- Billy, te nyúltál hozzá A Bőröndhöz? - tettem fel a fiamnak egyelőre teljes higgadtsággal a kérdést, amint a Byrne-villa szalonjába érkezett hopp-hálózaton keresztül. Nem hittem az indokolatlan idegeskedésben, a harag és önmagunk hergelése tökéletesen értelmetlen viselkedés volt a szememben. Bajt sejtettem, de egyelőre nem igazolódott be a létezése, és amennyiben valóban be is következett az, amitől tartottam, a pánik és a dühöngés akkor sem jelentett megoldást. A Bőrönd. Csak így emlegettük azt a régi koffert, amit a ház padlásán tartottam sok más lommal együtt. Látszólag csak egy teljesen átlagos, ősöreg utazóbőrönd volt mágikus lakattal, azonban ami benne rejlett, az elég volt több tucat ember bíróságra rángatásához és elítéléséhez, karrierek keresztbe töréséhez, családok tönkretételéhez és ki tudja, talán politikai erők megdöntéséhez is. Ugyanis A Bőröndben nem volt más, mint az 1997. augusztus 1. és 1998. május 2. között készült összes brit minisztériumi akta a Varázsbűn-üldözési Főosztályról, amelyek terhelő bizonyítékot jelentettek az akkori hatalmi elit összes tagjára nézve. Fejvadászok nevei, a kivégzések és tárgyalások jegyzőkönyvei, a minisztériumi szabálysértések, megfigyelt és lehallgatott személyek, mostanra emberiségellenesnek bélyegzett törvénytervezetek vázlatai, a kiiktatandó sárvérűek és Főnix Rendje szimpatizánsok névsorai és személyes adatai, az akkori vezetéshez hű minisztériumi dolgozók aktái... Mindet magammal hoztam, mielőtt Billyvel elmenekültünk az országból. Belezsúfoltam őket egy bőröndbe és eltűntem velük együtt több mint húsz évre. Most pedig eltűnt A Bőröndből valami. Nem értettem, nem volt igazán jelentős dokumentum, csupán egy listát tartalmazott az 1997 októberében beidézett sárvérűekről. - Hiányzik egy mappa A Bőröndből - egészítettem ki az első mondatomat, várakozásteljesen fürkészve a fiam arcát. A vonásai semmi jóval nem kecsegtettek, nem jelent meg az arcán bocsánatkérő felismerés, nem ő vett el onnan valamit és felejtette el visszatenni.
ellemetlenül összefolytak ezek a napok. Amióta apám bejelentette az eljegyzésemet, mintha nem is lettem volna önmagam, ami elég különös fejlemény a részemről. De azt hiszem, nem lennék most ennyire kiborulva, ha egy korban hozzám közelebb állót kényszerítenek rá ilyesmire a szülei… meg az én apám. Nem tehettem róla, hogy a rosszullét kergetett, akárhányszor csak arra gondoltam, hogy szegény lány mennyire félhet már most tőlem. Ennek tudatában nem meglepő, hogy nem voltam teljesen magamnál az utóbbi időben. A munkámat tökéletesen végeztem, mint mindig, mert az legalább segített elvonni a figyelmemet a fejem fölött várakozó sötét felhőkről, de másra nem igazán voltam képes. Nem tudtam úgy odafigyelni a testvéreimre, ahogy eddig és gyakran elvesztettem a fonalat, ha apa beszélt hozzám, mert a gondolataim folyton eltévedtek oda, ahová nem kellett volna. - Hogy tessék? -Még csak most értem haza, máris ilyenekkel fogad? Leporoltam a zakómat, ösztönösen, mielőtt levettem volna, hogy a felém siető házimanónak adjam. -Nem, nem nyúltam hozzá, már egy ideje nem is láttam. Igyekeztem nem túlságosan belefolyni ezekbe a dolgokba, azt leszámítva, hogy jó kutyaként őriztem a bőröndöt és a tartalmát, ha szükség volt rá. Apropó kutya… vajon merre lehetnek az én kutyáim? Meglepett, hogy nem sündörögnek apám körül, a rottweiler, Cassius kifejezetten szerette a társaságát, de nem annyira, mint apa feleségének kis görcsei. Biztosan éppen azokat kergette a laikával együtt, mert Skadi még nálam, sőt, még apámnál is jobban gyűlölte őket. Mindez pár másodperc alatt futott át a fejemen, ahogy tudatosult bennem, hogy semmi nem zavarja meg a szalon csendjét. - Fontos iratok hiányoznak belőle? -Hülye kérdés volt, mert abban a mappában minden irat fontos, az is, aminek alig van jelentősége. De nagyon nem mindegy, mekkora az okozott kár, ahogy az sem, hogy hová tűnt a lezárt bőröndből egy közel harminc éves mappa. Az asztalhoz léptem, hogy az ott ücsörgő üvegből töltsek magamnak egy adag whiskyt. Ez után a fogadtatás után apám részéről biztos voltam benne, hogy szükségem lesz rá, ha oda akarok figyelni rá.
Billy az elmúlt napokban nem volt önmaga. Bármikor máskor ezt egy aggasztó és egyben megoldandó állapotnak tartottam volna, ezúttal azonban sem időm, sem motivációm nem volt a fiam problémáival foglalkozni. Elvégre a problémája nem volt valós, csupán ő generált személyes drámát egy olyan helyzetből, amire egy remek lehetőségként kellett volna tekintenie. Nagyon szerettem a fiamat, őszintén szerettem és támogattam mindenben, de nem siklottam át a hibái felett: Billy olykor túl érzelgős volt. Beláttam, hogy ez ellen nem tehettem semmit, talán valaha a keményebb, következetes nevelés változtathatott volna ezen, de most már elkéstem vele. Így nem tehettem mást, csak ignoráltam a teljesen jogtalan és alaptalan szenvedését. Majd túlteszi magát rajta, ahogyan a húga is túl fog lépni az iskolaváltáson. A valós problémák nem itt kezdődtek, hanem egy ellopott, fontos iratnál. - Jól hallottad. - Éppen ahogy sejtettem. Nem Billy nyúlt A Bőröndhöz. A testvérei nem is tudtak a létezéséről, feleslegesnek találtam megkérdezni őket. Medi talán már elég idős lett volna hozzá, hogy a meseszerű régi történeteken túl másba is beavassam, de egyelőre nem láttam sem szükségét, sem értelmét. A Bőröndről minél kevesebben tudtak, annál jobb volt. Végső ütőkártyaként rejtegettem, védőbűbájok egész serege óvta, miközben csak arra várt, hogy szökőévente egyszer kinyissam és egy ártatlan pergamenlap segítségével megzsaroljak valakit vagy tönkretegyem az életét. - Nyilván fontos iratok hiányoznak belőle - válaszoltam tőlem szokatlan ingerült éllel. Billy nem vette elég komolyan a problémát, nem is figyelt rám, pusztán azért, mert maga alá temette az önsajnálat, amiért feleségül kellett vennie egy jó családból származó, csinos, állítólag kivételesen értelmes lányt. Micsoda katasztrófa, édes fiam...- Valaki kivett a beidézett sárvérűek listájából egy lapot. Kerestem egy régi iratot, közben vettem észre, hogy kitéptek egy oldalt a mappából. Yuma sem tud semmit. Valaki olyan nyúlt A Bőröndhöz, akit mi engedtünk be ebbe a házba. Egyetlen szó nélkül kivettem Billy kezéből a whiskyvel megtöltött poharat, a tartalmát pedig egy mozdulattal a legközelebbi szobanövény cserepébe borítottam. - Billy, figyelj ide rám, nincs most időnk a nevetséges önsajnálatodra. És ne igyál ennyit, nem áll jól.
ok olyan jelző volt, amit negatívumként aggattam volna magamra, de az érzelgős éppen nem tartozott közéjük. Voltak érzelmeim, igen, és én ezt egyáltalán nem gondoltam rossz dolognak. Sokkal szegényebb lett volna az életem nélkülük és egész biztosan nem tudtam volna olyan közeli kapcsolatot kialakítani a kistestvéreimmel, amit viszont mindennél többre értékeltem a mindennapokban. De apám… nos, ő nem éppen így gondolta, ezzel pedig anélkül is tisztában voltam, hogy rendszeresen a fejemhez vágta volna. Mindig igyekeztem a kedvére tenni, mindenben, de ez kivételesen egy olyan tényező volt, amiből nem voltam hajlandó engedni. - Tudom, hogy minden irat fontos benne -válaszoltam higgadtan. -De nem mindegy, hogy rossz kezekben mennyit ér az adott pergamen. Van, amelyik értékesebb a többinél, de ezt te is tudod. -Persze, hogy tudta. Nem véletlenül volt benne minden ömlesztve, ami kompromittáló lehetett. Apám teljes múltja, minden ami őt és az akkori bajtársait egész hátralévő életére rácsok mögé juttathatná, egyenesen a dementorok ölelésébe… minden ott volt, az egészen jelentéktelennek tűnő és önmagában hasznavehetetlen iratoktól kezdve az olyan pergamenekig, amelyek egyetlen mondata döntő bizonyíték lehetne ellenük. Azért nem akartam megbizonyosodni róla, hogy ezek közül melyik keverné a legnagyobb szarba az egész családomat. -Találhattak volna rosszabbat is, ezt neked is el kell ismerned. De mégis ki olyat engedtünk be ide, akinek érdeke lenne megkeresni A Bőröndöt és iratokat lopkodni belőlük? Akik tudják, kik vagyunk… közülük egyikük sem tenne ilyet, mindegyik megbízható ennyire, A Bőröndről pedig még kevesebben tudnak, mint rólunk. Felháborodottan szóra nyitottam a számat, ahogy apám kivette a whiskyt a kezemből. Nem értettem a kiakadását, a pohárral együtt is tudtam volna figyelni rá és a whiskyért is kár volt. De nem szóltam semmit, csendben maradtam. Mint mindig. - Egyáltalán nem sajnáltatom magam, nem tudom, honnan veszed -morogtam elégedetlenül. Foglalkozzunk inkább a hiányzó irattal, jó? Most nem vagyok abban a hangulatban, hogy kritizálj.[/b]
- Én is tudom. Ahogyan te is tudod, hogy felesleges ilyen részleteken fennakadnunk, mikor önmagában az katasztrofális tény, hogy valaki a Bőröndhöz nyúlt. A kijutott információk jellege és hogy kihez kerültek vagy milyen célból, kevésbé fontosak annál, hogy valaki hozzájuk fért és mi nem vettük észre. Sem azt, hogy loptak tőlünk, sem pedig azt, hogy talán áruló van közöttünk. - A hírszerzés ügynöke volt, most mégsem láttam rajta a szakmájában megkövetelt friss észjárást. Az elmúlt napokban mintha tényleg kicserélték volna a fiamat, de ez jelenleg egy olyan sokadrangú probléma volt, amire már nem maradt kapacitásom. A bolhából elefánttá felnagyított magánéleti válsága, amit rajta kívül minden épeszű férfi inkább áldásként élt volna meg, minden szempontból jelentéktelen volt a Bőrönd feltöréséhez képest. Az eljegyzése miatt kialakult szerintem eltúlzott átmeneti depressziója egyrészt nem volt tartós (nyilván, Billy nem volt olyan gyenge, mint az anyja), másrészt nem érintette az egész családunk jövőjét, sőt, még számtalan másik, tisztavérű család jövőjét is. Ugyanis a lopás ilyen horderejű is lehetett, egyetlen szempillantás alatt tönkretehetett mindent, amiért eddig dolgoztam. Ha a MACUSA kezébe került volna vagy a brit aurorok szereztek volna tudomást róla, akkor búcsút inthettünk mindannyian a kényelmes és biztonságos életünknek. - Valaki mégis megtette. Vagy olyan ember lopott meg minket, akiben megbíztunk vagy valakinek eljárt a szája talán félelemből, talán egyszerűen ostobaságból. Rá kell jönnünk, hol gyökeredzik a probléma, talán még nem késő cselekednünk és visszaszerezni azokat az iratokat. - Tőlem szokatlan bizonytalanság vegyült a hangomba, és bármennyire akartam határozottság látszatát kelteni, ezúttal nem ment. Aggódtam, és még Billy előtt sem tudtam megjátszani magam. Könnyedén maradtam rendíthetetlen, mikor megláttam az anyja élettelen testét lógni egy kötél végén, nem keltett bennem szomorúságot vagy bármilyen negatív érzést a látvány, eltekintve az elégedetlen bosszúságtól. Most azonban féltem, túl sok veszítenivalónk volt - és bár a saját bőrömet is menteni akartam, ezúttal elsősorban az aggodalmam fő alanyai mégis inkább a gyerekek voltak és Diane. - Jó, szerintem is foglalkozzunk azzal, ami fontos. - Örömmel kritizáltam volna a viselkedését, de ennél égetőbb problémáink is vannak. - Yuma odaadta az elmúlt egy hónap látogatóinak a listáját. Hat teljes oldal, tele nevekkel. Leültem a szalon egyik foteljébe, majd egyetlen pálcaintéssel Billyhez lebegtettem a dohányzóasztalról a papírköteget, rajta a birtokra lépő látogatók nevével. - Olvasd végig, hátha neked eszedbe jut valakiről bármi, ami gyanús lehet.
zóval azt gondolod, közülünk volt valaki? -kérdeztem vissza. Biztos voltam benne, hogy nem rám utalt ezzel, hiszen megbízott bennem, ahogy én is benne, mégis sértett a gondolat, hogy innen szivárogtatott ki valaki információkat. Nem magam miatt, az érdekelt a legkevésbé. De nem akartam a kistestvéreimre vagy az anyjukra keserűen nézni, mert nem tudhatom, mennyire bízhatok meg bennük. Nyilvánvalóan nem ők voltak, ezt biztosra vettem, de a lényegen nem változtatott: problémák lesznek itthon. Ha meginog a bizalom még olyan fontos emberekkel szemben is, mint akár Yuma vagy Diane vagy bárki, aki hasonlóan közel állt a családhoz, abból hatalmas gondok lehetnek még. Ez a tény jobban megijesztett, mint a tény, hogy valami eltűnt a bőröndből, mert ha abból lesz is valami, azzal csakis úgy tudunk szembeszállni, hogy az itthoni egység megmarad. Nem értettem, miért van meglepődve azon, hogy nem repestem a boldogságtól az eljegyzésem miatt. Jól ismert engem, legalábbis eddig azt hittem, hogy nagyon is jól ismer, most mégis rácáfolt ezzel. Én nem ő voltam, aki boldogan fogadta húsz évvel ezelőtt a jóval fiatalabb feleségét. De jelenleg nem akartam azzal foglalkozni, hogy apám mennyire mellélőtt, ha azt hitte, hogy ettől majd repkedni fogok az örömtől. Volt ennél nagyobb bajunk is. - Ha ki akarod hallgatni az embereidet, segítek, de alaposan gondold meg, hogy kivel akarsz próbálkozni. Nem tenne jót, ha olyannal kezdenénk, aki utána elfordulhat tőled és kiadhatja a család titkait. Ahogy az sem, ha felháborítanánk hűséges embereket azzal, hogy megkérdőjelezzük azt a hűséget… Megkeressem a legjobb legilimentorokat? -Többet nem tehettem az ügy érdekében, én nem értettem a legilimenciához. Az okklumencia nem okozott gondot, még a hírszerzésnél tanítottak meg a használatára a kiképzésem során, de a legilimencia soha nem foglalkoztatott és nem is akartam használni. Nekik éppen elég volt az animágia és a pálca nélküli varázslás. Apa hangja megzavart, nehezen tudtam kezelni, hogy bizonytalan volt. Egész eddigi életemben mindig tudta, hogy mit akar, hogy milyen lépések következhetnek és melyik döntése hová vezethet. Fel volt készülve a legrosszabbra is, ezért sosem ingatta meg az sem, ha rosszul sültek el a dolgok. Most mégis azt éreztem, hogy kissé tanácstalan volt és félt a következményektől. Persze megértettem, az a bőrönd nem csak őt és a családunkat tehette volna tönkre, de a brit varázslócsaládok nagyrészét is, de még Amerikában is csúnya pusztítást végezhetett volna. Meg kellett akadályozni, hogy ez megtörténjen, de nem tudtam, honnan kéne kezdeni, látszólag pedig ő sem volt biztos benne. - Merlinre, apa, mondtam én neked, hogy egyszer baj lesz ebből a tengernyi emberből akik itt megfordulnak -sóhajtottam fel, beletörődve a sorsomba, hogy többször is átnyálazhatom ezeket a lapokat, hátha valami feltűnik rajta. -Elég az elmúlt egy hónapot nézni? Előtte még biztosan megvolt minden a bőröndben? A kezembe vettem az iratokat és elkezdtem átfutni a neveket. Napoleon Mulciber neve bukkant fel a legtöbbször, de róla sosem gondoltam volna, hogy bármit tenne apám és a családom ellen, pláne amióta a semmirekellő fiához adták a húgomat. Sok név jelent még meg több alkalommal, köztük Lorena Fontaine-é is, de nem meglepő, hiszen ezek mind nekünk dolgoztak és semmi információjuk nem volt a bőröndről. A bőröndről, ami le volt védve. - Várj csak, akkor valaki fel is törte a védőbűbájokat? Mert egyszer sem jött semmiféle jelzés a bőrönd felől, hogy valaki hozzá akart férni.
- Nem gondolom azt. Teljesen biztos vagyok benne, hogy közülünk volt valaki. Nem sokan tudnak a Bőröndről, különösen nem annyit, hogy célirányosan, minden feltűnés nélkül megtalálják egy ekkora, őrökkel teli házban. Olyan ember tette, akire egyikünk sem gyanakodott, akit mi engedtünk be ide, vagy ha nem is személyesen egy hozzánk nagyon közeli ember lopta el az iratokat, akkor kiadott információkat valakinek, akinek nem kellett volna. Árulók mindig vannak, Billy, erre mindig fel kell készülni és ha szükséges, mindenkiről a legrosszabbat kell feltételezni. - Sok követőt gyűjtöttem magam, az ügyünk köré, de alig akadtak közöttük olyanok, akikben megbíztam, olyan pedig, akit nem áldoztam volna fel, még kevesebb (és ők tulajdonképpen mind a nevemet viselték). Természetesen a közös munka bizonyos fokú bizalmat és egymásra utaltságot megkövetelt, nem állíthattam senkit a Magic is Might céljai mellé, ha közben semmibe sem avattam be őket, de ez hatalmas kockázatot rejtett magában. Tudtam, hogy minden alkalommal, akárhányszor felfedtem valaki előtt az igazi nevemet vagy akárhányszor kiszivárogtattam a legkisebb, akár csak jelentéktelennek tűnő információmorzsát is, veszélybe kevertem magamat és a családomat. De ez egy olyan kockázat volt, amit nem kerülhettem el. Még akkor sem, ha a legszélsőségesebb esetekben olyan katasztrófákat szült, mint aminek éppen a közepén álltunk. - Természetesen megfontoltan kell eljárnunk, nem támadhatunk rá azonnal azokra, akiket eddig a leghűségesebb embereinknek véltünk. A legilimentorokkal várjunk még, az erőszakot szeretném végső megoldásnak meghagyni. - Nem morális problémáim voltak az erőszak alkalmazásával, itt, ebben a másodpercben is mindenféle bűntudat nélkül használtam volna a főbenjáró átkokat bárkin, aki a családunk és az ügyünk biztonságát fenyegette. De azt is tudtam, hogy mindennek megvolt a maga helye, ideje és legfőképpen mértéke, nagyon nehéz volt megtalálni a vékony határvonalat az alattunk állók ideális félelemben tartása és a túlzott agresszió között. Tudniuk kellett, hogy a tetteiknek súlyos következményük volt, hogy félniük kellett tőlem és a fiamtól is, de azt is érezniük kellett, hogy mi voltunk számukra az oltamazó kar, a biztonság, a stabil pont - a lojalitásuk nem fakadhatott pusztán rettegésből, mert az csak ideig-óráig elég, a Sötét Nagyúr ezt már bebizonyította. Éppen ezért nem ronthattunk rá mindenkire, akit gyanúsnak találtunk, nem rángathattuk le őket a villa pincéjébe, hogy egyesével megkínozzuk őket, amíg ki nem derül, ki tette vagy kinek járt el a szája. - Élhetnénk egy barlangban is valahol, elvonulva a világtól, az biztosan kevésbé lenne kockázatos. - Miután elmenekültünk Angliából és új néven új életet kezdtünk, dönthettem volna úgy, hogy csendesen visszavonulunk, meghúzzuk magunkat, nem keltünk feltűnést, kerüljük a reflektorfényt. De nem ezért menekültünk el, nem pusztán az Azkabant akartam megúszni akkor, én nem tudtam volna az átlagos családapák unalmas hétköznapjait élni, némán szemlélve, ahogy elkorcsosul a világ az olyanok vezetése alatt, mint Briggs vagy Quahog. - Igen, nagyjából egy hónapja kinyitottam a bőröndöt és akkor még érintetlen volt. Az elmúlt egy hónapban történt a lopás. A listában több visszatérő név is szerepelt, de a nagy részüket könnyű volt kizárni. Napoleon régi jó barátom volt, bár a hűségét nem a fiatalkori nosztalgikus emlékek miatt nem kérdőjeleztem meg, egyszerűen tudtam, hogy nem állna érdekében elárulni minket. Diane barátnőiről, akik olykor-olykor megfordultak nálunk, szintén nem feltételeztem lopást, hiszen nem tudtak semmiről, és mind igazi üresfejű libák voltak, akiknek feltehetően egy egyszerű Alohomora végrehajtása is gondot okozott volna. Ronan és Maeve kis barátait szintén nem kellett a lehetséges gyanúsítottak közé vennünk, néhány tizenéves sosem tudta volna feltörni azokat a védőbűbájokat. - Igen, bárki is lopta el azokat az iratokat, gond nélkül feltörte a védőbűbájainkat. - Mi magunk gondoskodtunk A Bőrönd védelméről Billyvel, minden nagyképűség nélkül állíthattam, hogy jó munkát végeztünk, csak nagy tudású mágus juthatott át azokon a bűbájokon és átkokon. - Ez viszont lényegesen leszűkíti a listát. Végigfuttattam a tekintetem a neveken, kutatva az utóbbi egy hónapban alkalmazott átoktörőink, ereklyevadászaink és bérgyilkosaink után, akik elég képzettek lehettek ahhoz, hogy kiiktassák a védelmünket. - Ők öten mind átoktörők - mutattam egy hosszan teleírt sorra a papíron. - Közülük viszont ketten meghaltak azon az akción, amit Fontaine vezetett Görögországban. A maradék három valószínűleg fel tudja törni a védőbűbájainkat. Tovább böngésztem a neveket, az öt átoktörőn kívül még összesen hét varázslót találtam közöttük, akit elég erősnek ítéltem meg a lopás észrevétlen végrehajtásához. - Mit gondolsz, fiam?
- Billy, te nyúltál hozzá A Bőröndhöz? - tettem fel a fiamnak egyelőre teljes higgadtsággal a kérdést, amint a Byrne-villa szalonjába érkezett hopp-hálózaton keresztül. Nem hittem az indokolatlan idegeskedésben, a harag és önmagunk hergelése tökéletesen értelmetlen viselkedés volt a szememben. Bajt sejtettem, de egyelőre nem igazolódott be a létezése, és amennyiben valóban be is következett az, amitől tartottam, a pánik és a dühöngés akkor sem jelentett megoldást.
Nem tudtam úgy odafigyelni a testvéreimre, ahogy eddig és gyakran elvesztettem a fonalat, ha apa beszélt hozzám, mert a gondolataim folyton eltévedtek oda, ahová nem kellett volna.
