Maddox McLaggen

„Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, / Házad Griffendél. / Oda csak az kerül, ki / Semmitől se fél.”

A Griffendélhez tartozom, mert nem lehet könnyen a frászt hozni rám. Az elsők között keveredek bele bármilyen veszélyesnek tűnő helyzetbe, hiszen hajt előre a kalandvágy, illetve nem érzem azt, hogy bármit is kockáztatnék, vagy bármit változtatna a létezésem ebben a világban.
Továbbá nehezen viselem, ha a számomra fontos embereket bántják. Általában csendben elücsörgök a háttérben, de ha felidegesítenek, akkor először csak visszaugatok, aztán ha a szép szó nem használ, akkor lehet, hogy betakarom az illetőt. Bár odáig ritkán fajul a helyzet, hogy párbajozzak, de nem tagadhatom, hogy az elmúlt hat év során párszor történt már hasonló eset. Talán így már érthető apám rivallóinak az oka is.

„Hogyha agyafúrt s ravasz vagy, / Ne tekints másra: / A Mardekár való neked. / Ott lelhetsz sok társra.”

A Mardekárhoz tartozom, mert kellő ambícióval áldott meg az ég, vagy talán eléggé belém verték, hogy mindenből kiemelkedő akarjak lenni. Nehezen viselem, ha nem én arathatom le a babérokat, hiszen valljuk be, akár becsületesen, akár némi csalással, de megdolgozom az eredményeimért. Mert bizony nálam jobban senki nem tud puskázni Avery profnál mágiatörin, bár lehetséges, hogy kezd gyanítani valamit.
Mégis eddig sikerült olyan diszkréten kivitelezni az apró csalásaimat, hogy egyik tanár sem vette észre, bár azt is hozzátehetném, hogy nem csinálom ezt agyba-főbe, csupán akkor, amikor nem volt időm felkészülni az órákra. Meg aztán, puskagyártás közben is rögzül a tananyag, nem igaz?

„A Hugrabugnak nyájas népe / Békés, igazságos. / Oda mész, ha türelmes vagy / S jámbor – ez világos.”

A Hugrabughoz tartozom, mert a körülöttem lévő feszkó ellenére törekszem a békére. Élvezem a csendet és a magányt, mert akkor nem kell attól tartanom, hogy már megint mikor konfliktusba keveredek másokkal. Az erős igazságérzetem időnként hatalmas pofához társul. Az esetek többségében mégis igyekszem lenyelni a békát, és nem belefolyni olyan dolgokba, amelyekben nem vagyok érintett.
Nem állíthatom magamról, hogy birkatürelmű lennék, azonban nem is tartozom az idegbeteg állatok közé. Ha valamit ki kell várni, akkor a vadászat során türelmet tanultam, és nem is szeretem sürgetni az embereket. Megvárom, hogy minden a maga tempójában folyjon, hiszen én bőven ráérek.

„A bölcs öreg Hollóhátban / Éles elmék várnak. / Kiknek a tanulás kaland, / Oda azok járnak.”

A Hollóhát az én házam, mert szeretem összemérni a tudásomat másokkal, időnként talán kérkedek is egy kicsit, ha valamivel jobban képben vagyok, mint mások. Talán némileg arrogánsnak gondolhat a környezetem, csakhogy még ezt a tulajdonságomat gondolom a legkevésbé irritálónak. Szeretek tanulni, apám pedig belém kalapálta, hogy szorgalmas legyek. Az első éveim során sokat bukdácsoltam néhány tantárgynál, aztán egyik karácsonyi szünetben egy atyai pofon kíséretében olyan fejmosást kaptam, hogy azóta, ha belegebedek, akkor is a legjobb jegyekre hajtok. (Érted már, hogy ha nincs kapacitásom készülni, akkor miért puskázok?)

Igazából, ha visszagondolok immár meg sem lep, hogy elsős koromban annyit gondolkozott a Süveg, hogy mely házba osszon, hiszen mindegyikből akadt belőlem egy kicsi. Annak viszont örülök, hogy lehetnék ennél jobban is elcseszett, mégis nagyjából egyben tartom magam.

Az Avenel Road teljesen kihaltnak számított ebben az órában, így nem kellett attól tartanom, hogy bárki is megszakítaná a szemezésemet Islával, a szomszéd hölgy unokájával. Ugyanis Mrs MacLerie napok óta panaszkodott arról, hogy a házunk előtti kis kerítésről már lepattogott a festék, és hogy nem mutatott igazán előnyös képet az otthonunkról. Csakhogy Mrs MacLerie nem dúskált a pénzben, ezért önként ajánlottam fel neki még két héttel ezelőtt, hogy mielőtt visszamennék az iskolába, a kedvéért átfestem azt a pár deszkát.
Azzal viszont nem számoltam, hogy a tenyérnyi elülső kertbe Isla csatlakozni fog a nénihez, így jóval lassabban haladtam a munkával, mint szerettem volna. A néni az ablaka alatt lévő padon kötögetett, Isla pedig az asztalkán lévő rádiót kapcsolgatta, mire végre talált egy olyan csatornát, ahol a neki tetsző zenéket adták.
Nem hazudtam, amikor azt állítottam, hogy időnként jobban lekötött a vele való flörtölés, mint a festés. Egyik alkalommal ügyesen végig is húztam az ecsetet a kezemen, ő pedig jót derült a bosszankodásomon. Eltakarta a száját, annyira kellett nevetnie. Az volt a szerencsénk, hogy Mrs MacLerie nagyothalló volt, így nem kellett előtte magyarázkodnunk, ugyanis ő a horgolt terítőjével foglalta el magát.
Isla szívet formált a kezeiből, én pedig vigyorogva rákacsintottam, miközben a rádióból Ed Sheeran ismerős hangja ütötte meg a fülemet. Én nem voltam annyira a rajongója, de Isla imádta őt. Elszakítottam a pillantásomat Islától, majd egy halk sóhajtás kíséretében belemártottam az ecsetet a festékes vödörbe. A járdaszegélyen való guggolás nem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé, nem csoda, hogy szerettem volna mihamarabb a feladat végére érni. Az egyik oldalon már száradt a festék, de itt még hátra volt a kerítés belső fele, kívülről pedig vagy három deszka várt új külsőre.
Mélyen magamba szívtam a kertvárosi levegőt, hiszen sokkal jobban szerettem itt lakni, mintha a belvárosban kellett volna nyomorogni. Azt sose tudtam, hogy apa miért ragaszkodott ehhez a környékhez, de arra tisztán emlékeztem, hogy olyan hétéves lehettem, amikor a szüleim összevesztek a lakóhelyünkön. Anya menni akart. Glasgow nem volt olyan mozgalmas, izgalmakkal teli, mint London. Visszavágyott oda, ráadásul folyton arra panaszkodott, hogy ez a távolság megkeserítette az életét. Apa viszont makacsul kitartott a saját véleménye mellett, holott a munka szempontjából neki is kényelmesebb lett volna Londont választani. Én egy kicsit örültem azért, hogy végül itt maradtunk. A környéken rendes emberek éltek. Egytől-egyig ismertem mindannyiukat. A boltban megismertek az eladók, a postás mindig köszönt nekem, és persze az sem volt utolsó szempont, hogy az elmúlt két nyáron Islát fűzögethettem.
Kezdett zsibbadni a lábam, így feltápászkodtam, hogy nyújtózhassak egy kicsit. Ismét Isla felé fordultam, aki óvatosan kivette Mrs MacLerie kezéből a horgolótűt, ugyanis elnyomta őt az álom. Nem csodálkoztam amúgy, én is szétuntam volna a fejem, ha cicamintás terítőket kellett volna készítenem.
Arra gondoltam, hogy tartok egy kis szünetet, csakhogy az élet ezt kicsit másképp tervezte, ugyanis az ablakunkban apám bukkant fel. A hátránya az ikerházaknak az volt, hogy ha csak a szomszédba mentem át, akkor apámnak elég volt kiordítania a szobából.
− Maddox! Azonnal gyere be! – Felsóhajtottam. Fogalmam se volt arról, hogy mit akart, hiszen már rég bevásároltam, elpakoltam, rendet tettem és még a mosott ruhákat is kiteregettem. Fájt volna neki, ha adott volna nekem pár szabad órát?
− Mindjárt! Ezt még befeje…
− Nem! Azt mondtam, hogy most gyere ide! – Összerezzentem a hangjára, és kelletlen fintorral Isla felé fordultam. Ő is tudott arról, hogy apám milyen basáskodó volt, hiszen egy pillanatig se tudta volna titkolni.
− Oké, csak szólok Mrs MacLerie-nek – fordultam vissza a nappalink irányába, ahonnan apám alakja eltűnt. Fintorogva léptem oda Isláék mellé.
− Mennem kell, de…
− Hallottam. Menj csak, majd befejezed később, addig én elpakolok – érintette meg a karomat. Hálásan elmosolyodtam.
− Kösz – biccentettem, és elindultam a bejárati ajtónk felé, de félúton megtorpantam, és hátrafordultam. – Este talizunk?
− És mi lesz a háziőrizettel? – viccelődött azzal, hogy apám mennyire komolyan vette az általa szabott kijárási tilalmat. Beletöröltem a kezemet a nadrágomba, és megvontam a vállamat.
− Vállalom a kockázatot – vigyorodtam el, hiszen egy kis szórakozás nekem is kijárt.
− MADDOX!
− Menned kéne… − jegyezte meg Isla, miközben felállt Mrs MacLerie mellől.
− Akkor a szokásos helyen – kacsintottam rá, és pár pillanat múlva eltűntem a házunkban.
Amennyire rajongtam a környékért, épp annyira találtam fojtogatónak a saját otthonomat. Volt benne valami fenyegető, ami miatt nyugtalanul aludtam. Apám gondoskodott róla, hogy jobban szeressek a Roxfortban lenni, mint idehaza.
Gyorsan megmostam a kezemet, aztán bezártam a nappali ablakát – amelyet természetesen direkt nyitva hagyott, mert egy lusta disznó volt −, és kopogtattam a dolgozószobájának az ajtaján.
Megvolt a saját rigolyái, és ha nem úgy cselekedtem, azért leüvöltötte a fejemet. Kisebb koromban meg is ütött párszor, manapság ez már ritkaság számba ment. Ellenben kifejlesztette a rekordhosszúságú rivallókat. Eddig negyvenhat perc, huszonhárom másodperc volt a leghosszabb. Tudom, számoltam.
Amint engedélyt kaptam a belépésre, azonnal a szokásos látvány tárult a szemeim felé: a hatalmas székében pöffeszkedett az asztala mögött, amelyen rengeteg papír, levél, pergamen, irat hevert. Azt is mondhatnám, hogy a rendszerezést hírből sem ismerte, és mérget vettem volna rá, hogy a család kapcsolatainak köszönhetően nyomták be őt a Wizengamotba. Mert csúnya dolog volt ezt állítani róla, de nem állt sorba, amikor az észt osztogatták.
− Hívtál – törtem meg a csendet, miközben éreztem, hogy a szívem a torkomban dobogott, és a tenyerem is izzadni kezdett.
− Igen. Jó lenne, ha nem a vénasszonyt meg az unokáját ugrálnád körül, hanem az itthoni teendőidet végeznéd! – Fel sem pillantott arról a papírról, amit bámult. Lesütöttem a szemeimet.
− Mindent megcsináltam már… − feleltem halkan, hiszen még mindig nem értettem, hogy mások segítése miért számított olyan nagy bűnnek a szemében.
− Tévedsz. Van még egy feladatom a számodra. Menj, és tegyél rendet a padláson! Holnap reggelre üresen akarom látni! – Felkaptam a fejemet. Komolyan szórakozott velem? Évtizedekkel ezelőtt feldobált kacatok halmazódtak fel ott! Egy élet is kevés lett volna ott rendet rakni.
− Nem hiszem, hogy annyi idő végzek, és a kerítés…
− Nem érdekel az öreglány kerítése! És ahelyett, hogy panaszkodnál, igazán csipkedhetnéd magad! – lesújtóan pillantott rám. Talán jobb volt addig, amíg nem is vett tudomást a létezésemről.
Nem válaszoltam már neki. Csupán egy biccentés kíséretében kihátráltam a szobából. A konyhából elhoztam az elemlámpát, majd sóhajtva meredtem a padlásfeljáróra. Apám tényleg ennyire szívatni akart?

Órákon át küzdöttem a pókhálókkal, a félhomállyal és annak a sok holminak a lecipelésével, amit annak idején felzsúfoltak oda. A dobozok, ládák, zsákok mind-mind lekerültek a hátsókertben lévő fészerbe, meg azokat a székeket is odavittem, amiket menthetőnek találtam. Ami teljesen elkorhadt, azt az udvaron gyűjtöttem össze. A könyveket magamnak szorítoztam, a régi gyerekjátékaimat a kacatokhoz hajítottam, hiszen úgy voltam vele, hogy többé már nem kell senkinek, aztán meggondoltam magam, és félretettem őket, hátha a szomszédságban valakit érdekelnek. Találtam ott régi ruhákat anyától, ott hevert apám régi vadászpuskája, amely mára teljesen használhatatlanná vált, de nem szabadult volna meg tőle, ugyanis még Tiberius bácsikájától kapta, akivel együtt járt nogtailekre vadászni…
Magamban szitkozódtam, amiért muglik között éltünk, így itthon nem varázsolhattam, pedig mennyivel könnyebb lett volna az életem… Félrevontam egy ezeréves pianínót – hogy és mikor került ez egyáltalán ide? −, hiszen valahogy le akartam ügyeskedni az alsó szintre, amikor a zseblámpám fénye rávetült egy meglazult deszkára.
Homlokráncolva ereszkedtem le mellé, és már szinte hallottam is, hogy apa kiadja parancsba a padló megjavítását. Esküszöm, néha még a házimanóknak is jobb sora volt, mint nekem. Talán írnom kellett volna egy levelet Hermione Grangernek, hogy az én jogaimért is kiállhatott volna, hiszen hallottam hírét, hogy annak idején milyen szépen kikosarazta. Lehet ő gatyába tudta volna rázni az én drága édesapámat.
Letettem az elemlámpát a földre, az ujjaimat pedig végigfutattam a deszkán. Ahogy egy kicsit megnyomtam, könnyedén megemelkedett. Furcsálló tekintettel leültem a porba (már tök mindegy volt, hogy festékes mellett poros is leszek), és bekukkantottam alá. Még értetlenebb fejet vághattam, amikor egy kissé megsárgult, picit szakadt cipősdobozt húztam ki alóla.
Az állam alá vettem a lámpát, az ölembe helyeztem a dobozkát, és óvatosan felnyitottam a tetejét. Fogalmam se volt arról, hogy mit találtam. Talán az előző lakók közül rejtette el valaki. Úrrá lett rajtam az izgalom, amely azonnal zavarodottságba csapott át, amint a múltból felderengett anyám kézírása.
Leejtettem a doboz fedelét, és óvatosan áttúrtam a papírokat. Voltak ott feljegyzések, akadt néhány fénykép, kivágott újságcikkek… Nem tudtam hová tenni a dolgot. Abban viszont biztos voltam, hogy apának nem mutatom meg, mert ha rajta múlt volna, akkor azonnal tűzre hajította volna a tartalmát. Amióta anya elhagyta őt, azóta még kiállhatatlanabb volt, mint alapjáraton. Pedig ennek már négy éve volt, másfél éve pedig egyáltalán nem hallottunk felőle.
Azóta apa elutasította, hogy egyáltalán ebben a házban bárki kis hivatkozzon rá, csupán akkor emlegette fel, amikor velem ordibált.
Odébb tettem a dobozt, hiszen bármennyire szerettem volna most megvizsgálni, a parancs alapján reggelre végeznem kellett idefent.
Csupán másnap nyílt alkalmam ismét kézbe venni anyám jegyzeteit, de minél tovább forgattam a képeket, olvastam a cikkeket és a jegyzeteket, annál zavarosabbá vált az egész ügy. Két dolog viszont tisztán és érthetően ott lebegett előttem. Egy régi családi fotó, amin még a bácsikám is szerepelt, a másik dolog pedig, ami szemet szúrt, hogy feltűnően sokat emlegette a Briggs családot.

A nyári szünet végén elhatároztam, hogy felkeresem a bácsikámat – bárhol is legyen −, hátha ő tudott valamit anyám ügyes-bajos dolgairól, továbbá egyre jobban azon járt az eszem, hogy ha anya ezeket tudta Briggsékről, akkor talán tudhatott valamit Ned apjával kapcsolatban is. Ha mást nem, de megkérhettem volna, hogy szaglásszon körbe, azt úgyis annyira szerette…
A jegyzeteit azonban nem hagytam otthon. Túlságosan is féltem attól, hogy apám rájuk talál majd, így vettem egy zárható fémdobozt, abba pakoltam bele mindent, és az utazóládám mélyére rejtettem.
A tanév kezdetével pedig eldöntöttem, hogy néhány ember segítségét kérve megpróbálom megfejteni a rejtélyt, amit még anyámnak se sikerült.

Javarészt apám vonásait örököltem: ugyanaz a tekintet, hasonlóan beképzelt fintor (pedig esküszöm nem vagyok olyan világi seggfej, mint ő), hasonlóan szkeptikusan vonom fel a szemöldökömet a baromságok hallatán… Minden gesztusom és arckifejezésem őt idézi, nem csodálom, hogy azoknak a gyerekei, akik utálták őt, engem se kedvelnek túlzottan. Néha én sem szeretem ezt az arcot viszontlátni a tükörben.
Nem tartom magam helyesnek, mégis van bennem valami, ami bizonyos lányokat magához vonz. Nem tudom eldönteni, hogy a kinézetem, vagy a flörtölési szokásaim azok, amik bejönnek nekik.
Magas és edzett vagyok. A testalkatom tökéletes a kosarazáshoz, és bár apám erőltette, hogy kerüljek be a házam kviddics-csapatába, találd ki mi történt… Ja, direkt elszúrtam a válogatót, remélve, hogy akkor majd leszáll rólam. Persze, nem így történt, de kaptam egy fasza kis rivallót érte. Azt mondja mindig, hogy ha már kölyökkorom óta kosárlabdázok, akkor nem tudja felfogni, hogy miért volt olyan rohadt nehéz a karikára dobásban. Nos, az, hogy az unokatesómmal ellentétben engem nem érdekel az a sport.
Egyedül a szemszínét és hajszínét nem tőle örököltem, ugyanis az ő haja inkább szőkés (de amúgy szerintem már őszül, csak nem akarja belátni), a szemei az én barnáimmal szemben kékek. Talán csak ezeket örököltem anyától, bár ki tudja, már ezer éve nem láttam őt.
Az öltözködésemet sem viszem túlzásba. A suliban javarészt úgyis egyenruhát kell viselni, hétköznapokon meg pólókat, pulcsikat, hidegebb idő esetén szövet-, vagy bőrkabátokat aggatok magamra. Kedvelem a sportcipőket, a tornacipőket és a bakancsokat. Az elegáns öltözködéstől a hideg ráz, ahogy a túlzottan feltűnő daraboktól is. Én csak be akarok olvadni a környezetembe, és nem valami idióta pávaként parádézni körbe-körbe.
Akad néhány sebhelyem pár pofára esés miatt, és ha összetűzésbe keveredek valakivel, akkor nem gyakori, hogy utána a testemen foltok, vagy véraláfutások találhatóak.