Mathilda Bones

Fegyelmezett és gondoskodó, kritikus és az általa nagyra becsültekkel szemben kifejezetten, döbbenetesen elnéző - ellentmondásos nő, akinek nem egyszerű a kedvére tenni, és aki nem osztogatja a szimpátiáját két kézzel, ugyanakkor mindenkinek segít, válogatás nélkül, sokszor olyan esetekben is, amikor senki nem kéri, sem a segítségét, sem pedig a véleményét - csakhogy Tilda szereti, ha zajlanak körülötte az események, szereti, ha jelen lehet a meghatározó pillanatokban, nem ritkán ezekből merít ihletet az írásaihoz, arcok rezdüléseiből, szemek villanásaiból, mert Tilda bosszantóan könnyen olvas az emberekben, az évtizedek múlásával ez a képessége pedig csak még jobban kiélesedett, ma már olykor véka alá sem rejti, ha megvan valakiről a véleménye, de persze mindig igyekszik udvariasnak és kellően tartózkodónak maradni, ő nem vegyül el akárkivel, az egyesület pártfogoltjaihoz sem közeledik, de mivel az Ügyet fontosnak tartja, kiáll mellette mindvégig, szeretném, ha ezt az én lányommal is megtennék, ha ő kerülne hasonló helyzetbe, persze, tudja, hogy erre semmi esély, ahhoz túlságosan jólneveltek - mármint a gyerekei, akikkel kapcsolatban hajlamos félrenézni, ha a botlásaikról van szó, persze, Edgart leszámítva, Edgarra más szabályok vonatkoznak, még ha ezt tagadja is - a kiváltsággal kötelesség is jár, Tilda pedig nem csupán eszerint él, de oda is figyel arra, hogy a környezete se feledje ennek az aforizmának a jelentését.  

Szofisztikált, letisztult, friss. Pasztellek, élére vasalt nadrágok, garbók - ötven felett Tilda örömmel éli meg az igényes, érett nők lehetőségeit, a magabiztosságot, amivel már átsiklik a tekintete minden olyan ruhadarabon, amiről tudja, hogy úgysem állna jól. Otthon ülő életritmusához kényelmes darabokat választ, a kertészkedéshez immár húsz éve ugyanazt a kertésznadrágot hordja - nos, persze, nem pont ugyanazt, de valahányszor az egyik elfeslik, addig megy, amíg nem talál a helyére egy ugyanolyat. A férje, az ő szabálytalan arcvonásaival gyakran fejezi ki az örömét, amiért a gyerekeik az anyjuk szépségét örökölték - Tilda ezen mindig csak nevet, de valójában ez az egyetlen bók, ami húsz, harminc év távlatából is ugyanolyan jólesik neki.

Harminchárom óra volt, és úgy csinálta végig, harcias tekintettel, összeszorított fogakkal, csak enyhén nyöszörögve, olykor az ajtófélfába vagy a függönybe kapaszkodva, mint ahogy nagy szerzők dolgoznak a mesterműveiken - mikor Edgar felsírt, erősen, majdhogynem követelőzve, ő csak térdelt, minden tagja reszketett az adrenalintól, és tudta, hogy ez életének legdiadalmasabb perce, és sokszor merített erőt belőle később, mikor a gyerek lázasan fel-felkiáltott éjszaka, mikor órákig sétált vele a körtefák alatt, sebtiben kitalált dallamokat dúdolt neki, és valahol, belül tudta, hogy erre született, hogy jólesne olykor a segítség, de eszébe sem jut kérni, és minden alkalommal jogosan löki el a húga kezét, jaj, ne hülyéskedj, Maggie, nem vagyok olyan fáradt, mert Maggie sem gondolhatta komolyan, hogy csak úgy odaadja neki a fiát, ezt a kedveset, ezt a drágát, aki hús a húsából, vér a véréből, akit mindenkinél - igen, talán a férjénél is jobban - szeret, mert Maggie-vel mindig csak a baj volt, ő pedig ment, a gyerekkel a karján, hogy kihozza abból az előkelő szalonból másnap reggel, hogy bábáskodjon az első házasságánál, amit egy pillanatig nem támogatott, de jó képet vágott hozzá, talán ettől Maggie végre megnyugszik, csakhogy Maggie még azután is forgószél maradt, hogy Tilda rohanjon utána, lepkehálóval igyekezzen visszacibálni őt a földre, nehogy kárt tegyen önmagában, vagy éppenséggel Edgarban -

Merthogy Edgar, talán pont azért, mert érezte az anyja ellenállását, szívesen és gyakran ment Maggie nénihez, miután járni tanult, Tilda pedig elengedni, ez az anyák sorsa, mondogatta magának, és a séták a körtefák alatt egyre hosszabbak lettek, olykor már újra a férjébe karolt, aki hátországként, viharos tengerből előmeredő, biztos zátonyként állt mögötte, akkor is, amikor a másodikkal vajúdott, az összesen két és fél óra volt, senki nem számított rá, hogy Tildának, aki életében mindent centiben mért és mindenért megküzdött - amiért nem kellett küzdeni, arról gyorsan letett, mintha nem akarná igazán -, hogy neki ez ilyen könnyen megy majd, de Izabel csak jött, fürgén és ruganyosan, ahogyan aztán egész életében, élete első pár órájában csendesen, apró nyöszörgésekkel nézelődött, majd pedig nagyokat aludt, és míg az alvó lánya arcát nézte, Tilda ismét szeretni tanult, egy gyermeket, aki nem az imádott, piedesztálra emelt elsőszülöttje, akinek a szeplői éppen úgy bújnak elő a nyári naptól, ahogyan az övéi, és aki igazán sosem értette, miért nem engedi az anyja felmászni a szekrényre, a fára, a kerítésre, mindenhova, ahova a nagyfiúk, köztük a bátyja, már felmehettek - talán ezért van, hogy Izabel mindmáig igazságtalanságot kiált, félreismerve a szeretet és a féltő gond állította korlátokat -

Márpedig Tilda ezeket mindennél többre tartotta, és ahogy a családja nőtt, úgy igyekezett Maggie nénitől, a korlátozhatatlantól egyre távolabb húzódni, erőnek erejével a saját kezére csapott, amikor utána akart nyúlni, hagyd, drágám, majd Maggie megoldja, mondta a férje is, és egyszerre tudta, hogy igaza van, meg azt is, hogy ő nem ismeri a húgát úgy igazán, nem látja a szemében felvillanó tüzet, az új vágyak és elképzelések őrlángját, ami egyre csak űzi - a második esküvőn szintén ott voltak, Edgar és Izabel elegánsan, makulátlan ruhában szórták a virágszirmokat, hogy a vacsora ideje alatt már az eső áztatta udvaron hemperegjenek, és a férje ezúttal megtette neki azt a szívességet, hogy inkább ő ment ki "rendet vágni", ugyan, Tilda, a te állapotodban?, ő pedig ezúttal engedett, pedig erre ritkán volt példa, engedett, mert a háta már iszonyatosan fájt a harmincnégy hétnyi áldott cipekedéstől, de máig kuncogva emlékszik vissza arra, ahogyan a férje végül visszaült mellé az asztalhoz, nyakig sárosan, a gyerekek sehol, és néma egyezség született köztük, hogy ez a gyerek az utolsó -

Nathannel, bár nyolc órán át tartott, utána nagyon frissnek és elégedettnek érezte magát, és ez az érzés kitartott jóformán szakadatlanul majdnem másfél éven át - jól emlékszik, mennyire tele volt energiával, mennyire erősnek és nőiesnek érezte magát, a férje szerint mintha kicserélték volna, a húga szerint bűn, hogy ezt az időszakot nem világutazásra, hanem írásra használta, mások ilyenkor egyszerre négy szeretőt tartanak, világvárosokban reggeliznek, rászoknak a dohányzásra, neked meg csak a kis történeteid járnak a fejedben!, Maggie hüledezett, Tilda pedig elnézte neki, hogy mint már oly’ sokszor, ezúttal sem értik egymást – de fogta Maggie kezét, ahogyan korábban minden alkalommal, mikor megszületett az unokahúga, és belül ő reszketett jobban kettejük közül, hogy a mindig zabolázhatatlan nőből váljon egy legalább hozzávetőleg gondos anya, és, ha Maggie szintén ezt is remélte, ők ketten sosem beszéltek erről, mint ahogyan annyi másról sem, pedig voltak pillanatok, jótékonysági karácsonyi koncertek szüneteiben, a gyerekek születésnapi zsúrján, Tilda őszi felolvasóestjén, ami az évek alatt hagyománnyá vált – megtehették volna, de nem tették –

Talán ez az egyetlen beszélgetés, amit Tilda máig megkerül, és amitől máig tart.  

A roueni varázslócsalád, amelyből Tilda származik, generációkon keresztül jelentős jómódban élt – nem luxusban, de a nők háztartásbeliként a tűzhely őrzői maradhattak, ha nem kívántak dolgozni, a férfiak pedig hódolhattak a hobbijaiknak, mint a festészet, a vadászat, vagy a kurvázás, bár ez utóbbiról nem igazán ejtettek szót, tant mieux, gondolták, nem kell a kedélyeket feleslegesen borzolni. Tilda erről a tőről két dolgot hozott magával: a biztos tudást, hogy ő maga nem akar választani a családi élet és a majdani hivatása közt, és a még biztosabb meggyőződést, hogy igenis vannak dolgok, amikről nem kell beszélni.

Ami az első fogadalmat illeti, maradéktalanul betartotta – Tilda, bár némileg borzolta a családi kedélyeket azzal, hogy egy angolhoz ment hozzá, legendásan jó feleség és jó anya hírében áll még azok között is, akik az ilyen érdemekre csak vállat vonnak, mintha az olyan nehéz lenne, pedig nehéz, olykor egyenesen pokolian az, de Tilda büszkén vállalja, hogy sosem kötött kompromisszumot, hogy a férje mindig támogatta őt, és ő hasonlóképpen a férje mellett állt, kurvázásról pedig szó sem volt egy pillanatra sem. Olyan házasság és olyan családi élet az övék, ami szilárd, mint a velencei márvány, sokszor megénekelt, akár a trójai háború története, és erősen irigyelt, mint ahogyan a legtöbb sikeres állapot, amiből a környezet csak a dicsőséget látja, a befektetett munkáról pedig megfelejtkezik.

A második fogadalomról szólva: Tilda tud hallgatni. Ha a húga sejtené, hány titkát őrizte gondosan az évtizedek folyamán, belepirulna. Ha a gyerekei tudnák, hány csínyükről nem rántotta le a leplet, hány be nem vallott kihágás felett tekintett el, hány összetört szívet gyógyított a hallgatásával, egy percig sem mondanák, hogy az anyjuk az eredmények megszállottja. Tilda pontosan tudja, hogy olykor a legnagyobb eredmény éppen az, ha a családod érdekében lakatot teszel a szádra, és úgy teszel, mintha semmit nem láttál, semmit nem hallottál volna – ha a férje tudná, milyen titkokat őriz a felesége még előle is, valószínűleg, életében talán először, átgondolná a kurvázás létjogosultságát.

Amortentia: borsmenta, őszi avar, medvecukor
Mumus: A gyermekei halálánál borzalmasabbat nem tud elképzelni.
Edevis tükre: Mire vágyhat egy nő, aki elért mindent? Még egy csésze kávéra, és egy nyugodt reggelre, hogy befejezhesse a könyvét.
Hobbim: Mindig van egy újabb ötlet, amit le kell írni, mindig van egy újabb ház, amit meg kell nyitni, és egy cipő, amit nem akart felpróbálni, de ha már így alakult - az élet túlságosan rövid a szabadkozáshoz.
Amit sosem tennék meg: Húsz felett azt gondolta, sosem lépne át az elvein. Harminc felett azt gondolta, a család még az elveknél is fontosabb. Negyven felett biztos volt benne, hogy mindig a helyes úton fog járni, mert jó példával akar járni a gyerekei előtt. Ötven felett - sejted már?
Ami zavar: A szabadkozás, a pironkodás, a kiszámíthatatlanság - az ilyesmit jobb meghagyni az elsőbálozó szüzeknek.
Ami a legfontosabb az életemben: Az igazát elismerjék, a tévedéseit elfelejtsék. Na, meg a befogadó otthoni légkör kialakítása - hiszen végső soron harminc éve ezen fáradozik.
Ami a legkevésbé fontos számomra: Reggeli, ebéd, vacsora - könnyedén elvan az egyik vagy akár mindhárom nélkül is, ha belemerül a teendőibe.
Büszkeségem: A gyerekei, és gyakran szemérmetlenül henceg is az eredményeikkel. Na, meg a regényei - ezekről szinte sosem beszél.
Ha valamit megváltoztathatnék: Ha nem akarná annyira megmenteni a húgát, nyugodtabban alhatna.
Így képzelem a jövömet: ... une autre tasse de café, s'il vous plaît.