Mindegy, hogy ki milyen erős, határozott és makacs személyiség, bárki megtörhető, elég egy lépcsőn megbotlani, hogy aztán összetörve a gödörben végezzük. Az első pofon előtt az élet gondtalannak tűnik, tele vidámsággal, kíváncsisággal, a világ szeretetével. Tíz éve még vagány kiskölyök voltam, aki az utcán tengeti a mindennapjait, focizva a haverokkal. Aki legszívesebben az udvaron, utcán játszott, távol a családi háztól, vagy az anyja biztonságot nyújtó karjaiban. Aki nevetve szaladt a slaggal a kezében és locsolt kutyát, macskát, barátokat. Harsány voltam, éles eszű, hangosan kiabáltam és gesztikuláltam az ujjaim végét összeszorítva, a kezemet ingatva, miközben a felnőtteket utánoztam. Az első véraláfutás után megértettem, hogy nem éri meg szájalni. Annál jobban vágytam ki, toltam a biciklit és legszívesebben eltekertem volna a vakvilágba. De lelkiismeretes kölyök voltam világ életemben és képtelen voltam anyámat magam mögött hagyni. Ahányszor valamerre csavarogtam, mindig egy leszaggatott virággal szaladtam haza. Az első ütés után nem volt megállás. Megérezni az öklömben rejtőző hatalom ízét egyet jelent azzal, hogy újra és újra megízleljem az érzést. Rákaptam. Egyszerűbb volt egy beszólást, de akár csak egy annak tűnő gesztust kapnom, a jobb karom kíméletlenül talált. Megtagadtam magamtól a segítséget, eldöntöttem, megoldok mindent magamtól. Hisz otthon mégis ki más segített volna? Mégis kit érdekel a mi kis problémánk, amikor mindenki önző segg módjára a saját gondjaival törődik? Apám is megmondta, ha merek róla szólni, kidob otthonról. Az első büntetőmunka után rájöttem, hogy nincs segítség. A tanárok agresszióra büntetéssel reagálnak, nem meghallgatással. Nem is érdekel most már mások véleménye, egy kaptafa az összes. Valamikor néhány évvel ezelőtt elveszítettem a hitem abban, hogy valaki is mellém álljon vagy egy kicsit megpróbáljon megérteni. Ha valaki csak egy kicsit is kihoz a sodromból egy beszólással, akkor pillanatok alatt elszáll az agyam és gesztikulálva vagy anélkül, de Merlinemre nekirontok.
Életem története
Mindig azt mondom, hogy ez az utolsó alkalom Egy ígéret, amelyet nem tudok megtartani Mindig azt mondom, hogy visszatartom magam, és minden rendben lesz De csak hazugságok hagyják el a számat Bár igyekszem helyesen cselekedni Próbálom megtartani őket, és nem megtörni Azonban meghajlítom őket, mert az ördög a vállamon ül És a mélybe akar rántani
- Hé Carlo! - kiabálja jobbról be nagy lelkesen nekem az egyik utcakölyök. A labdát hajtom, mert mi mást csinálhatnék a nap nagy részében? Milánó külvárosában az élet egyszerű és a gyerekek megőrülnek a focikultúráért. A felnőttek minden nap a teendőikkel vannak elfoglalva, kapóra jön a kölykök önállósága. Nincs nekik idejük arra, hogy a rosszcsont gyerekeikkel foglalkozzanak. Tökéletesen kibékülnek azzal a ténnyel, hogy a gyerek az utcán játszik, addig sincs láb alatt. Ha nem épp az utcán lógok, akkor a házban olvasok rongyosra egy könyvet, újságot, vagy épp anyám körül lebzselek a konyhában. - Ide passzolj! - újabb és újabb utunkba akadó kisszéket, biciklit vagy embert kikerülve végül elsózom a lasztit a kiabáló felé. Kapu? Ugyan hol? Majd használjuk kapunak az utcai póznák közti teret. Hamarosan egy gyümölcsös kiskereskedés esik az utunkba, amit megvallom nehezen kerülünk ki. És amíg az eladó mérgesen összeszedi a lepotyogott termékeket, addig elcsenünk pár gyümölcsöt a földről és nevetve elszaladunk velük. Ezt nevezem igazán önfeledt életnek. A labda megint pattan, gurul, falnak vágódik és hozzám kerül. Jóízűen harapok bele a kezembe akadt gyümölcsbe. A ragacsos nedű patakként csordogál végig az államon, de nem foglalkozok azzal, hogy összekoszolom a ruhám. A labdát rúgom, kicselezem az egyik kölyköt és megbikázom a lövést. A labda messze száll, visszapattan egy palánkon, majd kigurul az útra. O-ó! - Menj már utána! - nincs több labdánk, így igyekszek ahogy csak tudok. Körbenézés nélkül szaladok ki az úttestre, nem is sejtve, hogy mi fog odakint fogadni. Talán a sofőr épp rajtam bambult el. Ki tudja. De csak a labdát kapom fel, majd az egyik gyerek kiáltására pillantok fel. - Carlo vigyázz!
Egy újabb álmatlan éjszaka Bámulom a mennyezetet És azon töprengek Hogy miként csillapíthatnám le az elmémet Hogy miként csillapíthatnám le az elmémet mert
- Nem akarok új iskolába menni! Nem akarok megint beilleszkedni, újból idegenek közé menni. – hangom síró, olyan görccsel szorongatom a kilincset, mintha azon szeretném minden dühöm levezetni. Már egyszer megrángattam úgy, hogy még én is megijedtem, kiszakad a helyéről. Órák óta vitatkozunk apámmal arról, hogy másodszor fogok iskolát váltani, mégpedig miattam. Sohasem szerettem azt az orosz tájat, aminek az egyik éke maga az iskola volt, de miután két eltöltött év után mennem kellett az Alba Longából, igazi érvágásnak éreztem ezt. Már kiabáltam, sírtam, vergődtem a földön, majd apám úgy felpofozott, hogy hüppögni tudtam csak. Aztán az egész kezdődött elölről. A családunk közel sem tökéletes, hisz anya rettegésben és tűrésben éli az életét, én pedig még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy felfogjam, miért viseli el ezt a vadállatot. Még nem értettem a függést, ahogy azt sem, hogy miért hajtogatja, ezzel csak nekem lesz jobb. Jobb mi? Hogy azért kell mennem, nehogy gyanút fogjanak az iskolában? Mert még nem vernek elég látványosan? De soha nem mertem szólni. Féltem, hogy a tanárok is csak azt fogják mondani, ez teljesen természetes és nekem el kell viselnem azt a szülői szigort, amit apám képvisel. - Hányszor mondjam meg, hogy ha nem veszed meg a baglyodon azt az átkozott gitárt, akkor most ott maradhatnál. De nem, neked kellett az a gitár meg a mihaszna zenélő barátaid. De most meg fogod tanulni, hogy ha azt mondom te nem leszel zenész, akkor nem leszel az. - De én nem, én csak… - hiába rimánkodok újra és újra, hogy csak néha akartam játszani, tartozni egy társasághoz, akik hasonló dolgokat csinálnak. Valami megtört bennem a napokban, pedig még érzem lüktet a késztetés, hogy lázadjak. Azonban ahogy apám közelít felém, úgy rezzenek össze, mint egy kis pisis.
Vörösben látok Forr a vérem, s úgy látszik Minden ami vagy, az csupán egy fegyver Lelövöd őket, amíg egyedül nem maradsz Úgy tűnik, jól vagyok De nehezem viselem a hullámvölgyeket Minden, ami vagyok az csupán egy fegyver És lelövök mindenkit, amíg egyedül nem maradok
Már megszoktam a hideget, ahogy az elmémbe is mélyen beégette magát a beavató ceremónia. Soha sehol nem tapasztaltam ilyet és valószínűleg nem is fogok. Még mindig eltöprengek azon, hogy az egész valóság volt-e vagy szemfényvesztés csupán. A mi világunkban a kettő sohasem határolódott el egymástól. De legyen egy suli akármennyire különleges, ha olyan hierarchia várja az összes új diákot, legyen az elsőéves vagy felsőbbéves. Minél később kerül valaki be a gépezetbe, annál nehezebb megmaradni. Én őszintén nem akartam, hogy itt is csattanjon az öklöm, de már a második napon úgy éreztem, hogy védenem kell magam az össznépi provokálásra. Ha valahol, akkor itt megedződik az ember, igazán csak ebben az iskolában tapasztalja meg a határait. Amellett, hogy mennyi lehetőség előtt nyílnak meg a kapuk a sötét varázslatok és a kőkemény sportok fellegvárában, annyira nyomorúságos, amikor valaki megreked két szint között és soha többé nem tud kivergődni belőle. - Ez nem volt szabályos, csaltál. – csapok a puha küzdőtér talajára, ahogy felugrik az ellenfelem. Így baromi egyszerű alul maradni, ha még a bíránk is minden hájjal megkent. Hisz ez csak egy kis szabadgyakorlás, semmi köze az órához. Már csak az zsigerből feldühít, hogy nem kapom meg a pontot. Még jó, hogy hatalmasat borultunk, ha úgy betámasztotta a lábát, hogy könnyedén billenthetett belőle. - Ugyan, ki látta. – leintenek, kezdjünk új kört. De én nem tudok túllendülni azon, hogy megintették neki a második kört. Próbálom kiereszteni a fáradtgőzt és kitisztítani az elmém, mert mégis csak koncentrálnom kell. Beállok a kezdő pozícióba, farkasszemet nézek a másik sráccal. Az a magabiztos mosoly, az a gúny a tekintetében és még mutogat is nekem. Egyszerre lendülünk meg egymás felé, miközben nekem csak az jár a fejemben, hogy akár ott meg is rohadhatna, ahol van. Hirtelen elönti az elmém a vörös köd és már nem is a mozdulatokat figyelem, hisz érzem, hogy szabályosan fogok rá, majd megtartom a szorításommal és hanyatt vágom. De ahelyett, hogy felkelnék és őrjöngve üvöltenék, mert ez bizony pontot ért, csak satuban maradnak a kezeim és bizony úgy kell lefeszegetni róla. Kábán pillantok fel.
Mindig azt mondom Utálom, hogy most így nézel rám És esküszöm, nem akartalak cserbenhagyni Amit tönkretettem, azt nem tudom megjavítani a bocsánatkéréseimmel
- Ereszd el! Félholtra fogod verni és ki fognak innét is csapni! – hallom a szavakat, még tompán értem is, de már fel nem fogom. Hogy mi is történhetett? Maga a káosz kebelezett be magába. Amikor egy kemény helyről másfél év után én könyörögtem el magam, mert már nem bírtam és átkerültem egy ehhez képest sokkal egyszerűbb helyre, azt hittem megfogtam az isten lábát. Durmstrang után Beauxbatons éles váltás, ráadásul mindjárt nem éreztem azt a fajta nyomást, ami már lassan legbelül szétfeszített. Minden egyes pofon után úgy éreztem, hogy az összes iskolám, az összes jegyem és a saját lényem is egy hiba, ami az ő teremtménye. Mert erre a viselkedésre hol kaphatok feloldozást? Az öklömet a magasba emelem, ami már a zúzódásokkal repedésekkel felserkent vértől pirosra festődött. Orra már nem nagyon maradt egyben, de még a szeme alatt is csúnyán fel fog duzzadni. A teljes látvány azonban nem ennyi, mert még egy pillanattal ezelőtt, hogy őt püfölni kezdtem volna, a lányt, aki megpróbált róla leszedni leráztam magamról, majd lendülettel esett a falnak. Hol egyikre, hol másikra sandítok, a kép abszurd és egyszerre valóságos. Érzem a vér fémes ízét a számban, egyszer betalált emlékszem. Most már emlékszem. Ahogy nézem őket, lassan összerakom a képet. Kizárt dolog, hogy elkerülhető legyen a távozásom. A házvezetőm is megmondta, még egy húzás és nem vállalnak értem felelősséget. A gyomrom görcsbe rándul, hirtelen undor fog el saját magamtól. Még csak bocsánatot sem kérek, úgy fordulok sarkon és viharzok el. Egy hónap van még a nyári szünetig. Ahogy közeleg az idő, hogy hazatérjek, egyre frusztráltabbá válok. A suli előnye egyben a hátrányává vált. Amekkora szabadságot kaptam, úgy nem tudtam teljesen kiélni magam. A lányoknak bejött a karizmám, a fiúknak kevésbé. Újabb másfél év után éreztem úgy, hogy megint rezeg a léc a talpam alatt. Apám már csak szidalmazni tud, „ezt is jól elbasztad fiam”. Majd csatt.
Nem, nem zuhanok meg Nem, nem hátrálok meg Keserédes feladás Most már minden jobb Nem, nem zuhanok meg Nem, nem hátrálok meg Keserédes feladás Most jobb
Ha tükörbe nézek
Rosszalló, de leginkább szúrós tekintet, amitől általában más vagy elcsitul vagy meggondolja kétszer is, hogy mit válaszol. Szürkéskék szemeiben pedig megvetés és közöny, az érzéketlenség szikrája csillan, melyet sötét, mindig csúnyán összehúzott szemöldöke keretez. Általában ezt hallom vissza másoktól és én kimondottan büszke vagyok arra, hogy már csak a nézésemtől is képesek megrettenni. Az már részletkérdés, hogy nem kellett ezt soha gyakorolnom, hisz amennyi minden ért engem, már másképp nem is állok másokhoz. Hogy mi minden történt, arról általában egy-egy kék vagy zöld folt árulkodik rajtam. Alkatom izmos, termetem magas, tökéletesen alkalmas arra, hogy bepancsoljak valakinek, ha kell. Márpedig ha nem működik az elrettentés, akkor ütök. Az öltözködésem is inkább olyan, hogy ha szakad a ruha, akkor javíthatóan szakadjon. Szeretem az egyszerűbb darabokat, de nem szeretek kitűnni a tömegből. Nem szeretem a kötöttségeket, így egy nyakkendő is csak inkább útban van, mint nem. A laza, kényelmes és a sportos ruhákat pedig kimondottan arra találták ki, hogy bárkin bármilyen fogást megtaláljak.
Családom
Édesapám
Antonio Sabatelli - a nagybetűs fasz. Az apám, akire igazából már jó ideje nem tekintek igazi apaként. Egy seggfej, aki indok nélkül is üt, elég ha csak valami nem tetszik neki. Az első pofon fájt tőle, féltem, rettegtem, aztán anyám érdekében megtanultam tűrni és elviselni. Ha ellenkeztem, mindig őt verte meg. A szó, hogy terror, nem elég kifejező arra, amit csinál, pusztít és rombol maga körül, elfojtva bennem minden jó érzést és akaratot. Ahányszor eszembe jut, zsigerből befeszülök és legszívesebben megütnék valakit vagy valamit. Sokat köszönhetek neki azért, amilyen lettem és vagyok.
Édesanyám
Flavia Sabatelli - A családom kétpólusú, ha valaki azt mondaná, hogy teljesen elbaszott, az nagyon téved. Az édesanyám az a személy, akiért mindent, tényleg mindent habozás nélkül megtennék, ha csak egy kicsit is segítenék rajta vele. De addig, amíg csak iskoláról iskolára vándorlok és az év nagy részében otthon sem tartózkodok, ez távoli álomnak tűnik. Ő tanított meg egyszer arra, hogy minél több mindenben kipróbáljam magam és legyek nyitott a világra, de legfőképpen legyek türelemmel. Szerinte minden okkal történik és minden azt a célt szolgálja, ami előrébb visz az életben. Sehogy sem fér a fejembe, hogy tudja elfogadni a saját sorsát és hinni azt, hogy minden amin eddig keresztül mentünk, vezet valahová is. Úgy hiszem, hogy nem azt a fiút kapta, akit szeretett volna és engem csak még jobban dühít legbelül ez az érzés.
Testvéreim
Egyke vagyok.
Párkapcsolat
Létezik olyan lány, akinek kötélből vannak az idegei?
Gyermekeim
Jobb, ha nem. Nagyon nem.
Apróságok
Amortentia
Citrus, cédrus, bazsalikom.
Mumus
Anyám holtteste.
Edevis tükre
Van, akinek nagyra törő álmai vannak, feljutni egy karrier csúcsára, feltalálni a világ legfinomabb pizzatésztáját, esetleg rekordot állítani egy helyben seprűn állásból. Mások a Gringotts kifosztásával szemezve szeretnének végtelen sok pénzhez jutni. Engem az ilyen nagy röptű elképzelések sohasem vonzottak. Nem akarok híres lenni, se ismert, de még csak azt se szeretném, ha valahol viszont látnám a nevem. Csupán stabilitásra vágyom az életemben, ahol olyan emberek vesznek körül, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, akikre számíthatok és akik nem azért állnak mellém, hogy jobb színben tűnjenek fel a lányoknál vagy a kedvükért bemossak valakinek. Jegyezd meg, soha nem verném be senki képét ok nélkül.
Hobbim
Nem voltam mindig ennyire zárkózott és egy igazi pöcs. Volt idő, amikor rengeteg mindenbe belekezdtem, tanultam gitározni, táncolni ha olyan kedvem volt. Hisz otthon maradni nekem a börtönt jelentette. Az olasz éjszaka teljesen más volt és más a mai napig. Az otthoni nyomást felváltja a végtelen tombolás, a tánc szeretete na és persze az alkalmankénti ivás. Megesett már, hogy dobtak ki helyről, amiért verekedtem, mert inkább az öklöm szaladjon meg, mint a pálcám rántsam elő. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt teszem minden áldott alkalommal. Ha otthon vagyok, folyamatosan menekülök ki a városba vagy ki a városból egy jól megtömött hátizsákot és világgá megyek. Mindenkinek jobb nélkülem, amikor kiszellőztetem a fejem. A Durmstrangban rájöttem, hogy a sporttal rendesen levezethetem a feszültséget. Egy időben minden energiámat felszabadította a birkózás és a kocogás, nyújtás. Emellett máshogy ki sem bírtam volna azt a hideget igazi melegvérű déliként. Le sem tagadhatnám, hogy törekszem az önállóságra. Egy szál cigi és minimum két bögre kávé a reggeli rituálém. Anélkül jobb ha egy szót sem szólsz hozzám. De ha már reggeli, kaják, a hasam is szeretem. Lenne az anyám egy kecske, ha olasz létemre ne ismerném a tésztákat és ne tudnék pizzát sütni. Ha mást kellene készítenem, esküszöm Merlinre elhantolom azt, aki kitalálta azt az ételt. De a tészták... Imádok alkotni.
Elveim
Engem nem érdekelnek eszmék, ideológiák. Amennyi országban jártam, amennyi kultúrát elsajátítottam, megismertem a nyelvükkel együtt, úgy éreztem egyre jobban azt, hogy számomra nincs követendő, sem kedvenc. Nem tudnék kiragadni egy fixa ideált, kedvenc szokást, hagyományt, amit a sajátomnak éreznék igazán. Maradjunk annyiban, hogy amit másoktól kapok, azt adom én is vissza.
Amit sosem tennék meg
A soha nem kezdetű állításokkal bajban vagyok, mert képtelen vagyok betartani őket. Épp úgy, mint ahogy az ember az újévi fogaldalmakkal jár, néhány hónapig tartja magát, aztán megszegi a szavát. Én inkább nem adom semmire szavam, ahogy nem is fogadkozok, csupán egy valamit garantálhatok, az adott pillanatban sohasem hazudok és még nem ütöttem meg egyetlen egy nőt sem. Ott törném el inkább a saját karom, mint hogy meglépjem. Ha valaki pedig azt hiszi, hogy ezt csak úgy mondom, akkor nagyon téved, mert véresen komolyan gondolom. Ez számomra nem pusztán egy bizonygatás, hanem maga a becsület. Képtelen lennék tükörbe vagy anyám szemébe nézni, ha egyszer is bántanék egy nőt.
Ami zavar
Sajnos nincsenek acélból az idegeim, úgyhogy sok mindenre rosszallóan pillantok és a nemtetszésemet fejezem ki. Amikor valaki ok nélkül kötekedik, de ha okkal is, nem szeretem a kritikát. Ahogy igazából képes vagyok azon is felcseszni magam, ha valami baromságról beszélnek, ha szürcsölnek mellettem, ha valaki adja a májert vagy ha valakit ok nélkül basztatnak. Sokan mondják rám, hogy nekem okok sem kellenek, hogy üssek. De általában ha valamivel sikerül kiakasztani engem, akkor vagy ütök vagy bunkón beszólok rá. Lehet szeretni, nem szeretni - általában ez utóbbi érvényesül -, ilyen vagyok.
Ami a legfontosabb az életemben
Az édesanyám és az ő biztonsága. Talán nem kell magyarázni, hogy mindegy milyen iskolában vagyok, mindegy mennyire messze, de nem mellette. És amíg távol vagyok tőle, úgy érzem nem tudok annál többet tenni érte, mint hogy a fia legyek. Legszívesebben letudnám az iskoláimat, a távolságot és hazamennék hozzá, hátha a jelenlétem számít bármit is. Apámnak el kell fogadnia, hogy felnőttem és nekem is van akaratom. Ha már eddig szó nélkül tűrtem. Helyette is.
Ami a legkevésbé fontos számomra
Az apám. Talán érthető az is, hogy az ő létezését is megvetem, így ha nem függnénk tőle ennyire miattam, már rég a falra kentem volna. Sok minden más is jelentéktelen számomra, ami másoknak kincset ér mint egy kabala, egy kedvenc tárgy, az áhított kacatok vagy a hírnév. A világunk pénzből és nevekből épül fel, ez pedig számomra annyira természetellenes.
Amire büszke vagyok
Büszke vagyok a származásomra, a nyelvünkre, a kultúránkra. Képviselni valamit, amit a magaménak érzek a legjobb érzés a világon. De legfőképpen édesanyámra vagyok büszke, amiért még mindig tűr és még mindig csak az én javamat lesi.
Ha valamit megváltoztathatnék
A családom és a múltam.
Így képzelem a jövõmet
Talán Olaszhonban. Talán máshol. Szívesen oldódnék fel csak úgy egyszer igazán, mint valamikor kiskoromban.
Egyéb
Harmadunokatestvére vagyok a Mallory ikreknek @Emma Mallory révén.
A lapod olvasni egyszerre jó, és kellemetlen érzés. Egy remekül felépített történet, borzasztó dolgokról. A gyerekeknek sose szabadna elveszíteniük a szüleikbe vetett bizalmat, a biztos talajt a lábuk alól. Neked ideje korán kellett rájönnöd, milyen kegyetlen hely is a világ, és nem igazán maradt olyan személy, akihez menekülhettél volna. Kevesen gondolkoznak el azon, mi előzi meg azt, hogy egy ember agresszívvá váljon, nálad jól kivehető az ív, ahogy az önfeledt játékot, a gyermeki ártatlanságot lassan felváltja a düh és erőszak. Bár felnőttnek érzed talán már magad, mégis kicsit gyerek vagy még. Számodra biztos érthetetlen, hogy az édesanyád miként képes elviselni mindazt, amit apádtól tapasztalsz/tapasztaltál, senki se akarja látni, hogy szenvedjen egy hozzá közelálló. Remélem, hogy a mostani váltás egy kis békességet hoz a mindennapjaidba, és találsz olyanokat, akik érdemesek a bizalmadra. Már csak a foglalózás van hátra, aztán fel is fedezheted a kastélyt magadnak!
