Lynette Weasley

Hatalmas tudásszomjjal áldott meg az ég. A tanulmányaimat tekintve mindenben a legjobb akarok lenni, ezért időt és energiát nem sajnálva mások korrepetálása mellett szabadidőmben is gyakorolni szoktam. Segítőkésznek tartanak a diáktársaim, ugyanis ha bármivel kapcsolatban hozzám fordulnak, akkor állok a rendelkezésükre, bár palira nem tudnak venni, és nem írom meg helyettük a házi dolgozatukat. Cserébe szívesen kijavítom nekik, ha szeretnék. Nem tolerálom egyébként a csalást és egyéb szabályszegéseket. Talán nem meglepő, hiszen egy auror lánya vagyok, és világ életemben hallgattam apára.
A bátyámmal korán megtanultuk, hogy miként is kell felelősségteljesnek lenni, ez a tulajdonságom pedig igen hasznosnak mutatkozik, ha a Diákönkormányzatról van szó. Nem tudom eldönteni, hogy azért választottak-e meg elnöknek, mert megbízhatónak találtak, vagy épp a pártatlanságom tetszett meg a diákoknak, hiszen én más indulókkal ellentétben nem savaztam senkit. Szeretek külső szemlélője lenni a vitáknak, és azután elsimítani a konfliktusokat, amikor már mindkét fél elmondta a maga gondját. Ezt is a családnak köszönhetem, hiszen amikor kicsik voltunk, akkor a szüleink voltak a békebírók, amikor pedig én lettem nagyobb, akkor csöppentem bele hasonló szituációba Celiával és Brutusszal.
Apropó, a kis testvéreimnek hála most már azt is tudom, hogy mi fán terem a türelem, hiszen valóban nem egyszerű a gyerekekkel. De néha még a saját diáktársaimmal se. Szerencsére, már nem igazán tudnak kihozni a sodromból, vagy legfeljebb csak magamban dühöngök.
De nem csak a türelmemről vagyok ismert, hanem a pontosság iránti mániámról, hiszen a késést sem díjazom annyira, s bár elnéző vagyok, mégsem szeretném, ha valakire órákig kellene várni. Pedig esküszöm, hogy bárkire és bármire kitartóan tudok várni, de nekem is van egy tűréshatárom.
Nem sok újdonságot tudnék magamról említeni, talán még azt, hogy szeretek másokat bátorítani a képességeik csiszolására, hajlamos vagyok a kisebbeket és a gyengébbeket a szárnyaim alá venni. Hiába osztott a Süveg a Hollóhátba, ettől függetlenül egy szörnyen érzelmes embernek tartom magam, aki jól rejtegeti, hogy éppen mi jár a fejében.

Egyesek szarkasztikusnak, vagy kritikusnak tartanak, amiért időnként kibukik belőlem a véleményem. Pedig egészen szelíd természetű vagyok, de vannak olyan dolgok, amelyek mellett nehezen tekintek el: ilyen a kisebbek piszkálása. Nem szeretem azt se, ha a nagyobbak, vagy csoportok rátelepednek másokra, ilyenkor, ha nem elég a szemmel verés, akkor hajlamos vagyok közbeavatkozni. Alapvetően nem szeretek belevonódni ilyenekbe, de az az egy szerencsém, hogy a Diákönkormányzat elnökének lenni néha jelent valamit az ilyen diákokkal szemben.
Keringenek még olyan pletykák, miszerint arrogáns vagyok és fennhordom az orromat, holott nem nyílok meg olyan könnyedén másoknak. Aki pedig nem ismer, az könnyedén hiheti azt, hogy mogorva és kiismerhetetlen is vagyok, vagy éppen nincs humorérzékem, pedig tényleg, aki ilyet állít rólam, az az ember nem ismer igazán.
Az viszont vitathatatlan, hogy vannak olyan esetek, amikor igenis szigorú vagyok, és kötöm az ebet a karóhoz. És akadnak olyan napjaim, amikor elkomorodok, mert szomorú dolgok jutnak eszembe.
A szentimentális énemet nehéz lecsillapítani, csakis sok-sok öleléssel és szeretettel lehet ezt elérni, ebben egyébként a bátyám elég profinak számít már. Hiába próbálom ezt takargatni, épp annyira nehezen megy, mint leplezni a féltékenységemet, és bizony szégyenlősnek is számítok. Csak akkor tudok magabiztosnak tűnni, ha megnyitom a DÖK-üléseket.

A szobámban kuksolok. Megint rosszul vagyok. A könnyeim a párnámra potyognak, a kezeim remegnek, és az egész testemben rázkódok. Áldom az eszemet, hogy magamra zártam az ajtót, mert nem tudom Tristan, vagy Celia mit szólna ahhoz, ha sírni látna. Nem akarom, hogy gyengének mutatkozzak. Nem akarom, hogy lássák a könnyeimet.
Tudom jól, hogy anya sose jön már vissza, mégis a délután folyamán rám telepedett a fáradtság, és elszundítottam. Bár ne engedtem volna a kísértésnek!
Álmomban anyát láttam, egyfajta szörnyű teremtményként. Még mindig az arcom előtt lebeg az a kép. Szörnyű, ha nem ismertem volna rá a vonásaira, akkor nem érintett volna ennyire érzékenyen.
A pityergésem csillapodni látszik, a könnycseppeket pedig beletörlöm a ruhám ujjába. Félrelököm a takarómat, és a szobámban lévő tükör elé topogok. A szemeim még mindig vörösek a sírástól, az arcom is elgyötört, de egyszerűen nem tudok mit tenni. Ezekkel az álmokkal nem tudom felvenni a küzdelmet.
A nyitott ablakon keresztül beszűrődik Celia hangja, ahogy Margitot hívogatja. Akaratlanul is elmosolyodok, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében letörlöm a maradék könnycseppeket. Talán egy kicsit ki is sminkelem magam, hogy elfedje a karikákat a szemem alatt. Várok egy keveset, és csak akkor hagyom el a szobámat, amikor már biztosra veszem, nem látszik, hogy baj van.
Széles mosollyal lépek ki a folyosóra, és indulok el a konyha irányába. Közben elcsípem Tristant, aki éppen valami rajzon ügyködött.
− Apa lassan hazaér, tedd félre egy kicsit a művedet, és segíts légyszi! – szólok oda a testvéremnek még mindig mosolyogva, mintha fél órával ezelőtt semmi nem történt volna.
− Össze kellene ütni valami vacsit. Én megyek, elcsípem Celiát és Margitot, összeszedem Brutus játékait. Aztán Celia bébicsőszködhet, amíg mi főzünk, rendben? – sandítok a bátyám felé, de már fél úton vagyok az udvar felé. Nem érdemes ellenkeznie, hiszen mi ketten szerintem finomabb kajákat összeütünk, mint apa, aki fáradtan esik haza a munkából. Ennyit igazán megtehetünk érte és a kicsikért.
Csupán egy újabb húsz percbe telik beterelni a húgomat és a macskát a házba, és rendet rakni az öcsém helyett, akit hiába kérleltem szépen, hogy pakoljon el maga után, borzasztóan csökönyös egy gyerek.
Miután sikerül egy helyre összeterelnem Celiát, Brutust és Margitot, addig már ínycsiklandozó illatok szöknek ki a konyhából.
− Ne haragudj. Tudod, milyen nehéz velük – csatlakozom Tristanhoz, és mielőtt besegítenék neki a főzőcskézésben, előtte gyorsan kezet mosok.
Alig várom, hogy apa hazaérjen, és meséljen a napjáról!


Az idei évem eléggé zsúfolt: a saját tanulmányaim, a korrepetálások, a diákelnökség teljesen kiveszi minden energiámat, de nem bírom megállni, amikor láttam, hogy az újonnan nyílt roxmorts-i kávézóba kisegítőket kerestek, szinte azonnal jelentkeztem rá.
Ciki, nem ciki, de a családomnak segíteni akarok, és ha van lehetőségem egy kis pénzt keresni valahogy, akkor megteszem. Még ha ez azt is jelenti, hogy a maradék szabadidőmnek az apró darabkáját még jobban feldarabolom.
Addig sem gondolok olyan kellemetlen dolgokra, mint a visszatérő rémálmaim, vagy pedig az a lány. Igen, bátran leszögezhetjük, hogy piszkosul féltékeny vagyok. Ez nem is kifejezést. Ráadásul, az sem segít, hogy a barátnőim adják alám a lovat, hogy felejtsem el a srácot. Pedig nem is olyan szörnyű alak, mint amilyennek régen hittem.
Sóhajtva ejtem le a pennámat az előttem heverő pergamenre. Egyszerűen nem bírok koncentrálni a tananyagra, így pedig nincs értelme erőltetni a házi dolgozatomat sem.
Fásultan csavarom rá a tintatartóra a kupakját, és pakolok mindent a táskámba. Nem fog menni. Érzem, hogy az agyam éppen felrobbanni készül, pedig még az iskolai rendezvények programjával nem is foglalkoztam. Sebaj, akad még két napom arra, és csak pénteken kell leadni a dolgozatot, így ha kihagyom a mai napot, akkor talán még nem dől össze a világ.
Felállok, a helyére csúsztatom a székemet, és integetek a könyvtárosnak, amikor elsétálok mellette. Arra gondolok, hogy lenézek a konyhába, szerzek magamnak forró csokit, és annak a társaságában térek vissza a klubhelyiségbe. Sem apa, sem Trist nem nézné jó szemmel, ha teljesen kicsinálnám magam.
Elgondolkodva irányítom hát a lépteimet az alagsor irányába, hiszen az évek során az én fülembe is eljutott, hogy miként lehet meglátogatni a házimanókat.
Arra azonban nem számítok, hogy a folyosókon pont Vele fogok összefutni. Egy darabig egyhelyben toporgunk, én nem nézek rá, hiszen még mindig dühös vagyok, az pedig, hogy az ő fejében mi zajlik le… Talán jobb is, ha nem vagyok gondolatolvasó.
− Átengednél, kérlek? – csendül frusztráltan a hangom, hiszen egyáltalán nem kívánok leállni vele beszélgetni.

Régen őrületbe tudtam kergetni a családot az állandó tollászkodásommal, de szerencsére az évek során a stílusom letisztult, és azóta nem töltök annyi időt a fürdőszobában sem. (Nem tudom, hogy ennek apa, vagy Tristan örül-e jobban.)
De egyébként le sem tagadhatom a Weasley-mivoltomat: szorosan összefogott vörös haj, szeplőkkel borított arc, és a testvéremhez hasonlóan nem éppen a legújabb ruhákat hordom. Sőt, karácsonykor még Molly néni pulcsijait is szívesen viselem, hiszen az anyaga borzasztóan puha. Szürkéskék színű szemeim talán apáéra emlékeztetik az embereket, azonban a pillantásom pont olyan kedves, vagy szúrós tud lenni, mint anyáé volt. Attól függ természetesen, hogy éppen milyen hangulatom van.
Kedvelem az egyszerű, egyszínű ruhadarabokat, amelyekkel nem tűnök ki a tömegből, hiszen általában jobban szeretem a háttérből figyelni az eseményeket. Halkan lépdelek, nem trappolok, és végképp nem szaladok, ha nem szükséges, viszont olyan könnyedén cserkészem be az embereket, hogy észre sem veszik, ha mögöttük állok. Emiatt már párszor a frászt hoztam másokra.