Archer Harrington

Mit tudom én? Valamit biztos, mert akkor senki nem lenne a közelemben, nem? Mármint, frankón elvagyok én egyedül is, még magamban is beszélek, ha kell, pedig nem vagyok – elvileg – bolond, csak megesik. Hát ha a jóról kell beszélni, az azé’ nehéz, mert nincs sok vagy nem akarok önajnározó majomnak tűnni. Ki vagyok békülve mindennel, mert szabadnak érzem magam, mint valami madár. Nem szoktam félni a dolgoktól, következményektől, bár ez nem épp jó dolog, asszem. Mindegy. Az viszont igen, hogy általában bírják, hogy pörgök és tele vagyok néha ugyan fos, de eléggé merész, vad ötletekkel, meg szórakozással. Mindig forgatni kell azt a nyomorult kereket, mert akkor nincs unalom meg szájtáti ásításfesztivál. Kinek kell az? Van elég mókus, akik bele vannak gyógyulva a könyveikbe, helyettük is kell élni. Megteszem én, mert ilyen rohadt jó a lelkem, hogy még veled is őszinte leszek, csak éppen ez az a fajta, ami néha kegyetlen, de max mi van? Sírsz, majd tanulsz belőle. És ezzel is érted tettem, valamit. Szíííveseeen.
No de, pozitív, mi? Öhm… kreatív vagyok, laza, vicces és közvetlen. Simán leállok én az utolsó csövessel is dumálni, más, hogy ki kér belőlem. Ami a szívemen, az a számon alkatként legalább tudod, mit gondolok és vélek, nem kell attól aggódni, hogy jaaaj, vajon tényleg így van? Ezt kicsit emészteni kell néha, de kibírható, simán. Mármint, nem? De.
Tudom, hogy istenesen csapongok, ha magamat kell bemutatni, akkor főleg, sok a gondolat odafent és nehezen fűzöm össze érdekes szöveggé. Mesélni sem tudok jól, cserébe olyan részletekre is emlékszem, amire más nem. Jó a memóriám, elvileg, ezért sem vágtak meg sokáig semmiből, mert megjegyeztem én a dolgokat, csak… van ez a leszarom életérzés, amivel élem ezt a világot. Eléggé realista vagyok, kilógok a sorból, meg minden, amit néha nehéz elfogadni, ez velem jár. Szeretem ha elfogadja ezt az, akinek kell és nem akar megváltoztatni, sőt. Nem kenyerem nekem a világbéke, elég ha körülöttem nincs dráma és nem kiabálnak a fülembe, azt azért annyira nem csipázom. Valahol, ha bolond nem is, őrült vagyok és fékezhetetlen, örök gyerek és mégis felnőtt egyszerre. Lojális vagyok elvekhez, emberekhez, ha van miért. Logikus, ha valami tetszik és meg kell oldani, csapatjátékos, ha tetszik a helyzet. Kicsit válogatok, kicsit minden egyszerre. Ó, és a legjobbat ki ne hagyjam: imádni fogod a vigyoromat.

Rágom a körmeim, amiket kifestek általában feketére, majd mikor lepattogott a lakk nagy része, azt is lerágom. Néha összefüggéstelenül beszélek, vagy éppen úgy, mint aki iszonyatosan be van tépve és azt sem tudja, melyik bolygón van. Fun fact: nagyon ritkán nem vagyok józan. Emellett ugyan partiállat vagyok, csak hamar el tudom unni, ha laposnak tartom. Nem szeretek hangosan olvasni, mert nem megy szépen és akadozik, nem szeretek írni, mert keverem a betűket néha, vagy éppen nem tudom helyesen leírni. Ebben kaptam segítséget, de a legtöbb esetben erre megbűvölt pennákat használok, nehéz, ha épp elszáll belőle a bűbáj. Nehezen köt le a tananyag és veszem rá magam a tanulásra is, ezért vagyok ott, ahol. Hogy mi lesz belőlem? Nem tudom… utcazenész, ha végre meg tudnék tanulni valamin játszani, az emberek idegrendszerén kívül. Nehéz eset, tudom.
Sokat káromkodok, viccelem el a dolgokat, amiket nem kellene. Igen, tipikusan olyan vagyok, aki röhög a temetéseken is, ha épp olyanja van. Jó alvó vagyok, csak ritkán sikerül, van, hogy napokig az arcomon pörgök, és amikor nap közben ér el a holtpont, akkor hisztisebb vagyok mint hat havibajos csaj. Akaratos, makacs és önző, mert szeretem a figyelmet magamnak. Szeretem ha rám figyelnek, a külsőm erre a legjobb példa, pedig azt élvezetből művelem, már csak színesítő elem. Eléggé nem tudok egyetérteni a szabályokkal, vagy éppen sajátosan értelmezni. Hiába vagyok őszinte a legtöbbször, ha a helyzet úgy hozza, pofátlanul és zseniálisan tudok hazudni. Előfordul, hogy manipulálok és irányítok, jobban szeretem, mintha ezt velem teszik. Van bennem egy kicsit sok harag az energia mellett, néha kitör belőlem és aztán… nem, nem vagyok párbajmester, én mugli-módra, ütök és vágok, ha kell. Gyötörnek néha rémálmok és fura képek a fejemben, így ezek után zavart vagyok és ellenséges, ellököm azt is, akit előtte imádtam. Ha nem értem a dolgokat, akkor szintén, tagadok, szarozok, tiszta szerencsétlen vagyok. Mindig mozgásban, mert van bennem még bőven a hiperaktivitásból, mondták ám mi ez, csak nem figyeltem. Összetörök néha dolgokat és nem kérek bocsánatot, volt, hogy apróbb dolgokat loptam is, de erről itt a suliban leszoktam, azon kívül… ahogy jön. Vannak előítéleteim nekem is, ahogy felém is sokaknak, aztán meg ha beletalpal valaki olyanba, ami nekem nem tetszik, nekimegyek. Bosszúálló, kicsinyes, rohadt mocsok. Ó, kaptam én már mindent, csak ez se érdekel.

Startmező Az idillből, abból, amit az emberek a kirakatba tesznek. A nagy, hangos család helyett két árva, egymásra talált lélek számított a családomnak. Anyám és apám, előbbit lehetetlen viselkedése, utóbbit siketsége miatt nemigen választotta senki gyerekének, így együtt nőttek fel az árvaházban és találták meg a másikban azt az érzést, amelyet mindig is hiányoltak. Tartozni valakihez. És ez lett apám végzete.
Anya mindig is érdekes személyiség volt, már amennyit mesélni mertek róla. Problémás volt - a fa, amelytől nem estem messze -, zárkózott, volt aki azt merte mondani, lelketlen. Apám naiv, tele szeretettel, mindenki kedvelte, megtette amit csak tudott. Senki se értette, ők ketten hogyan, de ment, mert lettem én és évekig minden rendben is volt.
Aztán anyámban valami elpattant; kezdve a hangulatingadozásaival, a körökkel, amelyekbe járt vagy éppen csak ahogy beszélt az életéről. Egyszer jó, máskor pocsék, nekem emlékeim nincsenek, elviekben nem veszekedtek sosem. Öt múltam, nagy szülinapom volt, bohóccal,  - pedig gyűlöltem az összeset - hatalmas tortával, ovis barátokkal, akik inkább féltek tőlem, mintsem szerettek. Pedig semmit sem tettem, csak mint a szélvész, mint az az ördög a mesében. Jó, verekedni is verekedtem, de hahó, ki nem? A szülinapom elmúlt, a játékokat meguntam, a TV előtt ültem, esett az eső, reklám ment. Fura dallama volt, olyan, mint egy zenedoboz, majd sípolni kezdett tőle a fülem. Anya mosolygott, apa valamiért feszült volt. Esett, dörgött egyet és anya még jobban mosolygott. Miért?

Amit elrejt a sötétség A traumák nagy részét az agy másképp kezeli. Kiszínezi, ködösíti, fantáziadús elemeket ad hozzá. Néha, mikor feltűnik egy-egy inger, a felszínre törnek, egy katalizátor, mely lehet egy íz, egy érzés, vagy a külvilág egy-egy ingere. Félelmet, zavartságot okoz, amelyet talán meg sem tud indokolni, később, amikor realizálódik előtte minden, csak ront a tüneteken. Egy dallamot hall és vöröset lát, sem akkor, sem most nem képes, sok-sok év után kezelni és felidézni pontosan az eseményeket.
Nem nevezhető családon belüli erőszakhullámnak, mert sosem volt jele, sosem mutatkozott, hogy valami lappang a háttérben. A nő csak ki akarta próbálni, milyen érzés elvenni más életét, milyen látni, ahogy kihuny a fény. Az addigi kedves, törődő nő képe eltűnt, megsemmisült és az a vadállat bújt belé, akiket oly’ sokszor ajnározott. Ideálképe mosolya, szemükből tükröződő boldogsága vezette a késig, majd a több szúrásig, amellyel férje életét kiontotta - a gyerek szeme láttára. És bár sosem jött rá, akkor, aznap, két lelket ölt meg.
A későbbi vizsgálatok megerősítették több, pszichés zavar és betegség együttesét, amelyek azonban csak enyhítették az ítéletét, azonban fel nem mentették, mert mindvégig tisztán vallotta be bűnösségét. Az ügy sokáig húzódott, a nő pedig mai napig a börtönbüntetését tölti, nem kérvényezve szabadlábra helyezését. Továbbra sem érzi teljesen tettének súlyát. Gyermeke állami gondozásba került, ahol nemigen érezte magát biztonságban, nyugalomban. Zavart elméje és a trauma hatására robbant ki belőle egy vita alkalmával a mágia, amelynek hatására ablakok törtek ki, egy nevelő csapódott a falnak, mintha egy láthatatlan kéz pusztított volna. Ekkor észlelték, hogy mugliszármazása ellenére nem maradhat tovább a közegben, így egy másik, gyermekmágusok számára kialakított árvaházba, vagy ahogy ő nevezte: lelencházba került. Hiába nézte végig úgymond a gyilkosságot, szerencsére a fiatal elméje elfedte és képtelen magától felidézni. Egy időben rémálmok gyötörték, ahol vissza-visszaköszöntek a jelenetek.

Vakarózni a jelenben A lelenceknél szerencsére nem kellett sokat tartózkodni. Jöttek a megmentőim, lehetne így mondani, és magukhoz vettek. Ez lehetne valami tökre jó mese, meg minden, csak… nem az. Először is, kellett az, hogy felzárkózzak a mágiából, amiről addig azt se tudtam, mi a franc. Ez egész könnyen ment. (Nem.) Aztán barátkoztam a többi, leadott gyerekkel akik senkinek sem kellettek. Erre betoppant két egyén és _engem _ akartak. Frankón nem engem, nem mást. Namármost, már akkor sem voltam aranyos, vagy épp halk és csendes… szóval nem is értettem. Volt egy szőke copfos kislány, én őt választottam volna, de neeem, nem. Nem. Mire megértettem, mi ez az egész, már bőven készülődtem az első roxfortos évemre.
Ők ketten, azon kívül, hogy jótékonykodnak és elismertek, kutatnak is. Kutatják, hogyan lehetséges a mágia megjelenése olyanokban, akiknek elvileg semmi közük sincs hozzá. Kutatják, hogy a traumatikus élmények erre hogyan hatnak. Ismerős mi? Mind a kettő megvan bennem. Én nem egy gyerek vagyok, akit szeretnek, hanem egy kicseszett kísérlet. Egy lény, amit meg kell figyelni. Máris jobb a lelkemnek… Nem vagyok egyedül, van még egy, aki friss és üde, szinte alig ismerem. Az előző kinőtte a fészket, kirepült és fogalmam sincs, hogy hol áll meg. Házasodni fog, engem az ilyen gondolatok pedig hidegrázással töltenek el. Meg úgy a társadalmi normák is. Minden.
Amúgy minden jó és fasza, szóval panaszom nem lehet, csak a tudat, a tudat nem hagy nyugodni és úgy engedni azt, hogy minden normális legyen odafent. Vagy más az?

Az élete mondhatni gondmentes, csak éppen abban a korban van, hogy minden ellen lázad. Talán elfelejtette milyen a szeretet, a törődés és mindent, ami normális keretek között tartaná ezt az egészet. A tanulmánya átlagos, volt, aztán az RBF évére katasztrófa lett. Nem is sikerült neki, ismétel, mégsem kellett rettegnie „otthon”, hogy valami baj lesz. Elnézőek vele, mintha csak attól tartanának, hogy ő egy időzített bomba. És talán valóban. Sosem tudni.

Nem nőttem sem széltében, sem hosszába túl nagyra. Nem érem el az 180 centit és lehet nem is fogom, ahogy kilóban sem, mert egyszálbél gyerek vagyok, akit minden nagymama etetne, mert azt hiszik, éhezik. Mondjuk sokra nincs is szükségem, inkább az vagyok, aki nassol és elvan azzal egész nap, máskor meg mint a koldus, az asztalt is megeszi. Mikor mennyi energiára van szükségem. Fehér a bőröm, általában lila, zöld, kék, sárga foltokkal, mert szeretek felmászni dolgokra, csak legtöbb esetben le is esem. A hajam eredeti színe barna, azonban imádom más-más színekre pingálni. Van, hogy csak pár csík, van, hogy az egész kap valami látványos és élénk árnyalatot. Emiatt aztán neveztek már mindennek, hidegnek és melegnek, csak nem érdekel. Hossza változó, de az állam alá nem nagyon ér, kócos vagy épp tök rendezett, mikor mire van kedvem. Azt mondják könnyen megjegyezhető az arcom, vigyorom, nézésem. Ehhez kaptam barna szemeket, ha bírnék nyúlkálni a szemembe, akkor simán beletolnék egy lencsét is. De ez van. Mit mondhatnék még? Nemigen hordok ékszert, csak egy láncot a nyakamban lakattal, mint Sid Vicious, néha egy-két szegecs vagy egyéb bőr kiegészítő. Ha nem rinyálnék annyit, már rég átlövettem volna a fülemet is.
Hogy mit húzok magamra? A hülye egyenruhát kell hordani, de arra is csempésztem egy-egy szegecset, biztostűt, vagy egy láncot az oldalamra, ami csilingelve jelzi, hogy jövök. Amúgy, amikor ezt végre levethetem, szeretek fekete lenni, mint az éjszaka. Néha neonszínekkel vegyítem, vagy bármi mással, az alap mégis maradt. Bőrkabát, bakancs, összefirkált tornacipő, szakadt nadrág, lyuggatott felső, egyesek rémálma. Nem nehéz kitalálni, milyen stílust képviselek, de hagyok időt mindenkinek, hogy találgassanak. Nem, a csöves nem opció.