Zane Minho Godfrey

Viselkedésem valahol még mindig a régi beidegződések határozzák meg. Oly erősen sulykolták belém gyermekként a koreai nevelést, hogy máig nem ráztam le magamról őket teljesen. Alapból tisztelettudó vagyok, idegenekkel elsőre távolságtartó, bizalmatlan és gyanakvó, ám ha látom, hogy nincs miért aggódni, hamar feloldódok.
Elég sok marhaságra rá lehet dumálni. Amíg valakivel közösen érzem jól magam, addig nehezen mondok nemet, az öncélúság azonban nem kenyerem. Mosolygós vagyok, ökörködős a való életben, mindennél fontosabbak számomra a koreai hagyományok és azok a történetek, amelyek fiatalabb éveimet meghatározták. Előfordul ám, hogy robbanok. Ám be hidd, hogy az a fajta gránát vagyok, akibe minden második sarkon belebotlasz, nem foglak lecsapni, ha véletlenül leöntesz forró teával vagy esetleg elfelejtesz köszönni. Egyszerűen ha valami csípi a szemem, akkor odaszólok, odavágok és nem feltétlenül állok hozzá higgadtan a helyzethez, de életvitelem miatt a tűréshatárom valamivel magasabban van. Nem vagyok konok, megtanultam elkerülni a bajt, a konfliktust, de megvannak a kapcsolóim, amiket ha pöckölget valaki, a sarkamra állok.

- Csak lélegezz! Tíz apró lélegzet... Ragadd meg! Érezd! - mondta mindig anyu.
Valahányszor csak ordítoztam, vagy dühömben toporzékoltam, vagy a tehetetlenségtől kisírtam a két szemem, vagy rosszul lettem az idegességtől, anya csak nyugodtan elismételte ezeket a szavakat. Minden egyes alkalommal. A homloka közepére kellett volna tetováltatni az egész hülye mantrát. Om szábá bábá szudá szálbá dármá szábá bábá szudohám
Sosem értettem meg. Mégis mi a francra jó tíz apró lélegzet? Miért nem egyetlenegy mély?
Akkor még nem értettem.
Most már értem.
Elképzeltem magamat tök bénán, ahogy fekszem az ágyon. Hajam totál kóc! Biztos úgy állt, mint a szénakazal. Annyira siralmas látványt nyújthattam. Na, nem mintha az eddigi megjelenésem báj és csáb lett volna…legalábbis ami az 5 éves énemre vonatkozott.

Azzal soha nem volt problémám, hogy kitűnjek a tömegből. Sokan mondták, hogy feltűnő jelenség vagyok, még akkor is, ha én inkább neveztem volna magam stréber jegyzetkukacnak. Az Roxfortos éveim alatt nem szerettem arra koncentrálni, hogy hány lyukat lehetne betömni körülöttem, pedig lett volna rá lehetőségem. Talán a szülői szigor tette, hogy inkább a céljaim elérését részesítettem előnyben, nem pedig azt, hogy a sorban álló lányok igényeit elégítsem ki. De így volt ez jól. Mindig magamnak kerestem a bajt. Olyan ez, mint mikor elkészülsz egy komplex kirakóssal, és észreveszed, hogy az utolsó két darab hiányzik. Nem jó, nem tökéletes. Meg kell találnod a darabokat.
Az enyéim a világban voltak elszórva. Hegycsúcsok tetején, sebes folyók mélyén. Vad és fékezhetetlen vágyat éreztem, hogy mindent meghódítsak, legyűrjek, főképp pedig magamat. A saját gátjaimat. Mert mindenkinek van, hiába sikeres, gazdag, vagy épp boldog. Én talán ha a siker szeletébe beleharaphattam, nemigazán fogtam fel, mi is van velem. Pörögtek a napok, az arcok, az évek. Bekapott a mókuskerék, én pedig megtörve menekültem olyan helyekre, amelyeket épeszű ember messziről elkerül. Mindig is mozgásban voltam, sportoltam, vigyáztam minden falatra, és kortyra. Talán ez őrölt fel.

Aztán meg érte foglalkozni egy bizonyos lánnyal. Kezdetben nem volt egyszerű dolga egyikkőnknek sem.
Ám köddé vált bennem minden olyan érzés, amely addig azt táplálta belém, hogy soha többé ne nézzek rá erre a lányra. Elvégre nehezen tudtam volna letagadni, hogy mindig is kötődtem hozzá. Nem szerettem a beteges dolgokat, és úgy véltem, a szerelem nem is ilyen... nem követel beteges kötődést, csak azt, hogy két ember egyszerűen szeresse egymást. Mi azonban ezt jól megbonyolítottuk magunknak.
Nagyon könnyedén megleltük a közös hangot, nem telt el nap, hogy ne beszélgettünk volna. A lányt magával ragadta a magabiztosságom, a történetek, miket a családomról meséltem.
Emlékszem. A pillanatra. Egy apró csók, melyet a szájára adtam. Kezem elmélyült a hajában, és elmosolyodtam, ahogy végül elszakadván tőle, belenézhettem gyönyörű szemeibe. Mintha magát az eget vizslathatnám élőben.

A teljes bölcsesség: gondolat-nélküli.

Ő most gyűlölne, amiért eljöttem. Sértésnek venné, nem értené, miért rovom le a tiszteletemet. Mindig is utálta az érzelgősséget. Azt gondolná, hogy bedőltem mások tanácsainak.
Innen már látom is a fát, amelynek ágai vérerekként hálózzák be a szürke eget. Odaérek a bokorhoz. Az ágak végén halványzöld rügyek. Strapabíró ez a galagonya, ahogy újranőtt, ahogy visszaállt  a helyére. Ott is van egy tölgyfa, amely dacolva a göcsörtös kérgén tátongó, mély sebbel, méltóságteljesen áll. Az öcsém fája. Nyújtom a karom, hogy megérintsem, hogy ujjaimmal is érezzem a kérgét végigszántó, durva barázdákat. Nekidőlök a fejemmel. Elönti a szememet a könny. Az asszony nem gondolta, hogy egyedül kellene ma idejönnöm. Direkt megnevettettem, hogy lássa, menni fog.
Vicces hangon ilyeneket mondtam neki, hogy ez az én „szertartásszerű látogatásom”.
Ezek mind abból az önsegítő könyvből valók, amelyet az anyámtól kaptam. Nem fedtem fel neki a teljes igazságot – hogy milyen bonyolult is az én gyászom, milyen ködös.
Olykor a legkisebb dolog is oldalba tud vágni. Máskor meg megfeledkezem az egészről. Majdhogynem gondtalan és megkönnyebbült vagyok, aztán olyan erős szégyenérzet tölt el, hogy azt sem tudom, hova legyek. Rám jön a letargia, a depresszió. Mindent csak későbbre halogatok.
Az idő állítólag begyógyítja a sebeket. Hiszen az idő befolyása ellen nagyszerűen lehet védekezni, és így a múltat a boldogtalanság forrásává tenni. Erre a célra legalább négy – ősidőktől ismeretes - mechanizmus áll rendelkezésünkre. De nem most...az öcsém halott. Nem tudtam megvédeni. Az emberek sírnak, amikor meghal a szerettük, nem igaz? Sírnak- rínak, könny csurog az arcukon. Az öcsém kétségtelenül a szerettem volt,  ezzel együtt soha nem állt még tőlem távolabb a sírás. Száraz és forró volt a szemem, kissé égett a torkom, mintha kezdődő nátha kerülgetne. A gyomrom is fájt, pár másodpercig a hasamra tettem a kezem, és behunytam a szemem.
A kapaszkodó, melyet megmarkolsz, kilazul. Érzed minden egyes kavicsdarab küzdelmét, hogy helyben maradjon, és azt, ahogy milliméterről milliméterre távolodik a kőzettől. Csak egy kicsi kell, csak még egy pici.. Látod mi van mellette. Egy újabb esély, egy kapaszkodó, amit meg kell ragadnod. A tiéd lehet, ha akarod, csak el kell venned. Kinyúlsz, de ekkor már késő. Egy reccsenés, és a semmiben találod magad. A mélybe zuhansz.
A semmibe.
Mi történik a szabad madárral, amikor szárnyát eltörve a földre kerül, és többé nem képes repülni?
Valódi lénye meghal. Ami marad, csak egy hozzá hasonló valami, amiről valakinek gondoskodni kell, mert egyedül képtelen.

Félig koreai származásom meghatározta az éveimet. Bár vonásaim, az enyhe asszimetria és a furcsán szabályos keveréke manapság már-már divatosnak számítanak, akkoriban megbélyegeztek. Ám büszkén viselem a kívülállás jegyeit. Mára pedig már tökéletesen hidegen hagy, de tényleg. Akinek tetszik, tetszen, akinek meg nem, annak nem. Izmos vagyok, és nem is rejtem véka alá, bár nem is viszem túlzásba, épp csak annyira, hogy fellépésem a foglalkozásomhoz kellően tekintélyes legyen. 185 cm magasságommal nem vagyok égimeszelő, de alacsony sem - átlagosnak mondanám. Azért tudok nagy hatást tenni másokra, ha megerőltetem magam...