Henry Sebastian Fawley

Szeretik a mosolyom, mert akkor látják, minden rendben van. A nevetésem, mert amikor rettentően elkap, malacként röfögök és ezen könnyű velem mulatni. A szavaim, melyek őszinték, vidámak, ahogy említették már, mintha egy téli estén is a napsugarakat oltanám belé. Azt, hogy tudom mikor kell ott lennem és támogatnom, mégis, engem többször kell, de sosem róják fel, nem számolják, ahogy én sem. Az önzetlenséget, ezzel párhuzamosan, a kedvességet, amelyet mindenkinek meg akarok adni, legyen az bárki vagy bármi. A tudást, amelyet magamba szívok és használok, amelytől nem csak üres tér pihen füleim között. A kitartásom, amivel el is érem, a kíváncsiság, amely mindig segít előrébb jutni. Az optimista élt napjaimban, amely mintha talán sosem apadna, amely segít meglátni mindenben a lehetőséget, legyen az esős nap vagy hideg, havas este. A kreativitást, a játékosságot és a kalandvágyat, mely amellett él bennem, hogy előszeretettel élem meg a legtöbbet könyvekben, vagy épp töltöm időm a tanulással. Valaki biztos kedveli a külsőm, a hangom lejtését, a külsőm bármely pontját. Azt viszont biztos kedvelik, hogy én, én vagyok és nem is kívánok más lenni, mást játszani.

A túlzott naivitás és bizalom, amelyet nem szerencsés mindenkinek és minden helyzetben megadni. Talán, hogy nincs bennem nagyobb félelemérzet, hogy nem csak pikkelyes, karmos szörnyetegek léteznek és hogy talán erre egyenesen vak vagyok, mindenkiben akarom látni a jót. Hogy minden ellenére, a családomon és a szűk baráti körömön kívül, de olykor belül is csendes vagyok, megfigyelő, álmodozó. Hogy nem tudok akkor sem hazudni, amikor legalább megúszhatnánk vele a büntetőmunkát vagy a pontlevonást, mert a túlzott lelkiismeretem és a kapkodó, akadozó szavaim azonnal elárulnak. Hát még a testbeszéd. Nemigen kedvelik a túlzott őszinteséget, mert olykor támadásnak veszik, sértőnek. Hogy túl nyugodtnak mutatom és érzem magam, olyannak, akinek semmi gondja nincs, de legfőképp; sosem adja ki a haragját, nem képesek felhúzni. Sokaknak túl pozitív és lágy vagyok, túl tudálékos és stréber. Túl magas, túl alacsony, túl széparcú. Hogy sokszor akaratlanul ráérzek a dolgokra. Én biztosan nem szeretem a legilimenciát, amely utóbbi dologból néha segít, se néha inkább átok. És legfőképp talán azt nem, aki vagyok és akik ők is lehetnének ha akarnák, ha nem lenne fontosabb egy bugyuta álarc a világ felé.

Vannak egészen korai emlékképeim, ami állítólag ritka, szerintem pedig inkább kínosak, mintsem hasznosak. Teljesen felesleges emlékezni egy tisztába rakásra, ahogy sírok, mert éppen nem arra gurul az a kisautó és hasonlók. Sok felesleges kép pihen elmém hátsó szegletében, ki tudja meddig és mire akarja ezt agyam használni. Az első erősebb és összefüggőbb mégis az, ahogy talán negyedik vagy ötödik születésnapomra kaptam egy seprűt. Gyerekméret, magasra nem emelkedik, mágusoknál szinte olyan, mint muglik között a falovacska vagy a bicikli. Én, utólag is átgondolva, nagyon szívesen kértem volna egy biciklit helyette – fun fact: mai napig vágyom rá –, mintsem egy repülő akármit. Emlékszem, hogy a többiek arca izgatott volt, én pedig tanácstalan álltam mellette, hogy szép és jó, látom, hogy lebeg és most? Apa emelt fel és ültetett rá, amikor elfogott a rettegés. Sosem voltam nagyon hisztis gyerek, azonban abban a pillanatban az összes hangom kieresztettem, amennyire csak lehetett. Csitítgattak, hogy semmi gond, még szokatlan, teljesen érthető és majd megszokom, elsőre mást nem is vártak. Lemásztam, visszatettek, tiltakoztam, hát lebegtem. Mondták mit csináljak, én meg mint a viharvert madár, taknyos képpel, vörös szemekkel hát repültem, aztán pedig le is estem. Gyűlöltem azt a vacakot, már az első öt percben. Aznap nem, másnap ismét megpróbálták, hát ez mindenkinek tetszik jeligével, hátha, mikor eljön az idő, majd szükség lesz a repülésgyakorlatomra. Mindig tiltakoztam, egyszer el is dugtam, hogy valaki idejött és elrabolta az én kis seprűmet, de megtalálták. Tudjátok hogyan repültem végül? A sokadik próbálkozásra, a csukott ablakon reptettem ki – ugye ezek alacsonyan szállnak, én pedig azt akartam, hogy a fenébe el, a világ másik felére. Már szinte alig kaptam levegőt a kitörő indulatoktól, mire az a vacak már repült is. Ki, fel magasra és mint valami vadmadár, bele a naplementébe. Én tapsoltam, nevettem hangosan, aztán végül a család is: legalább két dologra rájöttek; nem én leszek a következő kviddics-sztár és a mágia az ereimben csörgedezik.
Azóta sem nagyon repültem, a kötelező iskolai órákon kívül, ahol megkegyelmeztek a zöldes árnyalatú arcom láttán. Nem, ott már nem hisztiztem és sírtam – annyira.

Abban az évben, amikor az iskolát kezdtem, végre nem csak kísérőként mentem az Abszol-útra. Amit addig csak átfutottam a tekintetemmel, az akkor és ott vált érdekessé: a roskadásig pakolt könyvespolcok és azok illata, a tinta, amit mindig kiöntögettem szerencsétlen nővérem készleteiből, a pennák, az egymásba pakolt üstök az üzlet előtt és még napestig sorolhatnám. Pedig mindet láttam már többször, volt, hogy kaptam is valamit, de akkor még nem volt érték. A vaskos boríték érkezése örömmel töltött el mindenkit, engem pedig főleg. Annyit hallottam az iskoláról, hogy azt hittem, mikor ott leszek, a legutolsó folyosót is ismerni fogom, mint a tenyeremet. A bevásárlás során találkoztam leendő évfolyamtársaimmal és bár nem akartuk sokáig húzni, el sem rángattak nagyon azoktól, akik épp egy-egy újabb rémes vagy izgalmas történetdarabot osztottak meg velem. Trollok a folyosókon éjjel, szörnyek, a beavatási ceremónia szörnyűségei és a többi. Aznap este nem hagytam aludni a testvéremet, mert minden apró dolgot, amit hallottam, megkérdeztem tőle is, neki pedig el kellett magyaráznia, hogy mi az igaz, vagy éppen mi az, ami egy hatalmas hazugság. Aztán mikor kidőlt, én olvasgattam a könyveket, aztán azt vettem észre, hogy kel a nap. Ez a szokásom mostanság is megvan, főleg vizsgaidőszak előtt, amit sikerül mindig túl komolyan vennem. DE, se trollal, se véres beavatással nem találkoztam sosem.

Másodévesen már több merszem volt ismerkedni vagy éppen csak felfedezni. Ekkor sikerült először belefutnom az első, igazi konfliktusomban az életben. Valami igen nagy arcú csávó, nem is mardekáros, arra emlékeznék, de az biztos, hogy dohos szaga volt a talárjának. Ismerte a testvérem, be is jött neki – csak éppen nem ilyen szép szavakkal fejezte ki – és hát legyek olyan rendes és szervezzek valami randit. Én azt hazudtam, van neki valakije, azt hiszem tetszett neki valaki, szóval nem is mondtam nagyon nagyot, mégis, ahogy dadogtam meg egy cérnaszálat tépegettem, lebuktam. Végül, mert mit tegyen az, aki a mellkasáig se ér fel a másiknak, meglöktem, valami irdatlan pillanatnyi bátorság jegyében. Amikor vérző orral, lehorzsolt térddel és lihegve meséltem ezt, menőnek tartottak, később, ahogy visszaemlékeztem a szinte vérben forgó szemekre és fröcsögő nyálra, inkább sírtam. Megkerestem a testvérem, bocsánatot kértem, mert majdnem hazudtam róla és megint sírtam, mert nagyon fájt és égett a sebem és az orrom. Nem való nekem az erőszak. Azóta kerülöm, a tagot is, meg ezeket az egész jelenségeket.

Nehéz viszont, ha valami lappang benned. Tudtam, hogy anya és Helena is képes a legilimenciára, rólam nem derült ki egyhamar, legfőképp azért nem, mert az első jeleknél egyszerűen bepánikoltam. Utána olvasva kapizsgáltam és még jobban hallgattam, mert nem akartam, nem tetszett. Ezért is volt néha nehéz, mert akadt pár alkalom, amikor éppen valami érzelmi kilengés hatására meg-megpillantottam a dolgokat, apróságokat, de ahogy kicsúszott az ajkamon, tudták, hogy tudom. És ez veszélyes. Kergettek már át a fél iskolán, mert tudtam valami olyat, amit… inkább felejtek el újra és újra. Kellemetlen, de neki még jobban azt volt. Aztán végül elmondtam és így foglalkozni kell ezzel is. Helena egész jól tanulja, én nem, mert hiába szeretek tanulni, ezzel nem törődöm annyira. Csak rosszabb lesz, tudom, vagy elapad, bár ebben reménykedem. Viszont velem van, irányítani nem tudom, egyszer tudtam és azóta soha többé. Az is csak egy merő hiszti hatására, akaratos pillanatban. Szóval, vagyok én, akit néha elkap ez az egész és tartja a száját. Ezért inkább olvasok, valamit mindig és akkor legalább azért utálnak éppen. Könnyebb. Egy bájitaltankönyvért nem akarnak elásni a Rengetegben, mintsem amiatt igen, hogy én tudom, hogy kivel csalta meg azt a szép lányt.

Ez a harmadik évem, minden csak nehezebb, én is változom. Elkezdtem lassan ismét nőni, arcom nyúlt meg elsőre, a hörcsögpofát elhagyva most szinte új ember néz rám vissza a tükörből. Sok kérdés van a fejemben, sok dolog, amit meg akarok tapasztalni. Jót és rosszat is. Sosem voltam szerelmes, de még csókolózni sem csókolóztam. Fogalmam sincs mi érdekel, a testvérem alkotásait nézve próbálok művészkedni, kicsit jobban szocializálódni. Otthon minden jó és szép, még ha nem is egyszerű és kellemes, viszont én ebben is a jót próbálom meglátni. Kamaszodom, apa sokszor kérdez a lányokról én meg mesélek azokról, akik egy-egy könyvben szerepelnek. Hát nem sokat ismerek… Valahogy kezd a merszem elmenni az idegenekkel való beszélgetéstől, ismerkedéstől. Nem tudom, talán csak átmeneti.

Sötét, barna tincseim és barna szemeim vannak. Anyára ütöttem, őt látják bennem, ahogy én is. Engem ez sosem zavart, nem nagyon foglalkoztat a külső, nem töltök vele több időt, mint azt illik. Valahogy nincs rá ingerem. Arcom sem épp markáns, kemény vonalú férfiarc, amelynek láttán majd százak sóhajtanak fel. Ovális, itt-ott szögletes forma, amely mégis lágy és hordoz feminin vonásokat, talán lánynak készültem, csak út közben meggondolta magát az élet. Kellemes mosolyom mögött szerencsére minden fogam a helyén pihen, sem ajkaimban, orromban, vagy fülemben nem pihen az oly divatos ékszerek egyike, korai is lenne, de manapság… semmi sem az. Bőröm fehér, nem pettyezik szeplők, csak anyajegyek néhol, vagy épp apró, színes foltok, ha éppen nem voltam túl szerencsés a mozgás terén. Nincs sportos, izmos alkatom, sem épp elhízott, vagy annak induló forma, egyszerű, egyszálbél, aki ehet bármennyit, nemigen látszik meg rajta. Magasra fogok nyúlni, azt mondják, de jelenleg csak 165 centinél tartok, lábaim hosszúak, karjaim még épp a kényelmes mértékben, mert akkor fura kis pálcikaemberre hasonlítanék, akit alkotója elnyújtott túlságosan. Legfőképp álmodozó, kissé bamba tekintetem az, amit meg szoktak jegyezni.
Öltözködésem a hétköznapokon egyszerű, egyszínű, unalmas. Szeretem a sötét színeket, a kontrasztos ellentéteket, a kényelmes viseletet. Kicsit mintha lázadni akarnék a sok feketével, egy-két kiegészítővel, talán keresem még a stílusom, talán egy keverék már most az enyém. Kifejezetten nem szeretek cipőt hordani, egy időben mindegyiket hamar kinőttem és állandóan nyomott minden lábbeli, így ha tehetem, beérem egy zoknival vagy épp anélkül. Főleg a fűben, ahol a szálak csiklandozzák a talpam.