéd kezdtem el lemászni az éles, csúszós, víz - és remélhetőleg jég még nem - borította sziklákon. Kérhettem volna segítséget, egyszerűbb lett volna, de a dühöm túlnőtt a józan ítélőképességemen és annak felismerésén, hogy amit csinálni készültem, az nem csak elhamarkodott ostobaság volt, de őrülten veszélyes is.
Balthazar Crouch varázslatosnak találta
Nothing
you can take from me was ever worth keeping. Cause you can't take my sass. You can't take my talking. You can't take my past. You can't take my history.
Rám se kellett néznie, pontosan ismertem azt az elutasító tekintetet, ami annyira ügyelt rá, nehogy találkozzon az enyémmel, vagy ha mégis, akkor egyértelmű legyen belőle: ne gyere a közelembe! Én abszolúte a szabályokat betartó, kifejezetten megnyerő modorú, jó srác voltam, az a fajta, akire inkább csak azért szólnak rá, mert a túl sok energiáját rosszul használja fel, nem azért, mert rosszalkodik. Görbüljek meg! Persze, megesett, hogy BIZONYOS értelmetlen döntésekkel nem értettem egyet, de azért távol állt tőlem, hogy keressem a bajt. Ezzel a kijelentéssel azt hiszem az előttem álló lány viszont most nagyon nem értett volna egyet. Mit kellett volna tennem? A lelkiismeretem nem hagyta, hogy egyetlen percig is fontolóra vegyem azt, hogy egyedül hagyjam, amikor egyértelműen szüksége lenne valakire. Talán valaki teljesen másra, sőt egyértelműen arra vágyna, viszont ki más lenne az? Biztos vagyok benne, hogy kevesekkel beszél, vagy beszélt arról, milyen nap van ma, én is csak azért tudom, mert gyerekkoromban minden évfordulón vittünk virágot a szülei sírjára, apa ragaszkodott hozzá. - De ha becsuknám a szemem, a szomorú arcod látnám, szóval nem hiszem, hogy menne úgy az alvás, különben is, milyen ember lennék úgy… - Bár nem, mintha mások ez alapján ítélnének meg, szerintem. A legtöbben azt hiszem azt se nagyon hiszik el, hogy tényleg összeházasodtunk, mondjuk nem csoda. A mi korunkban a járás is maximum azt jelentette, hogy egy ideig ugyanaz a személy érdeklődésünk tárgya, és ez gyakrabban változott, mint a zenei ízlésünk. De azért nem volt rossz, kicsit felnőttebbnek éreztem magam tőle, más úgy se tekintett még a közelében lévőnek sem. Nem hibáztatom őket, kiválóan álcáztam magam. Meglepve pislogtam rá a heves reakcióját figyelve, és próbáltam megérteni, mi történik körülöttem. Lehet, hogy komolytalannak, és gyerekesnek tűntem, azonban teljesen hülye nem voltam, csak jobb szerettem az élet szórakoztató oldalába kapaszkodni, mármint, amikor a helyzet megengedte, és ez most nem egészen ilyen pillanat volt. Olyat tettem volna, amit nem szabad? Persze, a háta közepére sem kívánt, de ez mindennapos volt, meg se lepődtem már, azonban tényleg utáltam volna, ha csak ezért nyomná aztán hetekig az ágyat egy tüdőgyulladással. - Sajnálom, csak nem akartam, hogy megfázz. - Emeltem fel védekezőn a kezem, majd zsebre is tettem. Sose tettem volna olyasmit, amit a tekintete üzent. Mintha elárultam volna, és félnie kellene tőlem, pedig ha valaki ártalmatlan volt ebben a percben, ezen a helyen, én bizonyosan. Mindig igyekeztem felvenni a szemkontaktust, beszédbe elegyedni, vagy megnevettetni, de az erőszak elég messze állt tőlem. - Tuti? Semmi perverz gondolat, ha néha csak úgy bemosnál egy-két alaknak, persze nem nekem, én aztán maximum egy amolyan szemmelolősebb tekintetnél többet szerintem nem érdemlek. - Amilyen arckifejezései voltak, simán elhittem volna, hogy valakit akár el is ásna egy mandragóra ültetvény tövébe. Jó, ez némi nemű túlzás, pontosan emlékszem még arra a kislányra, aki majdnem minden hétvégét velünk töltött. Lehet, hogy a csomagolás kissé megváltozott, és most úgy tesz, mintha mindenkit - vagy csak engem? - utálna, de mélyen belül még ott van. Naaaaaaagyon mélyen. Van időm megkeresni. Azt hiszem. Figyeltem, ahogy a kövekkel szemez, talán a megfelelő szavakat keresi, hogyan küldjön megint a hálókörlet legmélyére? Esetleg a lebegtető bűbájon, hogy inkább a kissé hullámzó vízbe vessen? Ugyan, annyira nem bánthattam meg egy pulóverrel… ugye?! Aztán egy megkönnyebbült sóhajjal engedtem útjára az addig benntartott levegőt, észre se vettem, hogy visszatartottam volna, ahogy felvette a pulóvert. Végülis ez majdhogynem békejobb, vagy valami olyasmi. Igazából semmi többet nem terveztem, csak úgy álldogálni, mert mégis mi olyat mondhatnék, ami vigaszt nyújtana? Semmit. Ezt nagyon is jól tudtam. Túl jól. - Mi? - Értetlenül pislogtam néhány másodpercig, amíg igyekeztem feldolgozni az egyszerre rám zúduló információkat, és már utána kaptam, mert egy pillanatra azt hittem, most leveti magát a mélybe. Mit ne mondjak, azért ez jobban megijesztett, mint a haragos tekintete. - Pont azért, mert ma van! - Válaszoltam egyszerűen, miközben követtem a tekintetét a víz felé. - Azt ne mondd, hogy… - Persze, mikor is hallgatott rám egy percig is, vagy hallgatta meg a mondandóm? Most se várta meg, hogy befejezzem a mondatot, már neki is indult a szikláknak. A mugli filmekben gyakran mondják, hogy a férfiakat a nők viszik a sírba, lassan kezdtem megérteni, mire gondolhatnak. Az előbb még itt reszketett a hidegtől, most meg a fagyos víz felé mászik, és még én vagyok az idióta? Jó, én vagyok, mert azzal a lendülettel indultam utána, és az egyik kiszögellésnél nemes egyszerűen megragadtam a könyökénél fogva, hogy ne másszon tovább. - Állj meg itt, mert a végén beleesel a vízbe! - Ritkán emeltem meg a hangom, de a zúgó szél, és a hullámok visszhangja hangosabb volt még így is. - Visszahozom neked, csak ne mozdulj innen, jó? Nem vagy olyan állapotban, hogy biztonságosan lemássz ezeken a köveken. Várj meg! - A fal felé intettem a fejemmel, és elengedtem, hogy aztán a biztos halálba induljak. Kis túlzás, végtére is, ha nem csúszik meg a hideg és nedves köveken a gumitalpú cipőm, akkor a félhomályban is jól látható éles sziklák nem zúznak halálra. Na ugye! Mintha bármi ilyesmit különösebben figyelembe vettem volna, biztos voltam benne, hogy az egy nagyon fontos emlék a számára, ahogy abban is, legközelebb a pulcsin kívül a pálcám is magammal hozom. Mennyi mindent könnyebbé tenne. Közben nagy odafigyeléssel ereszkedtem mélyebbre, igazából majdhogynem sportosnak titulálhattam magam, kiskoromban másztam fára, meg minden ilyesmi, bár ez most nem volt nagy segítség. Kevés fa, és még kevesebb kapaszkodó volt a víz felé ereszkedés közben, arra már gondolni se akartam, milyen hőmérséklete lehet a tó vizének. Kellemesen mínuszos, imádom, amikor jegesmedvékkel és pingvinekkel úszkálhatok, yay! És még ezek a magvas gondolatok sem fordítottak vissza, csak másztam lefelé, mert tudtam, hogy számít rám, senki más nem tudna most segíteni neki, és ha cserben hagynám, az olyasféle árulás lenne, amit sose tennék meg. Vele biztosan nem.
Egy átlagos napon - éljem meg azt éppen rosszul vagy még rosszabbul, más opciók mostanában nem igazán akadtak - se viseltem jól, amikor Balthazar Crouch csak úgy, a semmiből előtűnve próbált társalogni, barátkozni vagy voltaképpen bármit csinálni, aminek a hozománya egy - az ő perspektívájából talán több - beszélgetés lehetett. Józan ésszel - legalábbis azzal amiről úgy véltem, még megmaradt nekem az elmúlt tíz évben - fel nem foghattam, miért is tett ennyi erőfeszítést, képtelennek bizonyulva arra, hogy megértse az egyértelmű verbális és nonverbális jelzéseket. Nem vádolhatott azzal, hogy összezavaróak volnának, egységesen mindig ugyanazt az üzenetet közvetítették: ‘Hagyj már békén!’. Úgy egy életre. Lehetett bármilyen papírunk arról, hogy házasok vagyunk az semmin sem változtatott. Ma azonban, pontosan tíz évvel azután, hogy az Apja megölette a szüleimet (tényleg ezt ette volna…?), ahelyett, hogy megint zaklat, legalább egy kis - csak egy egészen kicsike, igazán nem sok - tiszteletet mutatva hagyhatott volna nekem némi békés magányt. - Olyan ember, akibe az Apjával ellentétben szorult legalább némi jó érzés. Reméltem, annyira, de annyira reméltem ennyi elég ahhoz, hogy magamra hagyjon és visszasétáljon a kastélyba, nyugovóra térjen, a bugris barátaival szórakozzon - már ha tényleg azok voltak, nem pedig az “én vagyok itt a jófiú” álcája részei - vagy bármit felőlem, aminek nem volt köze hozzám. Mégis, a legkevésbé sem okozott meglepetést a maradása, mert ő már csak ilyen volt. Ha a fejébe vette, hogy még ennél is borzalmasabbá teszi a napomat, akkor nem tágított, mondhattam bármit, oly' könnyedén hagyta figyelmen kívül a szavaim, mintha soha nem is léteztek volna. Kegyetlenebb volt ez így, mint az, amit a tulajdon apja művel velem. Bertram Crouch legalább, ha már belém taposott ott, ahol éppen kénye-kedve tartotta - vagy ahol éppen hagytam neki felületet - és kellően kiszórakozta magát, hol csak titkon somolyogva egy pezsgős pohár takarásában, hol nyíltan viccelődve, mintha tényleg azok volnának a szavai burkolt célzások és fenyegetések kereszttüze helyett, békén hagyott. Elvonult, nem állandó jelleggel űzte, amit, hanem epizodikusan. A fia bezzeg… Neki nem létezett határ és megállj. (Ahogy bizonyos dolgokban az Apjának sem.) Jött, és jött és még mindig jött. - Csak… csak… csak ne nyúlj hozzám - súgtam riadtan, mégis teljesen megszégyenülve ismételve önmagam. Képtelennek éreztem magam arra, hogy bármi mást is mondjak. Bárcsak, oh, bárcsak képes lettem volna arra, hogy egyszeriben eltűnjek, semmivé váljak és ne is létezzek. De ez még a mi, varázslattal átitatott, rejtett világunkban is lehetetlen volt, így nem maradt már, mint a gyomrom görcsös, már-már régi, kedves ismerősként üdvözölt szorítása, a legmélyebb zsigerekig hatoló, csontfájdító rettegés és az örökös eltűnni vágyás különös, múlni sem próbáló elegye. Nem néztem rá, nem hogy a szemébe. Hiába hagyott hidegen a véleménye, a rólam alkotott képe, egyszerűen úgy éreztem: képtelen volnék elviselni azt a tekintetet, amellyel szemügyre vehetett ezekben a pillanatokban. A földes cipőm, a száradt, barnás-zöldes fűcsomók és lehullott, elhalt, mégis számtalan színben pompázó nedves levelek amúgy is annyira érdekesek voltak. Talán ezért, talán valami egészen más miatt, de nem értettem miről hadovál, voltaképpen se füle se farka nem volt annak, ami elhagyta a száját. A pillanat egy egészen apró, számokban ki nem fejezhető töredékéig szinte elhittem neki, hogy tényleg az a kedves, naiv valaki, akinek mutatni kívánja magát. Akinek régen hittem, egy másik életben... De nem, nem kapaszkodhattam kétségbeesetten, némi boldogságra vágyva a múlt hazug emlékeibe, csak a jelen tiszta, kegyetlen, igaz valóságába, mert az számított egyedül, semmi más. A düh hullámokban érkezett. Gyors, minden elsöprő hullámokban temetett maga alá és vette át felettem az irányítást. Nem volt nehéz dolga, ha teljesen őszinte akarok lenni, mert hagytam neki. Furcsa, mégis kellemes dolog volt végre a szürke tompaság után érezni valamit - bármit! -, még úgyis, hogy tudtam: nem tart ez sokáig, ideig-óráig mindössze. Aztán, amint ez elül, a világ meg olyanná válik, amilyen amúgy volt: színtelen. - Pontosan ezért nem kéne! - vágtam vissza még mielőtt elkezdtem volna leereszkedni a nyirkos, csúszós sziklákon. Nehezen találtam fogást, ahogy a tornacipőm gumi talpa is meg-meg csusszant a peremeken. Nyilvánvalóan nem arra találták ki, amire éppen használtam, de nem foglalkoztam sem ezzel, sem mással. Semmi sem számított csak az, hogy visszaszerezzem azt a képet. Ha elvesztem, akkor mindent elvesztek. Tudtam hogy működik az emlékezet. Most még tisztán láttam magam előtt Anya és Apa arcát, ahogy a kamerába mosolyogva hajtották oldalra a fejüket, miközben engem ölelnek, ha azonban nem találom meg a fotográfiát, nem foghatom ismét a kezeim közé és nem nézhetem meg újra és újra ezt a jelenetet, halványodni fog, majd szépen lassan, ahogy egyik év követi a másikat elfakul, végül pedig elvész az idő homályban úgy, ahogy sok másik kép is. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb értem, ahol már szinte én magam is éreztem, ahogy a tó nyugtalan, a vihar előszele által korbácsolt vize nyaldossa a köveket fogytak a kitüremkedések és kapaszkodók (noha valójában még elég messze voltam magától a víztől). Tekintetem lázasan kereste a talány nagybetűs, mindent helyrerakó megfejtését, azonban azt csak nem lelte. A megfelelőbb, számomra legkényelmesebb szakasz messze helyezkedett, hosszú lábak és még hosszabb karok híján csak úgy érhetném el, ha visszamászom, aztán megint le. Talán… átugorhatnék, vizslattam bizonytalanul a szikla kitüremkedéseit, komolyan gondolva ezt az örültségét, amelynek - nagy eséllyel - hibás kivitelezése közben könnyűszerrel csúszhattam az éles, senkit és semmit sem kímélő sziklák közé. Egy pillanatra, éppen csak egy kevésre, megtorpanásra késztetett a tény, hogy ez is lehetőség, tagadhatatlanul a legvalószínűbb végkimenetel, ám végül megráztam magam, mintha ez csak semmiség volna. Apró kellemetlenség, amin csak túl kell lendülni. (Szó szerint és átvitt értelemben is.) Legalább, ha félre is siklanak a dolgok, megmutatom Nednek, hogyan is kell ezt a levetés dolgot profin csinálni. Azonban, még mielőtt valóban, minden bátorságom összeszedve a tettek mezejére léphettem volna, egy kéz határozott szorítását éreztem a könyökömön. Tudtam ki az, nem okozott gondot kitalálni, hiszen csak ketten voltunk itt, mégis úgy húztam hátra a karomat, mintha nem csúszós felületen, pár centiméterrel a hideg, talán már mínusz fokokban mérendő víz felett állnánk. Balthazar beszélt, feltehetően hozzám, nem pedig magában, de keveset értettem belőle. A hangja tompa háttérzaj volt csupán, egy dolog kötött le egyedül: az érintése, az enyhe szorítás, ami pár másodpercig érezni véltem. - Engedj el, engedj el, ne bánts, nem akarom! - ziháltam kétségbeesetten, mintha csak egy csapdába csalt prédaállat volnék. Kis túlzással úgy is éreztem magam. Feltétlen, menekülési reflex volt a hátralépés, semmi több, de majdnem rossz vége lett. Éppen csak sikerült időben, kellő erősséggel megkapaszkodni, mielőtt lezúgtam volna morajló mélységbe. - Mondtam, hogy NE érj hozzám! Meg akarsz ölni vagy csak problémák vannak a szövegértéseddel!? - dörrentem rá a férjemre, amint stabil lábakon álltam, már amennyire az adott szituáció és a gumitalpú cipőim engedték azt. - Hát persze, nyilván rád bízom - horkantam fel mellőzve szinte minden nőiességet, ami úgy általánosságban megtalálható volt bennem -, mert tök jó dolgok sülnek ki abból, amikor Neked és a családodnak bármihez is közötök van az életemben - reagáltam a korábban hozzám intézett szavaira, miközben akármennyire is ellenkezett, követtem. Tudtam, hogy veszélyes, ahogy azt is, hogy a majd 20 centi magasságkülönbség, ami köztünk volt, az ő előnyére vált. Gyorsabban, biztosabban ereszkedett lefelé, de nem rázott ám le ilyen könnyen. Nem olyan fából faragtak ám! Ötletem sem volt, mi lehet a szándéka, miért csinálja, mi a jó neki ebben. De az a kép volt az utolsó dolog, amit a családja még nem vett el tőlem. Amit még igazán a magaménak tudhattam a múltból. Nem hagytam magam, még akkor sem, ha voltaképpen minden elengedett kiszögellésnél, amikor nem tudtam hova és hogyan érkezem majd, az életemmel játszottam...
Nothing
you can take from me was ever worth keeping. Cause you can't take my sass. You can't take my talking. You can't take my past. You can't take my history.
Sóhajtottam, minden alkalommal, amikor két szónál többet váltottunk egymással, valahogy szóba került az apám. Pedig tudtommal semmit sem tett ellene, de tényleg, értettem, hogy ő így érezte, és biztos voltam benne, nem olyan körmönfont hazugságokat próbál itt letuszkolni mindenki torkán, amivel bemocskolhatja a család hírnevét. Még se tudnám elképzelni, hogy amiket mond, abban lehet igazság. Az apám nehéz ember, könnyű félreérteni anyám szerint, és én magam is nehezen találok vele közös szót, azonban hogy képes lenne megölni a barátait? Számomra elképzelhetetlen, hiszen én magam sem lennék képes ilyesmire. A rossz emberek az életük nagy részében rosszak, és gátlástalanok, amikor ilyesmit követnek el, annak kell, hogy legyen valami jele. Rajta sose láttam ilyesmit, őszintén gyászolt, mert kedvelte Maisy szüleit, bár azt hiszem megértem, hogy muszáj lennie egy hibásnak azért, ami történt. Néha úgy éreztem, ez én vagyok. Bár koromból adódóan bizonyosan tudnia kellett, vajmi kevés közöm lehet az egészhez, azért ott bujkált a tekintetében a kérdés és vád egyvelege. Képtelen voltam arra ennek ellenére is, hogy magára hagyjam. Olyasvalaki volt, aki emlékeztetett a kóbor macskákra, már nem a kinézete, annyira még most sem festett borzasztóan, csak a viselkedése. Úgy érzi, hogy az egész világ bántja, hát fúj és karmol, akkor is, ha segítő kéz közeledik felé. Meglehet ez is az egyik oka volt annak, hogy nem tudtam csak úgy elsétálni, és azt mondani, hogyha ennyire nincs szükséges semmire, akkor viszlát. Mert lehet a szája ezt mondja, de egyértelmű, hogy mennyire nem igaz. - Jó-jó, ez csak egy pulóver. - Emeltem fel a kezeimet, hogy lássa, én aztán semmi rosszban, vagy olyasmiben nem sántikáltam. Persze, fiú vagyok, és tinédzser, szóval azt hazugság lenne kijelenteni, semmi nem jár, vagy járt soha az eszembe, ami vele kapcsolatos, de sose csinálnék olyasmit, amit nem szeretne. És ahogy mostanában áll a kapcsolatunk, lassan azt hiszem már azt is képes lennék jelnek venni, ha a folyosón nem kanyarodna feltűnőek a másik irányba. Komolyan, én aztán a türelem mintapéldánya vagyok, szóval nincs oka kiabálni, meg csapkodni, levetni magát a mélybe pedig még annyi sem. Mert kétségbeesett gondolataimban az is keresztül szaladt, hogy valami ilyen buta ötlettől vezérelve fújatja magát a hideg széllel, takarodó után. Nehéz nem erre gondolni, hiszen kevés természeti látványosság vonzza az embert sötétedés környékén, a félhomályos tó partjára, a csillagokat az étkezőben is megnézhetné, vagy a csillagvizsgálóban. Ha magányra vágyik, arra is megannyi hely adott a kastélyon belül, ez az életveszélyes mutatvány egészen felesleges, amennyiben nem ilyen butaság jár az eszében. És tényleg remélem, hogy nem, hogy csak félreértem, és csupán valami tinidráma hatására szerette volna kipróbálni, vagy olvasott valamit egy könyvben. Én aztán elfogadom, Merlin lássa lelkem, annyi mindennel találkoztam rövid életem során, ez lepne meg talán a legkevésbé. - Egyedül lenned nem kellene… meg lemásznod a sötétben, a csúszós köveken! - Ha már ott tartunk, kinek mit kellene, és nem kellene csinálnia. Nyilván a falnak beszéltem, mint a legtöbb alkalommal, amikor szóra nyitottam a számat a közelében. Most azonban nem olyan volt, mintha csak nem venne tudomást rólam az étkezőben, vagy a klubhelyiségben, mert ebben a percben az életével játszott. Úgy tesz, mintha ez semmit se jelentene, mintha nem lenne fontos, és ez képes volt engem is némileg haragra gerjeszteni. Nem a kiabálás, hogy olyasmiért okolt, amiről nemigen tehettem, vagy amihez igazán közöm sem volt, hanem, hogy felelőtlenül csak megy előre, mert szerinte nem számít, ez rendben van. Hát nincs rendben meghalni! Eddig pont nem úgy nézett ki, mint aki ilyesmit tervez, de ebben a pillanatban nehéz lenne megmondanom, mégis mi járhat a fejében. És még rám mondják, hogy lassú a felfogásom. Értettem, hogy mi hajtja, hasonló kép tennék valószínűleg, ha Ed képéről lenne szó, és azt hiszem én se sokat gondolkoznék. Mondjuk ha beszélnének hozzám, lehet meghallgatnám, és odafigyelnék. Nem teljesen bizonyos, de megkockáztatom, hogy valamennyire helytálló felvetés. A lassan leereszkedő sötétség, és a szél okozta hullámok egyáltalán nem segítettek a mászásban, sőt, kifejezetten kalandossá tették, hogy úgy mondjam. Bár nem, mintha jelen pillanatban valami ilyesmire vágytam volna, elégnek bizonyult a Maisyvel való társalgás is, mint amolyan “extrém sport”. Még se hagyhattam, hogy ilyen állapotban ő induljon tovább, mert képes lenne arra, hogy nemes egyszerűséggel a sziklák közé veti magát. Tényleg öregít kicsit a házasság, szerintem már van néhány ősz hajszálam! - Senki se bánt, ne kapálózz már! - Kiáltottam, és nem engedtem el, mert úgy nézett ki, mint aki menten le is esik onnan, ahol állt. - Csak nyugodj meg, és állj meg itt, ahol biztos alattad a talaj. - Már amennyire ezeket a köveket annak lehetett nevezni, de az alattunk lévőkhöz képest még annak számítottak. Szerettem volna rákérdezni, mégis melyikünk szövegértésével van probléma, amikor képtelen volt megállni egy helyben. Ezek után mégis hogy ne gondoljak arra, hogy szándékosan igyekszik odacsapkodni magát a kövekhez. Vissza kellett fogjam magam, mert lassan világossá vált, az se érdekli, ha fejen állok mellette, sőt talán engem is inkább lelök, ha rajtam keresztül ér oda előbb. Jó, talán ez nem teljesen igaz, de nem is áll olyan távol az igazságtól. - Nem sok mindenhez van közöm az életedben, elvégre egy percig sem hagytad, hogy ilyesmiről szó legyen. Az esküvőn igent mondtál, én pedig megígértem, hogy melletted leszek, és segítek, pont az ilyen helyzetekben. Szóval egyetlen egyszer hallgass rám, és ne próbálj meg gyorsan özveggyé válni, vagy engem azzá tenni! - Szólítottam fel még egyszer, mielőtt olyasmit csináltam, amit egyáltalán nem akartam. Be kellett látnom, hogy arra nincs sok esély, hogy a kövekről elérjük a képet, már eleve halott ötlet volt. Én alapvetően szerettem a bolondos ötleteket, a kalandok ellen sem voltam, azt hiszem azonban ezeken túl mutatott a hullámzó vízbe merülés. Jó, nem pont így terveztem, lehet kicsit a lábam is megcsúszott, de szerencsére már eléggé lent voltam, hogy ne érjen meglepetésként. A hideg víz ruhában nem kellemes, bár amúgyis kétlem, hogy bárhogy az lenne. Csípte a szemem, és vacogásra késztetett, azonban ezzel nem foglalkoztam, próbáltam valamennyire összeszorított szemekkel koncentrálni, mégis merre lehet a kép. Ez a sötétben semennyire nem volt könnyű, szemüveg nélkül meg… hagyjuk is. - Merre van a kép? - Kérdeztem két fogcsikorgatás közben, nagy szerencséje, hogy kiváló úszó vagyok. Ez mondjuk a tüdőgyulladáson nem fog segíteni, de már ott tartottam, hogy csak legyünk túl ezen az egészen. Csak felkapjuk a képet, aztán irány a part megint, meg a meleg klubhelyiség. Merlinre, a kandalló előtt fogok aludni, az biztos!
