Mortimer Julius Abernathy

Kisgyerekként elég ártatlan voltam. Naiv, jóindulatú és álmokkal teli. Még mindig tisztán emlékszem rá, hogy mennyire szerettem az unokatestvéremmel, Olive-val játszani. Őt nem zavarta, hogy nem voltam oda a fiús dolgokért, talán örült, hogy valaki leült vele babázni, hogy együtt nézegettük a kedvenc porcelánbaba katalógusait. Arra is emlékszem, hogy rettenetesen vágytam a szüleim és a testvéreim szeretetére. Bár anyával sohasem volt gond, hosszú évek után Artie-val is sikerült egymásra találnunk és végre rendes testvérekként élni, de se Otis-szal, sem pedig apámmal nem tudtam rendezni a kapcsolatomat. Otis ki lett tagadva a családból, és végül sohasem látogattam meg őt, akárhányszor is ajánlotta fel anyám a lehetőséget. Először csak féltem, hogy ugyanolyan utálatos lenne velem, mint amikor még kisgyerekek voltunk, az Ilvermorny-ba kerülésem után pedig volt egy időszak, amikor egyszerűen utáltam őt. Otis-t okoltam, amiért bántottak, hogy sosem szeretett, pedig én még mindezek után is kiálltam érte azokkal szemben, akik a varázsképtelenségéért elítélték. Utáltam a tényt, hogy nem volt itt, és hosszú évekig őt hibáztattam érte. Mostanra már tudom, hogy nem tehetett róla, de az évek csak peregtek, és mostanra már nem érzem magamban az erőt, hogy elé álljak. Nem tudom, mit mondhatnék neki, nem tudom, mit kellene vele kapcsolatban éreznem. Egyszerűen csak képtelen vagyok magam előtt látni és elfogadni azt az Otist, akivé válhatott, csak a 10 éves, utálatos bátyám az, akit képes vagyok elképzelni. Apámmal ugyanilyen reménytelen a dolog. Soha nem tudtam túltenni magamat a közös múltunkon, a verésen, a kínzáson, amit minden szívfájdalom nélkül elkövetett annak érdekében, hogy a szerinte helyesnek vélt útra tereljen. Tudom, láttam, és a mai napig érzem is, hogy egy pillanatra sem sajnálta, amit velünk tett. Hithű ember, olyan, amilyen én sosem voltam és soha nem is leszek. Neki köszönhetően pedig mindig és mindent megkérdőjelezek, leginkább önmagamat és a létezéshez való jogomat. Kétség nélkül ő volt az, aki összetörte és eltiporta azt a naiv kisfiút, aki valaha is voltam.
Kamaszként voltam a legnehezebb eset, valószínűleg rosszabb, mint bármelyik másik korombéli. Félénk voltam, addigra már teljesen megtörtek az iskolában, és végül megpróbáltam megölni magamat. Ha akkor Artie nem talál rám, akkor biztosan meghaltam volna. Utólag már hálás vagyok érte, de ehhez szükség volt a pszichomágussal való majdnem egy év hosszú, heti rendszerességű konzultációra. Akkor sok mindent megtanultam magamról, a félelmeimet, a gyengeségeimet, erősségeimet. Megtanultam, hogy ki is vagyok, és az egy év leteltével már kellően magabiztosnak éreztem magamat ahhoz, hogy kellemetlen legyen további kezelésekre járni. Az iskola is ott volt a küszöbön, és nem akartam volna megint elcseszni az egészet. Erősnek és magabiztosnak éreztem magamat, talán még erősebbnek is, mint amilyen igazából voltam… A magabiztosságom lassacskán önteltségbe csapott át, valószínűleg azért, mert rossz társaságba keveredtem. Az új barátaim mind olyanok voltak, akiken azt láttam, hogy elég erősek, hogy megvédjék magukat, és akár engem is. Utólag látom, hogy a félelem volt az, ami feléjük hajtott, erősnek akartam tűnni, ezért az erősekhez csatlakoztam. A maga módján bevált, a szerény, öngyilkos gondolatokkal küzdő kisfiúból öntelt és arrogáns kamasz lett. Akkor helyesnek láttam, hogy másokat bántunk, talán tudat alatt a bosszúvágy hajtott, csak nem azokra irányult, akik ellenem is vétettek. Ártatlanokat bántottam, akik, csak, mint én az Ilvertmorny-ban, ugyanúgy képtelenek voltak megvédeni önmagukat, ettől pedig erősnek éreztem magamat. Kicsit anyát is okolom érte. Angliában már ő volt az, aki az oktatásomért felelt, apa itt már szinte teljesen levette rólam a kezét, állítása szerint már így is túl nagy szégyenfolt vagyok, így anyára hagyott mindent. Ő pedig csak megdicsért, amikor hallotta, hogy végre egy társaság része vagyok, teljesen elvakította a gondolat, hogy a fia végre egészséges, barátokra lelt és kiáll magáért, azt már észre sem vette, nem is akarta talán, hogy közben milyen dolgokat is hagyott rám. Most pedig nekem kell szembenéznem mindezzel.
Felnőttként, 26 éves fejjel visszatekintve minderre már magam sem tudom, hogy mit kellene gondoljak. Azokhoz az időkhöz képest határozottan lenyugodtam, mostanra már a dührohamaim sem olyan vészesek, mint kamaszként, és nem állnék le senkivel sem verekedni, vagy elátkozni őt, amiért unszimpatikus. Ehhez persze egy hosszú út vezetett. Azután az eset után, 20 éves koromban, ismét egy pszichomágushoz fordultam. Anyámnak sosem mondtam el, nem akartam, hogy megint aggódjon értem, és hála Merlinnek teljesen lefoglalta akkoriban, hogy feleséget találjon nekem… Viszont mindenképpen segítségre volt szükségem. Akkor és ott, azon az estén megértettem, milyen káros is, rám és másokra nézve, ez a viselkedés. A bűntudat majdnem teljesen felemésztett, már egyre több alkalommal képtelen voltam elaludni esténként. Az akadémia egyik professzorától kértem segítséget, és ő mutatott be egy megbízható pszichomágusnak. Az ő segítségével pedig sikerült megértenem, hogy mi is volt az, amit igazán elrontottam, azt is megértettem, hogy nem szabadott volna akkor, 14 éves koromban abbahagyni a kezelésre járást. Túl sok minden volt, amit még nem bontottunk ki. Akkor, 20 évesen viszont nekiálltunk, több, mint 3 évembe telt, hogy mindent feldolgozzunk, hogy túltegyem magam a legtöbb félelmemen, a traumákon és hogy elfogadhassam önmagamat. Néha még mindig nehéz, rémálmok gyötörnek, de az elmúlt 3 év alatt, Odessa mellett sok mindent megtanultam. Olyan dolgokat, amiket mások lehet, hogy már kisgyerekként elsajátítanak, mint a mások fájdalmának átérzése, annak fontossága, az egymáshoz való igazódás, egymás elfogadása… Mind-mind olyannyira új érzelmek voltak, hogy még a mai napig dolgoznom kell rajta, hogy igazán megértsem őket.

Artie és Otis fakardokkal játsszanak, amíg én Olive mellett ülök a másik hintalovon. A testvéreim visítozása majdnem elnyomja az unokatestvérem hangját, miközben arról mesélne, hogy éppen melyik katalógusból fog babát rendelni. Végül annyira elnyomják a mi beszélgetésünket, hogy Olive megragadja a kezemet és bevezet a szobába, ahol több katalógus is ki van terítve az asztalra. Nagyon lelkesen kezdi el magyarázni, hogy melyikek azok, amikből már rendelt, és melyek azok az üzletek, amiket csak most akar majd kipróbálni, de a kirakatból nagyon szépek voltak a porcelánbabák. Rettenetesen élveztem az előadását, ugyan eddig még sohasem érdeklődtem úgy igazán a babák iránt, most úgy éreztem, nekem is kell egy. Egy nagy mosollyal az arcomon szaladok a nappaliba, rögtön, miután haza érkeztünk. Ahogy gondoltam, anya és apa ott ülnek, egymással szemben. Én lelkesen szaladok oda hozzájuk, magam előtt feltartva az unokatestvéremtől kölcsönkért magazint.
- Apa, Olive azt mondta, hogy neki a nagybátyám bármelyik babát megveszi neki. Kaphatok én is egyet?
Az arcomról a mosoly olyan gyorsan hervadt le, mint ahogy apám arcán megvillant a düh. A második pofont édesanyám akadályozta meg, elkapva apám kezét, és saját magát hibáztatja, hogy elrontotta a nevelésemet. Hosszú órákig veszekednek, engem, még bőven a vita közepe felé, egy manó kísér vissza a szobámba. Halkan szipogva szorongatom magamhoz a magazint, ami másnap reggelre nyom nélkül eltűnt. Helyette a bátyáim, Artie és Otis könyvei és régi játékai vettek körbe. Anya egy fáradt mosollyal lépett be a szobába, intve a manónak, hogy ma hozza a reggelimet a szobába.
- Kincsem, legközelebb, ha bármi ilyet szeretnél, inkább csak engem kérj meg…
Én csendesen bólintottam, de eszem ágában nem volt bármit is kérni. Tompán ugyan, de még mindig éreztem, hogy hol is ütött meg apa. Nem akarom, hogy még egyszer megüssön.


- Apa, hol van Otis? - Halkan kérdezem, az asztal túloldalán ülve. A manók most takarítják el a tányérokat az ebédlőasztalról, így amikor nem válaszolt, azt hittem, hogy a zörgés miatt nem hallotta. - Apa…
- CSENDET! Ne merd még egyszer felhozni ezt a nevet előttem!
A hangja szinte fülsiketítően erős, a manók ijedtükben visszavonulnak, és nem is lépik át az étkező küszöbét, amíg apám nem távozik. Szorosan préselem össze az ajkaimat, ahogy elhalad mellettem. Nem akartam feldühíteni, csak tudni akartam mi van Otis-szal… Ez már a második hét, hogy nem láttam a bátyámat, sem étkezésekkor, sem pedig az udvaron vagy a kúriában. Egyik pillanatról a másikra tűnt el. Próbáltam Artie-t kérdezni, hiszen ők egy szobán osztozkodtak, de nem mondott semmit. Először azt hittem, ők ketten elutaztak valahova, ugyanis az első hét alatt a másik bátyámat sem láttam sehol. Ő azonban 1 hete már felbukkant. Bár nem sok időt tölt a szobáján kívül, engem pedig nem enged be, így nem tudtam, hogy mihez kellene kezdenem. Anya rángat vissza a valóságba a gondolataimból, ahogy lassan végigsimít a hajamon.
- Kincsem, mondtam neked, ha valamit szeretnél, azt tőlem kérdezd. - Az ajkain egy szomorú mosoly játszik, ahogy igazgatja barna fürtjeimet. - A bátyádnak el kellett utaznia… Sajnos nem jöhet már ide haza. Viszont, ha majd nagyobb leszel, akkor majd meglátogatjuk őt.
A hangja lassan elhalkult, még így, hogy mellette ültem is alig értettem, amit mondott. Évekkel később megtanultam, a bátyám kvibli, sohasem mutatkoztak meg a varázsképességei, így apa kitagadta őt a családból. Anya állítólag biztos helyre menekítette a távoli rokonokhoz, száműzetés címszóval, hogy apánk még csak a közelébe se mehessen. A legjobbnak találta, ha apa el is feledkezik róla, így nem kell attól félni, hogy még egyszer megpróbálná bántani őt. Igaz, anya sohasem mondta el, de kihallgattam a beszélgetését a bátyám és közte. Apa állítólag meg akarta ölni Otist, anya éppen csak meg bírta akadályozni.


- Abernathy, Julius Mortimer! - előre leptem, ahogy azt kellett. Bár egy pillanatra megállt a lában a levegőben, amikor meghallottam a Julius nevet, nem állhattam meg. A bátyám tekintetét kerestem a magasból, de egyszerűen nem bírtam kiszúrni őt a tömegből. Meg akartam tőle kérdezni, hogy mégis mióta Julius a második nevem, ki döntötte el ezt, és én miért csak most hallok róla először. Julius a bátyám volt, az Otis neve. Ők ketten kapták meg apa neveit, mint a család két legidősebb gyereke. Lehetetlenség, hogy apa még a nevét is elvette volna tőle… Én Mortimer Wright Abernathy vagyok. Mégis mikor lettem Julius?
- Pukwudgie! - Éljenzés, tapsvihar, alig pár másodperc volt az egész, zavarodottságomban nem is vettem észre, hogy bármelyik szobor megmozdult volna. Nem is emlékszem rá igazán, hogy milyenek voltak a szobrok. Otis bátyám arca lebegett előttem, hogy vajon Artie mit érezhetett, hogy apa vagy anya miért nem mondott semmit… Néma csendben vonultam a helyemre, észre sem véve a többieket, egyszerűen ignorálva mindenkit. Nem tudtam örülni, és ez mindent meghatározott az Ilvermorny-ban. Nem is gondoltam volna, talán túlságosan is elzárva éltem a külvilágtól. Artie sem mondott semmit, ahogy sosem állt ki mellettem. Ő a Wampus házban volt, 3 évvel felettem, talán észre sem vette, hogy mi történik. Én sem mertem mondani, féltem, hogy ő is úgy fog majd reagálni, mint apa, hogy majd csak kiabál, esetleg meg is üt. Nem akartam benne is csalódni. Bőven elég volt, amit a többiektől kaptam, kirekesztés, a cuccaim tönkretétele, az átkok, amikkel a felsőbb évesek is folyton piszkáltak.
- Igen, ő az, akinek a bátyja egy kvibli. Undorító, még védi is… - Próbáltam nem felvenni, nem megsértődni, de még az első évemben elordítottam magamat, hogy hagyják békén a bátyámat, egy másik diákkal pedig össze is verekedtem. Apa személyesen jött be egy elbeszélgetésre az igazgatóval, a házvezetővel, és a másik gyerek szüleivel. Remegtem, ahogy megszorította a vállamat, amikor indultunk haza, az átkok, amiket aznap este szórt ki rám… Rosszabb volt mindennél, ami előtte az iskolában kaptam. Majdnem visszasírtam azt, ami előtte volt, de aztán visszamentem az Ilvermorny-ba, és az egész légkör csak még rosszabb lett. Tudhattam volna, hogy nem kellene megvédenem Otist, apa is megmondta, hogy egy ilyen szemétről el kell feledkezni. Tudhattam volna, hogy hogyan kellene viselkedni, de addigra már késő volt. Akkor már mindenki utált, és minden csak rosszabb lett.


- Bazdmeg, Mortimer! - hallom a bátyám hangját, de túl fáradtnak érzem magamat, hogy kinyissam a szememet. Amúgy is eleget láttam már, biztos vagyok benne, hogy elég mélyre vágtam, ugyanis a kád vize kellően megszíneződött a véremtől. Ennél többre nem is volt szükségem, majd szép lassan elmúlik minden. Addig van időm átgondolni mindent. Anya könnyeit, amint majd a koporsómra borul, apa dühét, amiért egy ilyen szégyent nevelt fel… Azt is, hogy ezzel még jobban jár. Hiszen ő maga mondta, ő nem hajlandó együtt élni egy kis buzival sem. Az ő fiai nem lehetnek melegek, nekik rendes embereknek kell lenniük. Egy könnycsepp gurult le az arcomon… Hogy a fájdalomtól a kezemben, a szomorúságtól, a csalódástól vagy a megbánástól volt-e, nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mióta feküdtem itt, de már jó pár perce kezdtem fázni, és már nem éreztem magamban az erőt, hogy ellenkezzek. Pedig legszívesebben rúgkapáltam volna, hogy tegyen le. Ő viszont töretlenül mondta a magáét, bár már nem egészen értettem, hogy mit. Még egyetlen egyet bírtam pislogni, csak hogy lássam Artie dühtől torzult arcát és úgy éreztem, akkor ott egy mosoly kúszott az ajkaimra. Legalább valaki hiányolni fog…
- Ó pici fiam, egyetlen szemem fénye, hogy hagyhatnál hátra engem… - Anya mindig túlzó szavaira ébredek fel. Ő zokogva szorongatja a kezemet, az arcához simítva azt, észre sem véve, hogy felébredtem. Némán bámulom a baldachinos ágy tetejét, a távolból pedig egy óra kattogását hallgatom. - Ó gyermekem, csak esélyt adtál volna rá, hogy édesanyád segítsen rajtad…
- Hol vagyok? - szakítom félbe őt a monológja közepén, a tekintetemet még mindig az ágy plafonjára szegezve. Kellett pár perc, hogy realizáljam, ez nem a saját ágyam. Az én szobámban nem is volt óra, ugyanis ki nem álhattam a kattogását.
- Mortimer, ó én kicsi Mortim! - Édesanyám rekedtes hangom kiáltott fel, miközben most már a nyakamba borult. Én felszisszentem és próbáltam volna őt ellökni, de rá kellett jönnöm, hogy alig bírom felemelni a kezeimet. Pontosabban, semmi erő nincs a kezeimben. - Minden rendben van, anya már mindent megoldott. Jó helyen vagy, biztonságban.
Pontosabban, Angliában. Anya azonnal átutazott velem a félszigetre, mielőtt még apa megtudhatta volna, hogy mi történt, Artie pedig gondoskodott róla, hogy elterelje a figyelmét. Egy év kellett a rehabilitációhoz, és közben elrendezésre került az iskolaváltás is. A 2009-es tanévet már a Roxfortban, a Mardekár színeiben kezdtem.


- Merlinre, ez szánalmasabb nem is lehetne! - hangosan nevetek a barátaim körében, miközben azt nézzük, ahogy Ackerley-t megtámadja az általunk elbűvölt szőnyeg. Egy kis ideig még csodáljuk a szenvedését, amint már lassan csak a vörös fürtjei lógnak ki, azonban James hangosan felkiált: ’’Itt jön Basil, nyomás!”, és ezzel mindegyikük megiramodik. Én csak kelletlenül követem őket, hátra-, hátra sandítva még a vörösre, azonban, ahogy összetalálkozik a tekintetem a másik fiúéval, aki azonnal Ackerley segítségére siet, valahogy még dühösebbnek érzem magamat. Pedig eleve azért ugrattuk a vöröst, mert amilyen szánalmas volt, pont tökéletes volt rá, hogy levezessük rajta a stresszt. Az elmúlt napokban azonban valahogy sokkal frusztráltabbnak éreztem magamat, miután láttam, hogy mennyire életképtelen és csak a másik srác tudja feloldani az átkot, amit rászórtunk. Mielőtt befordulnék a sarkon, megtorpanok és még egy utolsó pillantást vetek a vörös hajú fiúra.
- Gyerünk már, mire vársz, Morti? Most már úgyis egymás nyakán fognak lógni, majd holnap elkapjuk megint…
A haverom hátba vág, ezzel lökve is rajtam egyet előre, én mégis hezitálok. Nem érzem úgy, hogy itt akarnám őt hagyni, de tudom jól, hogy semmi értelme nincs maradni. ’’Ha az a seggfej Basil nem lenne…”, gondolom magamban, és egyszerre csak még dühösebbnek érzem magamat.
- Fogd be, James.
Ökölbe szorul a kezem, ahogy látom, amint Ackerley egy pillanatra sem veszi le a szemét a másik srácról. Hirtelen felindulásból a pálcámért nyúlok és egy csigahányó rontást küldök Ackerley után. Legszívesebben végignéztem volna, ahogy kimutatja a hatását, de James és a többiek visítozva rángatnak el onnét, a klubhelyiségig meg sem állva.
- Merlinre Morti, te teljesen zakkant vagy… - szinte fulladozva röhögnek, az én arcomra is egy széles vigyor kúszik, még láttam, ahogy az idióta vörös a háta mögé pillantott, és a tekintetünk minden kérdés nélkül találkozott. Ez pedig elégedettséggel töltött el. Végre rám figyelt, ahogy annak lennie kellett.


- Mortimer, barátom! Olyan jó újra látni. Hallottad, miszerint… - James és Robert felváltva mesélik, milyen újdonságokról is maradtam le, amióta Salemben tanulok. Teljesen sokkolt a tény, miszerint James átöktörőnek tanul, amíg Robert aurornak készül. Bár tény és való, hogy mindkettőjüknek megvolt a tehetsége hozzá, valahogy sokkal éretlenebbként emlékszem rájuk, még a Roxfortos éveinkből. Bár tény és való, ők is eléggé ki voltak akadva, amikor kiderült, hogy közgazdaságtant fogok tanulni. Éppenséggel Robert egész végig abban a hitben élt, hogy majd én is aurornak megyek és kollégák leszünk, sőt. Mivel jól összeszoktunk már a Roxfort alatt, akár partnerek is lehettünk volna. Nem akartam neki mondani, hogy apám meg is ölt volna, ha bármi közöm is lenne a mostani brit kormányhoz… Hamar át is terelődött a szó a családi életre, nem meglepő módon mindegyikünknek volt jegyese, James meg is házasodott addigra már. A legnagyobb hír mégis az enyém volt, hiszen akkora már a második ajánlat lett visszamondva.
- Ugyan Morti, emiatt ne szomorkodj - Robert megveregette a vállamat, nem is sejtve, hogy a felbontott jegyesség sokkal inkább volt megkönnyebbülés számomra, mintsem szomorúság. Sokkal inkább tette nyomottá a hangulatomat az, hogy ezután megint egy újabbat kell keresni. A nők fárasztóak voltak, mind hisztis picsák, leszívják az ember energiáját. - Odanézzenek! Nézd csak, ki jön szembe, ez majd biztosan felvidít. - Felemeltem a tekintetemet, amit eddig leginkább csak a cipőink orra elé szegeztem nem sokkal, és egy ismerős vörös hajzuhatagot szúrok ki. Nagyot dobban a szívem, egyszerre futja át valami melegség és mar belé a fájdalom, amint az a két alak ott ölelkezik. A meglepettségtől nem is értem egy pillanatra, hogy miért tűnik el mellőlem a két haverom, azonban automatikusan követem őket. Egy pillanatra még megállítanám őket, aztán látom, ahogy egymásba kapaszkodnak. Ackerley megint csak észre sem akar venni, egy pillanatra sem emeli fel a tekintetét, hiába ordítom a nevét, amitől lassan én is elveszítem az eszemet. Ennyi év után még mindig. Még mindig képtelen észrevenni…
- Eleget kapott a kis buzi, hagyjátok… - enyhén lihegve intek Jamesnek és Robertnek, akik vihogva veregetik meg egymás hátát, miután még egy utolsót belerúgtam az idegen fickóba. - Inkább keressettek valami bárt, ahova bemehetünk, ezt meg kell ünnepelni. - A hangom magabiztosnak hangzik, ámbár én magam messze nem vagyok az. Miután azok ketten eltűntek a sarkon, én leültem Ackerley mellé.
- Én… Nem is tudom. - Mit kellene ilyenkor mondani? Mit lehet ilyenkor mondani? Nem reagált, így felbátorodva, hogy már rég elvesztette az eszméletét, felemeltem a kezemet, hogy letöröljem a szája széléről a vért. Ahogy pedig húztam vissza a kezemet, végigsimítottam az arcán. "Az első és utolsó alkalom." Könyveltem el magamban.


- Csókot, csókot, csókot! - a barátok mind egyöntetűen kiáltják a párnak, mi pedig a megjátszott mosolyunkkal követjük a szövegkönyvet. Nem szerelem ez, hanem kötelesség. Aranyvérűként, férfiként kötelességem feleséget magam mellé vennem, majd pedig a következő generációt felnevelni. A két család meglepően gyors egyessége majdnem mindenkit meglepett. Mindössze háromszor volt szerencsénk találkozni a jövendőbelimmel, de anyámat ismervén, nem kell kételkednem benne, ha eljutottunk az esküvőig, akkor egy engedelmes nőt sikerült találnia. Igazság szerint bele sem akarok gondolni, miképpen fűzte meg őt, hogy hozzám jöjjön. Elvégre Odessa tudja, hogy inkább a férfiak felé húzok, állítólag elfogadta, hogy sosem fog szerelemben élni. Beérte volna a pénzzel?
- Mire gondolsz, Mortimer? - Odessa a hátán fekszik, türelmesen várakozva. Tudja, hogy nem siettethet. Igazság szerint, csakis azért ragaszkodott hozzá, hogy tegyük meg, mert anyám kényszerítette. Hallottam, amint elköszönéskor odasúgta neki. Az esküvő, az azt követő lagzi és most ez. Látom rajta, hogy ő is pont annyira kellemetlennek érzi, mint én. Legszívesebben azt mondanám, hogy hagyjuk a francba, de ha ő ennyire erőlteti, akkor valószínű, hogy anyámtól kapna, ha nem tennénk meg.
- Számít az? - felvonom a szemöldökömet, ahogy közelebb hajolok hozzá. Soha nem mondanám el neki, hogy ki is jár a gondolataimban, hogy mennyire messze is állnak ők ketten egymástól. Nem azért, mert sajnálnám Odessát. Abba igazság szerint bele sem gondoltam, hogy ez miként érintené őt. Egyszerűen csak nem bírnám hangosan kimondani, az is csoda, hogy ma már elismerem, milyen érzések kavarogtak bennem, és kavarognak néha még mindig. Arról viszont neki nem kell tudnia. Egyszer majd elmúlik, lassan majd elfelejtem. A Roxfortos évekhez képest mostanra már egészen lenyugodtak ezek a viharos érzések. Pár év, és teljesen meg is feledkezek majd róla.


- Gratulálok, ezzel véglegesítettük a vásárlást. A kúria 2 héten belül költözhető állapotba kerül, és a megrendelt személyzetet is előkészítjük addigra.
A varázsló mosolya pont olyan felszínes, mint az enyém, egy perccel sem óhajt tovább maradni, így azonnal hopponál, amint biztosan elzárta a szerződést a bőröndjébe. Nem hiszem, hogy túl nagy örömmel kötött velem szerződést, elvégre apámmal komoly konkurencia a cég, de pont nem tud érdekelni. Nem akartam volna apám vállalkozásán keresztül házat vásárolni, nem akartam, hogy bármi is akárcsak köthető legyen hozzá. Már így is túl sok minden van, amit lehetetlenség lenne letagadni, de legalább még jobban nem szeretnék belekeveredni. Angliában sokkal kényelmesebben élhetek majd, ha Odessa akar, akkor majd itt marad, bár erősen kétlem, hogy annyira az anyósa vagy az apósa közelében akarna maradni. Ő is sokkal szabadabb lesz, itt sokkal kevesebben ismerik őt és a családja körülményeit.
- Végeztél, Mortimer? - Lassú léptekkel közeledik felém, karjaival pedig óvatosan öleli át a nyakamat.
- Mit akarsz megvenni, Odessa? – tolom el magamtól szinte azonnal. Közel semmi esély nincs rá, hogy bármi másért ölelgessen, mintsem, hogy talált valamit, ami még azoknál is sokkal drágább, mint amennyit normál esetben elköltene. Nem tudom, miért gondolja úgy, hogy ez a trükk működik nálam. - Mondtam már, hogy bármi…
- Elvetéltem… - vág közbe, nekem pedig kicsúszik a kezemből a pálca, amit éppen a talárom zsebébe csúsztattam volna vissza. Halkan koppan a padlón, arra ocsúdok fel, hogy Odessa a zsebembe csúsztatja.
- Nem is tudtam, hogy terhes voltál… - A szemébe bámulok, még pislogni is majdnem elfelejtek.
- Nem akartam mondani, amíg az első szemeszter végéig el nem jutunk. Állítólag magas a vetélések száma… - elcsuklik a hangja, ahogy könnyek csordulnak le az arcán. Automatikusan vonom őt a karjaim közé, szorosan húzom magamhoz, de még mindig nem dolgoztam fel, amit mondott.
- Nincsen semmi baj. Minden rendben lesz. - Minden rendben lesz? Fogalmam sincs, sajnálom őt, de nem tudom, mit kellene mondanom, vagy tennem. Vigyem el az ispotályba, hívják egy magánápolót? Nem, valószínűleg anyámat kellen először értesítenem, ő már tapasztalt, ő tudni fogja, mire lesz szüksége Odessának. Én sohasem gondoltam bele, hogy tényleg gyerekünk lenne. Mindkettőnknek csak kötelesség volt a házasság, ez alatt a 3 év alatt nagyon jó barátokká váltunk, de hogy szülők legyünk? Vagy, hogy ne sikerülne… Mit kell ilyenkor tenni?

Magas és izmos termet, barna, göndör haj, világos barna szemek. Első pillantásra semmi sem tűnik újnak, avagy furcsának. Aztán ha közelebb érsz hozzá, és netalántán még a karjait is látod szabadon, észrevehetsz sebeket. Különböző helyeken: a nyakán, igen csak apró, fehér hegek éktelenkednek a kulcscsontjához közeledve, a karjain, ámbár tetoválás fedi, ha elég erősen koncentrálsz, észreveheted a vágás nyomokat. A mellkasán egy szúrt seb helye látszik, ezt egy verekedés eredményezte a számára.
Öltözködése általánosságban egyszerű, a színekkel sem szeret túlságosan kiemelkedni. Göndör fürtjeit szabadon hagyja, és csak néha-néha beletúr, hogy ne lógjon a szemébe. Szettjének állandó kelléke a cigaretta, szinte kizárólag személyre szabott cigarettásdobozokat használ, ebből pedig van egy 10 darabos gyűjteménye. Ha üzletről van szó, dísztalárban jelenik meg, ritka alkalmakkor a muglikéhoz hasonló öltönyben. Haját ilyenkor hátra zselézi, az öltözete mellett, amúgy enyhén elhanyagolt tartásán is próbál javítani, hogy minél elegánsabbnak és tiszteletet követelőnek tűnjön.