Lyanna Turpin

Lyanna Turpin? Sokszor segített nekem a házimban, rendes csajszi, még akkor is, ha eléggé zárkózott mostanában. Azt hiszem, valami köze van a volt barátjához. De ha segítségre van szükségem, akkor gyakran segít. Ha pedig nem ér rá, akkor kedvesen mondja, hogy ne haragudjak, viszont most éppen be van táblázva. – egy alsóbb éves diák

Lyanna? Imádom őt. A baráti körünkben ő a ragasztó, aki egybetart minket, ő az, aki mindig programot szervez, nyúz másokat, hogy talizzunk. Rettentően ragaszkodó, határozott, de mellette türelmes, és ha nézeteltérés adódik két ember között, akkor segít elsimítani az ügyet. Szerintem jó vezető lenne, bár az elmúlt pár hónapban mintha jobban elmerülne a gondolataiban, kevesebbet eszik, a hangja sem mindig zengi be a klubhelyiséget. Látom, hogy valami baja van, azonban hiába kérdezgetem, nem hajlandó beszélni róla. Segíteni szeretnék neki, de amíg nem nyit felénk, addig sajnos nem tudok semmit tenni. – egy barátnője

Turpin? A csaj, akinek az apja sikkasztott egy csomó pénzt? Nem ismerem őt személyesen, de ha az apja ekkora tolvaj, akkor a lánya sem lehet jobb nála. Talán jobban teszem, ha elrejtem a cuccaimat a közelében. Mázli, hogy a Reggeli Próféta minden hírt lehoz! Szemét aranyvérűek… Azt hiszik, övék a világ. – egy Briggs-párti szülő gyereke

Intelligens lány. Sokszor látom pszichológiai, vagy önfejlesztő könyvekkel mászkálni, de sose tudom eldönteni, hogy magának olvassa, vagy épp egy aktuális cikkje miatt. Engem nem szoktak érdekelni az ilyen témák, a pletykarovat sokkal izgibb, mégis szeretem olvasni, ahogy ír. Olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, amikre sokan nem is gondolnánk. – egy suliújság olvasó

Mindig keményen dolgozik, az elsők között érkezik az edzésekre, és mindig odateszi magát. Talán a frusztrációját a gurkókon éli ki, vagy csak elképzeli, hogy éppen Clyde fejét ütlegeli, mert néha akkora erővel küldi meg a labdát, hogy nem akarom elhinni, mekkora erő van egy ilyen csajban. – egy csapattárs

Nem olyannak ismerem, aki hazudozik, de abban biztos vagyok, hogy rengeteg olyan gondolata van, amelyet megtart magának. Azt is tudom róla, hogy igyekszik kivonni magát a konfliktusokból. Nem hagyja magát belevonódni, ha belerángatják, akkor inkább pártatlan szeretne maradni. Racionális érvekkel próbálja közelebb hozni a két veszekedő felet. – egy évfolyamtársa

Lyanna eléggé kiismerhetetlen, sose tudom kiről mit gondol. Számomra mindig is kritikus, komor és elérhetetlen volt. Egy megfejthetetlen talány. – a nővére

Szerető, gondoskodó, figyelmes és szörnyen érzékeny. Mindig tudja, hogy kinek mire van szüksége. Mindig ott terem, ha valaki segítségre szorul. Rengeteg energiája van, gyakran vállal át itthoni feladatokat tőlem, amikor látja, hogy már megszakadok a súlyok alatt. Armint mindig szemmel tartja, akkor is, ha nem avatkozik bele a dolgaiba, a nagyanyja szobájában is gyakran rátalálok. Beszél hozzá, képeket mutat, történeteket mesél, és kétségbeesetten küzd azért, hogy Cordeliából némi reakciót csikarjon ki. Fáj így látnom őt, hiszen a gyerekek közül ő áll a legközelebb hozzám. Nekem kellene példát mutatnom neki, mégis mióta Abraham-et őrizetbe vették, Lyanna akar a legstabilabb pont lenni a családunkban. – az édesanyja

Még nyári szünet előtt

Egy félreeső tanterembe nyitottam be, miután szinte szó nélkül magára hagytam a barátnőmet. Szégyelltem magam, amiért szó nélkül elrohantam, de egyszerűen úgy éreztem, hogy a következő mondataim után el fogom sírni magam. A reggeli bagolyposta érkezése óta gyakorta azon kaptam magam, hogy a kezeim megállíthatatlanul reszkettek, s alig bírom elfojtani a könnyeimet. Az esetek többségében képes vagyok uralkodni az érzéseimen, mégis, amikor a barátnőmmel álltam a folyosón, és egy másik diák megjegyzést tett az apámra, tudtam, hogy el fog törni a mécses.
Becsuktam magam után az ajtót, és a földre rogytam. Egész testemben remegtem, ahogy előhúztam a táskámból a reggelinél kapott, kissé gyűrött levelet. Itt-ott tintapacák éktelenkedtek a pergamenen, anya kézírása pedig olyan csúnya és elmosódott volt időnként, hogy szinte biztosra vettem, ő is zokogott, amikor ezeket a sorokat megírta.
Teret engedtem azoknak a mardosó érzéseknek, amik lassan egy éve felemésztettek. A könnyeim pillanatok alatt elhomályosították a látásomat, hiszen elég volt csak érintőlegesen átfutnom a sorokat, s tudtam, hogy mindennek oda. Apát újabb kihallgatásra vitték be, a nagyi állapota pedig egyre rosszabbodik. Féltem attól, amit a nyári szünet tartogat majd, s remélni tudtam csak, hogy emlékezni fog majd rám, ha hazaérek. Szerettem volna elköszönni tőle, szerettem volna még egyszer utoljára átölelni őt úgy, hogy tisztában van a saját unokájával.
Ehhez képest a saját párkapcsolati tragédiám teljesen a háttérbe szorult, éppen csak annyira érdekelt, hogy pontosan az a két ember árult el és hagyott cserben, akikre a legnagyobb szükségem lett volna most. Ugyanis másoknak soha nem árultam volna el mi zajlott odahaza, most pedig úgy éreztem, mintha teljesen egyedül maradtam volna.
A levelet visszagyömöszöltem a táskámba, miközben törökülésbe helyezkedtem a koszos padlón. Kontrollálhatatlanul bőgtem, mintha soha nem akartak volna elfogyni a könnyeim. A bizonytalanság pedig olyannyira rám telepedett, hogy nem tudtam mitévő legyek. Rettegtem attól, hogy mit hoz magával a holnap, tudván, hogy a jelenben ragadni sem lett volna kellemesebb.
Csak el akartam tűnni, csak egy másik életre vágytam, ahol ezeket a problémákat megoldhattam volna. Én ezekhez túlságosan kicsi és gyenge voltam. Hiába mutattam magam másnak, hiába tűnhettem mások szemében erősnek, épp olyan sebezhető voltam, mint bárki más.
Odakintről hangok szűrődtek be. Ez épp elég volt ahhoz, hogy a kezeimet a számra tapasztva sírjak tovább. Ügyeltem arra, hogy ne csapjak túl nagy zajt. Nem akartam mások előtt magyarázkodni.
Perceking némán ültem, s hallgatóztam, miközben odébb csúsztam a padlón, beljebb a terembe, és a hátamat a falnak vetettem. Annyi erőm se volt, hogy feltápászkodjak.
A könnyeimet törölgetve a karórámra pillantottam. Nem akartam kimenni innen, nem akartam szembenézni azzal, ami odakint várt. Bámultam az óramutatókat, ahogy csigalassúsággal haladtak előre, én pedig magamban számoltam, hogy most már csak egy hét volt hátra a nyári szünetig. Az egyik énem már most azonnal hazautazott volna, a másik pedig halálosan rettegett attól, mi vár majd otthon.
Az ujjammal az óraszíjat húzogattam, mialatt bámultam a semmibe. Úgy éreztem, sok mindent másképp tehettem volna. Hogy jobban figyelhettem volna a családtagjaimra. Hiszen tudtam, hogy anya számított rám, és neki sem lehetett könnyű úgy vigyázni a nagymamámra, hogy közben apa sorsa felett is ítélkeztek. Apának se volt könnyű, hiszen biztos voltam az ártatlanságában, valaki mégis rákente az ügyet. És akkor ott volt a nővérem, aki már három hónapja nem reagált egyetlen levélre sem, az öcsém pedig olyan mélyre süllyedt az önsajnáltatásban, hogy nem voltam benne biztos volt-e kiút számára. Én pedig itt ültem a káosz közepén, s hiába nyújtottam bárki felé a kezemet, hogy kapaszkodjunk össze, nem történt semmi.
Ismét remegni kezdtem. Az ujjaim lecsúsztak az óraszíjról, s percekig tartott, mire a táskám csatjával elbabráltam, majd előhúztam onnan a pálcámat. Aztán még több percbe telt egy egyszerű varázslat használata, amivel kinyithattam az ablakot.
Az ablak nyikorogva kinyílt, beengedve a friss nyári szellőt és a diákok zsibongását. Az utóbbira nem voltam kíváncsi, mégis jól esett a levegő, talán valamelyest emelt azon a súlyon, amely a mellkasomat nyomta. A fejemet hátradöntöttem, kinyújtóztattam a lábaimat, s csak bámultam a mennyezetet. A fent húzódó apró repedéseket, a hálókat, amiket egy lelemény pók szőtt a sarokba…
A gondolataim elkalandoztak, messzire vándoroltak a valóságtól, így talán nem is volt meglepő, amikor összerezzentem a lábaimra nehezedő súlytól. Valami dorombolva hozzám bújt, én pedig megszeppenten pislogtam le az ölemben kényelmesen elhelyezkedő macskára.
Halványan elmosolyodtam, és gyengéden megérintettem a hátát.
− Ejnye, Mephisto, nem szép dolog csak úgy megijeszteni… − ingattam a fejemet, miközben végigsimítottam a macska hátán. Ő nyávogott egyet, mintha mondani akart volna valamit, de sajnos nem értettem a nyelvén.
− Nem tudom miről beszélsz, de… Azért örülök, hogy itt vagy – böktem meg finoman a homlokánál. Fogalmam se volt róla hogyan csinálta Clyde macskája, de zseniálisan értett ahhoz, hogy azokban a pillanatokban bukkanjon fel, amikor szükségem lett volna bármilyen támaszra.
Elgondolkozva simogattam Mephistot, hiszen ez a mozdulatsor és a macska jelenléte mindig egyet jelentett a nyugalommal számomra. Magam sem értettem miért, de olyan érzésem volt, mintha különleges kapcsolatot ápoltam volna ezzel a teremtménnyel. Talán a Roxfort falai közt ő volt az egyetlen, akire rá mertem bízni a titkaimat, hiszen tudtam, ő biztosan nem adja tovább senkinek.
− Jaj, Mephisto… Félek az idei nyártól – sóhajtottam fel, miközben akaratlanul is megremegett a hangom. Utána meg sem mertem szólalni egy ideig, mert féltem, ismét könnyesre sírom majd a szemeimet. – Ma reggel kaptam levelet anyától. A nagyi állapota egyre rosszabb, apát pedig eléggé belekeverték abba a sikkasztásos ügybe…
Ahogy kiöntöttem a szívemet Mephistonak, úgy szerencsétlen állat bundájára potyogtak a könnyeim. Ő viszont türelmesen hallgatott, nem is igazán moccant meg. Én pedig csak meséltem neki. Elmondtam neki mi történt a legjobb barátnőmmel és a barátommal, a nagyi betegségét, apa ügyét, Armin depresszióját, és azt, hogy mindezekért magamat hibáztattam.
− Tudod, úgy érzem, nem tettem, nem teszek meg mindent értük, de fogalmam sincs, hogy mit csinálhatnék. Mephisto, néha úgy szeretném, ha tudnál megoldást adni a problémáimra… − Órák hosszat ültem ott, néha kicsit megmozgattam a lábamat, de egy pillanatig nem eresztettem el azt a macskát. Csupán akkor, amikor esteledett, akkor a vacsoraidő közeledtével visszatértem a klubhelyiségbe rendbe szedni magamat, és persze hazavinni az ügyeletes tekergőnket, hiszen neki a fiúknál lett volna a helye.

Középmagas, teljesen átlagos termet, viszont a kviddics során olyan rejtett erőtartalékai törnek a felszínre, amelyet nem néznének ki belőle. Odafigyel a megjelenésére, mindig rendezett a külseje, az étkezésében is szigorú étrendet követ. Az édesanyja mindig egészséges életmódra nevelte őket, Lyanna pedig ilyentéren követi őt, hiszen gyermekként kicsit túlsúlyos volt, amelyet a rendszeres étkezéssel és a mozgás beiktatásával tudott eltüntetni. Azóta, hogy az önképe valamelyest javult, figyel arra, hogy véletlenül se szaladjanak fel rá a kilók.
A kinézetét tekintve rengeteget örökölt az édesanyjától: a hosszú, barna haját, amely a hátát csiklandozza, azokat a barna szemeket, amelyekkel szinte a lelkedbe lát, továbbá a mosolyát is, amellyel meglágyítja mások szívét. Édesapjától örökölte a grimaszolási képességeit, a határozott kiállását, és azt, hogy soha ne mutassa ki, ha bántja valami. Ha sírógörcsei is támadnak, akkor félrehúzódik, hogy senki ne láthassa őt.
Nem tartja magát sokra a megjelenése miatt, amely a gyermekkori duciságából fakadhat, továbbá az előző párkapcsolata miatt ilyentéren az önbecsülése romokban hever.
Sebek, hegek nem találhatóak a testén, hiszen az édesanyja gondoskodó kezeinek hála, ha valami baj is érte, akkor Mia mindig ott volt, hogy eltüntesse a sérüléseit.