Alessandro Marchetti

Alessandro pontosan olyan, mint a levegő, az elem, amit uralni képes, amit négy éves kora óta uralni tanították. Ott van mindenhol, mégis amikor nyugodt, akkor szinte észrevehetetlen. A megfigyelés, ha nem is az élete, de mindenképpen az, ami különösen hasznossá teszi őt a szervezet számára.
Hiába a maffiózó család, Ő meglehetősen introvertált személy. Nem szereti az új embereket, nehezen bízik meg bennük. Ezzel párhuzamosan a nagy tömeg sem a kedvence, legyen szó egy halom szerencsétlen mugliról a metrón, egy gyűlésről, ahol sokan kell megjelenjenek, vagy egy nagyobb, minden végtelenedik fokú unokatestvérével együtt tartandó vacsorán. Jobban kedveli a csendet, az egyedüllétet vagy a meghitt, kis csoportos találkozókat és beszélgetéseket. Ezekután bármily meglepő is - szarkazmus, ha valaki nem értené - nem szeret a középpontban sem lenni, ezért ő maga a bátyjával és az unokatestvéreivel - meg még egy halom álomvilágban élő nyomorulttal - ellentétben nem kíván sem most, sem pedig később a nagyanyjuk örökébe lépni. Számára elegendő az a pozíció, ahol éppen van. Arról nem is beszélve, hogy a hűsége megingathatatlan elsősorban inkább nagyanyja, mint sem a szervezet felé. Bármit mond az idős asszony, azt megteszi, így már csak az ötlet, hogy valaki a halála előtt akarná a pozícióját, szentségtörésnek számít nála. Ahogy az is, ha a parancsait valaki megszegi vagy éppen szabadosan értelmezi, bármikor képes bárkivel szájalni ezért és nem feltétlen fogja vissza magát ilyenkor. A konkrét árulókról nem is beszélve.
Bár nem közlékeny és minő meglepetés: sokat sem beszél. Ennek ellenére a kevés barátja mellett meglepően sok haragosa van.
Ami valójában logikus, hiszen még ha kémnek is mondhatja magát, nem a hagyományos értelemben az. Nem az ellenségeik és riválisaik után kutakodik, mint az unokatestvére, Lucy, hanem sokkal inkább azok után, akiket a nagyanyja problémásnak tart, a szervezeten belül. Ezért pedig nem kedvelik, hiszen ha felbukkan valahol, vagy éppen valahová, valaki után küldik, annak mindig egy üzenete van. Egy nyomós üzenete.
Ennek ellenére, képes ő is felkapni a vizet úgy isten igazán, még ha nehezen is. Akkor viszont, ha nyíltan nem is tombol, hiszen az nem az ő stílusa lenne, valóban hasonlatos a viharhoz, képes mindent és mindenkit elsöpörni, nem foglalkozva a következményekkel. Azzal, hogy mi történik utána. Mi az ára azoknak a következményeknek, amelyeket ekkor követ el.
Mind ezek mellett azonban, hiába van nagy családja és sok testvére rettenetesen vágyik a szeretetre és az elfogadásra. Mint ötből a középső gyerek egész fiatalkorában úgy érezte, hogy mellőzve van, mert valaki mindig fontosabb volt valamiért. Mivel a szüleire nem emlékszik, így az ő kis tudatában akkor úgy csapódott le, hogy a nagyanyja volt az első, aki igazán elfogadta, ezért tesz meg neki bármi, kérdések és ellenkezés nélkül.
Sokaknak pont ezért és a testvéreivel ápolt, mindenki számára ismeretes, felemás viszony miatt kérdéses, hogy egyszer, a távoli jövőben elkezdődnek az örökösödési harcok, kinek az oldalára fog állni.

"Születésünk pillanatától halálunk percéig életünk egy folyamatos utazás. A táj, az emberek és a vágyaink is változhatnak, miközben a vonat megállíthatatlanul halad tovább."

Sorrento nem több, mint egy egyszerű, álmos olasz kikötőváros a tenger partján. Nem közismert turistacélpont, mégis ha az ember képeket nézeget róla, megállapíthatja, hogy pontosan olyan macskaköves, muskátlis, mint a legtöbb mediterrán település. Ha valakinek mégis ismerősen cseng a neve az Lara Fabian hihetetlenül lassú és még annál is nyálasabb dalának köszönhető - amit nem mellesleg nem tudom, hogy honnan ismerek, mert ennyire szar ízlése sem a húgomnak, sem pedig a nővéremnek nincs -, ezt a történetet mégis itt kell kezdenünk.
Itt, az olasz tenger partján, egy napmelegétől átitatott, városkában. (Ami még csak nem is Szicíliába helyezkedik el, hogy legalább annak mondhassam magam, pont egy hajó útnyira van attól.)
Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy a szüleim, amikor úgy döntöttek - a hét hónapos várandós édesanyámmal -, hogy ellátogatnak Szicíliába egy rövid, ám de bár vidám és emlékezetes családi kirándulás erejéig, nem azzal számoltak, hogy négyen indulnak útnak, majd öten térnek vissza, mégis így történt. A dolgok - mint később még oly' sokszor velem kapcsolatban - már a születésemkor sem úgy alakultak, ahogy azt eltervezték, vagy éppen ideális hovatovább: normális lett volna.
Sok családi anekdota kering(ett) arról, hogy mi is történt azon a még olasz mércével is meglepően forró, majdnem húsz fokos Novemberi napon. Volt itt szó egyszerű és kevésbé egyszerű variációkról, ahogy illuminatit megszégyenítő összeesküvés elméletekről is, de valójában egyik se volt fontos és igaz - vagy éppen olyan amit nem azért találtak ki, hogy szívassanak vele... - és tulajdonképpen nem is számított.
Azt leszámítva, hogy  - mint már említettem - semmi sem úgy és akképpen alakult, ahogy azt a Marchetti család eltervezte végül is jó vége lett a kirándulásnak. Még aznap megszülettem, másnap - talán harmadnap, attól függ ki mesélte éppen ezt a brutálisan eget rengető történetet és mennyire akart anyából Kate Middletont csinálni, aki pár órával a szülés után úgy pózolt a mugliknak, mintha csak vásárolgatott volna egy kellemes délután azt pedig, hogy honnan tudok ilyeneket hagyjuk, én magam sem tudom,  intézzük el annyival, hogy megártott Anglia - már utaztak - vagy utazunk sokkal inkább? fene se tudja - tovább, hiszen váratlan események ide vagy oda, Szicíliát nyilván nem lehetett kihagyni.


New York, a világ egyik legnagyobb, legnyüzsgőbb és egyben legpulzálóbb városa. A hely, ahol mindig történik valami, legyen jó vagy éppen rossz dolog, az élet pedig egy pillanatra sem áll le, mindig ezres fordulatszámmal pörög. A hely, amely bár nem az ország közepén helyezkedik el, mégis véleményem szerint méltán nevezhetjük annak. Mindig csodáltam a város, az égbe nyúló felhőkarcolóit, a parkjait és mindent, ami vele kapcsolatos, mégis a leplezetlen valóság az, hogy igazán sose szerettem.
Mindig soknak éreztem, túl soknak. Az embere, az élet, a pörgés, a szagok, néha jó lett volna kicsit megállni, pihenni és körülnézni. Éljen bármilyen életet is az ember, szolgáljon halála pillanatáig bárkit vagy bármilyen eszmét, úgy hiszem erre mindenkinek szüksége lenne.
Ennek ellenére jobban ismertem a várost és Brooklyn egyes utcáit, mint a saját tenyeremet. (Engedjük el azt a szar poént, ami itt jönne, hogy hirtelen felfedezek egy új anyajegyet, amit eddig nem láttam.) Itt élt a családom azóta, hogy az első Marchetti a kontinensre lépett volna. Itt nőtt fel apám és a nagyanyám is, én is és a testvéreim is itt voltunk gyerekek. Életem első tizenegy, majd utóbbi öt évének emlékei mind, mind ide kötöttek.
Itt ölték meg a szüleim egy ellenséges család bérgyilkosai, ahogy azok az emberek is itt lelték halálukat. Élve égtek el a bátyám keze által, aki a nagyanyánk parancsára cselekedett és egy pillanatig sem habozott. Noha nem élveztem a jelenetet, a sikoltást és a havasodó bőr csípős illatát sem, mégse fordítottam el a fejem, holott el akartam, de tudtam a kimondatlan elvárást, a hangosan soha el nem hangzó parancsokat.
Nézd! Nem fordulj el! Ne légy gyenge! Ne hozz szégyenbe te is!
Azt azonban kilenc évesen sem, úgy még most sem értem igazán, hogy mit gondoltak azok az emberek. Megölni apámékat, az örököst és feleségét? Nem csak ostoba küldetés volt, aminél egy jól idomított hétévesnek is több esze lett volna, hanem öngyilkos is. A nagyis sem volt az az igazán kegyes fajta, főleg azokkal nem, akik ártottak neki és a családnak.
Persze, jogosan merülhet fel a kérdés, hogy tizenöt év és a maradék nyarak emlékeiből miért pont ez, a legszomorúbb jutott eszembe egyből, amint New York lett a téma. Ha Coelhot megszégyenítő filozofálásba szeretnék kezdeni - pedig amúgy kurvára nem szeretnék, hiába lehet jó gyilkos a filozófia is, amilyen kurva unalmas -, azt mondanám, hogy mindig a szomorúbb emlékek a legintenzívebbek. Azok ragadnak meg bennünk a legmélyebben és formálnak azzá, akivé az életünk során válunk.
Hiszen hiába voltak korábban jó pillanataink, csínytesévesink és verekedéseink a bátyámmal, cinkos összemosolygásaink a nővéremmel és őszinte, gyermeki és megmosolyogtató pillanataink a kistestvéreimmel nem ezek tette és tesznek azzá, aki vagyok. Ezek csak adalékok voltak, amik formáltak ugyan engem és a várost, de a fő csapás nem ez volt. A fő csapásirányt nem az adta - és valójában nem csak az én életemben, ha máséban sem ez adja -, hanem az elvásárok, feladatok, a gyilkosságok és a tragédiák. Ezek alakítják a világnézetünk és azt, hogy kik vagyunk.


Ilvermorny. Egy különös hely azt kell mondjam. Látszatra csak egy kastély, egy birtok, egy iskola. Ez mind igaz, hiszen épülete patinás, a birtok, amint fekszik majdhogynem páratlan - hiszen a Marchett-birtok méltán veszi fel vele fele a versenyt - és még a tanítás minősége is nagyjából rendben. A nagyi legalábbis az utóbbit mondta róla egyszer, bár némileg fintorgott közben, szóval nem elképzelhetetlen, hogy ez nem annyira fedi a valóságot. Az azonban tagadhatatlan, hogy mint minden amerikai fiatal varázslóéban, úgy az én életemben is központi szerepet játszott ez a hely.
Tizenegy voltam, amikor először beléptem a hatalmas kapukon, elmentem az alapítókat ábrázoló, fényesre suvickolt szobrok mellett, majd részt vettem azon a ceremónián, amin az összes többi diák. Tudtam mi vár rám, meséltek már róla a testvéreim és az szervezet idősebb tagjai is. Nem féltem, mint sokan, amikor a mozgó szobrok elé kellett járulnom. Sokkal inkább találtam nevetségesnek az egészet. Nem igazán láttam logikát abban, hogy négy szobron múlik az, hogy az ember fia-lánya a következő hét év folyamán melyik házba kerül. Mintha állandóan ugyanolyanok lennénk. És itt halkan megjegyzem, a Roxforti beosztási ceremónia sem jobb, ahol egy beszélő süveg túrja át az agyadat, majd kiáltja világgá, hogy okos, ravasz, bátor, vagy nyomorult vagy-e. Én okos voltam abban az egy évben, amit ott töltöttem. Tudtam, vagy ha mást nem, akkor sejteni egészen biztosan sejtettem, hogy mi vár vagy éppen nem vár rám. Az biztos volt, hogy a Puckwudgie nem fog megmozdulni, a többi pedig mindegy volt. Végül két szobor gondolta úgy, hogy jó helyem lennék lennék nála.
A Wampus és a Szarvas Kígyó.
Az igazság, hogy egyik sem tűnt rosszabb választásnak a másiknál, főleg mert alapvetően tényleg hidegen hagyott, hogy minek mondhattam magam, mégis a Wampust választottam. Azon a csodás elven elindulva, hogy Cironak általában jobb dolga is volt, hogy velem foglalkozzon, Giu pedig kellően közel lett volna ahhoz, hogy ne legyen jobb dolga, mint velem foglalkozni - vicces, hogy akkor még azt hittem bárkit is érdekelne ez közülük -, de persze ez sem úgy alakult, ahogy én azt akkor és ott remekül elterveztem - mert mint korábban mondtam, ez szinte sosem úgy alakul, ahogy annak kellene -, mivel nem sokkal utána Lucy is a Wampusba került, ezzel pedig megnyertem magamnak őt, a metamorf mágiáját és az elbaszott kis vicceit - mert hát vicces más alakját felvenni és úgy szívatni a rokonaid... szerinte - a következő hét évre.
Hip-Hip Hurrá! (Remélem, most mindenki érezte a szarkazmust.)
Noha itt meg kell jegyeznem, hogy akkor még nem tudtam azt, amit most: Marchettinek lenni az Ilvermonryban egyet jelent a pletykákkal és azzal, hogy ezeknek köszönhetően vagy félnek tőled, vagy pedig dílernek néznek. Esetleg - a bátrabbak - úton, útfélen azt kérdezgetik tőled, hogy a bátyád valóban porrá égetett-e valakit bosszúból (igen, de nem az iskolában) esetleg azt, hogy tartasz-e magamnál cuccot (nem, én nem voltam a bátyám), esetleg lemásolhatják-e valamelyik feladatod (azt meg pláne, mindenki kaparjon össze annyi agyat, hogy megoldja ezeket). Mindenesetre, ezeket az apró közjátékokat kivéve azt hiszem, egészen kedveltem ezt a helyet, annak ellenére nem mennék vissza. Egyszer bőven elég volt.


Manhattan, New York utált városának azon kerülte, amit boldog, boldogtalan is ismer. Itt kapott helyet a Times Square, ahogy itt volt a 2001-es Ikertorony katasztrófa is, amiről mugli és varázsló egyaránt tudott. Arról a sok filmről nem is beszélve, ahol nagytotálból MINDIG ezt a városrészt mutatták. Ha pedig korábban azt mondtam, hogy New Yorkot utálom, akkor Manhattant egyenesen gyűlöltem. Az ironikus az, hogy itt nem történt semmit említésre méltó.
Nem halt meg senki, én se öltem meg senkit - nem mintha ezt olyan gyakran tettem volna, inkább besúgó voltam, mint sem gyilkos - és mégis, kicsit több, mint egy éve - talán van az másfél is - itt kezdett minden tönkre menni.
Csak egy egyszerű ügy volt, semmi több. A nagyi bizonytalan volt abban, hogy mindenki megfelelően el tudja-e látni a feladatot, amit adott nekik. Nekem pedig annyi volt a dolgom, hogy felügyeljek, jelentsek, ha pedig istenesen elbasszák, akkor oldjam meg a problémát.
Az összeset.
Erre nem volt szükség, bár a dolgok határozottan nem mentek zökkenőmentesen. A két balfasz nagyobb feltűnést keltett, mint ami indokolt lett volna. Éppen csak kettőt pislogtam és már egy háznak dőlve figyelhettem azt, amint a MACUSA emberei éhes keselyűk módjára köröztek a hulla felett. Nem szántam a két barmot, inkább csak azt sajnáltam, hogy ezzel még több melót csináltak nekem. Meg kellett róla bizonyosodnom, hogy az állami rendhatóság képzett szerencsétlenjei - ahogy szoktak - rossz irányba kezdenek kutakodni. Kellemetlen lett volna, ha foglalkozni kell még velük is. Volt elég dolgunk még több alkalmatlankodó, elintézendő pondró nélkül.
A helyszínelés már a vége felé közeledett, a tömeg oszlani látszott, elmúlt az érdekesség faktor, minden csoda csak három óráig tart, ahogy mondani szokták. Én is távozni készültem, amikor váratlanul megszólítottak. A férfi szinte a semmiből termett előttem, ha nincsenek jó reflexeim és némi életösztönöm - bár utólag belegondolva, kifejezetten komikus ezt a szót használni -, akkor simán fellököm., vagy csak odébb fújom. Az se tűnt lehetetlennek. Így utóbb, már azt mondom, hogy ezt kellett volna tennem. Ez lett volna a helyes döntés, az okos döntés. Ámbátor, nem mentegetném magam, de nem valami eget rengető, minden elsöprő gyanúsítgatásról volt szó, csal kérdésről. Rutin kérdések, amelyekre nyilván többségben hazudtam (nyilván nem vagyok annyira ostoba, hogy beköpjem saját magam azzal, hogy elárulom a nevem meg a lakcímem).
De hát... franc se gondolta, hogy ez lesz belőle. Egy faszomkatyvasz, amiből sehogy se lehet kijönni. Vagyis... ez nem volt teljesen igaz. Ki lehetett volna, csak nem akartam, még akkor sem, többször fájt, mint egészséges lett volna.


London, a borús, szomorú és esős London, amit Ciro minden porcikájával gyűlöl, azóta, hogy zsupszkulccsal megérkeztünk, ezt pedig nem is rest hangoztatni. Minden. Andandó. Alkalommal. Nem mintha idegesítene - csak egy egészen kicsit -, csak már fárasztó ezt hallgatni.
Én - vele ellentétben - azt kell mondjam, hogy szeretem Londont. Hiába ágáltam a nagyi azon ötlete ellen, hogy én is a testvéreimmel jöjjek. Félreértés ne essék, még véletlenül se velük volt a probléma, sokkal inkább azzal, hogy nem értettem egyet a döntéssel. Úgy véltem, sokkal több haszon származna belőlem akkor, ha Amerikában maradnék ls csinálnám azt, amit eddig, nem pedig a bátyámra ügyelnék, hogy semmi se csesszen el a forróvérűségével. Noha az embernek, ha kedves az élete, akkor nem szegül ellent az Il Malocchio vezetőjének, álljanak bármilyen rokoni kapcsolatban is. Maximum halk megjegyzéseket tesz, amiket vagy figyelembe vesznek vagy nem. Most éppen nem.
Szerettem a történelmét, az épületeket és azt a különös, lassú nyugodtságot, ami vegyült a mindennapi élet pörgésével. Itt nem érezem úgy, hogy mindig és mindenképpen csinálni kell valamit, itt mintha lenne egy kis ideje az embernek pihenni és magával foglalkozni. Arról nem is beszélve, hogy ha nem is választott el több ezer kilométer Tőle, nem tudta, hogy itt vagyok, ez pedig jó volt. Távolságot jelentett, időt arra, hogy összeszedjem magam és megtegyem azt, amiről tudtam, hogy meg kell tennem, mondván: jobb így mindenkinek.
Így tehát, ha megint Coelhói magasságokba akarnék emelkedni, akkor azt mondanám, hogy Sorrento a kezdet volt, New York a múlt, az Ilvermony egy köztes, rövid kis megálló, Manhattan a baklövés, London pedig az újrakezdés, vagy valami nagyon hasonló.

Noha olasz - a nevéből mégis ki gondolta volna - és indián felmenőkkel is rendelkezik ez, a külső jegyeiben még véletlenül sem mutatkozik meg. Öt testvér közül ő az egyetlen, aki egy az egyben az édesanyja ismertetőjegyeit örökölte. Tulajdonképpen, a modorát kivéve, semmi sincs benne, ami a Marchetti családra emlékeztethetne.
Szeme világos kék; haja szőke, kiskorában szinte fehér volt - egyes helyeken ezt tejfölszökének mondanák - , ez már ugyan sötétült kicsit, de még mindig határozottan szőke, mint sem barnába hajló. Bőre fehér, semmi kerolság vagy szín nincs benne, ő az egyetlen, aki igazán örülhet, hogy nem a napos Olaszországban él a család, így nem kell minden nyarat pirosan, éget bőrrel, az árnyékban töltenie.
Öltözködése általában inkább elegáns, mint sem sportosabb, noha a szekrényében mindenféle ruhadarabok megtalálhatóak. Fontos azonban, hogy mint ahogy a viselkedése, úgy a kinézete tekintetében sem viszi túlzásba a dolgokat. Teljes díszbe is csak akkor hajlandó öltözni, nyakkendővel, zakóval és ennek minden más kiegészítőjével együtt, ha nagyon muszáj és a helyzet - vagy a nagyanyja - mindenképpen megköveteli.