Brice Henry Danet-Fauvel

Sose voltam a társaság középpontja. Zavar a nagy tömeg, a hangzavar, jobb szeretek a szobám csendes nyugalmában, kényelmes fotelbe süppedve olvasni, mint a többiekkel bóklászni céltalanul. Emberkerülőnek ennek ellenére se mondanám magam. Bár nem kezdek hosszú litániákba magamtól, ha kérdeznek, szívesen válaszolok. S bár tartom az egészséges távolságot a legtöbbektől, néhány diáktársam feltételezésével ellentétben igenis vannak barátaim. Talán nem annyian, hogy megtölthetnék velük egy egész báltermet, de éppen elegen ahhoz, hogy legyen kivel beszélnem olyasmiről, amivel a szüleimmel nem akarok.
Nem keresem a bajt, igyekszek minden nézeteltérést elintézni, időnként ennek ellenére még nyelvembe harapni is hajlandó vagyok. Ha azonban tudni szeretnéd az igazat, csak kérned kell és őszintén megmondom, mit gondolok.
Szüleim iránti őszinte szeretetem jeléül mindent megteszek, hogy jó benyomást keltsek és ne hozzak szégyent egyikük nevére se. Csupa mosoly, kellem és báj vagyok, ha arra van szükség, tökéletesen hozom a tisztelettudó, kedves fiatalember szerepet, anélkül, hogy túlzottan meg kellene játszanom magam.
Szeretek tanulni, új dolgokat felfedezni. Élvezem a nehezebb házifeladatokat, amikor gondolkoznom és mérlegelnem kell, amikor nem rázom ki kisujjamból a megoldást. Élvezem, ha megmutathatom a tudásomat, sose zavart, ha számonkérték rajtam, amit korábban megtanultam.
Szívesen segítek annak, akinek szüksége van rá, ha megkér, de azt képtelen vagyok elviselni, ha csak puskázni akarnak rólam és nem hajlandóak megdolgozni az eredményeikért. Különösen azok bosszantanak fel ezzel, akikhez közelebb állok.
Ezzel szemben, a testmozgás bármely formájával kerüljek is szembe, meg vagyok lőve teljesen. Untatnak és még pocsékul is megy mindegyik, igyekszek olyan messze menekülni előlük, amennyire csak lehet. Na, nem mintha fenyegetne az a veszély, hogy a csapatába bárki engem akarna.

Néhány hónappal ezelőttig a világ legszerencsésebb gyerekének mondtam volna magam. Mindenem megvolt, amire csak vágyhattam. A szüleim meleg figyelemmel és megértéssel fordultak felém, meghallgattak, ha erre volt szükségem, segítettek, ha támogatásukat kértem. Elvárásuk nagy volt, de sose több, mint amennyit valóban nyújtani tudtam, mint amennyivel megbirkóztam. Tanulni mindig is szerettem, az se jelentett problémát soha, hogy olyan eredményeket lobogtassak, amik büszkévé tették őket. A sportolás volt az egyetlen, amiben képtelennek bizonyultam felmutatni valamit, de, még ha zavarta is ez őket, sose mondták a szemembe.
Megtörténte óta bánom, hogy akkor azt a döntést hoztam meg, hogy a szívemre hallgattam az eszem helyett, hogy győzött gyanakvással teli kíváncsiságom. De bármennyire is szeretném, visszaforgatni az időt nem tudom és bár az fizikailag kivitelezhető lenne, elfelejteni is képtelen vagyok a látottakat.
Hirtelen ötlet volt, nem számítottam rá, hogy meglátom, meg akartam lepni, ezért követtem őt. Gondolatban szinte láttam már magam előtt meglepett arcát és mosolyra görbülő ajkait. Elképzeltem, ahogy fia kedvéért félbehagyja feladatait, egy kis időre legalább. De ahogy befordultam a sarkon, olyan látvány tárult elém, amire sose számítottam. Mindenki más számára teljesen ártalmatlannak tűnhetett volna valószínűleg, de én ismerem az apám és milliószor végignéztem, hogyan fordul Anyához, milyen mozdulattal ér karjához, milyen kifejezés ül vonásain. Ugyanezt láttam most is, a vele szemben álló nő azonban ismeretlen volt.
Úgy fordultam sarkon, mintha tüzet gyújtottak volna lábaim alatt. Soha nem rohantam el még sehonnan ilyen gyorsasággal, soha nem tapasztaltam még az érzést, hogy olyan messzire kell mennem, amennyire csak képes vagyok. Emlékszem a szemeim sarkába gyűlő értetlenség könnyeire, a mellkasomra nehezedő nyomásra.
Az aggodalom azonban érkezett azonnal. Napok teltek el leskelődésem után, mire kezdtem valóban felfogni, mit láttam. Nem vagyok benne biztos teljesen, jól értelmeztem a jeleket, hogy nem csak túlzásba estem-e, elhamarkodott, buta ítéletet hoztam meg, mégis, lelki szemeim előtt már családunk széthullása lebeg. És félek, félek a jövőtől, ami eddig tisztán és fényesen ragyogott, s amit mostanra belepett a kétkedés köde.
Anyával eddig meg tudtam beszélni mindent, sose kellett a kételyeimet magamban tartani és bár tudom, hogy most is megtehetném, képtelen vagyok belevonni őt is. Hiszen, mi van akkor, ha tévedek? Ha rosszul értelmeztem valamit? Felesleges feszültséget keltenék, fájdalmat okoznék annak, akit örökké csak boldognak akarok látni. Ami pedig ennél is sokkal rosszabb lenne, ha kiderülne, nem tévedtem. Jól vettem ki abból a néhány másodpercből, olyasmi történik, aminek nem lenne szabad. Mi lesz akkor velünk?
Kezdeti eltávolodásom nem rejtett szándékosságot magában. Véletlen volt csupán. Annyira belemélyedtem saját gondolataimba, hogy nem volt időm senki és semmi másra. Észrevétlenül beszéltem egyre kevesebbet másokkal, észrevétlenül váltak érdektelenné az órák, a barátok. S mire feleszméltem, olyan szakadékot építettem magam köré, amit csak nagy nehézségek árán tudnék betemetni ismét. Megtehetném ettől még, ha akarnám, de nem akarom. Mi értelme lenne? Mi értelme lenne azok után, hogy már nem biztos semmi sem? Hogy arról, amit eddig bizonyosságnak vettem kiderült, ábránd csak. Mi értelme bárminek is, ha egy napon minden a fejedre szakad?

Egész életemben hálát adtam azért, hogy kinézetemben első látásra nincs semmi különleges. Rövid barna hajam, amit épp csak annyira hordok bezselézve, hogy frufrum ne zavarjon a kilátásban és barna szemem beolvaszt a tömegbe, hála ezeknek biztosra vehetem, hogy nem én leszek az első, akit kiszúrnak.
Arcom épp csak kezdi elhagyni gyerekes puhaságát, vonalai szinte napról-napra változnak, élesednek, nyúlnak, egyre inkább illeni kezd a komoly kifejezéshez, amit előszeretettel viselek.
Magasságom átlagosnak mondható, talán kicsit alacsonyabb vagyok az átlagnál még, de reménykedek benne, van még lehetőségem magasabbra nőni.
Nincs ellenemre, ha ki kell öltöznöm, szeretek olyan ruházatot viselni magamon, ami tökéletesen illik az eseményhez. Nem érzem magam kellemetlenül a hivatalosabb öltözetben se, a hétköznapokban azonban a kényelmet helyezem előtérbe.
Az iskolában követem az egyenruha viselésének szabályait, de a talár alatt szívesen hordok kényelmes, lenge pólót és nadrágot. Helyette pedig örömmel viselek szűk szárú farmert és inget.