Emmett Byrne

Kiskorában nyugodt gyerek volt, figyelmes, akinek az idő előrehaladtával kinyílt a csipája. Most már élénk, mindenről szabadon alakít véleményt és meg is mondja a magáét. Igyekszik most már ő is hangadó lenni, ha pedig nincs reflektorfényben, akkor gondoskodik róla, hogy figyeljenek rá. Mintha elkezdett volna versengeni az idősebb testvéreivel. Büszke gyerek, aki fontosnak tartja az apja tanításait, igyekszik is olyanná válni és mindenben megfelelni az elvárásainak. Sokat olvas, tanul, nyitott a világra, de közben még látszik, hogy a lelke mélyén gyerek, aki igyekszik helytállni és annyira illedelmesen beilleszkedni a társadalomba, amennyire azt el is várják tőle.


A szája mint a bécsi kapu, ami lódítás, túlzás kifér rajta, azt nyomatja. A barátai társaságában lesz igazán élénk, eleven, dicsekvő és kérkedő. Megvan a magához való esze és igyekszik minden helyzetben jól kijönni. Sokszor füllent a túlzásai közepette, ha pedig rajta kapják, igyekszik úgy tenni, mintha neki lehetne csakis igaza. Regulus Blackkel nyaranta gyakran lógnak egymásnál és igyekeznek úgy viselkedni, mint egy felnőtt elit társaság, sokat merengnek régi történeteken, a felmenőik eszméin, pimaszak és mindent megengedhetnek maguknak. Még a festmények lakóinak nyugalmát is előszeretettel zavarják meg, de ha kell, akkor készek két villával hadakozni is. Egyszóval úgy tesznek, mintha az övék lenne a világ, de a kiskirálykodás is csak a birtok határáig húzódik.

Sokszínű, intelligens fiú, aki ért az állatok nyelvén. Megüli az abraxánt, uralja az állatot, szeret hosszas időt eltölteni a család birtokához tartozó istállóban. Mégsem indul versenyeken, nem vonzza az a fajta rivaldafény és néha úgy tűnik, terhes számára a nővére nyomdokaiban. A seprű olyan a kezében, mintha csak azzal született volna, noha ehhez inkább több köze van annak, hogy az édesanyja után örökölte az elemi mágiát. A kisujjából kirázhatna idővel minden égi sportot, mégsem vonzza. Sokkal földhözragadtabb annál, a párbajozás jobban lázba hozza, ahogy az orrontó furkásza betörése is. Keresi a kihívásokat, néha megpróbál pálca nélkül varázsolni. De még be kell látnia, sok mindenhez túlságosan fiatal. Ennek ellenére makacs és nem fogadja el a kudarcot. Addig képes valamit hajtani, amíg nem sikerül. Még néhány év kitartó próbálkozás és komoly sikereket érhet el a nővéréhez hasonlóan.


Amennyire nagy benne az elhivatottság afelé, hogy ő is bizonyítson a családja előtt, annyira gyerek még maga is. Ha épp nem a képességei határát feszegeti, ha épp nem etika órán ül vagy hallgatja az eszméket, akkor ő elvonul a furkászával, az abraxánjával, magára marad a gondolataival, kattog, színes történeteket képzel el maga elé és a gondolatai szárnyalnak.
De ha valaki azt hiszi róla, hogy mennyire komoly fiú, akkor az téved. Őt nem csak az érdekli, amit leoktatnak neki, hanem minden más is, ami körülötte történik. Minél jobban tiltanak neki valamit, ő annál kíváncsibb. Már kifejlesztette a saját kis módszereit és eddig remekül működik a véletlenül odakeveredik valahová és elcsíp néhány szót, hisz senki nem nézné ki belőle, hogy megteszi. De hát ő egy nagy hangú kis mitugrász, nem? Valahogy mégis mindig ott kever, aztán ha forrónak érzi a talajt, már el is suhan. Nem esik nehezére osonni, hisz olyan könnyedén emeli a lábait, amennyire csak akarja. De ha egyszer is zavarba hozzák, akkor ő legbelül nem az a nagyfiú, akinek szeretné láttatni magát. Legbelül egy beszari kis mitugrász, aki a nagy csönd legapróbb neszére is képes összerezzenni, felhúzza a nyúlcipőt és nem érzi késznek rá magát arra, hogy bármiért is felelősséget vállaljon. Pedig ő szájal és terel. Ehhez ért igazán, miközben a világ minden elismerésére is vágyik.

Halk léptekkel osonok végig a folyosón. Egyszerűen túlságosan sokáig tart ez a megbeszélés, hogy ne keltse fel a kíváncsiságomat. Természetesen a papáról van szó, anyáról és Napsi bácsiról. Olyan komornak tűntek mindhárman, pedig anya azt mondta, hogy csak valami bálról beszélgetnek. Történt valami a bálon? Vagy lesz valami komoly? Esetleg valami izgi? Esküszöm Sherlock módjára szlalomozok végig a folyosón, igazi kémeket megszégyenítő tompasággal rakom le egymás után a lábaimat, amíg az ajtóig nem érek. Szerencsém, hogy a képességeimnek hála tényleg lehetek nesztelen. Így pedig szinte láthatatlannak is érzem magam. De ha az akciózásom ezen része könnyen is sikerült, egyetlen bökkenőre nem számítok. Az ajtón és a falakon keresztül igazán halkan szűrődnek ki beszédhangok, többnyire halk pusmogást próbálok dekódolni. Óvatosan kicsit közelebb teszem a fülem az ajtóhoz, hátha úgy jobban hallok bármit, ha rátapasztom. És tényleg. Mit meg nem adnék most egy telefülért.
Már egy ideje helyezkedek mozdulatlanul ugyanabban a pózban és érzem, hogy kezdenek zsibbadni a térdeim, ahogy enyhén berogyasztva tartom őket. De máshogy nem férek jobban az ajtóhoz. A várakozás végül nem várt eredményt hoz, amikor néhány indulatosabb hangfoszlány megüti a fülem.
- Roppant kellemetlen, de szükségszerű, hogy törölnünk kell az emlékeit... - amilyen indulatosan kezdődik a mondat eleje, úgy hal el az éterbe, hogy ismét a halk pusmogás és motoszkálás vegye át a helyét. Nyelek egy nagyot, miközben észreveszem, hogy mennyire kiszáradt a torkom izgatottságomban. De jobban figyelek, hátha megint hallok valamit.
- Az a férfi megérdemelte a sorsát, senki nem róhajta fel. - mélyebb dörmögő hangjából talán a papára tippelnék, de már igazából nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy csak hárman tartózkodnak bent, hisz abban a helyiségben egy hatalmas kandalló is helyet kapott.
- De hát még annyira fiatal, nem érdemli meg. - újabb tisztán kivehető szavak ütik meg a fülem, aztán furcsa zörgő hang üti meg a fülem, ami még hangosabbá válik. Mintha megnyikordulna a padló is valahol, majd még egyszer. Vajon most mászkálnak? A számra kell tapasztanom a tenyerem, hogy ne sikkantsak fel a nagy csöndben, de egyre erősebben hallom a hangokat, hogy meg merjem kockáztatni, mindjárt elül. És mi van, ha nem? Mi van, ha rám nyitnak, én pedig itt ácsorgok?  A szívem a torkomban dobog és hirtelen szánom el rá magam, hogy ennyi hallgatózással beérem. Inkább megpróbálom békességben összerakni a kirakós darabjait. Ugyanolyan halkan hagyom el a folyosót, mint ahogy érkeztem.
- A jobb oldalira vagy a balra támadunk, Sir Regulus? - hangzik a magasztos hangvételű kérdés, miközben enyhén magasra emelem az orrom és a kép felé biccentek kis barátomnak. Tudom, hogy a kis barátom, mert kemény három centivel alacsonyabb nálam. De most ez nem fontos, a küldetés azonban annál inkább. Meg kell hódítanunk a festményen szereplő birodalmat úgy, hogy a rajta mérgesen hadonászó lovagokkal megvívjunk. Már játszottunk ilyet anélkül, hogy bármi gond lett volna belőle, hisz nem érünk hozzá a festményhez és nem lesz semmi baja. Csakhogy azzal nem számolok, hogy a dívány, amire felálltunk nem lesz olyan erős, hogy elbírja azt is, ahogy a jobb lábam ráteszem és ahogy kardlendítést imitálok, úgy billen előre a súlypontom a dívánnyal együtt is. Regu még időben leugrik, de én már kevésbé hamar. A dívány nekiszáguld a képkeretnek, ami hangos reccsenéssel alul leválik.
Ijedten ugrok le én is a bútorról és szaladok oda a kerethez. De bármennyire is fogom a fejem, az bizony nem akar visszafelé elindulni az időben és megjavulni. Nem is lenne akkora baj, ha tudnám, hogy az ilyenek nem kerülnek egy vagyonba. De bizony abba kerülnek és már látom magam előtt, ahogy a papa dühösen leszid. Mást sem utálok jobban, mint a dorgálását. Olyankor esküszöm a lelkembe gyalogol, nem is gyalogok, beledöf egy éles kést és szanaszét kaszabol.
- Szerinted mit csináljunk? Eldugjuk? - nézek rá tanácstalanul Regura. Ő pedig ugyanilyen tanácstalanul vissza rám. A helyzet közel sem tűnik rózsásan. Ráadásul hallom, hogy két szobával odébb csukódik az ajtó.
- Szerintem észreveszik, ha ez a nagy kép eltűnik. Egyáltalán elbírjuk? - hát bizony egy jókora, majdnem a plafonig éri képet nem lehet csak úgy semmissé tenni. Ellenben a közelebbi kilincszörrenés már valósággal megijeszt. Úgy kapom a tekintetem az ajtó felé, mintha már azonnal szellemet látnék.
- Oké, akkor csak toljuk neki a díványt. - azt még ketten is elbírjuk, ugye? Neki is feszülünk háromra, de még szerencse is, hogy így sikerül, mert épp, hogy lehuppanunk rá, nyílik az ajtó. Igaz, nem a papa, csak anya, akinek egy ingerszegény mosolyt is megküldök. Ő azonban csak felénk int és lekanyarodik egy másik helyiségbe. Huhh, lehet, hogy megúsztuk?
A konyhában mindig nyüzsgés van, amikor kitör a nyáriszünet. Szerencsére nem vagyunk az a típusú család, akik elvonulnak a saját fellegvárukba, ha esetleg valami olyan elfoglaltságunk akadna, amit megtehetünk közösen is. Alighanem ebben nagy szerepet játszanak a szüleink, akik ragaszkodtak mindig is ahhoz, hogy legalább az ilyen alkalmakkor töltsünk el közös időt. De mivel Medi épp még lábujjhegyre állva turkál a szekrényben bánom is én milyen egészséges diétás szarja után és anya sem érkezett meg az asztalhoz, így kizárásos alapon Billyvel kezdek el szemezni. Hirtelen roppant mód büszkeséget érzek, ahogy magam elé húzom a gabonapelyhes tálamat és belekanalazok. Egy darabig csak szuggerálom a bátyámat, miközben hörcsög módjára két pofára tömöm a reggelit. Még az is könnyen meglehet, hogy lecsöppen a szám szélén egy csepp tej, de annál határozottabban törlöm le azt a ruhám ujjával és aztán a kanállal Billy felé mutogatok vele.
- Te kamuztál nekem. – mondom tök büszke fejjel, mert eszembe jut, hogy bizony mi már dumáltunk pár napja az új bébiszitterről. Talán két hete jár hozzánk, amikor se Billy, se a szüleink nem érnek rá. Ilyenkor Medi általában elvonul csöndes kis magányába és hagy minket szenvedni. Az előző nő egy negyvenes vénasszony volt és egészen addig rapliztam, hogy ne jöjjön többet, hogy végül engedtek rá. Milyen jól is tették, mert így volt lehetőségem megismerni az új lányt. Talán egy kicsit közelebbről is.
- Miért is? – néz rám kérdőn és egyben gyanakodva a bátyám. Ugyanis én akkor kezdek el így egy beszélgetést, ha valamit meg akarok szerezni. Ismer már, mint a rossz pénzt.
- Mert azt mondtad, hogy nincs tetkója. Pedig én láttam ám. – bólogatok még mindig nagy lendülettel, miközben izgatottan bekapok még egy falatot. Elsandítok Medi és anya felé és közelebb hajolok Billyhez, hátha kettőnk közt maradhat a beszélgetés.
- A csípőjén, a bugyija szegélyénél van. Egy egyszerű csillag. – halkabbra veszem a hangom, ahogy ezt így megejtem és elégedetten visszaülök a helyemre. Ezzel pedig talán veszi a lapot, hogy mire gondolok. Eléggé lent van, azt csak úgy nem láthatnám. Hacsak nem…
- Szóval úriember voltam és úgy csináltam, mint a papa, amikor igazán úriember kell, hogy legyen. Tudod, mint anyával. – csak figyelem a bátyám és várom, hogy szóljon rá valamit. De leginkább csak a döbbent arckifejezése köszön vissza és ahogy lassan kinyitja a száját, majd ismét bezárja azt.

Emmett megjelenése kicsit sem szokványos a családban. Édesanyja vonásait örökölte többnyire, noha ezen a nyáron gomba módra nyúlni kezdett és úgy néz ki, talán az apját is lenőheti majd a jövőben. Ez nem is olyan egyedi eset, hisz Billy sem különösen alacsony termet. Ennek megfelelően viszont alkata kissé véznának hat, noha igyekszik nem egy madárijesztőhöz hasonló kiállást mutatni. Regu mit szól, ha meglátja! Haja egy madárfészket megirigyelő formában burjánzik a fején, amit azért igyekszik kordában tartani. Ellenben ami zavarja, hogy ő az egyedüli a családban, aki nem szőke.
idejekorán megtanulta, hogy egy ilyen családban, ahol az aranykanalat is a szájába rakják, lehetőségek végtelen tárházát aknázhatja ki. Nem is panaszkodhat senki a kifogástalan stílusáról, amit sokszor főleg az apjáról és Billyről mintáz le. Furcsa hallani ezt egy tizenéves fiú szájából, de ez így van. Ha egy olyan anya mellett nő fel az ember, aki hetente több bevásárlótúrát tart a ruhaüzletekben és hasonló egyébként szörnyen uncsi helyen, akkor hamar könnyedén ragadnak rá a megszokások. Ugyanakkor nem felejt el az a kisgyerek is lenni, aki otthon egy szál pólóban vagy ha olyanja van trikóban flangál és alsóban meg zokniban ugrál az ágya tetején. Egyszóval a paletta öltözködés és megjelenés terén elég színes, de előszeretettel hord pulcsikat, garbókat, ingeket és legalább annyira természetesen hordja ezeket, mint a legegyszerűbb fazonú pólót. Amiről soha nem feledkezik meg, az az arany nyaklánca, amit még a negyedik szülinapjára kapott és úgy őrizgeti, mintha a világ legértékesebb kincse lenne.