Edwin Williams

Mindig megadja a tiszteletet az idősebbeknek, a gyengébbeknek és a nőknek. Kedves és elég bőbeszédű. Túlságosan is sokat jár a szája. Arrogáns és nyers is tud lenni, ha nagyon nagyon muszáj, de nem szereti az ilyen helyzeteket, mert úgy gondolja, hogy ahol jelen van ez a fajta viselkedés, ott általában nagyon nagy baj van. És az jóformán nem is Ő. Okos, de emellett rendkívül művelt is és logikus gondolkodással is megáldotta a sors. Könnyedén feltalálja magát minden helyzetben. Igazán nehéz kihozni a sodrából, de ha egyszer valakinek sikerül, az inkább messzire kerülje el, amíg le nem nyugszik.
Egy biztos: vannak elvei, melyekből nem enged. Az esze pengeéles. Auror nyomozókat megszégyenítő logikával rendelkezik, és hetedik érzékű ösztönnel érez rá egyes dolgokra, és nem egyszer fordult meg a fejében, hogy ezzel a profizmussal elmegy Aurorkodni. Van egyfajta szójárása, melyen nehêz kiigazodni, elég sűrűn beszél úgy, hogy azt más ne értse. Nem direkt, van hogy észre sem veszi. Rá kell szólni miatta ... Ő ilyen.

Szája közepesen mocskos. Az, hogy ami a szívén, az a száján, nem jelenti azt, hogy zsigeri reflexből hazudik, vagy utálkozik, vagy ahogy mondani szokása, és ilyenkor esik meg az, hogy felszegi az állát, arisztokratikusan  irritálóan egyedi látványt nyújtva így, és van az a pillanat, hogy ilyenkor legszívesebben állon vágná az ember, hogy a nyaka egy reccsenés kíséretében kitörjön. Bár azt nem ártana megjegyezni, hogy kórosan vonzódik egy két dologhoz, vagy egy bizonyos nőhöz. Mivel kiváló testbeszéd-olvasó, előbb tudja, mit fogsz tenni, mielőtt te még észbe kapnál, hogy rosszul cselekszel. Már ha észbe kapsz.

Behívtak. Így az első közelembe eső székre le is teszem magam. Előttem egy karizmatikus úriember figyelemmel kísérte minden mozdulatomat.
- Meséljen magáról William kicsit. - szólal meg rövid csend eltelte után. Szusszanok, aztán teszem a dolgom. Beszélek. Anyám meghalt évekkel ezelőtt. A nővérem átvette az anyáskodó titulust és teszi a dolgát. Apa meg? Neki a legnehezebb. Talán senki nem érdemli meg, hogy szenvedjen, és ilyen terheket cipeljen. Egy másik közkedveltebb világban talán nem is kellene senkinek szenvednie. Azonban ez nem egy olyan világ. Nagyon is hogy távol áll tőle.
Visszatérve a boldogabb emlékekhez.... akad olyan. Nyár végén történt. Tizenkilenc voltam, akadémista. Azt hittem könnyen megy majd a az udvarlás. Túl akartam lenni rajta. Azt akartam, hogy az enyém legyen. Túl akaratos voltam, így nem jöttek könnyedén a dolgok. A történések, hogy is mondjam egész más irányt vettek. A lányt feldühítettem, majd lelépett hetekre... ez bonyolult, és nem akarok róla beszélni...Tényleg szörnyű volt átélni, és visszagondolni is arra, mit fejemhez vágott. Nem szívesen teszem hát. A nővérem miatt muszáj visszanéznem, de akkor sem szeretnék róla részletes beszámolót tartani. A Nagybetűs nő az életemben, az anyám,... mindez túl sok. Még nem dolgoztam fel. Nem vagyok képes még részletesen mesélni róla. Érzelemmentesen pláne nem. És már így is túl mélyen érint ez az egész. Így inkább az állatkommunikációra térek át, bár annak sem lett sokkal jobb vége. A görényem tanított. Nem vicc, tényleg. Az állatokkal jobban kijövök, mint az emberekkel, ezt el kell ismerni. Mégis miféle életem lehet, amíg folyton hátrafelé kell néznem? Félni, hogy azoknak baja eshet, akiket közel engedek? Nem ilyen életet akarok. Elegem van. Szenvedtem már eleget. Élni akarok. De félek, hogy a múltam újra és újra visszaránt. Ezt pedig nem akarom. Sőt még csak sebezhető sem akarok lenni. Soha többé.
- És ezzel a bizonyos lánnyal volt már valami kavarc? - tette fel a kérdést, amelyre felkaptam a fejem. Csak megráztam hamar a fejem. Észre sem vettem, hogy elkezdtem malmozni az ujjaimmal, rossz szokás, így hát felsandítottam, hogy nézzem, figyel-e. Szerintem nem figyelt, szóval meséltem tovább. A csajjal csak 2 évre rá történtek dolgok. Csók. Lefeküdtünk...de ennél több nem történt. Nem akart folytatást velem, akármennyire rajongtam érte és rajongtam most is. Hogy mi tetszik rajta? Ő maga. A haja, a szeme, ahogyan beszélni kezd...a mosolya, a nevetése. Aztán hetekig, hónapokig csak került, amikor rám nézett, falfehér volt, sápadt és rémült. Nem beszéltünk. Leveleztünk csak. Az utolsó levelét felolvasom, itt van nálam mindig. A csajt amúgy azóta soha nem láttam. Nem írt, én pedig mániákusan keresem a mai napig.
"Drága Maru. Amíg ezt olvasod, addig nyugton ülsz remélhetőleg. Emlékszel (hát hogyne emlékeznél) az utolsó találkozásra? Tudod miért voltam távolságtartó veled? Emlékszel arra a forró pillanatra, arra a heves érzelmi mámorra? Hogy mi történt, míg távolságot tartottam? A gyermekedet vártam...apa vagy. Apa voltál. Nem akartam megtartani. Még fiatal voltam, még gyerek én is. Rettegtem.
Sajnálom, soha többé ne találkozzunk, jó? Ölel: T.;"
Lelki szemeim elé olyan képek kúsztak, amiket nem voltam hajlandó megosztani vele. Csak az enyémek voltak, és maradnak is örökké. Nem adom senkinek.
- Nem gondolnám, hogy bárki képes ilyet tenni.
Csóválta meg a fejét, láttam rajta, hogy mennyire elítélne, de nem érdekelt. Nem ő él ebben a testben, hanem én magam. Az már csak egy rendkívül aljas pofon a sorstól, hogy végül az csempészett meleget a szívembe, akit temetnem kellett, sőt olyan is, kit nem is ismertem.

180 centiméter magas, szikár testű férfiemberről van szó, göndör szőkésbarna haj, kékes szemek, porcelánsápadt bőr, mely gyakran törékeny hatást kelt. Mindössze 65 kg!
Szálkás izmok domborodnak a csontjaira tapadva, melyeket rendszeres testedzéssel tart formában.