veda vaughn

Határozottan extrovertált alkat, és ebből kifolyólag, vagy e miatt, bármikor képes kiállni a tömegek elé és nyilatkozatot tenni, vagy beszédet mondani. Az érzelmeit jól kezeli, és ez által jól is leplezi őket, ha bántja, aggasztja, nyomasztja valami. Olyan, mintha szüntelen leendő köztéri szobrához állna modellt: amikor szól, higgadt, amikor cselekszik, átgondolt, amikor dönt, megfontolt. Minden szavának súlya, minden kijelentésének éle és sarka van. Mindig elszánt, a végletekig terhelhető, és ő közben csak a csúcsra tekint, hogy minél előrébb-, és feljebb jusson. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden érzelemtől mentes, vagy részvétlen, rideg, közönyös volna, éppen csak helyén tudja kezelni a dolgokat és az embereket. Keménynek és szívtelennek tűnhet - a munkatársai, a beosztottjai, azok, akik nem ismerik eléggé, Iron Ladynek, vagy Sárkányhölgynek nevezik a háta mögött (éppen ezért előtte sem maradhatott titokban) -, aki jól ismeri, az azonban tudja, hogy odafigyel a környezetére, és az emberekre maga körül, empatikus és egyébként rettenetesen érzelmes egyén, csak éppen nem kürtöli világgá azt, ami a lelkét nyomja, vagy éppenséggel önnön boldogságát, örömét. Van egy 'biztonsági zónája', amit ő rajzol saját maga köré. Ilyenkor valami megközelíthetetlen titokzatosság, fájdalmas zárkózottság lengi körül, és ember legyen a talpán, aki e varázst képes megtörni. Számára a világ kétfelé oszlik: a körön kívülre és a körön belülre. A körön belül vannak azok, akikhez érzelmileg kötődik, akiktől nem kell tartania, akik rá szorulnak. A körön kívül helyezkedik el mindenki más, aki ismeretlen, aki gyanús, akinek a szándékai nem tiszták, és aki neki csalódást vagy fájdalmat okozhat, vagy már okozott is.
Bizalmatlansága ellenére azonban meglehetősen bájos, elragadó nő, kommunikatív és nyitott minden-, és mindenki felé. Roppantul karizmatikus, meghatározó, magával ragadó, minden értelemben vonzó egyéniség. Időnként szinte tenyérbemászóan, ragacsosan mézes-mázos, iszonyatosan megnyerő, rámenős, főleg akkor, ha valamit igazán nagyon akar. Pontosan tudja, hogy kinek, mikor, mit és hogyan mondjon, hamar kiismeri az embereket. Nem csak megjelenésében-, de jellemében is kellemes: szeret beszélgetni, értelemtől szikrázó vitákba bonyolódni, megtárgyalni a világ fontos dolgait. Ennek ellenére kevés igazán jó barátja van; ismerőseiből álló köre kiterjedt-, és széles skálán mozognak, mind társadalmi-, mind származásuk alkotta csoportból és rétegből. Számára mindenki egyenlő, mindaddig, amíg valami olyasmit nem tesz az illető, amivel kevesebb lesz az ő szemében - és ehhez nem kevés erőfeszítés kell, ugyanakkor hatalmas gonoszság, akár apró tettekben vagy szavakban megnyilvánulva. Elfogadhatatlannak tartja a 'vértisztaság' miatti megkülönböztetést a mágus világban, és senkit sem utál jobban zsigerből, mint azokat, akik még e felvilágosult korokban is a vér 'minőségével' foglalkoznak.
A legkitartóbb, legelkötelezettebb szövetséges, ám jaj annak, aki ellenségének tudja. Nem ismeri a felejtés és a megbocsátás intézményét: a mérges tüske nem csak addig fáj, amíg a bőre alól ki nem tépi, hanem addig, amíg vissza nem döfi abba, akitől kapta. Akkor és oda szúr, amikor és ahol a másiknak a legjobban fáj. A benne feszülő érzések, indulatok csak gyűlnek, gyűlnek és gyűlnek, s egyre sürgetőbb kiélést követelnek. Ő a felhúzott íj, a radioaktív góc, az izzó parázs a hamu alatt.

Azt hazudom minden nap, hogy nem hiányzol már.
Nem szeretlek. Nem szeretlek.
Látod, milyen egyszerű? Még csak nem is sírok.

Nézem ezt a nőt. Mi lett vele? Mivé lett? Arcán, mint a repedések, szarkalábak, és ráncok futnak végig. Kósza, ősz hajszálakat fed az ezüstszőke festék. De nem is ezek a legijesztőbbek, hanem a lélektükrök – melyek alatt karikák éktelenkednek: már régen nem ragyognak úgy, mint egy pár zafír. Opálosak, szinte matt fényűek.
Úgy érzem, hogy az idő vasfoga napról-napra csak egyre jobban összetöri a csontjaimat, porrá zúz, felemészt... de éltem-e igazán?
Évek teltek el. Szép, napsütéses hetek és hónapok, melyek monoton, szürke hétköznapokká lényegültek.
Ajkaimhoz emelem-, beleszívok a hamvadó cigarettavégbe.
Emlékszem még, hogy milyen szúrós szemmel néztek rám Logan ismerősei és barátai, a kezdetek kezdetén: az eltartott, oxfordi picsa, az a magát nagymenőnek képzelő, félvér újságíró ringyó, aki a férje vagyonán élősködik – ezt gondolták; nem kellett kimondaniuk, az arcukra volt írva, a csalfa mosolyokban, a foghegyről odavetett élcelődésekben, a szemeikben szikrázott a maguk megmásíthatatlan igaza.
Azonban ez nem számított. Semmi sem számított, mert boldogok voltunk, szerettük egymást, összeházasodtunk, szülők lettünk, dolgoztunk, építettük az életünket, együtt, közösen, vállat-vállnak vetve. Talán azt szerettem a legjobban Loganben, amilyenné engem tett. Azért, mert szeretett, a hibáim ellenére, a gyengeségeim ellenére, minden élem ellenére, általa és miatta jobb lettem, és mindig még jobb akartam lenni. Úgy szeretett, hogy szinte felolvadtam az ölelésében, a fényében. Soha nem cseréltem volna el semmiért sem az életemet.
(...)
De most boldogtalan vagyok.

Túl sok volt. Egyszerűen... besokalltam. Apó, fehér tablettákon élek azóta is – koffein tabletta, ezt mondtam én, de valójában annál egy kicsit mégis csak több, erősebb szer. Minden egyszerre történt, és a sok, apró csepp, egyetlen, mindent elsöprő óceánná duzzadt. Abban az évben kezdte meg Roxfortos tanulmányait Spencer, és emlékszem még, milyen furcsán csendes volt a ház, aztán hirtelen milyen sok, kimondatlan dolog tört felszínre. Mindaz, amit addig elhallgattunk, vagy akár titokban tartottunk egymás előtt Logannel, a halk, egymástól elfordulásból átváltott valami egészen másba: éles kritikákba, késként vágó szavakká, szúrós megjegyzésekké, és hangos veszekedésekké.
- Nem lehetne, hogy felhagyj a politikával?
- Nem lehetne, hogy ne mondd meg nekem, mit csinálhatok, és mit nem? – dorombolom a hálószobába belépő férjemnek, aki éppen most ért haza a Minisztériumból, és, aki felváltva nézi a hátamat, a hajamat, a cigarettát tartó kezemet, a tükörképemet; a tekintetembe fúrja pillantását.
Ránk telepedett a csend. A fülemben visszhangzik minden egyes sötét szívdobbanásom, hallom az ereimben pulzáló vér lüktetését is.
Frusztrált vagyok. Frusztrál ez a katatón, monoton élet, amiben vergődünk, mint két, szárnyaszegett rabmadár. Rabok vagyunk és csak bántjuk egymást; egymás húsába vájunk, beletépünk a másikba, nézzük, ahogy halkan elvérzünk.
Minden nap meghalunk egy kicsit.
Azt gondolom, hogy az életünk maga lesz a betegség és az elsorvadás – hogy lassú, monoton halál vár ránk. Hogy egymás képébe nézve fogjuk várni a csendes elmúlást, mely, mintegy radioaktív felhő, telepedik ránk, amely a csontjainkba, a húsunkba, a szöveteinkbe, az idegeinkbe és minden egyes kibaszott idegsejtünkbe beissza magát.
- Te nem vagy normális, Veda – igen, ezt már mind tudjuk. – Van fogalmad róla, hogy mi zajlik a világban? Van róla fogalmad, hogy mennyi félvér-, és mugli születésű boszorka és varázsló leli halálát nap, mint nap? Térj már észhez! Neked van egy fiad! - monoton, elnyújtott, egykedvű melódiaként visszhangzik fülemben minden egyes kimondott szó.
Pedig üvölt. Meg sem rezzenek, a szempilláim sem rebbennek
- Önző vagy – sziszegem ajkaim résén sziszegve szavaimat.
- Nem, baszd meg, te vagy önző. Téged nem érdekel ez az egész, nem érdekel, hogy hányan halnak meg, nem érdekel az a sok, értelmetlen halál, az eltűnések, nem, Veda... – felemelkedek ültemből, és a szoba ajtaja felé indulok.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan – mondom közben, mire ő megragadja a karomat, erélyesen, de szinte azonnal, ösztönszerűen lágyul a fogása.
- Téged csak az érdekel, hogy te legyél a következő miniszterelnök! Téged csak az érdekel, hogy hetyegj a barátaiddal, meg az ismerőseiddel, hogy minél több támogatót, és szavazót behálózz, hogy egy nap ők segítsenek téged így, vagy úgy a célodhoz, hogy neked jó legyen... – nagy levegőt vesz, és a hangja ellágyul, elhalkul, szinte suttogássá minősül, mintha azt akarná, hogy csak én halljam. - De abba bele sem gondolsz, hogy te is veszélybe kerülhetsz? Hogy te leszel a következő célpont, pláne, ha tényleg téged jelölnek, és főleg akkor, ha valamilyen csoda folytán meg is nyered a választásokat... hát, nem látod? Nem érted, hogy téged féltelek? Már azt sem tudom, hogy mikor érezted igazán, felhőtlenül jól magadat, alig emlékszem arra a nőre, aki, remélem, még mindig odabent él.
Fuldokoltam.
Összeszorított fogakkal, megfeszített állkapoccsal, félvilági nőként jártam-keltem, megoldásokat kerestem a problémákra; másokéra és a sajátomra. Hiába próbálta Logan a számba adni a szavakat, én soha, de soha nem járulékos veszteségként tekintettem a halottakra. Véget akartam, és akarok vetni ennek az egésznek.
- Jelöljetek engem – nem kérés volt, vagy kérdés; szilárd kijelentés, melynek nem engedtek a párt-társaim.
Talán idén okosabbak lesznek.

Egy hétvégi reggel olyan gyorsan iszom meg a kávémat, hogy megégeti a nyelvemet, és végigperzseli a torkomat, de nem érdekel. Nem akarok találkozni a férjemmel. Csak el akarok menni, vissza sem nézni, elfutni, megszökni, nem törődni, felejteni – elengedni.
Azt hazudtam, hogy kiküldetésre megyek, egy világvégi kis zsákfaluba, mert minden szavazat számítani fog.
Fanyar férfiillat sanyargatja a szívemet.
Undorítóan, visszataszítóan boldog vagyok egy férfivel, aki nem a férjem – soha nem is akart feleségül venni. Túl sok vagyok neki, vagy éppenséggel ő túl kevés hozzám. Eleinte bűntudatom volt, de aztán addig ittam, amíg el nem múlt. Addig ittam, amíg már nem éreztem semmit. Addig ittam, amíg már nem számított semmi. Természetes boldogság, és teljes elégedettség. Se több, se kevesebb. Nem kellett tőle más. Edgar csak a szeretőm – sokáig mantráztam magamban, egészen addig, amíg el nem hittem, hogy valóban csak erről van szó. De... valóban csak erről van szó?
Edgar illata tapadt a bőrömre, a hajamon hordozom, beitta magát a húsomba, és egyedül az vigasztal, hogy minden sejtünk kicserélődik egy másikra, egy újra minden hetedik évben – egy nap, ismét valaki olyan leszek, akihez egy ujjal sem nyúltál.
Aztán mégis hazatérek este, és a közös ágyunkba fekszek le, Logan mellé.
Talán majd holnap.

Alabástromfehér bőre feszesen simul a csontjaira, ugyanakkor vonásai alapvetően lágyak, orra és ajkai szép rajzolatúak, a fülei nem állnak el. Minden porcikájában kifejezetten vékony, alkata magas, megjelenése eszményi, szinte fenségesnek hat. Mézszőke haja tökéletes kontrasztot alkot világos bőrével, és egy pár zafírként villogó íriszeivel. A szemeit az apjától örökölte, az ajkai ívét pedig az anyjától.
Ruhatára már-már unalmasnak is nevezhető: egy-egy élénkebb színtől – mint a vörös, vagy a fukszia, esetleg a kék valamely árnyalatától – eltekintve kimerül a fekete-fehér-szürke szolid kombinációjában és a sötét színek tónusaiban. Kedveli a blúzokat, és az ingeket, az egyszerű szabásvonalú nadrágokat és szoknyákat, a blézereket és a szövetkabátokat. Érdekes módon így is módfelett figyelemre méltó teremtés, és fel is hívja magára a figyelmet, de ez sokkal inkább titokzatos, mégis iszonyatosan erőteljes kisugárzásából adódhat. Sminkje visszafogott, csak különleges és nagyszabású események alkalmával visz fel extravagáns festéket az arcára. Egy egészen kicsit sem hanyag vagy slampos a megjelenésében: mindig szép, mindig csinos, nett, soha nem kirívó - sem fizimiskájában, sem viselkedésében -, minden egyes hajszála a helyén van, és ott is marad, bőre tökéletes, mint a márvány, szeplőtlen, ruhái makulátlanok, élére vasaltak, illatosak.
Kedvenc parfümje kifinomult, sikkes eleganciát sugalló, markáns aromájú, fűszeres, de nem bántón fullasztó.