Severin Malfoy

Nincs túl sok jó tulajdonságom, csak egy petite. Ha a szüleimet kérdezné bárki, egy erényt se tudnának kiemelni a színtiszta aranyvéremen kívül. Legalább ezt tisztelem másokban. Az aranyvért. Soha nem használok fel piszkos céljaim elérése érdekében egy aranyvérű szüzet se drága Roquetaillade nagyanyám nagy bánatára, mert ő azt várná, hogy valakit csináljak már fel legalább a tiszta vérűek közül, hogy a családfa bővülhessen. De úgy vagyok vele, jobb, ha az én génállományom nem adom tovább az utókornak. Ezzel szívességet teszek a varázsló társadalom számára. Micsoda erény!
Ami a szívemen, az legtöbbször a számon is, általában kimondom mit gondolok még akkor is, ha egyesek számára nem elfogadhatóak a szavaim. Nem vagyok merev, sőt egész lazának számítok a szoborságba merevedett Malfoyok között. Persze, mint minden Malfoy vagy Roquetaillade, úgy én is adok a látszatra, megjelenésre, a legdivatosabb, legtrendibb öltözetet viselem még akkor is, ha belül egy fityinget sem érek. És nagyon igyekszem egy-egy kemény parti után nem elhagyni valamelyik márkás ruhadarabomat, de eskü nehezen megy néha, mert kinek van kedve hajnali 4-kor a kristálycsillárról levadásznia a Versace boxerét? Van másik húsz belőle, úgy vagyok vele. Az igyekezetem az valami hihetetlen amúgy, nagyon kitartó tudok lenni, HA akarok.

Biztos tudni akarod, milyen anti erényekkel rendelkezem? Ez egy soha véget nem érő történet lesz akkor. Bárkit is kérdezel, először mindig a rosszat hallod rólam, talán a jót sose. Bár ez is eléggé relatív dolog. Na de nézzük is sorjában. Felsőbbrendűségi komplexusom határtalan, de azért muglikkal, sárvérűekkel és félvérekkel hálok(mert ugye tisztelem az aranyvérűeket, emezeket meg nem), kihasználok bárkit, akit nem szégyellek és ugye nem szégyellem, mert szégyenteljes vagyok, nekem senki és semmi sem szent. Én vagyok a tékozló fiú, a Malfoy, akinek sose nő be a feje lágya, akiben nincs egy szemernyi felelősségérzet sem. Nem vetem meg egyik nemet sem, ha arról van szó, hedonista, önző, magának való, semmirekellő szörnyeteg volnék. Igen az vagyok. Egy szörnyeteg. Anyám már annak idején is megmondta. Pedig csak nyolc éves voltam. De hittem neki. És azzá váltam. Azzá formált a családom...

Napfényes délután. Nem hallasz mást, csak a madarak csicsergését és a kellemes, meleg szellő susogását, ahogy a nyitott ablakon keresztül átfúj a selyemszőttes függönyön keresztül. Egy kíváncsi tekintetű nyolc év forma kisfiú mászik ki az ablakpárkányba és kémleli szürkéskék íriszeivel a horizontot. Tejfelszőke hajába beletúr a szél, ő pedig békésnek érzi magát ott ücsörögve a természetet figyelve. A távolban már gyülekeznek a viharfellegek, de ő mit sem törődik a közelgő égi veszedelem előszeleivel. Az idilli csendet egy vékonyka hang töri meg.
- Én is jöhetek? - kérdi az édes kis hang tulajdonosa, aki ugyanolyan tejfelszőke hajkoronával, de kék helyett csillogó mogyoróbarna íriszekkel pislog fel a fiúra.
- Te még túl kicsi vagy ehhez. - válaszol a bátyja, mire a kislány lebiggyedt ajkakkal, durcásra formált arccal néz rá a fiúra, kezeivel feléje kezd nyújtózkodni.
- De én is akajom látni a madajakat! Kéééjlek, Sevíííí! - két kis puffancs arcocskája egyre vörösebbé válik, és mielőtt még eltörne a mécses, a  fiú sóhajtva lehajol érte, majd óvatosan felemeli.
- Ide leülhetsz, de ne hajolj ki nagyon, rendben? - inti óvatosságra a  fiú kishúgát, mire a pici bőszen bólogatni kezd.
- Szejinted mit mondanak egymásnak a madájkák? - érdeklődik a kis selypítős, mire a fiú elgondolkodik. Hirtelen eszébe jut valami.
- Azt, hogy szeretnek itt lakni a kertünkben, mert Sibillánál szebb és kedvesebb lánnyal még sohasem találkoztak. - válaszolja a fiú és elégedetten szemléli, ahogy húga arcára ragyogó mosoly költözik.
- Tényleg azt mondták? Nem hazudsz? - szól a következő kérdés.
- Nem tudom pontosan, de szerintem igen, azt. - válaszolja a nagy testvér. Egy pillangó tűnik fel hamarosan a látóhatárukban, a lányka pedig izgatottabbá válik és az ég felé nyújtja kis karját, hogy elérhesse a szárnyast.
- Óvatosan! - szól rá fivére, de hangja egy másik, aggodalmasabb szopránnal keveredik össze, mely kizökkenti őt.
- Ti meg mit kerestek a párkányon? Severin Malfoy, azonnal szálljatok le onnan! - parancsol a fiúra édesanyja, ki rémült pillantásokkal indul meg az ablak felé, csapot-papot otthagyva.
- Anyu nééézd, pijjangó! - hajol kintebb a leány és egy pillanat kell csupán, hogy egyensúlyát vesztve a mélybe zhanjon.
- Sibi!!!!!!!! - ordítva kap húga karjai után a fiú rögvest, de már csak az üres levegőt markolja. A kislány halálsikolyának és anyjuk velőtrázó sikolyának szorongó elegye teljesen odaszögezi a párkányra. Mozdulni sem tud, csupán tág pupillákkal  nézi, ahogy édes kis húga teste a teraszra hanyatlik és többé már nem mozdul onnan. Szemei könnybe lábadnak, teste remegni kezd. Ő most utána fog ugrani, Merlin szakállára, utána kell ugrania és meg kell mentenie! De miért nem tud megmozdulni? Miért ilyen fagyos minden körülötte? És miért fázik ennyire?
Erős karok rántják hátra a grabancánál fogva, könnyeivel küszködve próbál az illetőre fókuszálni, ám ekkor éles fájdalom hasít az arcába egy erőteljes csattanás kíséretében. Ajkai felrepednek, a koponyája pedig zsongani kezd, mintha ezernyi hangya vert volna tanyát benne. Úgy érzi, a feje mindjárt széthasad, ahogy a lelke is fáj, de az annyira, hogy levegőt is alig kap.

Már leszállt az est, esőcseppek kopognak az ablakok üvegein. A madarak már rég elbújtak, többé már nem csiripelnek Sibillának. Soha már. Nem én voltam, igaz? Az az átokverte pillangó a hibás!
- Te vagy a hibás, te tehetsz róla!  - rázza meg a nő a saját gondolataiba kábult fiút, kinek hamarosan eljut a tudatáig a hisztérikus vád.
- Nézz rám, ha mondom! Tudod mit tettél? Megölted a húgodat! Egy szörnyeteg vagy Severin, felfogtad?! Egy szörnyeteg... - csuklik el a nő hangja és a fiúban ekkor tudatosul az igazság. Törött, fénytelen tekintettel néz rá anyjára. Könnyei már rég elapadtak.  Én vagyok a felelős Sibi haláláért? Én öltem meg a kishúgom? Tényleg egy szörnyeteg vagyok. A nő ellöki magától gyermekét, majd saját édesanyja karjaiba temetkezik. A fiú egyedül marad az ürességével, mert anyja többé nem ér már hozzá. Soha már.
- Egy mini szörnyet neveltem Anyám, a földanya szerelmére, egész végig egy szörnyet neveltem! - hisztérikus könnyei apadhatatlanok és úgy tűnik, hasztalanul próbálják meggyőzni őt arról, hogy véletlen baleset történt. Már a fiú sem hiszi másképp. Az anyja szörnyetegnek tartja. Ő a hibás. A halál pillangó képében érkezett és ragadta el szeretett kishúgát. És ő lökte a karjaiba...

Hiába keresem a lelki békém, azt soha sem lelem meg, nyilván azért, mert én is csak egy szörnyeteg vagyok. A természet groteszk képe, egy helyes, édes profilba csomagolt förmedvény. Olyan vagyok, mint a férges alma, csak addig vagyok kívánatos, míg belém nem harapsz. Jobban mondva, míg én nem harapok tebeléd. A külsőm megnyerő férfiak és nők szemében is, a Malfoyok sápatag bőrét és tejfelszőke haját örököltem, és szürkéskék tekintettel veszlek szemügyre, ahogy megpróbálsz belém látni. De nem fogsz tudni, esélyt sem adok rá. Az egyetlen Roquetaillade vonó bennem a 186 centis magasságom, meg az állam vonala. Házsártos öreganyám szerint így is tökéletes keveréke vagyok ennek a két, csodálatosan tiszta vérű családnak, az arcom, akár egy görög szoboré. Csak kár, hogy nem vagyok hozzá elég merev is. Viszont pofátlanul ki is használom adottságaimat, nem szégyenkezem a testem miatt, a pőreség számomra nem jelent semmit. Csak a lelkemet fedem le, rejtem el, de azt jó mélyre, hogy senki se lássa meg. Öltözködésem mindig elegáns, a legújabb divatnak felel meg, de erről, meg a Versace alsómról fentebb ugye már szó esett.