Jules "Monty" Montgomery

Mindig is izgága embernek tartottak, aki képtelen megülni a seggén. Talán igazat is adhatnék nekik, csakhogy egyetlen esetben képes vagyok megőrizni a nyugalmamat: a vadászat idején. Teljesen mindegy volt, hogy állatra, vagy emberre kellett várni, ha tudtam ki a célpontom, akkor higgadtan vártam a megfelelő alkalomra, hogy lepuffantsam. Ezt az egy esetet leszámítva viszont tényleg állandóan mehetnékem. Nem is értem azokat az embereket, akik szobanövényként élik le az életüket, valahol elvegetálva a sarokban. Szeretek benne lenni az események sűrűjében, és villogni a képességeimmel. Ha pedig nem arról van szó, hogy Ciro megint ki akar csináltatni valakit, akkor ezer örömmel ismerkedtem másokkal. Lányokkal, fiúkkal egyaránt, hiszen nem voltam válogatós. Ráadásul a pizzazabáló haverom is úgy tartja, hogy minél több emberrel állunk kapcsolatba, hogy infókat szerezzünk, annál jobb.
Apropó, ha már felhoztam őt, akkor talán illő lenne megjegyezni azt is, hogy neki köszönhetem az életemet. Miután apám jóformán száműzött (ez volt a lightos megoldás, ugyanis előtte ki akart nyírni), ő volt az, aki teljes mértékben befogadott engem – mert addig csak ingáztam a maffia és a vérfarkasvadászok között −, de Ciro volt az, aki lehetőséget biztosított számomra az újrakezdésre, így akármennyire is szét vagyok esve, még mindig az életemet adnám a kretén fejéért. Mondjuk, már azóta hűséges voltam hozzá, mióta megismerkedtünk az Ilvermornyban. Amúgy, az egy vicces sztori volt, éppen azzal hencegtem, hogy apámmal vadászni jártam, és baromi jól tudtam célozni meg azt is nagyon lelkesen magyaráztam, hogy anyámtól tanultam egy s mást a műtárgyakról, amikor ő bunkó módon közbeszólt, hogy bizonyítsam mindezt. Több se kellett, mivel imádtam a kihívásokat, így hát álltam elébe. És talán apám nem nézte volna ki belőlem már akkor se, de igenis megmutattam mindenkinek, hogy nem csak egy taknyos vagyok, akinek a szája járt. Ezután az ominózus esemény után pedig az évek során összekovácsolódtunk annyira, hogy mindenhová követem őt, amerre ő mennyi óhajt. Én mondjuk sose élveztem mások csesztetését, csupán azt csináltam, amit mondtak nekem.
Aki két percnél több időt töltött már velem az tudja, hogy rengeteget tudtam beszélni, és a dumámat mindig megfűszereztem a csodálatos humorérzékemmel, ugyanis még a legkomolyabb szitukat is képes voltam elviccelni. Egy laza és élénk színfoltja voltam az olasz maffiának (itt nem csak a bőrszínemre gondolok haló), hanem nálam jóképűbb és viccesebb embert biztosan nem találsz közöttük.
Mondjuk, akadt bár rossz tulajdonságom is. Például rohadtul könnyű volt elterelni a figyelmemet, ha az a dolog annyira nem érdekelt, és úgy szórtam a pénzt, mint senki más. Feledékeny is voltam mióta eljöttem otthonról, mintha zavar lenne az erőben körülöttem, pedig esküszöm, én meg akartam venni azt a farkasölőfű főzetet, de véletlenül kecske lett belőle!

Még mindig a fülemben csengtek apám szavai, miszerint egy semmirekellő vagyok, akiből sose válik majd hivatásos vadász, mert mindent elszúrok. A múltkori akció nem az én hibám volt. Az ő egyik haverja vétette el a lövést, utána pedig nem bukkantunk a farkas nyomára. Egészen a következő teliholdig.
A múltkori eset után visszatértem arra a helyre, ahol múltkor a nyomát vesztettük, remélve, hogy még nem nyelte el a mocsár az összes nyomjelet. Igazam volt. A vérfarkas letarolta az útjába kerülő összes apró bokrot, ágakat tört le, fennakadt a szőre egy ágon, sőt néhol még a lábnyomait és pár vérfoltot is megtaláltam.
Nem voltam olyan esetlen, mint amilyennek apám tartott. A nyomok elvezettek egy katonai járműveket gyártó céghez. Ezért a territóriumát erre a környékre lőttem be. Elhatároztam, hogy a következő holdtöltekor egyedül eredek majd a nyomába, és megmutatom a családomnak, hogy nincs szükségem csapatra, magam is képes vagyok megoldani a feladatot, amit előzőleg nem sikerült hatunknak sem.
A közelben várakoztam. A pisztolyok a tokjukban lógtak az oldalamon, a hátamra pedig egy puskát erősítettem. Tele voltak a zsebeim ezüstlövedékekkel. Már csak várnom kellett. Az épület közelében bújtam el, elvégre nem akartam a mocsaras területeken mászkálni, ki tudja milyen aligátor tervezett volna megharapni, amiért a területére tévedtem. Ezen a környéken alig voltak fák, inkább apró tavak, némi mocsaras terület és pusztaság volt jellemző. Épp ezért semmi nem nyomta el azt a hátborzongató hangot, amely visszhangot vert a környéken.
Messziről jött, talán a Ridgeway sugárút felől sodorta magával a hangokat a szél. Több se kellett ahhoz, hogy hoppanálva helyet változtassak. Az utcán újfent megjelenve leakasztottam a vállamról a puskámat, és megtöltöttem töltékenyekkel.
− Gyerünk öregem, vonyíts még egyszer! – morogtam az orrom alatt abban a reményben, hogy betájolhatom őt. Nem féltem attól, hogy elkapnának, hiszen volt vadász engedélyem, de a biztonságkedvéért letértem az útról, és átvágtam pár fa között. Közben pedig a szememhez emeltem a puskámat, hogy tudjam használni az éjjellátó távcsövet rajta.
Szörnyű csend uralkodott. Egyedül a saját csizmám cuppogása az iszapban törte meg a csendet. Nem értettem merre lehetett a prédám, hiszen meg mertem volna esküdni rá, hogy erre kellett lennie. Mégis, hiába lopakodtam előre, sehol nem leltem a nyomát. Óvatos voltam. Igyekeztem minél kevesebb zajt csapni, de az előttem elterülő síkságon legfeljebb néhány vadállat vágott át. Vérfarkas nem szerepelt közöttük.
Elvesztettem az időérzékemet. Ki tudja mióta bolyongtam körbe-körbe, amikor ismét hallottam a hangot. Pedig már majdnem rászántam magamat arra, hogy üres kézzel fordulok vissza, kitéve magamat apám gúnyos megjegyzéseinek.
Észre sem vettem mennyire visszatartottam a levegőt, csupán akkor eszméltem fel, amikor majdnem felbuktam egy vaddisznó tetemébe. Óvatosan letérdeltem mellé. Az oldalát hatalmas karmok tépték fel, a sebeiből pedig még csordogált a vére. Nemrégiben eshetett el, én mégsem hallottam meg a halálsikolyát korábban.
A hátam mögött reccsent egy ág. Felkaptam a fejemet, a puskacsövét abba az irányba fordítottam, de mire bármit is tehettem volna, addig valami balról nekem csapódott. Éreztem a bűzös leheletét és az arcomra csöpögő nyálát. Az egyetlen dolog, ami közénk állt, az a fegyverem volt.
Minden erőmet beleadva próbáltam távoltartani magamtól, és sikeresen félre is löktem, azonban mire becéloztam volna, nekem ugrott. Ismét leterített, de ezúttal a fogait a vállamba marta, én pedig felüvöltöttem a fájdalomtól. Kínomban pár percnyi viaskodás után lerúgtam magamról, feltápászkodtam a földről, és egy egész tárat beleeresztettem. Legalább is, abba az irányba lőttem, amerre őt feltételeztem, és a panaszos vonyítás alapján arra mertem következtetni, hogy eltaláltam őt.
Forgott velem a világ, ahogy megérintettem a sérült vállamat. Az egyetlen dolog, amire képes voltam, hogy megragadtam a puskát, és minden erőmmel az otthonomra koncentrálva megpróbáltam hazahoppanálni. Rettegtem attól, hogy valami balul sül majd el közben, de végül csak egy darabban megérkeztem haza.
A nappaliban lévő kanapénak estem, aminek a párján anyám olvasgatott. Riadtan tette le a könyvét, miközben én óvatosan a szófára tettem a fegyvereimet, és a karfába csimpaszkodva próbáltam megtartani magamat, miközben a ruhámat átáztatta a vérem.
− Merlinre! Jules! Mi a fene történt veled?! – Anyám hangjába aggodalom vegyült, és szinte azonnal nekiállt ellátni a sebeimet. Leszedte rólam a kabátomat és a felsőmet. Alkohollal fertőtlenítette a sebet, de hiába nem feleltem neki, szerintem magától összerakta a képet.
− Apád dühös lesz – szólalt meg ismét kisvártatva. Nagyot nyeltem.
− El akarod mondani neki?
− Nem titkolhatjuk el. Te is tudod…
− És ha azt mondanám, hogy a szomszéd kutyája volt? – Anyám gyengéden tarkón vágott. Értettem a célzást. Nem volt helye a viccelődésnek.
− Pirkadatra hazaérnek a testvéreddel. – A nappaliban álló fali óra felé pillantottam. Hajnali hármat mutatott. Valóban jól elveszítettem az időérzékemet odakint. – Menj a szobádba. Gyűjts egy kis erőt. Majd megpróbálok beszélni vele.
Aprót bólintottam. Biztosítottam a fegyvereimet, és feltámolyogtam az emeletre. Az ágyamra zuhanva magamban számoltam a perceket, miközben azon töprengtem, hogy miként fog ezek után alakulni a sorsom. A vérfarkasokat sehol nem látták szívesen, apám pedig egyenesen gyűlölte őket. Ahogy engem is. Most pedig még több okot adtam neki arra, hogy egy életre megutáljon.
Eluralkodtak rajtam a negatív gondolataim. Ismét nem vettem észre, hogy a házban mozgolódás zajlott. Értettem a lenti hangokat, de az emelet felé dübörgő lépteket és a kicsapódó ajtó már eléggé jelzés értékű volt.
Apám volt az. A dühtől eltorzult fejjel. Egy pisztolyt tartott a kezében, és szinte biztosra vettem, hogy nekem ott helyben végem volt. Valamit beszélt, de nem fogtam fel. Csupán belebámultam a fegyvercsövébe, hiszen nem akartam elhinni, hogy a tulajdon apám az életemet akarta venni.
Aztán anyám bukkant fel a háta mögött, megragadta a kezét, és elrántotta a fegyvert rólam. Láttam az arcán a könnyeit. Láttam az arcán azt a vöröslő foltot is, amit apám keze okozott. Aztán az a kéz felém lendült, arcon vágott, én pedig elvágódtam az ágyamon.
− Tizenöt percet kapsz, hogy eltakarodj innét! Soha nem akarlak látni téged! – Ez volt az utolsó dolog, amit apám kiejtett a száján, miközben kilökte anyámat a folyosóra. Soha nem köszönhettem el tőle, soha nem köszönhettem meg neki, hogy megvédett immár sokadjára.
Nem sok időm volt. Még mindig kába és erőtlen voltam, mégis nekiálltam szedelődzködni. Sietve egy utazótáskába tömködött néhány ruhámat, eltettem a pálcámat, a fegyvereimet, sőt még arra is volt pár percem, hogy ellopjam a szüleim hálószobájából azokat a pisztolyokat, amelyeket apám annyira féltve őrzött. Megérdemelte. Ennyi nekem is járt.
Xavier félúton elcsípett a fegyverekkel a kezemben. Nem mondott semmit, de a szemeiben láttam az együttérzést. Mégsem állt ki mellettem. Sose tette. Most mégis félreállt az utamból, hogy visszatérhessek a szobámba a táskámért.
Akkor láttam utoljára őket. Az utolsó erőmet összeszedve Ciro otthonára koncentráltam. Ő volt az egyetlen személy, akire támaszkodni mertem volna.
Azon az éjszakán, ahogy megérkeztem hozzá, és az utolsó erőmmel az ajtójukon kopogtattam, tudtam, hogy valami megváltozott bennem. És nem a farkaskór miatt, ami azóta is nyomon kísérte az életemet. Azóta az éjszaka óta nem találtam igazán önmagamat.

Jóképű. Sármos. Egy igazi csokokádébarna félisten.
A magasságomat tekintve nekem épp elég, hogy Ciro fejére nőttem. Nem vagyok igazán kipattintva, elvégre, ha nem muszáj, akkor nem szokásom verekedni. Mindent pálcával, pisztollyal, vagy futással intézek el. Annyi erőm van, amennyi szükséges ahhoz, hogy ne verjenek egyből laposra, és ennél több nekem nem kell. Amúgy is, láttál már manapság testépítőket? Gusztustalanok.
A testemmel teljesen ki vagyok békülve, nem is akarok változtatni magamon, bár annak örülnék, ha a bal vállamon nem lenne nyoma annak, hogy kiharapott belőlem egy darabot egy vérfarkas. Oké, ez túlzás, csak megmart, megkóstolt, hív ahogy akarod, de a heg attól még ott van, és emlékeztet minden rosszra az életemből.
Egyébként nem vagyok egy depressziós alkat. Az arcomon általában kétfajta érzelem tükröződik: vagy rohadtul nem értem Ciro újabb zseniális tervét, és szentül hiszem, hogy titkon ki akar csinálni, vagy pedig vigyorogva elviccelem az adott helyzetet, amivel ismét gyilkos pillantásokat váltok ki a környezetemből, de nem érdekel.
A hajamra amúgy nagyon kényes vagyok. Nem mindenkinek adatik meg az a szerencse, hogy olyan fekete göndör tincsekkel rendelkezzen, mint én, és épp ezért szoktam azt mondtani a kedvenc tésztazabálómnak, hogy ha már felgyújtja, akkor már valami hajnövesztő szerről is gondoskodhat azonnal, vagy csúnya világ lesz.
Az öltözködésemet tekintve az elmúlt két-három évben elkezdtem hasonló darabokat hordani, mint Ciro. Mármint, a kalap elég gyakori kiegészítő nálam. Imádom továbbá a régies szabású, hosszú kabátokat, amelyek alá jól el lehet rejteni a pisztolyaimat, és a bakancsaimhoz pedig egyenes ragaszkodok, mert imádok bennük csattogni. Így mutatkozok a mindennapokban a varázsvilágban, persze ha a magnixek közé megyek, akkor tök átlagosan festek: imádom a farmergönceiket és a bőrdzsekiket, kár, hogy olyankor nem vihetem magammal a pisztolyaimat, amiket még akkor csórtam el, amikor apám elkergetett otthonról. Az a két pisztoly már évszázadok óta a családom birtokában van, hiszen még a múltban történt egy baleset valamelyik felmenőmmel, és azóta is a Montgomery-k bosszúhadjáratot tartanak a vérfarkasok ellen. Engem a sztori sose érdekelt különösebben, viszont a fegyverek elég menők.