Valerian

Soha nem kérdeztem senkitől, hogy mit szeret bennem. De Lena egyszer azt mondta, hogy szereti a határozott lelkem és nem akarja, hogy elveszítsem. Nem tudom, mit értett ezalatt. Talán a bennem lakozó sötétséget, amit egyszerre rettegek és tisztelek. Határozott jellem. Nagyon nehéz megingatni a nézeteimet, szinte lehetetlenség. Sokan irigylik az élethez való hozzáállásom is, mert szerintük nem izgatom magam se a holnap miatt, se amiatt, hogy ki mit gondol rólam. Tény, hogy nagy ívben tojok a hírnevemre, pártatlan vagyok, nem állok senki oldalán se. Bátornak tituálnak, mert kiállok önmagamért, de én ezt is csak a nemtörődömség számlájára írom. Titokzatosnak, megfejthetetlennek gondolnak, mert magamról nem sokat beszélek, a szóbeszédek meg mindenfélét összehordanak rólam. Koromhoz képest bölcsen át tudom gondolni a helyzetet, tudom, mikor kell valamit abbahagyni. Tudom, mikor jön el az a pont, amikor valamit el kell engedjek. Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok kitartó, csak mellette racionális, megfontolt is. Elég rafkósnak tartom magam, találékonyan el tudom érni másoknál azt, amire éppen szükségem van, de erről a jó tulajdonságomról általában hallgatok mások előtt.

Mindenkiben lakik valami zavaró tényező. Bennem a nemtörődömségem zavar a leginkább másokat, hogy nem tudnak belém állni semmivel sem. Nem látnak belém. Az, hogy nem vagyok szolgalelkű, és soha nem is leszek, nem hódolok be mások akaratának, hiába is próbáltak már eltaposni párszor. Engem nem bánt az igazság. Ami igaz, az igaz. Ami meg nem, arra meg csak vállat vonok, nem cáfolok semmit, de nem is erősítem meg az állításokat. Mindenki azt hisz rólam, amit akar. Vannak olyan szülők, akik féltik a gyerekeiket tőlem, egyrészt a majdnem egész testes tetoválásom piszkálja a szemük világát, amit amúgy én magam terveztem meg, a másik meg a rossz hírnevem. De könyörgöm, ugyan ki hiszi el azt, hogy engem maga a Pokol vetett ki magából és én vagyok a pokol gyermeke? Talán csak az alsóbb évfolyamosok, mert szerencsére az aurorok még nem törték rám az ajtót. Sokakat az érdektelenségem zavar. Nem mindig vagyok jó társaság, beszélgetőpartner, az antiszoc jelzőt gyakran aggatják rám. De ez van, szeretem a magányt és csendet magam körül, a felesleges pofázást meghagyom másoknak. És vannak az irigyek, akik azt neheztelik, hogy különösebb megfeszítés vagy erőlködés nélkül is képes vagyok jó jegyeket szerezni, tanulni, fejlődni. Önző vagyok és ezt nem tudom leküzdeni, engem ez zavar a legjobban saját magamban. Ha valamit megkaparintok, ha valami vagy valaki az enyém lesz, ahhoz más ne nyúlkáljon addig, míg én birtoklom.

Izgatottan lépek a Teszlek Süveg elé, miután a nevemet kiáltják, de továbbra sem értem, miért ez a sityak mondja meg, melyik házba tartozom...Kétkedve pislogok a beszélő, szakadt sapkára, de azért leülök a székre és engedem a fejemre húzni, ahogy a többiek is tették. Sok mindent nem értek még, csak azt tudom, hogy igazából nem vagyok fura. Csak más, mint a mugliknak nevezett varázstalan emberek, akik között felnőttem. Feszülten várom szavait, ahogy mindenki más is. Igazából azt sem tudom, hogy mire számítsak, mit várhatok ettől, olyan üres a fejem.
- Nocsak, nocsak, ne gondold, hogy üres a kobakod. - szólal meg a beszélő sityak, én meg ijedtemben legszívesebben lehajítanám a fejemről, de nem akarok gyávának és bénának tűnni, így megszorítom a székem és hallgatok. Belelátsz a fejembe sapka? Kérdem gondolatban.
- Pontosan. És nem csak oda. Tisztán látom, hol fogsz tudni kiteljesedni és szárnyakat bontani gyermek....- feleli, én pedig továbbra is zavartan várom, hogy kimondja sorsomat. Hova kerülök?
- Mardekár! - jelenti ki a süveg, mire mindkét szemem hatalmasra kerekedik. Várjunk csak egy pillanatra? Ez valami tévedés lehet...
- De...de...- már kezdenék vitába szállni ezzel a döntéssel, de nem hagynak rá esélyt, mert leveszik a fejemről és a Mardekárosok asztala felé terelnek. Hatalmas gombóc gyűlik a torkomba, ahogy a tapsoló "sznobok" felé sétálok. Mit fogok én kezdeni ennyi csipkelődő aranyvérű között? Nekem azt mondták, hogy a mardekárosok fennhéjázóak és szeretnek másokat bántani. Én utálom az ilyen embereket...varázslókat, boszorkányokat, bármik is legyenek. Itt is meg kell tanulnon megvédeni magam, ha nem akarom, hogy az elkövetkezendő 6-7 évem kínkeservesen teljen...


Ismét az olcsó pohár fenekére nézek, már számolni se tudom, hanyadjára öblítem le a torkom a feledés reményében. London utcái tele vannak seggrészeg tinikkel péntek és szombat éjjelente, szóval nem igazán tűnök ki közülük. Amúgy se a forgalmas utcákon dajdajozunk a haverokkal, a rendőrök miatt meg rohadtul nem izgatom magam, mert bár még messze nem vagyok 18 éves, de nem is látszom 16-nak, a bűvölt személyim meg ott tesped a tárcámban. Megvan a maga szépsége annak, hogy nem vagy mugli, de a muglik között kell meghúzd magad. Izgatom ma egyáltalán bármi miatt is magam? A műanyag poharat a földhöz vágom. Üres, bmeg...
- Na, add ide az üveget! - ujjaimmal nyomatékosítva kérésemet az üveg máris a kezemben landol. Nem ellenkeznek velem. Ma nem. Ha ma nem szippant be a sötétség, akkor talán soha nem is fog. Szomorkás vigyorra húzódik arcom, ahogy lenyakalom a valamit. Igazából már azt sem tudom, mit iszok, csak iszom, mert folyton ott marja a torkom a csillapíthatatlan szomjúság azzal a keserédes valamivel elegyedve. Csalódottság tán? Hisz mindig csalódok valamiben vagy valakiben, megszokhattam volna már.
- Szóval itt vagy...Miért kellett seggrészegre innod magad? - lép ki a sötétségből a fény hangja. Vagy mi a fene. Hallucinálok? Már a gondolataim is zavarosak.
- Merlin szakállára esküszöm, hogy Lena hangját hallom. Ütős ez a valami, bármi is legyen benne. - jegyzem meg, mire közlik velem, hogy valóban itt az anyám.
- Gyámom. - javítom ki őket, mert ő nem az anyám, soha nem is lesz az. A többiek szívesen meghúznák, ezt kifejtették már párszor, én meg válaszként szívesen behúztam volna nekik, de inkább csak bekussoltattam őket.
- Igen, én vagyok a gyámod, szóval leteszed azt az üveget és szépen hazamegyünk. Nincs apelláta. - válaszolja. Mondtam én valaha ellent neki? Hatalmas vigyor terpeszkedik rá arcomra, ahogy az üveget valaki kezébe nyomva felállok és fölébe magasodok. Máris sokkal magasabb vagyok nála, mégis övé az utolsó szó minden alkalommal.  A hazaút totálisan kiesik, biztos jól behorkoltam az anyósülésen. A következő pillanatban már az ágyam felé dönt a gravitáció, magammal rántva a nőt, akit most nem akarok elengedni. Próbálna kikecmeregni az ölelésemből, de én vele akarok betakarózni ma éjjel.
- Ne menj el! Te ne hagyj el...kérlek! - szinte már belenyöszörgöm illatos hajába. És ő marad, ő nem hagy cserben, nem hagy magamra. Szorosan ölelem testét a magaméhoz, majd egy furcsa indíttatástól vezérelve megcsókolom. Szinte már várom a pofon csattanásának bizsergető érzését, de nem jön. Hagyja magát, sőt mi több, viszonozza a csókomat. A vágytól meg talán a vodkától teljesen megrészegülve tovább megyek. Megteszem azt, amit mindeddig nem mertem, de mélyen legbelül nagyon is akartam. Innentől már nincs visszaút, rohadtul nincs...

Bárki is csinált a világra, biztos nem szőnyegcirkáló méretekkel rendelkezett, mert bár csak 17 éves vagyok, máris égimeszelőnek számítok a magam 187 centijével. Hajam színe fekete, sötétzöld szemekkel tekintek le másokra. Ahogy az életem, úgy a ruhatáram is egyszerű és nincs benne semmi szín vagy szivárvány. A kényelmes, fekete cuccokat részesítem előnyben, az aktuális divatról vajmi keveset tudok, egy trikó, ing és farmer mindig megtette. Ja meg valami edzőcsuka vagy fekete Martens bakancs.