Azaryah Everleigh Seaver

Nehéz volna a jellememet részekre szedni, és kiemelni egy-két jó vagy rossz tulajdonságot, mert esetemben minden mindennel összefügg, és cseppet sem egyszerű a helyzet. Alapvetően kedves vagyok és türelmes, segítőkész, egy csipetnyi gyermeki ártatlansággal és álmodozással megfűszerezve. Néha ugyanakkor dacos vagyok, gúnyos, szarkasztikus. Sok fájdalmat és szenvedést tapasztaltam az életben, ennél fogva rengeteg elfojtott harag van bennem, amiről általában szentül hiszem, hogy képes vagyok teljes mértékben uralni. El kell zárnom az érzéseimet, a véleményemet, muszáj. Ez a túlélésem záloga. Ha nem így teszek, csak még több bajt hozok a fejemre. Ezt jól megtanultam már. Az erőszak csak erőszakot szül, a harag még több haragot, az ellenkezés pofonokat... Csak a türelem, a kedvesség, az alázatosság... a fény képes elűzni a sötétséget. Tehát próbálok ezen elvek alapján létezni. Ugyanakkor a mélyen elzárt sok fájdalom odabenn lassan, de biztosan sötétséggé formálódik, amely ha akar, képes utat találni magának kifelé, a legkülönfélébb módokon. Ennél fogva vannak néha irracionális megnyilvánulásaim, amiket még én sem mindig tudok megmagyarázni magamnak. Pedig nagyon-nagyon igyekszem mindent kontroll alatt tartani. Olykor viszont elcsodálkozom magamon, hogy mindaz a bántás után, ami engem ért, még mindig képes vagyok tiszta szívvel mosolyogni, örülni dolgoknak, reménykedni. És bár elég súlyos bizalmi gondjaim vannak, még mindig szeretnék szeretni és szeretve lenni. Ezt egyértelműen anyámnak köszönhetem, és mindannak, amit az életében tett értem. De jelenleg nem igazán van bárki is az életemben, aki valóban ismerne. Manapság csak az vagyok, amilyennek apám elit közege ismer: egy illedelmes, bájosan távolságtartó, okos, de nem túl beszédes fiatal nő. Talán... de tényleg csak talán, a munkában a kollégák között már akad egy-két olyan személy is, aki ennél némileg többnek lát.

Az én életem története is úgy indult, mint sok másik. Egyszerűen, de szeretetben. A szüleim még a Roxfortos éveik alatt egymásba szerettek, és nem egész húsz évesen már össze is házasodtak. Egy évre rá megszülettem én. Apám nem volt elragadtatva attól, hogy lány lettem, de azt hiszem, akkoriban még tényleg fontos voltam neki. Még valóban szeretett. Nagyjából három-négy éves koromig szinte gondtalan, boldog életem volt, békében, harmóniában. Aztán kitört a háború, apám pedig halálfalónak állt, ahogy akkor a közeli barátai és családtagjai közül többen is, és minden elromlott.

Voldemort halála után két évet ült az Azkabanban – ez idő alatt anyámmal leginkább csak ketten voltunk, és néha a nagyszüleim látogattak bennünket –, aztán a szövetségesei találtak neki egy jó varázsjogi ügyvédet, aki a Wizengamot előtt sikeresen be tudta bizonyítani, hogy apám igazából ártatlan volt, részben Imperio varázslat alatt cselekedett, amikor a Nagyúr oldalán harcolt, részben pedig a családját védte, mert az életünkkel fenyegették őt. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de mégis sikerült elhitetnie a varázsvilággal, amely ezután tárt karokkal várta vissza, és még a Minisztériumba is sikerült befészkelnie magát. A pénzügyi és gazdasági csalások szakosztályán helyezkedett el, és ott dolgozik azóta is, immár több mint húsz éve, és számomra érthetetlen módon nagy tiszteletnek örvend.

A visszatérése után azonban már közel sem volt az az ember, akire én pici lány koromból emlékeztem. Távolságtartóbbá és agresszívebbé vált. Az utóbbi egy ideig csak szavakban nyilvánult meg, verbális bántalmazásokban, a négy fal között, és legtöbbször csak anyám felé. Nekem igazából csupán azt vágta a fejemhez időről időre, mennyire kár, hogy nem fiú lettem. Nem voltam elég erős, elég gyors, és ki nem állhatta, ha sírtam anyám miatt, amikor őt bántotta. Anyám mégis védte, csitította, támogatta, gyakran ügyesen tompította is a kitöréseit. Azt hiszem, ő még mindig szerette, és mindent elnézett neki emiatt, illetve mert sajnálta apát a rabságban töltött évek miatt. Meg akarta érteni őt, próbálta előttem mentegetni. Én egy idő után inkább csak elkerültem. Amikor otthon tartózkodott, csendben elvonultam a szobámba, és ha csak tehettem, nem mutatkoztam előtte anya nélkül. Féltem tőle. Már akkor is. Pedig az még csak a kezdet volt.

Három héttel azelőtt, hogy először léptem volna kilenc és háromnegyedik vágányra, édesanyám tragikus hirtelenséggel elhunyt. Együtt mentünk bevásárolni a roxforti utazásom előtt az Abszol útra, de mivel túl kicsi voltam még a hopponáláshoz, a Foltozott Üst melletti sikátoron át közelítettük meg a bevásárló utcát. Ám mielőtt elértük volna a bejáratot, a sötét mellékutcára lépve egy mugli támadt ránk késsel a kezében. A pénzünket követelte, és sajnos nem volt hajlandó megérteni, hogy nincs nálunk semmilyen mugli érték, ezért végül hasba szúrta édesanyámat, majd elrohant. Segítségért kiáltottam, de mire az megérkezett, már túl késő volt. Csak utólag, évekkel később tudtam meg, miután elkezdtem dolgozni a Szent Mungóban, és megismerkedtem az egyik medimágussal, aki anyám életéért harcolt akkoriban, hogy már négy hónapos várandós volt a kistestvéremmel, aki fiú lett volna.

Apám ezután szerintem elveszítette a maradék józan eszét is, minden szeretetét, szimpátiáját, megértését irányomban. A veszteségért egyszerre hibáztatott engem, és az egész mugli világot. Szégyenkezett miattam amiatt is, mert a szüleimmel ellentétben nem a Mardekárba kerültem, hanem a Hollóhátba. De az első roxforti félévben még szerencsére ebből nem sokat érezhettem. Viszont miután hazatértem a téli szünetre, és a tudomására jutott, hogy az iskolai legjobb barátaim közül az egyik félvér, a másik varázstalan családból származik, elszabadult a pokol. Azt akarta, hogy haladéktalanul szakítsak meg velük minden kapcsolatot, az általuk küldött leveleket elégette, és amikor szembe szálltam vele – akkor még volt ehhez merszem -, akkor megütött. Az volt az első alkalom. De még akkor sem tudott annyira rám ijeszteni, hogy a Roxfortba visszatérésem után ne rohanjak egyenesen a barátaim karjaiba megnyugvásért. Nem távolodtam el tőlük, ahogy várta, hisz azt gondoltam, mit számít? Apám úgysem lát, nem tudhatja meg. De bizony megtudta, bár ezt nem sietett velem közölni. Nyáron, a következő hazatérésemkor sem vett elő érte rögtön, sőt, a szünet első felében alig láttam, mert munkaügyben elutazott, és mikor visszatért, kezdetben akkor is csak hideg és távolságtartó volt. Ám a legelső alkalommal, amikor valami neki nem tetszőt tettem, megütött újra, majd a szobámba zárt két napra, étlen-szomjan. Szerencsére a házimanónk a segítségemre sietett, így nem kerültem életveszélyes állapotba. Aztán a második évem kezdete előtt egy nappal a dolgozószobájába hivatott, és teljes nyugalommal közölte, hogy a roxforti tanárok és diákok között is vannak olyanok (sosem tudtam meg, hogy kik, és ez később a paranoiám alapjául is szolgált), akik infókkal látják el, és mindent elmondanak neki rólam. És felejtsem el a mocskos, sárvérű és félvér pajtásaimat, különben elintézi, hogy azok családjai örökre eltűnjenek a föld színéről. Megrettentem attól, hogy apám mire képes, hogy mennyi gyűlölet van benne, és hogy milyen könnyen megtalálja a módját, hogy hatalmat gyakoroljon felettem. Életem legsötétebb napjai akkor kezdődtek.

Hamarosan már nem voltak barátaim. Én voltam a magányos, szürke kisegér, aki a tanulásba menekült. Aki folyton a háta mögé lesett, és mindenkiben potenciális árulót, ellenséget látott. És bár okos voltam és szorgalmas, de a szorongásom olyan mértékeket öltött, hogy egyes tárgyakból a jegyeim is romlásnak indultak. Csak azokból maradtam kiváló vagy várakozáson felüli, amelyek igazán érdekeltek, és örömet szereztek nekem, mint amilyen a bájitaltan és a gyógynövénytan volt. A többiből sokszor épp csak nem buktam meg. Persze ez sem tetszett apámnak, és időről időre megkaptam érte a magamét. És miután az RBF okán kiderült, hogy őszintén érdekelnek a mugli tudományok, és a továbbtanulást ezen a vonalon fontolgatom, teljesen kikelt magából. Akkor szálltam vele nyíltan szembe életemben másodszor és utoljára, de soha olyan dühösnek még nem láttam, mint akkor. Úgy sejtem, számára felfoghatatlan volt, miért foglalkoztat egy olyan undorító, alantas társadalom, amelynek egy tagja elvette az anyámat. Az Ő feleségét. Én pedig nem értettem, mi köze az egyiknek a másikhoz, hiszen az csak egyetlen ember volt. És amikor ezt szóvá tettem, Cruciatus-átok lett a jussom. Soha addigi életemben nem tapasztaltam olyan mértéktelen fájdalmat. De ő nem kímélt, percekig kínzott, ami ráadásul akkor óráknak tűnt. Mégis, azt hiszem, nem a fizikai része volt a legrosszabb, hanem a lelki. Az fájt a legjobban, hogy a saját apám teszi ezt velem. Rájöttem, hogy már tényleg nem szeret. És ez megtört.  

Többé nem akartam nyíltan szembe szállni vele. Elfogadtam, hogy nincs apelláta, nincs ellenvetés, nincs lázadás. Hogy ha túl akarok élni, és minél kevesebb szenvedést megtapasztalni, akkor együtt kell működnöm, a kedvében kell járnom, példás leányzónak kell lennem, akire büszke lehet. Elnyomni magamban minden mást, mindent, ami nem tetszene neki. Vagy legalább ügyesen eltitkolni előle. Sok-sok gyakorlással animágussá váltam, és megtanultam átváltozni egy szürke kis egérré, ami akkoriban úgyvéltem, nagyon passzol hozzám, ráadásul abban a formában ki tudtam szökni akkor is, amikor apám büntetésből, vagy csak kedvtelésből a négy fal közé zárt. Megtanultam meggyógyítani magam a törésekből, vágásokból, átkok ejtette sebekből; meghunyászkodni, csendben maradni, tűrni, ugyanakkor lélekben megerősödni és kitartani. Így apám egy-egy kitörése után nem sokkal már újra emelt fejjel bújhattam elő az a tökéletes lányként, akinek lennem kellett. Akinek látszanom kellett a barátai és munkatársai előtt. Mintha mi sem történt volna. Eltanultam az ő hűvösen távolságtartó stílusát, amit ügyesen ötvöztem az anyámtól örökölt bájjal, így végre egy kicsit talán tényleg büszkévé tettem, hisz az őt körülvevő mágusok általában kedveltek, kedvesnek és szimpatikusnak találtak. De valójában közöttük sem éreztem jól magam, az egész csak látszat volt. Mind csak színjáték. Legszívesebben ma is csak elmenekülnék, elbújnék apám elől örökre. Egyszer meg is próbáltam...

Már akadémista voltam, a második évet tapostam a medimágia kar bájitalkeverő szakán, amikor megismerkedtem egy sráccal. Kedvesebb volt velem, mint bárki valaha, én pedig hamar bele is szerettem. Úgy hittem, ő, aranyvérűként, apámnak is elég jó lesz, ezért két és fél hónap után be is mutattam neki. Nem akartam sokáig titkolózni, azt gondoltam, ha hamar színt vallok, nem lehet oka haragudni rám. Hatalmasat tévedtem. Mindenben. Mert Patrick nem volt neki elég jó. Hiába volt aranyvérű, nem volt tehetős, ráadásul szerinte a fiú véráruló családból származik. Nem méltó hozzám. Azt mondta, ő fog nekem férjet keresni, ha itt lesz az ideje, ezt a “bolondot” pedig azonnal verjem ki a fejemből. Ezúttal nem volt hangos tiltakozás, sírás, ajtócsapkodás. Akkorra már megtanultam, hogy azzal csak a saját vesztembe rohanok. Ehelyett megvártam, amíg elalszik, összecsomagoltam, és elszöktem otthonról. Két hetet töltöttünk Patrick-kel a Szárnyas Vadkanban, azt tervezgetve, hol és hogyan kezdjünk új életét, ám mielőtt ebből bármit megvalósíthattunk volna, ránk találtak. Apa nem egyedül jött, hanem három ex-halálfaló barátjával, és a szemem láttára átkozták félholtra a szerelmemet. Aztán apám elrángatott onnan, és az én büntetésemet otthon folytatta. Eltörte a karomat, és a bordámat is két helyen, majd miközben kínzó-átkot szórt rám, megfenyegetett, hogy ha legközelebb szökni merészelek, ő maga végez velem. Végül abban az állapotban bezárt a pincébe három és fél napra. Ezúttal a pálcámat is elvette, és a házimanónknak is megtiltotta, hogy meglátogasson. Félig a halálomon voltam a kiszáradástól, a sérüléseimről nem is beszélve, mire kiengedett, és engedélyt adott rá, hogy ellássanak.  

Ezután már valóban csak árnyéka lettem önmagamnak. Ma már csak egy bábnak érzem magam, akit ő irányít, akivel bármit megtehet. De ugyanakkor, valami érthetetlen módon, mégis maradt bennem remény, hogy még lehet jobb, hogy egyszer szabad leszek. Maradt bennem türelem és kedvesség, és a humoromat sem veszítettem el teljesen. Ellenkezőleg. A tréfálkozás és a szarkazmus olykor a mentőövem, amely a felszínen tart, amikor úgy érzem, közel állok hozzá, hogy beleőrüljek a helyzetembe. A nyelvem néha élesebb, mint kellene, de közben óvatos vagyok, és igyekszem figyelni rá, hol a határ. És a munkám a menedékem. A legjobb és legfontosabb része a szürke hétköznapoknak.

A dolgok menete viszont talán hamarosan változni fog. A Minisztériumi dolgozók, főleg a magasabb rangúak körében, de apám régi barátai között is elég gyakoriak a rendezvények. Szinte hetente jár ilyenekre, de minimum havonta, és időről időre engem is magával rángat, mint egy tárgyat, egy trófeát, amit mutogathat. Már megszoktam. Néha egyik munkatársa fiával táncolok, aztán a másikkal, közben bájosan elcsevegek mindenkivel, ahogy kell, de már rég nem próbálok barátkozni, vagy magamhoz közel engedni senkit, hisz annak mindig rossz vége van. Így hát csak várom, hogy mielőbb vége legyen ezeknek az estéknek, és elszabaduljak onnan. Vagy ha nagyon besokallok, akkor csak kiosonok levegőzni a legközelebbi erkélyre. Így tettem legutóbb is, amikor véletlenül kihallottam apám beszélgetését néhány ismerősével. Arról társalogtak, hogy ideje volna férjhez adnia engem, hiszen már bőven benne vagyok a korban. Sőt! Most vagyok a legjobb, legszebb időszakban ahhoz, hogy megtalálja nekem a legmegfelelőbb, legméltóbb aranyvérű társat, jól kiházasítson, és ezzel végre levegye rólam a kezét. A hallottak elsőre felháborítottak. Bár egy ideje már tudtam, hogy előbb-utóbb eljön ennek is az ideje, de nagyon bántónak találtam azt, ahogyan beszéltek rólam. Mintha valóban csak egy értékes dísztárgy, vagy egy szép ékszer lennék, amin túladhat. Közben meg feléledt bennem a remény, hogy talán ez a házasság lesz a megmenekülésem kulcsa...

Ha tükörbe nézek, egy egyszerű, középmagas, törékeny alkatú fiatal nő néz vissza rám hosszú, hullámos, sötét barna hajjal, zöld színű őzike szemekkel. Egy kicsit, azt hiszem, fiatalabbnak is tűnök a koromnál. Talán azért, mert túl sok minden van, amit még nem volt alkalmam megtapasztalni. Vagy mert mindazok ellenére, amiken keresztül mentem, még mindig akad bennem gyermeki ártatlanság, ami a tekintetemben is jól látszik. Öltözködésben kötelezően, az elvásárok szerint, követem a legújabb varázsló divatot, legalábbis amikor társaságba megyek. Otthon azonban néha jól esik elengedni magam, és hétköznapi ruhákba bújni. Titokban érdekelnek a mugli öltözködési szokások is (és sok más egyéb dolog is velük kapcsolatban), de ezekkel kizárólag akkor foglalkozom, amikor apám biztosan nem láthatja.