Marcel Villiers

- Ughh, hogy én mennyire utálom, amikor analizálnak! Mikor végzünk? - Dobolok türelmetlenül a kanapé karfáján, de az előttem ülő csóka meg sem rezzen, csak tovább bámul rám.
- Még el se kezdtük. - Mutat rá, amire csak fintorgok.
- Essünk túl rajta. - Mondom végül, bár úgy, mintha a fogamat húznák. A férfi bólint, továbbra is halál nyugodtan, le merném fogadni, hogy szed valamit. Előveszi a papírt, amit rólam írt.
- Szóval, Marcel. Mind a ketten tudjuk, hogy miért vagy itt, úgyhogy azt nem ismételném meg. Az elmúlt két hétben sikerült egy egyszerű képet kialakítanom rólad, és habár tudom, hogy nem akarod meghallgatni, de hallani fogod. Bízom abban, hogy ez a kis jellemzés segíteni fog abban, hogy változtass pár dolgon. - Néz rám komolyan, de én csak megforgatom a szemeimet. Ezúttal viszont nem szólok közbe, ezért folytatja a mondandóját.
- Olyan személynek ismertelek meg, aki hamar felkapja a vizet, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretné. Gyors tempójú, és elfoglalt életet élsz, nagyon sok tevékenységben veszel részt, és szeretsz cselekedni, ahelyett, hogy átgondolnád a dolgokat. Szociális szituációkban határozottan jól érzed magad, mindig az a célod, hogy minél több ember vegyen körül, és szereted ha mások csak jót gondolnak rólad. Gyorsan szerzel barátokat, de nehézséget okoz számodra az, hogy igazán közel engedj magadhoz másokat, a legtöbb kapcsolatod felszínes, és te magad akarod azt, hogy ez így legyen. Szereted azt, ha te vagy a figyelem középpontjában és általában te vezeted a beszélgetéseket, de akármennyire is emberközpontúnak látszol, nem igazán szeretsz segíteni másoknak. Úgy gondolod, hogy azzal csak a saját értékes idődet vesztegeted. Nem félsz konfliktusba keveredni másokkal… - Itt jelentőségteljes pillantást küld felém, mire csak megint fintorgok - ... mint ahogy azt nagyon jól tudjuk és nagyon sokan arrogánsnak gondolnak, mégis közelednek hozzád. Tudod magadról, hogy okos vagy, hogy bármit képes vagy megtenni, ha elhatározod magad, de általában a terveidet sosem hajtod végre, mindig egyik ötletről a másikra ugrasz, és a jelen pillanatban élsz. Utálod a szabályokat, és sokszor gondolkodás nélkül kimondod a gondolataidat, egyáltalán nem érdekelve, hogy ez milyen hatással van másokra. - Ennél a résznél hangosan felhorkantok.
- Persze, hogy kimondom a véleményemet! Az, hogy egyesek túl érzékenyek, az nem az én hibám. - Morgom.
- Marcel, én beszélek. Ne vágj a szavamba. - Frusztráltan összeszorítom az ajkaimat, de végül hiába szeretnék megszólalni, csendben maradok. Még csak az hiányzik, hogy ez az egész hosszabb ideig tartson a kelleténél.
- Élvezed magad körül a drámát, a szenvedélyt és az élvezeteket, és nem szereted, ha korlátok közé vagy szorítva, ezért sem megy úgy az iskola, ahogy az kellene, hogy menjen. Képtelen vagy sokáig koncentrálni egy dologra, hiába van meg hozzá az eszed: egyszerűen csak nem tudsz egy helyben maradni, és mindig valami máson jár az eszed. Gyorsan tanulsz és sok területen tehetséges vagy, de mivel sokszor lógsz az órákról, ez a jegyeiden nemigen látszik. Remélem a Roxfortban majd jobban teljesítesz. - No comment.
- Nagyon jó vagy abban, hogy észrevedd a legapróbb dolgokat is. Elég csak figyelned valakinek az arcvonásait, vagy csak a legapróbb változást a viselkedésükben és egyből tudod, hogy valami van a háttérben. Ha pedig észreveszed, nem is maradsz csendben, hanem egyből kérdezel, és elmondod ezeket a megfigyeléseket, mindenféle gondolkodás nélkül, pedig nem mindenki szeretné a titkait a világ elé tárni. - Itt megint kicsit szigorúbban néz rám, de én csak vállat vonok. Nem mintha érdekelne mások véleménye.
- Szeretsz határokat feszegetni. Túlságosan is, nem csak másokét, hanem a sajátjaidat is. Brutálisan őszinte vagy másokkal, mert szereted kimondani a dolgokat úgy, ahogy vannak, ebben pedig senki sem tud megakadályozni. Nehezen mutatod ki az érzéseidet és nehezen kezeled mások érzéseit. Ez egyrészt abból is látszik, hogy elképesztően türelmetlen vagy. A híres-nevezetes párkapcsolataidba pedig nem is akarok már belemenni. - Sóhajt fel a férfi, mire csak megeresztek egy vigyort.
- Végeztünk már? - Kérdezem valóban türelmetlenül.
- Marcel, attól még hogy az emberek természetesen vonzódnak hozzád, nem csak a véla-véred miatt, hanem mert tudod, hogyan tűnj érdekesnek mások szemében, még nem hatalmaz fel arra, hogy úgy viselkedj, ahogy viselkedtél az évfolyamtársaddal. - Néz rám komolyan.
- Megérdemelte. - Mondom makacsul.
- Miért? Azért, mert nem volt hajlandó veled egyetérteni? - Kérdezi a férfi halkan, és ez az a pont, amikor nem bírom tovább.
- Ó, már ennyi az idő? Rohannom kell. Találjon ki helyettem valami kifogást, biztos menni fog. - Pattanok fel a hülye klisés kanapéról, majd mielőtt még visszatarthatna, már csapom is be magam után az ajtót.

Az őszi falevelek színes kavalkádja felkavarodik egy egészen rövid pillanatra, miközben belerohanok a nagy kupac közepébe. Önkéntelenül is hangosan nevetek, kiélvezve a pillanatot, akkor pedig csak még nagyobb lesz a mosolyom, mikor a barátaim is csatlakoznak hozzám a levél rengetegbe.
- Én mondtam, hogy jó ötlet lesz. - Jelentem ki elégedetten és mind a hárman egyből helyeselni kezdenek. Nem ez az első, és nem is ez az utolsó alkalom, hogy ennyire eltelik az idő, miközben kint játszunk a barátaimmal, kiélvezve az őszi idő utolsó szép napjait. Mindig sok ember vett körül, és én mindig is igényeltem azt, hogy figyeljenek rám: ez így volt mikor még kisebb voltam és így is maradt most, hogy már nagyfiúnak számítok a kerek öt évemmel. Élvezem azt, hogy mindig sokan vesznek körül, hogy mindenki a barátom akar lenni, ahogy azt is, hogy a két bátyám is mindig ott van, ha szükségem van valakinek a társaságára. A lényeg az, hogy soha ne maradjak egyedül. Egyedül félek. Mindig is féltem. Nem tudok elaludni úgy, ha nincs mellettem valaki, ha pedig felébredek az éjszaka közepén és észreveszem, hogy nincs mellettem senki, olyan szinten elfog a rettegés, hogy utána napokig képtelen vagyok visszatérni a normális kerékvágásba. Most ki tudom élvezni a jelen pillanatot: képes vagyok örülni annak, ami van, de a tudatom mélyén ott van az, hogy tudom, hogy hamarosan beesteledik, és utána megint egyedül maradok. A végén mindig egyedül maradok. Nem igazán fogom fel pontosan, hogy miért is van ez, de a barátaim, akikről azt hiszem, hogy ott lesznek majd mindig, általában sosincsenek ott, amikor igazán szükségem van rájuk. Amikor a közelükben vagyok, mintha teljesen meg lennének babonázva, alig várják, hogy még közelebb és közelebb kerülhessenek hozzám, de néha… néha olyan, mintha láthatatlan lennék.


- Marci! - Kapja el a kezemet az egyik kislány, mire egyből megtorpanok és rámosolygok.
- Tessék? - Máskor talán nem lennék ennyire udvarias. Nem ez az első alkalom, hogy valaki túlontúl is szeretne a közelembe kerülni. Először naivan azt hittem, hogy csak azért van, mert okos vagyok, népszerű, mindig vannak jó ötleteim, egyszóval azért akar mindenki velem lógni, mert jól szórakoznak a társaságomban. Kellett némi idő, de rájöttem arra, hogy ez korántsem így van, így elkezdtem kísérletezni. Volt akivel kedves voltam. Volt akivel kiabáltam. Volt akit mindenféle filter nélkül küldtem el a fenébe, de… érdekes módon… egyszer se csillapodott bennük az, hogy barátkozni akarnak velem. Kerülhettem bármiféle bajba, mondhattam nekik csúnya dolgokat, megpróbálhattam őket mindenképp ellökni magamtól… mindig ugyanaz volt az eredmény. Ugyanúgy keresték a társaságomat. Mint ahogy ez a kislány is, aki továbbra is szorongatja a kezemet, miközben zavartan próbálja összeszedni a gondolatait.
- Szeretném, ha barátok lennénk. Benne vagy? - Kérdezi, mire magamban csak hangosan sóhajtok. Igen… sok barátom van, de azt hiszem egyiket sem tudnám igazán közeli barátomnak nevezni.
- Persze,miért ne? - Kérdezem már-már fásultan, majd gyengéden, de határozottan kihúzom a kezemet a kezéből és csatlakozok a kis csoportjához. Elég egy pillanat ahhoz, hogy visszatérjen a mosolygós, pozitív énem, mert az emberek közelsége feltölt, de amint megint egyedül maradok, tudom, hogy a gondolataim nem fognak nyugton hagyni. Sajnos az emberek mindig ilyenek lesznek a közelemben. Nem engem akarnak látni, csak azt, akik ők látni akarnak, viszont ez nem jelenti azt, hogy teljes mértékben bele is kell ebbe törődnöm.




- Tehát, ha ezt csinálom, akkor így már működni fog, ugye? - Kérdezem kíváncsian az egyik felsőbb évest, aki lelkesen bólogat, de nem igazán tűnik úgy, mintha igazán figyelne rám.
- Akárhogy csinálod, jó lesz. - Mondja, mikor látja, hogy szóbeli megerősítésre is várok, de valamiért nem tudok hinni neki. Egy ideig még próbálkozom, de amikor sokadjára sem sikerül a varázslat, és a segítség sem jön, amit igazából elvárnék a másik fiútól, ezért hirtelen fogom magam és elrakom a pálcámat egy újabb sikertelen varázslat után.
- Mit csinálsz? Egész jól haladtál! - Próbál biztatni, de csak csúnya pillantást vetek felé.
- Ezt mondtad akkor is, amikor direkt rosszul csináltam. - Mondom neki hűvösen.
- Nem szeretem az időmet pazarolni. Majd keresek mást, aki segít. - Már fordulok is ki a tanteremből, és meg sem akarom hallgatni azt, hogy hogyan próbál visszakerülni a fiú a kegyeimbe. Annyira utálom ezt! Szóval most már mindig így lesz? Mindig keresni fogják a társaságomat, de sose azért, hogy igazán megismerjenek? Ha ezt akarják, hát megkapják!




Életemben először vagyok ennyire oda egy lányért. Fayette nem teljesen olyan, mint a többiek, ő nem úgy jár a nyomomban, mint egy szerelemtől elvakult kis csitri, habár látom rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül az, hogy ellenálljon a csábításomnak. Amióta rájöttem, hogy milyen nem kívánt erő is van pontosan a birtokomban, előszeretettel szoktam kihasználni, mindig akkor hagyva abba a dolgokat, mikor még én nem sérülhetek, de ez most egy kicsit más. A dolog pedig jól működik. Randizunk, sok időt töltünk együtt, jól érezzük magunkat, mint egy rendes pár, már-már tényleg kezdem elhinni, hogy ebből lehet valami, hogy nem csak arra vagyok kárhoztatva, hogy mindenki a vélaságom és a külsőm miatt kedveljen. Aztán… aztán mégis rá kell jönnöm arra, hogy túl naiv voltam.
- Marc, mit szeretsz bennem? - Kérdezi Fay a vállamnak dőlve.
- Szeretem azt, amikor furán ráncolod az orrod, ha nem tetszik valami. Azt is kifejezetten elragadónak találom, hogy szörnyű vicceid vannak, de képes vagy úgy előadni, mintha valami szörnyen jó dolog következne és elneveted magad a közepén. - Kezdek bele, de egyből kapok is egy jó erős bökést a hasamba.
- Naaa, ez nem volt szép! - Néz rám csúnyán, de aztán egyből szélesen megint mosolyog.
- Na és te? Te mit szeretsz bennem? - Kérdezek vissza kíváncsian, miközben az ujjaim közé veszem az egyik hajtincsét.
- Úúú, rengeteg mindent. Imádom a szemeidet. Meg a hajadat. Meg azt, hogy annyira népszerű vagy.  - Minden egyes szavával egyre merevebbé válik a testtartásom, míg végül ki is engedem az ölelésemből.
- Mi a baj? - Kérdezi értetlenül, mire csak egy kesernyés mosollyal nézek rá.
- Ó, az égvilágon semmi. Szóval… rátérhetünk a lényegre végre? - Kérdezem már-már hűvösen, majd mielőtt bármit is mondhatna, megcsókolom. Másnap már más valaki van mellettem, és megfogadom magamban, hogy még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát.



- Szóval ez az indokod? Azért, mert megteheted? - Kérdezi Étienne tajtékozva, mire csak hanyagul újra megvonom a vállam.
- Pontosan. Süket vagy, vagy fogyatékos? Ha utóbbi, akkor szívesen lebetűzöm neked, ha nem érted. - Szinte látom, ahogy készül felrobbanni és ez meglepően jó érzésekkel tölt el.
- Az én barátnőm volt! - Szinte már-már üvölt, de nem igazán tud kihozni a sodromból.
- Na és? Nagyon jó barátnő lehetett, ha olyan könnyen hagyta hogy megdugjam. Most pedig, ha megbocsátasz… dolgom van. -Kerülöm ki, de mielőtt elmehetnék elkapja a karomat és már repül is az első ütés. Majd a második. Én pedig ezt már nem hagyhatom cselekedetek nélkül. A végén mind a ketten a gyengélkedőn kötünk ki, törött csontokkal és Étienne egy életre megutált, pedig egykor a barátom volt.




- Szóval… Roxfort. - Sóhajtok nem túl lelkesen az ötlettől. Az egyetlen jó tényező ebben, hogy legalább Fabien is ott lesz.
- Sápadt angolok, több száz ismeretlen, és titeket meg itt kell hagynom. - Mondom ezt inkább ironikusan, de a kis baráti társaságomnak ez fel sem tűnik. Hát persze, hogy nem. Nem azért vannak velem, mert igazán velem akarnak lenni, hanem azért, mert ellenállhatatlan vonzódást éreznek arra, hogy így tegyenek. Amint lelépek az iskolából, le merném fogadni, hogy egyáltalán nem fogok hiányozni nekik.
- Jaj, Marci, annyira fogsz hiányozni! - Borul a nyakamba Vivienne, az egyik barátnőm a három közül.
- Persze, persze, tudom. - Simogatom meg a vállát már szinte unottan. Semmi kedvem ehhez az egész színjátékhoz, hogy őszinte legyek. Ahhoz sincs kedvem, hogy elköltözzünk az unalmas Angliába, a konzervatív angolok közé, ahol kezdődhet elölről az egész hercehurca, mire kiépítem magamnak a kis rajongó táboromat. Szeretek élni, de utálom az életemet… mennyire ironikus ez már? Pontosan ezért vagyok szörnyen féltékeny Noelre, mert neki nem kell ilyesmivel bajlódnia. Neki nem kell félnie attól minden egyes pillanatban, hogy nem azért kedvelik, hogy milyen valójában. Végül bár megtaláltam azt a módszert, hogy tudom megvédeni magam, de ez sajnos nem jelenti azt, hogy boldog is lennék. Talán soha nem is leszek az.

Fabes az égimeszelő a családban, de én sem panaszkodhatok, ha erről van szó, 187 cm vagyok és még bőven van még hova nőnöm, talán még utol is tudom érni a bátyámat ebből a szempontból. Szeretem a sportokat és rengeteget kipróbáltam már, ezért a testemre sosincs panasz: ott vannak izmok ahol kell, és tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy elég sokaknak rám nézniük és már ellenállhatatlannak gondolnak. Sötét barna hajam és sötét barna szemeim vannak, és ha rámosolygok valakire, akkor szinte esély sincs arra, hogy képes legyen nekem bárki is ellenállni. Néha ezt átoknak élem meg, de már megtanultam vele élni és könyörtelenül ki szoktam használni a véla felmenőimet, mert így egyszerűbb. Van öt tetoválásom - a szüleim ki is akadtak miatta elég rendesen, de nem igazán érdekel a véleményük -, mindegyiknek van valamilyen jelentése számomra. Öltözködés ügyileg kifejezetten válogatós vagyok, eléggé adok a külsőmre, és akár képes vagyok olyan sok időt eltölteni a tükör előtt, mint egy lány - úgy vagyok vele, hogy ha már mindenki arra van ráizgulva, hogy milyen jól nézek ki, akkor rá is teszek még egy lapáttal. Szeretem a sötét színeket és a minőségi ruhadarabokat, és egész kollekcióm van bőrdzsekikből. Mert azokból soha nem elég.